Tono-Bungay

By H. G. Wells

Wells egyik életrajz-írója szerint Wells-nek három műve (Kipps, Mr. Polly lázadása és a Tono-Bungay) alapján joga van arra, hogy örökös helye legyen az angol irodalomban, Dickens közelében, mert egyes szereplőinek oly mély embersége van, de azért is, ahogy képes egy helyet, egy osztályt, vagy egy társadalmi helyzetet megjeleníteni. Ez a három regény ezen felül igencsak személyes is, amely az író személyes élményein és élettapasztalatain alapszik. Ez a mű, a Tono-Bungay egy olyan alkoholtartalmú ital köré szerveződik, melynek semmilyen konkrét gyógyhatása nincs, ám minden bajra alkalmazható. Követjük a "csodaszer" felfutását, diadalát, majd a problémákat, míg tisztul a jövő - de nem minden szereplőnek. A kötetet Rényi Artúr remek fordításában olvashatjuk.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 21, 2020
• ISBN: 9789635590094

H. G. Wells

H.G. Wells is considered by many to be the father of science fiction. He was the author of numerous classics such as The Invisible Man, The Time Machine, The Island of Dr. Moreau, The War of the Worlds, and many more. 

Book preview

Herbert George Wells

TONO-BUNGAY

fordította:

Rényi Artúr

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-559-009-4 EPUB

ISBN 978-963-559-010-0 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

A mű eredeti címe:

Tono-Bungay

első kiadás: 1909

az elektronikus változat az 1925. évi

magyar kiadás alapján készült

a borító laboreszközök fotója

részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELSŐ KÖNYV

A Tono-Bungay feltalálása előtt

I. FEJEZET

Bladesover House-ról és édesanyámról;

és a társadalom összetételéről

1.

A legtöbb ember úgy él ezen a világon, mintha valamilyen szerepet kellene eljátszania; életének van kezdő, középső és befejező része és ez a három rész egymással összeillik, és megfelel az illető embertípus szabályainak. Lehet róluk úgy beszélni, hogy emilyen vagy amolyan fajta emberek. Az ilyen emberek, a színházi emberek nyelvén szólva, jellem - színészek; nem többek ennél, de nem is kevesebbek. Meghatározott társadalmi osztályhoz tartoznak, meghatározott helyük van a világon, tudják, mi várható el tőlük és mi az, ami őket megilleti, s életük végén illendő nagyságú sírkövük pontosan tanúsítja, mily módon játszották el szerepüket. De van más fajtája is az életnek, azoké, akik nem annyira „élnek, mint inkább „több oldalról megkóstolják az életet. Az embert egyszer megcsapja valami rendkívüli. életének útját keresztező erő, kizökkenti a rendes kerékvágásból, megszokott rétegéből, és azontúl valami különös, a rendestől eltérő módon tölti élete hátralevő részét, mintegy különféle életek apró mintadarabjait fűzve tarka sorban egymásután. Ez volt az én sorsom is, és ez indított arra, hogy megírjak valamit, ami olyasféle, mint egy regény. A benyomásoknak különös sora jutott osztályrészemül, és élénk szükségét érzem, hogy ezeket elmondjam. Sokféle rétegét ismertem meg az életnek, s valamennyit intim közelségben s jóhiszeműen. A társadalom különféle birodalmainak voltam életem folyamán polgára. Voltam nem nagyon szívesen látott vendége egy pékmesternek - unokafivéremnek -, ki azóta a chathami kórházban végezte napjait; ettem törvénytelen módon kapott ajándékfalatokat, - lakájok kétes eredetű ajándékait, kastély óik éléskamrájában; egy gázgyári tisztviselő lánya megvetett eleganciám hiánya miatt, majd feleségül jött hozzám és elvált tőlem; s hogy életem másik szélsőségét is említsem, valamikor, - ó, ragyogó napok! - egy grófnő kastélyában laktam meghívott vendégeként. Bevallom, egy kissé „pénzarisztokrácia színezetű grófnő volt, de hát mégis csak grófnő. Mindezeket az embereket különféle szemszögből ismertem meg. A kastélyok fehér asztalánál nemcsak az egyszerűen előkelőkkel, hanem a „nagy emberek-kel is megismerkedtem. Megtörtént egyszer - életem egyik legderüsebb emléke -, hogy pezsgős poharam tartalmával a birodalom legnagyobb államférfiénak nadrágját öntöttem le, - ments Isten, hogy oly rosszakaratú legyek, hogy megmondjam a nevét, - kölcsönös elragadtatásunk hevében.

Egyszer pedig - úgy emlékszem erre, mint egy merő véletlen epizódra életemben - meggyilkoltam egy embert...

Igen, mindent összevéve, nagy sorát ismertem meg a legkülönfélébb embereknek és életformáknak. Különös emberek mind, a nagyok és kicsinyek, nagyon hasonlóak alapjában véve és fura módon különbözőek a felszínen. Ha már ilyen kiterjedt skáláját ismertem meg az embereknek, nem bánnám, ha még tovább terjeszthettem volna ki a skálát, felfelé és lefelé. Bizonyára érdekes és nagyon mulatságos dolog lehet királyokat ismerni. De uralkodó családok tagjaival való ismeretségem csupán egészen nyilvánossági jellegű találkozásokra szorítkozott, s ugyanígy, a skála másik végén, sohasem jutottam bensőbb ismeretségbe az embereknek azzal a kissé homályos, de vonzó osztályával sem, akik az országutakon kóborolnak, részegen, de családosán (így akarván jóvá tenni a kisebb kisiklást), nyári napokon, gyermekkocsival, eladó levendulával, napbarnította gyereksereggel, nem kellemes illatok fellegében, és kétes, fantáziánkat izgató batyukat cipelve hátukon. Teherhordó munkások, tanyai napszámosok, matrózok és hajófűtők, mindazok, akik 1834-ben alapított sörös kocsmákban őgyelegnek, szintén kívül esnek ismeretségem körén, s felteszem, hogy ez már ezentúl is így marad. Hercegi rangúakkal is csak ritkán találkoztam; egyszer voltam vadászaton egy herceggel, és legjobb igyekezettel azon voltam - bizonyára előkelőségi mániából -, hogy belelőjek a lábába. De nem sikerült.

Mégis, ha meggondolom, kár, hogy nem valamennyi fajtájukat ismertem meg ...

Önök most bizonyára kérdik, miféle érdemem révén sikerült nekem a társadalmi skálából egy ilyen széles sávot, az angol társadalmi organizmus egy ilyen majdnem teljes keresztmetszetét megismernem. Tisztára a születés véletlene volt ennek az oka. Ez így van mindig Angliában. Majdnem azt mondanám, ha szabad lenne ilyen egyetemes kijelentést tennem, ez egyáltalában mindig így van. De hát ezt csak úgy mellékesen mondom. Én unokaöccse voltam a nagybátyámnak, és nagybátyám nem kisebb személyiség volt, mint Ponderevo Edvárd, akinek, hogy Üstökösszerű átrohanása a pénzügyek egén megtörtént, annak - bizony most már tíz éve múlt. Emlékeznek Ponderevo napjaira, Ponderevo nagy napjaira, úgy értem? Talán önöknek is volt valami kis pénzük valamelyik világrengető vállalkozásban. Akkor nagyon is jól ismerik őt. Az ő „Tono-Bungay-je hátán ülve repült át az üres egeken, mint üstökös - vagy mondjuk inkább, mint csodálatos rakéta! - és a megdöbbent, elkápráztatott részvényesek az ő „szerencsecsillagáról beszéltek. Amikor pályája tetőpontjához érkezett, a legcsodálatosabb társaságalapítások fellegévé robbant szét az ő rakétája. Milyen idők voltak azok! ö volt: a háziszerek Napóleonja.

Én az ő unokaöccse voltam, az ő különlegesen kedvelt és bizalmát élvező unokaöccse. Egész pályafutásán át ott lógtam a kabátja szárnyain. Vele együtt csináltam pilulákat Wimblehurst-ben, a patikában, mielőtt az ő emelkedésének útja megkezdődött. Én voltam, úgyszólván, az ő rakétájának a nyele; és a mi csodálatos, hihetetlen emelkedésünk után, azután, hogy ő fontok millióival játszott, mint aranyesővel az égen, azután, hogy megláthattam, mintegy madártávlatból, az egész világot, ismét lebuktam, egy kissé sebhelyesen és megviselve talán, 22 évvel idősebben, ifjúságom vesztve, férfiasságom kissé megrongálva, de sok épületes tanulság birtokában, ebbe a Temze-parti gyárba, a fehéren izzó acélnak és a kalapácsok robajának, a hajógyártás finom realitásainak világába, - hogy még egyszer átgondolhassak mindent nyugalmamban és feljegyezhessem azokat az észrevételeket és rendszertelen megfigyeléseket, amelyekből ez a könyv áll. Az a pálya, melyet meg akarok Írni, nemcsak képletes értelemben volt magasba emelkedés. Tetőpontja kétségtelenül az az óra volt, amikor a „Lord Roberts β" repülőgépen repültünk el a La Manche-csatorna felett...

Figyelmeztetem önöket, hogy ez a könyv bizonyos mértékben össze nem tartozó dolgok vegyüléke lesz. Arra törekszem, hogy társadalmi pályám görbéjét (és a nagybátyám pályájáét) úgy rajzoljam meg, hogy történeteimnek ez legyen a fő vonala, de minthogy ez az első regényem - és alighanem az utolsó is -, bele akarok venni mindenféle olyan dolgot is, amely különös mértékben keltette fel érdeklődésemet, olyan dolgokat, amelyek érdekeseknek tűntek nekem, és mindenféle benyomásaimat, még ha közvetlenül nem is szolgálják elmondandó történetem céljait. El akarom mondani különös szerelmi élményeimet is, úgy ahogy azokat átéltem, mert ezek a legnagyobb mértékben izgattak, sok szenvedésemet okozták, és a legmesszebbmenően befolyásoltak, s még ma is úgy érzem, hogy sok olyan oktalan és vitatható elem volt ezekben, amelyeknek papírra vetése könnyítene lelkemen. És lehetséges az is, hogy oly emberek leírásába is belébocsátkozom, akik nem voltak egyebek futólag megpillantott alakoknál, de akiknek mondásaira és tetteire mulatságos visszaemlékeznem, különösen pedig arra, hogy miként viselkedtek a Tono-Bungay rövid, de csillogó fénykora, és még csillogóbb utódjai szereplésének idejében. Nagyon rája világított ez némelyikre közülük, mondhatom! Valóban, én sok mindenfélét bele akarok hozni ebbe a történetbe! Elveim arra nézve, hogy milyen legyen egy regény, inkább tágkörűek, mintsem szigorúak…

A Tono Bungay még mindig ott szerepel a plakátfalakon, a Tono-Bungay palackok hosszú sora ott áll minden patika polcain, még mindig enyhíti az öreg emberek köhögését, fölélénkíti az öreg emberek szemét és megoldja az öreg emberek nyelvét; de társadalmi dicsősége, kápráztató pénzügyi csillogása, örökre elmúltak a világból. Én, egyetlen, meg perzselt túlélője a nagy tűznek, itt ülök, írok róla, oly levegőben, melyben sohasem hallgat el a gépek zakatoló robaja, géprajzokkal teleszórt asztal mellett, körülöttem gépminták részei és jegyzetek, melyek sebességekre, lég- és víznyomásokra és pályagörbékre vonatkoznak egész másféle, - konkrét értelemben vett - pályagörbékre, mint a Tono-Bungay pályája.

2.

Leírtam ezeket, s nézem írásomat, elgondolkozva azon, hogy vájjon, végeredményben, helyesen jellemeztem-e ezzel azt, amit ebben a könyvben megkísértek. Úgy látom, azt a benyomást keltettem, hogy én egyszerűen az anekdoták és élmények kotyvalékát szándékozom adni, amelynek közepén ott úszik a nagybátyám, mint a legnagyobb étel-falat. Bevallom, hogy most, amikor tollam már megindult, jutok csak tudomására annak, hogy a tapasztalatok, az átélt érzések és a magamban kialakított teóriák milyen erjedő tömegével tesz dolgom, és hogy szükségszerűen mennyire reménytelen, bizonyos értelemben, már kiindulópontjától fogva, ez az én könyvem. Úgy gondolom, amit itt elő akarok adni, valóban, az nem több és nem kevesebb, mint maga az élet, - amilyennek azt egy bizonyos ember tapasztalta. Ki akarom fejezni - a saját énemet, az én impresszióimat az életről a maga egészében, azokat az intenzíve átérzett gondolatokat, amelyek bennem az idők folyamán kialakultak azokról a törvényekről, tradíciókról, szokásokról és eszmékről, melyeket együttvéve társadalomnak nevezünk, és hogy mi szegény egyének hogyan vetődünk ide-oda, miképpen csábítódunk el és feneklünk meg e viharos, megtévesztő zátonyok és csatornák tömkelegében. Elértem, úgy gondolom, életemnek azt a korát, amikor a dolgok olyan formákat kezdenek ölteni, amelyek reálisaknak látszanak, és többé nem álmodozásaink tárgyai, hanem önmagukban érdekesek. Elértem a kritizáló, regényíró kort és íme, itt írom az én regényemet, - az én egyetlen regényemet, - anélkül, hogy megvolna bennem a rendes regényíró fegyelmezettsége arra nézve, hogy mitől kell tartózkodnom és mit kell elhagynom.

Én elolvastam annyi regényt, amennyit az emberek átlag olvasni szoktak, és az írással néhányszor már megpróbálkoztam ezelőtt a nekifogás előtt, és azt tapasztaltam, hogy ennek a művészetnek korlátozásai és szabályai, - úgy, ahogy azokat felismertem - rám nézve lehetetlenségek. Én szeretek írni, engem az írás a legélénkebben érdekel, de nem a mesterségem. Mérnök vagyok, van egy-két szabadalmam és egy csomó jó ideám; ami művészi képesség van bennem, annak jórészét gőzturbinák, a hajóépítés és a repülés problémái foglalták le, és akárhogy igyekszem is, nem gondolom, hogy mint elbeszélő, más lehetnék, mint laza és fegyelmezetlen. Ha ki akarom hozni azokat a dolgokat, amik a fejemben vannak, szükségszerűen terjengősnek, bőbeszédűnek kell lennem, magyarázgatnom kell és teóriákat kell csinálnom. És amit el kell mondanom, az nem megkonstruált történet, hanem kezelhetetlen valóság. Szerelmi történetem - s hacsak fenn tudom tartani végig a tiszta igazság kimondására irányuló szándékomat a maga teljes erejében, ahogy az most él bennem, önök meg fogják kapni az egész történetet - semmiféle kikerekített elbeszélés formájába nem illik bele. Ebben a történetben három különböző nő szerepel. És az egész össze van vegyítve a többi dolgokkal...

De, azt hiszem, eleget mondtam, hogy mentegessem a módszert, vagy a módszer hiányát abban, ami következik, és úgy gondolom, legjobb, ha további késedelmeskedés nélkül rátérek arra, hogy elmondjam gyermekkoromnak és Bladesover House árnyékában kapott gyermekkori benyomásaimnak történetét.

3.

Eljött egyszer az az idő is, amikor rájöttem, hogy Bladesover House nem minden tekintetben az, aminek látszik, de amig kis fiú voltam, én ezt az egész kis birodalmat a legteljesebb hittel úgy fogadtam el, mint egy teljes, hiteles mikrokozmoszt. Úgy hittem, hogy Bladesover kis világa úgyszólván kicsinyben, még pedig nem is olyan túlságosan kicsinyben reprodukált működő modellje az egész világnak.

Hadd próbáljam meg ennek a kis világnak összbenyomását önökkel megéreztetni.

Bladesover House ott fekszik Kent grófság dombjainak lejtőjén, körülbelül tizenkét kilométerre Ashborough-tól; és régi kilátótornya - a tiburi Vesta-templom kicsiny, fából készült paródiája - a ház mögötti dombtetőn, legalább is elméletben, mindkét tengerre nyújt kilátást, - délfelé a La Manche- csatornára, északkelet felé a Temze torkolatára. A kastélyhoz tartozó park nagyságban a második egész Kent grófságban, gyönyörűen be van fásítva szépen elhelyezett bükkfákkal, sok gyertyánfával és néhány nemes gesztenyefával, számtalan kis völgy és páfránnyal benőtt mélyedés van benne, sok forrás, egy kis patak, három gyönyörű kis tó és rengeteg őz meg szarvas. A ház maga a tizennyolcadik században épült halványpiros téglából, francia kastély stílusában, és száztizenhét ablakából nem látni semmi mást, mint a hozzátartozó hatalmas, szép birtokot, - csak egy helyen, ahol megszakadnak a dombok, lát el az ember szeme a kék távolba, piciny, távoli tanyaházakra, ligetekre, szántóföldekre és itt-ott felcsillanó vízfelületekre. Hatalmas bükkfák fél- köralakú fala rejti el szem elől a templomot és a falut, amelynek házai festőién csoportosulnak a nagy park határán túl levő országút körül.

Már most, ez a nagy park és ez a gyönyörű nagy ház, amelyek uralkodni látszottak templom, falu és a földek felett, elkerülhetetlenül azt a szuggesztiót keltették mindenkiben, hogy ezek reprezentálják azt, ami a legfontosabb a világon, és minden más dolognak csak annyiban van jelentősége, amennyiben velük van valamely relációban. Ezek reprezentálták a gentry-t, az előkelő társaságot, akik révén és akik által és akikért a világ többi része, a zsellérnép és a munkásnép, az ashboroughi kereskedők és iparosok, a fő-szolgaszemélyzet és az al-szolgaszemélyzet és a gazdasági béresek lélegzettek, éltek és engedelemmel bírtak arra, hogy létezzenek. És az előkelő társaság olyan csendesen és alaposan csinálta ezt meg, a nagy ház olyan szilárdan és hatásosan illeszkedett be a föld és ég harmóniájába, hatalmas halijának, szalonjának és galériáinak, tágas házvezetőnő-szobájának és éléskamrái labirintusának ellentéte a plébános lakásának igen sovány előkelőségével, és azokkal a szűk és levegőtlen szobákkal, melyekben még a postamesteréknek és a falusi boltosnak is lakniuk kellett, annyira aláhúzták és megerősítették ezt a szuggesztív hatást, hogy csak, mikor már tizenhárom vagy tizennégy éves fiú voltam, és egy furcsa, öröklött hajlam a szkepticizmusra egyszer csak kételyeket támasztott bennem, hogy vajon W. Bartlett, a vikárius, tényleg biztonsággal tud-e mindent Istenről, - csak akkor vitt a kételkedésnek egy további és mélyebbre vivő lépése arra, hogy kétség tárgyává tegyem, vajon valóban és végeredményben igazuk van-e az előkelő embereknek, és vajon valóban olyan elsőrendűen szükséges elemei ők a dolgok örök rendjének. De mihelyt ez a kétely felébredt, gyorsan és messzire vitt engem. Mire tizennégy éves lettem, már borzasztó istenkáromlásokat és szentségtöréseket követtem el; elhatároztam, hogy egy vicomte lányát veszem el feleségül, és a lány bátyjának - féltestvére volt - nyílt és kimondott lázadásban feketére bokszoltam a bal félszemét. Igen, a bal volt, úgy hiszem.

No, de erről majd a maga helyén többet.

A nagy ház, a templom, a falu és a munkások és szolgák a maguk különböző állásával és rangfokozatával, úgy látszottak előttem, mondom, mintha egy zárt és teljes társadalmi rendszert képeznének. Körülöttünk voltak más falvak és nagy domíniumok, és egyik kastélyból a másikba jártak-keltek a gentry társaság tagjai, az előkelő olimposziak, akiket mindenféle kapcsolat fűzött egymáshoz. A vidéki városok úgy látszottak, mintha csupán boltok gyűjteményei volnának, piacok, ahol a bérlők elvégezhetik vásárlásaikat és eladásaikat, központjai annak a kevés oktatásnak, melyre a bérlőknek szükségük volt, és épp oly teljes mértékben a gentry-től függőeknek látszottak, akár csak a falu, ha talán nem is egészen oly közvetlenül. Úgy képzeltem, ez az egész világ rendje. Londont úgy képzeltem el, mint valami nagyobbfajta vidéki várost, ahol a vidéki nemesség városi házakat tart fenn, és ahol elvégzi nagyobb vásárlásait, minden finom nemes asszony legnagyobbikának, a királynőnek méltóságot sugárzó árnyékában. Úgy látszott, hogy ez része az isteni rendnek. Hogy mindez a szép látszat már belsőleg el volt korhadva, hogy erők voltak munkában, melyek, könnyen lehet, hogy bármely pillanatban, ócskavasba söprik ezt a részletesen kidolgozott társadalmi rendet, melyre nézve édesanyám oly gonddal igyekezett belém nevelni annak tudatát, hogy abban csak egy meghatározott szerény ,,hely" illet meg, annak sokkal később ébredtem első halvány sejtelmére, akkor, amikor a Tono-Bungay úgyszólván már megindult a maga útjára a nagy világban.

Ma is sok ember van Angliában, aki még ma sem ébredt erre a sejtelemre. Vannak idők, amikor erősen kétlem, vajon egy csekély kisebbségtől eltekintve, egyáltalán ráeszméltek-e már az emberek Angliában, hogy már ma is milyen nagy mértékben a múlté lett ez a látszólag még fönnálló rendszer. A nagy kastélyok még ott állnak a parkokban, a falusi házak tiszteletteljesen húzódnak meg a parkok tövében, és az ablakok folyondára felér az alacsony tetőig; az angol vidék - megnézhetik, Bladesovertől északra Kent grófságán át végig - csökönyösen olyannak látszik továbbra is, amilyen volt Olyan ez, mint egy korai őszi reggel, olyankor, amikor szép még az október. A változás keze ott nyugszik mindenen, érezhetetlenül, láthatatlanul: pihen egy ideig, mintegy félig habozva, mielőtt megfogná és végleg befejezné az egész dolgot. Egy fagy és a dolgok egész arculata meztelenné fog válni, kapcsolatok elpattannak, a türelemnek vége szakad, és a mesterségesen fenntartott látszatok szép lombozata izzó színeiben ott fog heverni a sárban.

A demokrácia, egyenlőség, és főleg a válogatás nélküli testvériség eszméi határozottan sohasem vonultak be igazán az angol lélekbe. De mi az, a mi valóban bevonul abba? Ez az egész könyv, remélem, egy kis világosságot fog vetni erre is. A mi népünk sohasem formuláz meg semmit; a szavak neki csak tréfa és irónia eszközei Időközben a régi formák, a régi magatartás megmaradnak, alig észre vehetően megváltozva, és változva tovább, és furcsa lakók költöznek beléjük. A bladesoveri kastély most bútorozottan ki van adva bérbe, Lichtenstein Ruben bárónak; így van, már mióta az öreg Lady Drew meghalt; egyik különös élményem volt, ami kor ott látogatást tettem, akkoriban, mikor nagy bátyám éppen csúcspontján állott a Tono-Bungay karrierjének, abban a házban, melynek édesanyám volt egykor házvezetőnője. Különös élmény volt, észrevenni akkor azokat a kis különbségeket, melyek ennek a gazdacserének következtében az egyes dolgokban beálltak. Ha szabad egy kifejezést kölcsönöznöm az én mineralógiai tanulmányaim napjaiból, ezek a zsidók nem annyira új angol nemességnek voltak nevezhetők, mint a régi nemességet utánzó „pszeudoform" változatnak. Nagyon okos nép ez a zsidó, de ahhoz nem elég okos, hogy elrejtse okosságát. Szerettem volna, ha lemehettem volna a cselédek közé, hogy a cselédszobák hangulatát érzékeljem. Nagyon megváltozottnak találtam volna, azt tudom. Hawksnest, a szemben fekvő kastély, szintén megkapta a maga pszeudoform átalakulását: egy újságkiadó abból a típusból, amelyik lopott ideákkal csinál egy hazárd vállalatot a másik után, örökáron megvette az egész birtokot; a redgrave-i birtok sörfőzők kezére jutott.

4.

Abban az én gyermekkori angol vidéki világomban minden emberi lénynek meg volt a maga „helye a társadalomban. Ez úgy hozzátartozott az emberhez, születése pillanatától fogva, mint az ember szemének a színe, mint rendeltetés, mely elől nincs menekvés. Az ember felett voltak a följebbvalói, alatta voltak az alantasai, és volt aztán még egypár, ingadozó helyzetű, kérdéses egyén, olyan vitatható helyzetű emberek, akiket esetleg, legalább a mindennapi élet durva szükségletei szempontjából, magunkkal egy rangsorban levőknek lehetett tekinteni. Társadalmi rendszerünk feje és középpontja Lady Drew volt, a „kegyelmes asszony, összeaszott, fecsegő nénike, akinek csodálatos emlékezőtehetsége volt genealógiai kérdésekben, és aki öreg volt, nagyon öreg; mellette volt Somerville kisasszony, az unokanővére és társalkodónője, aki majdnem épp olyan öreg volt, mint ő. Ez a két vén lélek ott lakott, mint két beszáradt mag Bladesover House nagy burkában, abban a nagy burokban, amely valamikor vidáman telve volt elegáns úrfiakkal, szép, púderes és arcflastromos dámákkal, és kardos, nemes urakkal; s ha nem volt társaság, a két öreg nénike egész napokat töltött el a ház sarkán levő egyik nappali szobában, közvetlenül a házvezetőnő szobája felett, olvasás, alvás és kedvenc kutyáik cirógatása közt osztva meg a napot. Amikor kisfiú voltam, mindig úgy gondoltam erre a két szegény öreg teremtésre, mint felsőbbrendű lényekre, amelyek akárcsak az Úristen, valahol a plafon fölött laknak. Időnként egy kis zajt is csináltak, néha még a hangjukat is hallotta az ember maga fölött, ami a valóság nagyobb látszatát kölcsönözte nekik, a nélkül, hogy enyhítette volna függőleges irányú felsőbbségük hatását. Néha meg is pillantottam őket. Természetesen, ha találkoztam velük a parkban, vagy a faiskolában, ahová tilos volt járnom, akkor elbújtam, vagy szent borzalommal elmenekültem, de illő alkalmakkor, felkérés alapján, magasztos színük elé vezettek. Ilyenkor úgy él emlékezetemben a „kegyelmes asszony", mint egy fekete selyemből és aranyláncból álló valami, egy éneklő hangú intés, hogy jó fiú legyek, egy nagyon összeaszott, lazabőrű arc és nyak, és egy kötélszerű kéz, amely egy két és fél shillinges pénzdarabot reszketett bele a tenyerembe. Somerville kisasszony a háttérben tartózkodott, egy világosabb színű homokszőke szempillájú, felcsigázott szemű lény, levendula, fehér és fekete színből összerótt ruhában. Haja sárga volt, arcszíne piros, és ha egy téli éjszakán ott ültünk a házvezetőnői szobában és valami régibb fajta bort kóstolgattunk, a komornája elmondta nekünk ennek a késői pirosságnak egyszerű titkát... A fiatal Garvell-lel való verekedésem után persze száműztek és soha többé nem láttam viszont azokat a szánalomraméltó, vén, kifestett bálványokat.

Azonkívül azon a parkettán, a mi tiszteletteljes fejünk fölött, jött és ment a meghívott társaság; ezeket az embereket ritkán láttam, de szokásaikat és modorukat olyan sokszor utánozták és annyiszor megvitatták komornáik és inasaik a házvezetőnő és az intéző szobájában, hogy másodkézből, ezeken keresztül tudtam magamnak róluk képet alkotni. Megtudtam, hogy a meghívottak közül tulajdonkép senki sem volt egyenrangú Lady Drew-val, voltak magasabb és alacsonyabb rangúak, - egész úgy, mint a mi világunkban. Egyszer emlékszem, egy királyi herceg volt vendégünk, egy igazi, élő szárnysegéddel oldalán és ez valamivel több volt, mint ami a meghívottak szokott társadalmi nívójának megfelelt, valamennyiünket felizgatott, és talán várakozásainkat is kelleténél jobban fölcsigázta. Később aztán Rabbits, a pincemester, lejött édesanyám szobájába, a méltatlankodástól kipirult arccal és könnyekkel a szemében. „Tessék ezt megnézni! mondta Rabbits, elfúló hangon. Édesanyám a borzalomtól nem tudott egy szót sem szólni. „Ez egy egyfontos arany volt, mindössze egy egyfontos arany, mint amilyet akármilyen polgárembertől is megkapott volna!

„Társaság" után, emlékszem, mindig gondterhes napok következtek, mert a két szegény öreg asszony odafönt fáradt, rosszkedvű és bosszús volt, valósággal a fizikai és érzelmi gyomorrontás állapotában, társaséleti fáradalmaik után ...

Ezeknek a valóságos Olimposz bélieknek legalsó rojtjain lógtak a lelkész és családja, és azután következtek azok a kétes lények, akik sem az előkelőségekhez, sem az alattvalókhoz nem tartoznak. A papiak lakói minden bizonnyal külön helyet foglalnak el a tipikus angol társadalmi sémában; rendkívül figyelemreméltó az a haladás, amit az Egyház - társadalmi rang tekintetében - az utolsó kétszáz évben magának kivívott. A XVIII. század elején a lelkész inkább alatta állt az intézőnek, mint fölötte, és megfelelő házastársnak tartották akár a házvezetőnő, akár valami morálisan nem túlságosan kompromittált elbocsátott házialkalmazott részére. A tizennyolcadik század irodalma tele van a lelkész panaszával, hogy nem maradhatott az asztalnál végig, a pástétom megosztásáig. Ebből a megalázó helyzetből csak azért emelkedett ki, mert idővel nagyon elszaporodtak a nemesi családok fiatalabb fiúgyermekei, kiknek egyrésze papi pályára ment. Ha látom, hogy a mai lelkészek magától értetődőnek veszik mai társadalmi megbecsülésüket, gyakran eszembe jutnak ezek a dolgok. Érdekes megfigyelni, hogy ma az az elnyomott, orgonáló lény, az anglikán egyházi falusi iskola tanítója, körülbelül ugyanazt a pozíciót foglalja el, mint a tizenhetedik században a plébános. Az orvos, Bladesover-ben, rangban alatta állott a papnak, de fölötte állott az állatorvosnak; művészek és a faluban nyaralók e fölé, vagy ez alá a pont alá kerültek a rangsorban, a szerint, hogy milyen volt a külsejük és mennyi pénzt költöttek; és ezután következtek, pontosan rendezett sorban a bérlők, a pincemester és a házvezetőnő, a falusi boltos, a fővadőrző, a szakács, a korcsmáros, a másod-vadőrző, a kovács (akinek társadalmi rangját némileg komplikálta az, hogy a lánya vezette a postahivatalt, - emlékszem, hogy micsoda zavar lett abból mindig, ha táviratot kellett továbbítani!), a falusi boltos legidősebb fia, az első inas, a falusi boltos ifjabb fiai, a falusi boltos első segédje és így tovább...

Mindezek fölött az emlékek fölött uralkodik édesanyám alakja - édesanyámé, a ki nem szeretett engem, mert napról-napra jobban kezdtem hasonlítani az apámra - és a ki hajthatatlan elhatározással „ismerte a maga helyét és mindenkinek a helyét a világban, - kivéve azt a helyet, mely apámat rejtette el a világ elől - és kivéve, bizonyos részletek tekintetében, az enyémet. Finom disztinkciók kérdését bocsátották az ő Ítélete elé. Még szinte látom és hallom, amint mondja: „Nem, Fison kisasszony, angol főnemesnek precedenciája van egyesült királysági főnemes előtt és az az úr csak egyesült királysági főnemes. Nagy gyakorlata volt abban, hogyan kell ültetni a vendégek cselédjeit az ő teaasztala köré, a hol igen szigorúan tartották be az etikettet. Sokszor tűnődöm azon, vajon a házvezetőnők lakosztályainak etikettje ma is olyan szi- goru-e még s hogy például egy sofőrt hová sorozott volna be édesanyám?

Egészben véve örülök, hogy ennyit láttam Bladesoverben, mert az a tény, hogy mindezt láttam és hogy mindezt akkor láttaan, még egészen naivan és hogy alaposan hittem benne és csak később analizáltam, nagyban elősegítette, hogy megértek sok mindent az angol társadalom struktúrájában, ami különben érthetetlen volna számomra. Meg vagyok győződve, hogy Bladesover a kulcsa úgyszólván mindennek Angliában és az angolul beszélő népeknél, a mi különlegesen angol és megdöbbentő a más országbeli kutatóra nézve. Értsék meg jól, hogy kétszáz évvel ezelőtt egész Anglia Bladesover volt; hogy azóta megkapta Anglia a reform-törvényt és ehhez hasonló formulaváltoztatásokat, de lényeges forradalma nem volt; hogy minden, ami modern és eltérő, az úgy jött be, mint valami betolakodó idegen dolog, vagy mint ennek az uralkodó formulának utólagos simítása, néha arcátlanul, néha mentegetődző módon: és azonnal meg fogják érteni annak az előkelőségi mániának, annak a sznobizmusnak, mely az angol gondolkodás különlegesen meghatározó sajátsága, teljesen értelmes és szükséges voltát.

Mindennél jobban gyűlöltem Bladesover-ban az esti tea idejét a házvezetőnő szobájában. Különösen gyűlöltem pedig olyankor, a mikor Mackridge-né, Boochné és Latude-Fernayné asszonyságok ott laktak a házban. Mind a hárman nyugdíjazott cselédek voltak. Lady Drew régi barátai végrendeletileg jutalmazták meg őket apró kényelmi szükségleteikről való éveken át történt gondoskodásukért és Boochnéra volt rábízva egy kedvenc vadászkutya is. Lady Drew minden évben egyszer meghívta őket - az erény jutalma és bátorításaként, különös tekintettel édes anyámra és Fison kisasszonyra, a komornára. Ott üldögéltek fekete, fényes, sallangos ruháikban, a melyek üveggyöngyökkel és zsettel voltak díszítve, nagymennyiségű kalácsot ettek és igen sok teát ittak, igen ünnepélyes modorban és nagyhangú megjegyzéseket téve.

Én úgy emlékszem ezekre a nőkre, mintha óriások lettek volna. Bizonyára egészen rendes kezelhető nagyságúak voltak, de én kis fiú voltam és ők ennélfogva képzeletemben lidérc-dimenziókat öltöttek. Magasba nyúlt az alakjuk, széles volt, fenyegetően terjeszkedett az ember felett. Mackridge-né magas volt és barna; a feje csodaszámba ment, mivel kopasz volt. Méltóságteljes főkötőt viselt és a főkötő előtt a barna haj - festve volt. Soha azóta nem láttam ehhez hasonló szörnyűséget. Komornája volt Sir Roderick Blenderhasset Impey özvegyének, aki valamiféle kormányzói, vagy hasonló nagy méltóságot viselt Kelet-Indiában és abból, ami belőle Mackridge-né viselkedésében fennmaradt, úgy gondolom, hogy Lady Impey valóban igen méltóságteljes és tiszteletet parancsoló hölgy lehetett. Mackridge-né szellemesség felett nem rendelkezett, de a maróan gúnyos hangot és mozdulatokat úrnőjének régi selymeivel és ruhadíszeivel együtt örökölte. Ha azt mondta az embernek, hogy szép idő van, úgy hangzott, mintha azt mondaná az embernek, hogy bolond és hozzá aljas bolond; ha hozzá szóltak, akkor az ember szerény közléseire oly öblös és gúnyos röhejjel felelt, hogy az ember szerette volna elevenen elégetni. Az a szokása is megvolt, hogy azt mondja: „Igazán!" miközben szemét gúnyosan behunyta.

Boochné kisebb termetű nő volt, barna, az arca mindkét oldalán furcsa kis hajfürtök lógtak le, nagy kék szeme volt és volt egy sor sztereotip frázisa, a melyek teljes szellemi készletét reprezentálták. Latude-Fernayné, csodálatosképen, semmi más nyomot nem hagyott emlékezetemben, kivéve a nevét és egy zöldesszürke selyemruha képét, a mely arany és kék gombokkal volt díszítve. Azt hiszem, magas, szőke volt. Ott volt továbbá Fison kisasszony, a ki úgy Lady Drewnak, mint Miss Somerville-nek komornája volt; az asztal másik végén pedig, édesanyámmal szemben ült Rabbits, a pincemester. Rabbits, ahhoz képest, hogy pincemester volt, elég szerény modorú ember volt, s ilyenkor, tea idején, nem úgy nézett ki, mint ahogy pincemesterek szoktak, hanem szalonkabát volt rajta és fekete nyakkendő, kék pettyekkel. Mindamellett tekintélyes külsejű volt, pofaszakállat hordott, bár borotvált ajka gyönge és vékony volt. Ott ültem ezek közt az emberek közt, mint zsenge palánta nagy sziklák között, s szemben velem ült édesanyám, rám szegezve szemét, elhatározottan arra, hogy az élénkség legkisebb jelét is elfojtsa. Nehéz helyzet volt ez nekem, de talán nehéz helyzet volt ezek részére a túltáplált, öregedő, affektált emberek részére is, hogy az én gyermekes nyugtalanságom és lázadó hitetlen szemem oda volt szegezve az ő méltóságoskodásuk közé.

A teázás körülbelül háromnegyed óráig tartott és én nagy nehezen vártam ki mindig; és nap-nap után, a beszélgetés mindig tökéletesen egyforma volt.

- Parancsol cukrot Mackridge-né? - szokta kérdezni édesanyám. - Parancsol cukrot, Latude-Fernayné?

A „cukor" szó felkeltette Mackridge-né szellemi tevékenységét.

- Azt mondják - így kezdte, egy proklamációt bocsátva ki, majdnem minden második mondata úgy kezdődött, hogy „azt mondják", - azt mondják manapság, hogy a cukor hizlal. A legfinomabb emberek legtöbbje ma már nem is tesz cukrot semmibe.

- Már mint a teába, asszonyom, - mondta Rabbits intelligens hangon.

- Semmibe a világon - válaszolt Mackridge-né oly arckifejezéssel, mintha lesújtóan szellemes választ adott volna, és ivott.

- Mit nem fognak kitalálni legközelebb? - mondta Fison kisasszony.

- Annyifélét beszélnek az emberek - mondta Boochné.

- Azt mondják - szólt Mackridgené hajthatatlanul - hogy ma már az orvosok nem ajánlják.

Édesanyám: „Igazán nem, asszonyom?" Mackridge-né: „Igazán nem, asszonyom/'

Azután az egész társasághoz fordulva: „Szegény Roderick báró, mielőtt meghalt, nagy mennyiségű cukrot fogyasztott el. Sokszor gondoltam, hogy ez talán siettette a halálát."

Ezzel befejeződött az első szócsata. Úgy gondol ták, hogy most illik Roderick báró szent emlékének egy percnyi szünettel és bizonyos komor arckifejezéssel hódolni.

- Gyuri - mondta anyám, - ne rugdosd a széket!

Ekkor azután Boochné produkált valami szépet az ő repertoárjából.

- Mily szépen hosszabbodnak az esték - mondta; vagy ha őszre járt az idő: - hogy rövidülnek az esték! - Ezt felette értékes megjegyzésnek tartotta; nem tudom, hogy bírta volna ki egyáltalán e nélkül.

Édesanyám, a ki háttal ült az ablaknak, ilyen kor mindig kötelességének tartotta Boochnéval szemben, hogy megforduljon és megtekintsék az estét, amint nyúlik vagy rövidül, a szerint, a mint.

Ezután következett egy élénk vita arról, hogy mennyire vagyunk még a leghosszabb vagy a lég rövidebb naptól, mely vita azután végre kimerültén elhallgatott.

Akkor aztán esetleg Mackridgené nyitotta meg újból a tárgyalásokat. Sok intelligens szokása volt: egyebek közt elolvasta az újságot - a „Morning Post"-ot. A többi hölgy is néha kezébe vette ezt a lapot, de csak azért, hogy az első lapon levő születéseket, házasságokat és haláleseteket elolvassa. Persze ez még a régi Morning Post volt, a mely még három penny volt, nem a mai fiatal, élénk, érdekes újság.

- Azt mondják, - kezdte - hogy báró Kukutyin Kanadába megy.

- Áh - mondta Rabbits úr, - igazán?

- Nem gróf Aranyházinak az unokatestvére az? - kérdezte anyám. Tudta, hogy az; teljesen felesleges és értelmetlen megjegyzés volt, de hogy valamit mondjon.

- Igenis, asszonyom - mondta Mackridge-né.

- Azt mondják rendkívül népszerű volt Új-Dél-Walesben. Nagyon tisztelték. Én ösmertem öt, asszonyom, fiatal korában. Nagyon derék, kedves fiatalember volt.

Tiszteletteljes csend.

- Az elődjének - mondta Rabbits, aki valami pap mintájára igen határozott szótagolást tanult meg a nélkül, hogy a szavak helyes formáját is megtanulta volna, melynek ez a tagolás díszére vált volna - valami baja volt a Sydney-iekkel.

- Ha ha! - mondta Mackridgené gúnyosan. - Erről én is tudok.

- Emlékszem, hogy hazatérése után egyszer nálunk volt látogatóban Templemortonban, és tudom, hogy beszéltek róla, miután elment.

- És pedig? - szólt Mackridgené kérdően.

- Az ő baja az vót, asszonyom, hogy verseket idézett. Aszondja - mit is? - „Országuk javáért hagyták el országúk" és ezt valahogy úgy értették a Sydney-iek, hogy ők tulajdonképpen eredetileg deportált fegyencek voltak, bár most megjavultak. Akit csak hallottam beszélni a dologrul, mind aszonta. hogy ez tapéntatlan megjegyzés volt ám tőle.

- Roderick báró úr mindig aszonta, - mondta Mackridgené, „hogy egy gyarmati kormányzónak elsősorban, - itt Mackridge-né pauzát tartott és sötéten nézett rám - „és másodsorban, - itt megint engem fixírozott - „és harmadsorban - végre megszabadultam - tapéntatosnak muszáj lenni. Itt megint úgy érezte, mintha én kételkednék és fölényesen hozzátette: - Ezt én mindig úgy tekintettem, mint egy Fölötte Helyes Megjegyzést.

Magamban elhatároztam, hogy ha valaha észrevenném lelkemben ezt a „Tapintat⁴⁴ nevű polipot, kitépném gyökerestül, kidobnám és rátaposnék.

- Furcsa emberek azok a gyarmatbeliek - mondta Rabbits. - Igen furcsák. Amikor Temple- morton-ban szolgáltam, láttam egy csomót közülük. Fura alakok, némelyikük. Persze, nagyon tiszteletteljesek, elég bőkezűek a pénzükkel, egy kissé takarékos módon ugyan, de hát - némelyikük, be kell vallanom, idegessé tesz engem. Rajta tartják a szemüket az emberen. Nézik az embert, amikor felszolgál. Nem is titkolják, hogy figyelik az embert…

Édesanyám nem szólt semmit ebben a vitában. A „gyarmatok" szó mindig megzavarta őt. Azt hiszem, attól félt, hogy ha ebbe az irányba fordítaná figyelmét, bolyongó atyámat egy szerre csak felfedezné valaki, bizonyára nyilvánvalóan bigámiás és mindenképpen felháborító és forradalmi helyzetben ö nem óhajtotta egyáltalán apám hollétét felfedezni.

Érdekes, hogy énnekem, amikor mint kisfiú hallgattam ezeket a beszédeket, olyan magas véleményem volt a mi gyarmatainkról, hogy szívem mélyén kigúnyoltom Mackridgené gőgjét, amellyel a kolóniákat kezelte. Ezek a derék, emancipált, napbarnította, szabad levegőn élő angolok, gondoltam, eltűrik ezeket az arisztokrata hódítókat, mint egy érdekes anakronizmust, de hogy szeretnék is őket - azt már kétlem!

Ma már nem gúnyolódom. Egyáltalán nem nagyok ebben a véleményben olyan biztos.

5.

Kissé nehéz megmagyarázni, hogy miért nem tettem azt, amit más ember az én helyemben tett volna, mért nem nyugodtam bele egyszerűen abba a világba, amelyben éltem. Azt hiszem ennek a magyarázata egy bizonyos velem született szkepticizmusra irányuló hajlam, és az együtt érző asszimilálódás hajlamának bizonyos hiánya. Atyám, úgy gondolom, szkeptikus ember lehetett; anyám pedig kétségtelenül kemény lelkületű asszony volt.

Egyetlen gyermek voltam, és mind a mai napig nem tudom, hogy atyám él-e vagy meghalt. Édesanyámat elhagyta, mielőtt még abba a korba jutottam volna, amelyből határozott emlékeim vannak. Távozásakor semmi nyomot nem hagyott maga után, anyám pedig felháborodásában megsemmisített mindent, ami csak rá emlékeztethette volna. Soha nem láttam egy arcképét vagy keze írásának egyetlen sorát; és tudom, hogy csak az erény és az illendőség elismert szabályai akadályozták meg őt abban, hogy el ne pusztítsa házassági levelét és engem, és ezzel véglegesen eltávolítsa házassági megalázottságának minden emlékét. Félek, hogy én is örökölhettem valamit az ő erkölcsi bárgyúságából, amely lehetővé tette, hogy elégesse mindazt az apró személyes emléket, melyet tőle bírt. Biztosan voltak köztük ajándékok, amelyeket atyám szerelmes korában adott, könyvek barátságos dedikációkkal, talán levelek, egy-két préselt virág, gyűrű, vagy hasonló apróság. Persze megtartotta jegygyűrűjét, de a többit mind elpusztította. Anyám sohasem mondta meg nekem atyám keresztnevét, egyáltalában soha róla egy szót sem beszélt, bár néha közel voltam ahhoz, hogy kérdéseket merjek intézni; és amit tudok róla, - nem sok mindössze - azt apám fivérétől, történetem hősétől, Ponderevo nagybátyámtól tudom. Anyám hordta a jegygyűrűjét; házasságlevelét egy lepecsételt borítékba legnagyobb bőröndjének legmélyén tartogatta, engem pedig egy magániskolában neveltetett Kent grófság dombjai között. Ne higyjék, hogy én mindig ott voltam a bladesoveri kastélyban - még szünidő alatt sem mindig. Ha olyankor, a mikor a szünidő ideje eljött, Lady Drew éppen rosszkedvű volt a legutóbbi vendégség hatása gyanánt, vagy ha bármilyen más okból akart anyámnak kellemetlenséget okozni, akkor ignorálta anyám célzásait, és én a szünidő alatt is az iskolában maradtam.

De ez ritkán történt és gondolom, hogy 10 éves és 14 éves korom közt átlag 50 napot töltöttem minden évben Bladesoverben.

Ne higyjék, kérem, hogy tagadnám, hogy ezek a tartózkodások értékesek voltak rám nézve. Bladesover, amidőn magába szívta az egész vidéket egyrészt, másrészt mégis valami nagyot is valósított meg. A Bladesover rendszer mindenesetre egy tekintetben hasznos volt Angliára nézve, mert a parasztgondolkodást megszüntette. Ha sokan közülünk még mindig a kastély cselédszobájának és éléskamrájának atmoszférájában élünk is, legalább azon túl vagyunk, hogy arról álmodozzunk, hogy az élet abból áll, hogy az ember parazita módjára él a csirkéken és disznókon való takarékoskodásból... Abban a parkban az úri nevelésnek bizonyos elemei voltak benne. Volt egy nagy pázsitos terület, amely nem szolgált sem állattenyésztésnek, sem földmívelésnek: sok misztérium volt ebben a parkban, mely anyagot szolgáltatott a fantáziának. Vadaskert volt. Megfigyelhettem ezeknek a szegény teremtményeknek az életét, hallottam a hímszarvas ordítását, találkoztam kis őzikékkel a magas páfrányok között, találtam csontokat, koponyákat és szarvakat elhagyatott helyeken. Voltak sarkai a parknak, amelyekben az erdő valódi jelentése derengett és a természet gyönyörűségének egy-egy nem szándékolt képét láthatta meg itt-ott az ember. A nyugatra eső erdőrészben volt egy hegyoldal, tele kék harangvirággal, tört napfényben, mely a bükkfák frissen zöld lombozatán keresztül szűrődött rá; ennek képe most is még zafírként csillog emlékezetemben: itt láttam meg először a szépséget.

A kastélyban pedig voltak könyvek is. Az öreg Lady Drew ponyva-olvasmányait sohasem láttam; Monk Mária és hasonlók műveiért rajongott, mint azóta hallottam. De volt a távoli múltban egyszer egy Drew, - Drew Cuthbert báró, Drew Máté bárónak, a kastély alapítójának fia, aki szellemi dolgok iránt érdeklődött; és az emeleti szobák egyikében volt egy csomó könyv és hasonló kincs, melyeket anyám engedelmével hosszú téli esték idején szabad volt átböngésznem, Ott ültem, egy padkán, az ovális ablak alatt, tea- és fűszerládák fölött, és megismerkedtem Hogarth műveivel egy nagy metszet-mappában, Rafaellel - volt egy nagy könyv tele metszetekkel, melyek Rafael vatikáni stanzáit ábrázolták - és néhány vaskos, rozsdaette könyvből megismerkedtem Európa legtöbb fővárosának látképével, amilyen az körülbelül 1780-ban volt. Volt ott egy széles, 18. századbeli atlasz is, hatalmas, terjengős térképekkel, a melyből nagyon sokat tanultam. Minden térkép címlapján gyönyörű díszítések voltak; Hollandiáén egy halász és csónakja; Oroszországén egy kozák; Japánén furcsa emberek pagodaformájú ruhákban. Ezeket a könyveket alighanem a jóízlés és férfiatlan ortodoxia Viktória királyné korabeli újjáéledése idején száműzték ebbe a régi zugba, de anyám nem sejtette jellegüket. Így történt, hogy elolvashattam és megérthettem Tom Paine „Az emberi jogokról és „A józan észről szóló egészséges retorikával megirt könyveit; kitűnő könyvek ezek, valamikor püspökök dicsérték őket, azóta pedig buzgó hazugságokkal próbálják őket befeketíteni. Itt volt Gulliver is, megnyirbálatlan eredeti szövegében; talán kissé erős koszt egy fiatal gyereknek, de nem túlerős, azt tartom: sohasem sajnáltam, hogy