A származástan

By Kurt Lampert

A származástan, vagy mai terminológiával a Darwin evolúciós elméletére épülő filogenetika csaknem 100 évvel ezelőtt megjelent, a nagyközönségnek szánt általános bevezetése ma már antikváriumok ritka kincse. Elektronikus formátumban történő közrebocsátását mindenképpen igazolja az a remek összefoglaló rész, mely az evolúciós elmélet megszületéséhez vezető utat vázolja. 1922-es megjelenése óta persze a genetika alapvetően és élesen világítja meg mindazt, amit Darwin még nem ismert, de már szerepel benne a mutáció, mint az evolúció egyik hajtóereje. Aki egy remek tudománytörténeti bevezetésre vágyik a témában, annak remek olvasmány ez a magas színvonalú ismeretterjesztő könyv, amit Fülöp Zsigmond fordított magyar nyelvre.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634745655

Book preview

Kurt Lampert

A SZÁRMAZÁSTAN

fordította

dr. Fülöp Zsigmond

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-565-5 EPUB

ISBN 978-963-474-566-2 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

első magyar kiadás: 1922

a borító Ernst Haeckel The Evolution of Man (1879)

című könyve borítója részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Előszó

Napjainkban különös erővel dolgoznak az élő természet birodalmán belől a leszármazás, az átöröklés és a továbbfejlődés régi kérdésein. A kritika szondáját dugják be olyan hipotézisekbe, melyek eddig csaknem általános elismerésnek örvendtek, egyeseket kiirtanak, másokat kiegészítenek és elmélyítenek, egy részüknek a helyességét felismerik és bebizonyítják, régi, azelőtt érvényes nézetek újból föllépnek, modernebb köntösbe bujtatva. A spekulatív szemlélődések mellett mind nagyobb jelentőséghez jut a kísérlet, s új kilátásokat nyit meg, mint ahogy más részről a nem is sejtett módon tökéletesedő technika, mély bepillantásokat enged meg az ősanyagnak ama finom szerkezetébe, mely testi szemeink elől állandóan el volt zárva. A mind szilárdabbá váló meggyőződés a természettörvények egységéről új hidakat épít a szerves és szervetlen világ között és mindinkább rávisz bennünket, hogy az utóbbiban érvényes törvényeket az előbbire is alkalmazzuk. Akármilyen távol van is még az ember attól, hogy megismerje az átöröklésnél lejátszódó titokzatos folyamatokat, mégis azt, amit eddig sikerült lelepleznie, gyorsan hasznosítja gyakorlati irányban. Az elmélet és gyakorlat közötti érintkezés a biológiai tudományokban is fontos szerepet játszik.

E kis munkának az a célja, hogy a művelt embernek, aki a származástan és a vele kapcsolatos kérdések iránt érdeklődik, de nincs módjában közvetlenül a szakirodalomból meríteni, képet adjon az ezen a területen mutatkozó áramlatokról. A továbbépítés mindig a Darwin óriási műve alapján fog történni, azonban ez sem lehetett örök életű, hanem a gyarapodó megismerésekkel ennek is változásokon kellett átmennie. Alapos okokkal támogatott új fölfogások járultak a régibb elméletekhez, - e könyvben mindezek szóhoz fognak jutni. A részletkutatásokra való kitérést nem engedte meg a szűk hely és nem is felelt volna meg annak a célunknak, hogy csupán áttekintéssel szolgáljunk. Ezekhez a szakkönyveket kell elővenni; azonban remélem, hogy még sem maradtam túlságosan a felületen. E könyvnek csupán az a célja, hogy az olvasónak általános tájékoztatással szolgáljon a kutatás fontos kérdéseiben, s egyeseket talán arra ösztökéljen, hogy nagyobb szakmunkákat is elővegyenek.

I. A biológiai tudományok rövid

története az ókortól Linnéig

„Semmi új a nap alatt." Az emberi élet kicsinyességeire oly gyakran alkalmazott eme mondás érvényes az emberi gondolkodás legnagyobb és legmélyebb problémáira is. A világ és a föld keletkezésére, kezdetükre és végükre, az élet rejtélyes eredetére, az élő természet keletkezésére és elmúlására vonatkozó kérdések és komoly megfontolások már kezdettől fogva megtalálhatók. Ezeknek a megoldásán töri fejét .a tudós a csendes dolgozószobában, a laboratóriumban és a mikroszkóp mellett; ezek kísérik a magános vándort, ezek jelentkeznek a csendben is, csak olykor eltakarja őket a mindennapi élet hangos zsivaja. A széles tömegekbe bedobva is gyökeret vernek, csakhogy sokszor nem eléggé előkészített talajon.

Mindaz, amin ma oly szenvedélyesen vitatkoznak, már évezredek előtt is izgatta a kedélyeket. Már a legrégibb időktől fogva és minden népnél akadtak férfiak, akik elgondolkoztak a legmélyebb dolgokon, akik kivitték a piacra azt, amit megtalálni véltek, iskolákat alapítottak, akik követőkre és elkeseredett ellenfelekre akadtak, akik koruknak és gyakran az utókornak is szellemi vezetőivé lettek, vagy mint mártírok azoknak a légióit szaporították, akik egy eszméért az életükkel fizettek. Az a mélyebb bepillantás, melyet az új és legújabb idők kutatásai révén nyertünk a keleti népek szellemi életéibe, azt mutatja, hogy ezeknek a világnézeteiben is sok érintkezési pont van a nyugati népek későbbi tanításaival. A világnézetek körüli mai harcok, ha ezt a kifejezést akarjuk használni, a legjobban tükröződnek vissza a görögök filozófiai iskoláiban; sok tanításukat egyenesen a mai fölfogások előfutárjainak tekinthetjük, melyekre részben még ma is támaszkodunk.

A „hylikusok az ősanyagot keresték, a „hyle-t, melyet a vízben (Thalész), vagy a tűzben (Hérakleitosz) találtak meg vagy pedig az egész világüzemet négy ősanyagnak, a tűznek, víznek, levegőnek és földnek az egyesüléséből és elválásából, „szeretetéből vagy „gyűlöletéből vezették le. Ezek az őselemek majd egyesülnek, ha a szeretet összehozza őket, majd szétválnak a gyűlölet következtében (Empedoklész).

A Leukipposz és Démokritosz által fölállított atomelméletet még ma sem nélkülözheti az egzakt természettudomány; igaz, hogy Arisztotelész nem tudta elképzelni az atomok oszthatatlanságát, melyek minden kicsinységük mellett mégis csak térben kiterjedt testecskék.

Az az ellentét, mely ma nem csupán a tudomány képviselőit osztja a monisták és dualisták táborába, hanem a vallás területére átvive, mint világnézeti harc a nép legszélesebb köreibe is behatolt, ugyancsak megtalálható már a görög filozófusoknál is.

Démokritosz szerint minden létezés, minden keletkezés és elmúlás csakis a nem teremtett, hanem öröktől fogva létező atomok működésén alapul; a nagy abderitai az első, aki szigorú rendszerességgel először próbálkozik meg egy mechanikai természet-magyarázattal, - ma monistának neveznénk őt, amennyiben csak egy dolgot ismer el, az anyagot; és materialistának, amennyiben «az anyag mozgását találja a világ keletkezése és fönnállása egyetlen alapelvének. Hogy tanaival kapcsolatban küzdött a nép isteneiben való hit ellen és hogy legalább is a tanítványai nyíltan ateistáknak vallották magukat, azon nem csodálkozunk és ez további párhuzamokat tesz lehetővé.

A monista Démokritosz ellen a dualista Anaxagorasz lépett föl. Szerinte az atomok örvénylését egy gondolkodó, világalkotó erő, a „νούϛ" szabályozza; az anyaggal szembeállítja a szellemet; a teremtő szellem egy része, különböző alakban és nagyságban, mint lélek megy át az anyagba; földi anyaggal nem keveredve, a legnagyobb tisztaságban végzi a gondolkodást és a tudatosan célszerű cselekvést.

Azt mondhatnánk, hogy közvetítő álláspontot foglalnak el azok a filozófusok, akik nem csupán az anyagi atomokban és ezeknek kölcsönhatásában keresik a világ mechanikai magyarázatát, hanem akiknél az anyag és szellem ugyanaz bár, de nem abban a materialisztikus fölfogásban, mely a szellemben csak az anyagi folyamatok megjelenési formáját, termékét látja. Például az Anaximander panteisztikus fölfogásában a világ és az istenség egybeesnek.

A természettudományra és pedig úgy az egzakt kutatásra, mint a természetfilozófiai kérdésekre a legnagyobb jelentőségűvé vált Arisztotelész nemcsak az ő korában és következő évszázadokban, hanem az egész középkoron át. ö teremtette meg a kimerítő leíró állattant, melyben nem csupán a külső alakot írta le, hanem szemlélődési körébe vonta a bonctant és fejlődéstant is. Tudta például, hogy egyes cápáknak placentájuk, valami magzatlepényféléjük van és elevenszülők, hagy sok tintahalnál az egyik karon vannak elhelyezve a hím ivarszervek s ennek következtében ez a kar erősen átalakult. Ezeket az Arisztotelész által már ismert tényeket csak a XIX. században fedezték föl újra, mert az Arisztotelész utáni időkben megfeledkeztek róluk, noha az állattani ismeretekben az egész középkor Arisztotelészre támaszkodott.

Az állatok keletkezéséről is voltak neki gondolatai. A Platóntól átvett „eidos-bian találta meg a formát adó princípiumot. Ez az eidos, melyet Arisztotelész „energeia-nak is nevez (energia), hatással van az ősanyagra, a „hyle"-re s ezt mozgásba hozza; tehát az eidos a működő princípium. Ebben az értelemben beszél Arisztotelész az anyag entelechiá-járól (tökéletességéről). Camerer mutat rá, hogy korunk természetfilozófusainál ez felelne meg .az anyag élet-princípiumának vagy lelkének s nevezett tudós joggal hangsúlyozza, hogy az ariisto telesi eidos még ma is szerepet játszik a biológiai tudományokban, mikor például a természetről mint „tudattalan ösztönök szerint dolgozó művészről44 beszélnek, melynek a teljesítményei mindjobban tökéletesednek. Ráismerünk az eidos-ra az Eimer orthogenesisében, melyről még majd beszélünk, valamint a korunkbeli dualizmus főképviselőjének, Reinker-nek bővebben ismertetendő dominánsaiban.

Hogy az ilyen filozófiai fölfogások mellett, amilyeneket itt csupán néhány példán bemutattunk, a természet összefüggésének és a fejlődésnek a gondolata is szükségképpen fölmerült már, az egészen nyilvánvaló. Ilyen eszmék átmentek a római filozófiába is. Nemcsak az Ovidius „Metamorphosisaira" gondolunk, melyek inkább költői jellegűek, hanem például Lucretius Carus-ra. Ő az élettelen természetnél is folytonos változásokat tételezett föl, mint ahogyan az élő természetben is folyton jönnek és mennek a nemzedékek. Mikor azt mondja, hogy az állatoknak nagy száma kihalt, s azok, amelyek még ma is léteznek, csak különösen kedvező tulajdonságaiknak vagy a viszonyoknak köszönhetik a megmaradásukat (így például a róka a ravaszságának, az oroszlán az erejének, a szarvas a gyorsaságának, a háziállatok az ember védelmének), akkor olyan gondolatoknak ad kifejezést, melyek, mint majd látni fogjuk, nem olyan messzire állnak a Darwin fölfogásától a legalkalmasabbak megmaradásáról.

Akármilyen érdekes is figyelemmel kísérni, hogy az emberi szellem a legkülönbözőbb időkben és a legkülönbözőbb népeknél sokszor ugyanazokon az utakon jár és akármilyen föltűnőek is azok a párhuzamosságok, melyeket a görög természetfilozófusok és napjaink fölfogásai között találhatunk - a szervezetek szigorúan természettudományos fölfogásával mégis csupán a XVIII. században találkozunk.

II. A biológiai tudományok Linnétől Darwinig.

A rendszertani irány megalapítása Linné által

Linné mérföldkövet jelent a természettudományok történetében. A nagy svéd tudós rendszert hozott a növény- és állatvilág zűrzavarába, amennyiben megteremtette a kettős elnevezést s az egyes csoportokat, a fajokat, nemeket, rendeket és osztályokat élesebben elválasztotta egymástól. Azonban helytelen dolog Linnében csupán a megcsontosodott rendszerezőt látni, akinek a rendszer minden, akinek csupán az lett volna a célja, hogy a természet egész világát egy szépen tagozott építményben hozza össze, melyben minden faj megkapja az ő rendes helyét és ami mellett nem törődött volna avval, hogy mennyiben vannak némi rokonságban egymással az egyes fajok. Utódai közül sokan így vélték megérteni az urukat és mesterüket; ezek szemében a növények és állatok csak azt a kérdést jelentették, hogy a rendszernek milyen helyére sorozandók be. Ezek számára a rendszer öncél volt. Linné maga csak a célhoz vezető eszköznek tekintette a rendszerét, csak arra valónak, hogy az egyszer már leírt állatokat és növényeket biztosan föl lehessen újra ismerni. Ő maga adott kifejezést ama nézetének, hogy a rendszerét jobbal is lehetne pótolni, mely az élő lények természetes rokonsági Viszonyait nagyobb mértékben venné figyelembe.

De természetesen azt a gondolatot, hogy ezek a rokonsági viszonyok a szervezetek egymástól való leszármazására is utalhatnak, elvetette Linné; szigorúan megmaradt a bibliai teremtéstörténet alapján s föltételezte, hogy a ma létező fajok kezdettől fogva megvoltak. „Tot sunt species, quot ab initio creavit infinitum ens" (annyi faj van, mint amennyit kezdetben teremtett a végtelen Lény).

A származástan első képviselői

Ennek az iránynak egyelőre nem akadt szigorúan tudományos ellenzéke, bár különböző országokban beszélhetünk a származástan előfutárjairól. Németországban főleg a filozófusok, mint például Kant, beszéltek többé-kevésbé határozottan valamennyi élőlény összefüggéséről. Mint természetbölcselőt, Oken-t kell említenünk, aki föltételezte, hogy