A házastársi kötelességről

By Paulus Zacchias

Paulus Zacchias (1584–1659) nevét a törvényszéki orvostan megalapozójaként tartja számon a szakirodalom, de sok művelt kortársához hasonlóan polihisztor volt maga is: nemcsak orvostudománnyal és joggal, hanem költészettel, fes­tészettel és zenével is fogl

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633769447

Book preview

PAULUS ZACCHIAS

A HÁZASTÁRSI

KÖTELESSÉGRŐL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-944-7

© Magyar László András

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐSZÓ

Minél többet olvasok a szexualitás történetéről, annál tisztábban látom: efféle történetet írni, akár egyetlen, rövidke időszakra vonatkozóan is, szinte lehetetlenség. Ennek két oka van: egyrészt a szexualitás történetietlen mivolta, másrészt pedig a feldolgozandó anyag áttekinthetetlensége. Ami a történetietlenséget illeti: a nemi élettel kapcsolatos nézetek és szokások ugyan kétségkívül változnak, sőt talán fejlődnek is, maguk a nemi viselkedésmódok azonban – az aktusra és a vele kapcsolatos cselekvésekre, folyamatokra és emóciókra gondolok – szinte változatlanok maradnak az idők során. Ezeket ugyanis elsősorban az ember testi jellemzői, ösztönei és fajára jellemző vágyai alakítják, és bár a nemi élettel kapcsolatos magatartásformákra kétségtelenül a társadalmi és kulturális környezet is erősen hat, alapvető vonásai, módozatai, céljai és funkciói, hogy úgy mondjam, sosem voltak s nem is lesznek fejlődőképesek, míg a gyermeket férfi nemzi és asszony szüli meg. (Ami sajnos korántsem tűnik örök érvényűnek.)

A szexualitás külsőségei viszont, amelyek mégis változók és sokfélék, igen nehezen rendszerezhetők és megragadhatók. Az alábbi szövegrészlet Rómában született 1635 körül, a harmincéves háború idején. A szöveg hátteréül illene bemutatnom legalább a korabeli itáliai szexuális viszonyokat, ám ezeknek puszta vázolása is szinte lehetetlen. Gondoljuk csak meg, mi mindenről kellene írnom: elsősorban arról, milyen más volt a története és társadalmi rendje például Velencének és Milánónak, illetve az akkoriban spanyol kézen lévő Nápolynak, milyen eltérő nemi viselkedésmódok uralkodtak a pásztorok, a parasztok, a polgárok, a nemesek és az udvari emberek körében. Mérhetetlen irodalmi, képzőművészeti és levéltári anyagot kellene feldolgoznom: a világi és inkvizíciós bírósági aktáktól az erotikus irodalomig, az orvosi szakmunkáktól és a kalendáriumirodalomtól, a népkönyvektől és népdaloktól a kánonjogi vagy penitenciális tanácsadókig, a magánlevelezéstől a korabeli újságokig. Végig kellene tekintenem azt is, milyen gondolkodásmódok éltek elevenen akkoriban: a népi hiedelmektől, népi vallásosságtól a természettudományos elméletekig, a katolikus teológiától a hermetikus miszticizmusig, s milyen ókori, középkori, vagy épp a XVII. század elején születő hagyományok alakították a korabeli római, genovai, szicíliai „nép" (már ha volt efféle) szexualitását – ezek ugyanis mind befolyásolhatták a nemi magatartás formáit. A nemi viselkedésformák történetére mindezen túl ezernyi tényező, apróság hat még, a betegségek megjelenésétől a ruha- és tisztálkodási divatokig (egész más lehetett például egy, a szoknyája alatt födetlen altestű, rendszeresen fürdőbe járó XV. századi német parasztleánnyal szeretkezni, mint egy gyakorlatilag sohasem mosdó és legföljebb hetente váltott, szoros alsóneműt viselő biedermeier hölggyel folytatni nyomasztó viszonyt). De szerep jut e megragadhatatlan történetben a táplálkozásnak, a termelési rendszernek, a vallásnak, az éghajlatnak, a népszokásoknak, a lakásviszonyoknak, az illatkultúrának és a társadalmi rendnek is. A jelentős itáliai prostitúció történetével, a korabeli életet befolyásoló hadjáratok és járványok históriájával, valamint a kor demográfiai viszonyaival úgyszintén foglalkoznunk kellene.

Egy szó, mint száz, a nemiség alapvető formáinak nincs történetük, változásra alkalmas jellemzőinek históriája viszont túlságosan sokrétű és ezért éppoly áttekinthetetlen, mint a valóság maga.

A másik súlyos gondom magával a történetírással kapcsolatos. A történetírás kezdetben nem akart egyebet, mint emléket őrizni és igaz meséket mondani – ebben az értelemben már Homérosz eposzai, sőt talán Gilgames mítoszai is történeti munkák. Hérodotosznál még egyértelmű a mese és a mesélőkedv túlsúlya, ám már igen korán, Thuküdidésznél újfajta vágy jelenik meg: a történelmi események értelmezésének vágya s az a kényszer, hogy a kaotikus eseményekben az – immár történettudóssá magasztosult – történetíró valamiféle szabályosságot, rendet, mondanivalót és törvényt fedezzen fel. Ez a célzatos történészi attitűd Tacitustól Plutarkhoszon, Sulpicius Severuson, Freisingi Ottón és Thuanuson át öröklődött, ám jelentősen nem erősödött mindaddig, míg a XVIII. században meg nem született a történetfilozófia, amely a történelmet fejlődésnek, értelmezhető és logikus folyamatnak fogja föl, s mely Hegelben, Marxban, majd a késői szellemtörténészekben jut el csúcsára s arra a konklúzióra, hogy a történelem nem más, mint jelrendszer, amelynek értelmezése tudományként, vagyis tényeken és törvényeken alapuló logikai rendszerként működtethető.

Noha ennek az állításnak az alaptalansága pusztán a történészi előrejelzések teljes csődjéből és az értelmezési rendszerek tarkaságából is egyértelműen kitetszik, ma már oly sok ezer ember alapozta egzisztenciáját a történetírás tudományos mivoltába vetett általános hitre, hogy a historiográfia bástyái bevehetetlennek, intézményei pedig megingathatatlannak látszanak. Az én szerény véleményem viszont az, hogy a történetírás akkor teszi megfelelően a dolgát, ha újból történetírássá, emlékezéssé, igaz mesék tiszta elbeszélésévé válik, ahol az elbeszélőnek nem a logikát, a törvényt és a szabályt, hanem a szépséget és az érdekességet – s ha létezik ilyesmi, az igazságot – kell keresnie az eseményekben, s csupán azon kell fáradoznia, hogy anyagát – amelynek korlátozott és önkényesen szelektált mivoltával maga is tisztában van – minél élvezetesebbé s átélhetőbbé formálja-csiszolja. Különösképpen igaz ez a szexualitás történetére, amelynek meggyőződésem szerint semmiféle összegezhető tanulsága, fejlődéstörvénye és kvintesszenciája sincs, viszont épp eléggé szórakoztató ahhoz, hogy egy könyvecske erejéig lekösse és mulattassa, sőt netán meg is tanítsa egyre-másra a Tisztelt Olvasót.

Mivel tehát egyrészt anyagunk, a szexualitás XVII. század eleji története szerintem megfoghatatlanul összetett, másrészt mivel a történetírásnak ezt a szórakoztatóbb és a nagy összefüggésektől tartózkodó válfaját igyekszem űzni, az alább következő oldalak – szándékom szerint – közelebb állnak majd az ismeretterjesztő irodalomhoz, mint a tudományhoz, s ennek megfelelően könnyedebbek is lesznek a megszokottnál. Nagyra törő terveim nincsenek. Találtam egy szöveget, amely felkeltette az érdeklődésemet, s úgy gondoltam, talán másokét is fölkelti majd. Lefordítottam hát s itt – a képeket válogató, s remek magyarázatokkal ellátó művészettörténész, Horányi Ildikó segítségével – közreadom. S mert úgy láttam, ez a szöveg az idő, a tér és a gondolkodásmód távolsága miatt magyarázatok nélkül nem lenne teljesen érthető, bevezetővel és jegyzetekkel vettem körül.

Valaha, nagyjából a XVIII. századig, sok ezer éven át az iskolákban, majd az egyetemeken a következőképpen folyt az oktatás: a tanár kiült a katedrára, vagy kiállt az olvasópulthoz és felolvasott, praelegált egy részletet valamelyik nagy tekintélyű auktor szövegéből. (Ez volt a lectio [olvasás], azaz a lesson vagy magyarul a lecke.) Ezután a professor legens szóról szóra átismételte az olvasottakat és minden homályos kifejezéséhez magyarázatokat fűzött. Ezekből a gyakran a könyvek margóján írásban is megjelenő magyarázatokból, szkolionokból keletkezett a középkori kommentár műfaja, amely viszont a tractatus, a dissertatio, majd az esszé műfajának lett a szülőanyja. (Ezt a varázslatos átalakulást Montaigne-nél vagy még később, Giambattista Vicónál érhetjük tetten.) Az esszé és a tractatus pedig a mai tudományos közlemény őse, noha ma már csak legföljebb apró betűs jegyzetek utalnak benne az egykor a lap közepén trónoló auktorokra. Ez a könyv most a praelectio antik-középkori hagyományához próbál visszatérni: ez az oka annak is, hogy a magyarázott szöveg viszonylag kurta, a magyarázat viszont terjedelmes lesz. Szerintem ugyanis mindmáig ez a legcélravezetőbb módja az ismeretek terjesztésének: az eredeti szöveg testközelbe hozza a múltat, a magyarázatok pedig segítenek elmélyedni a szöveg értelmében. Miközben tehát a szöveget s a hozzá fűzött, nemcsak informatívnak, hanem szórakoztatónak is szánt magyarázatokat olvassuk, valamit – ha nem is túl sokat – megtudhatunk majd arról, ami egyébként megfoghatatlan: a XVII. század első felének nemi életéről. Márpedig a megfoghatatlanról szerzett ismeretnél emberibb tudás el sem képzelhető.

A SZERZŐ

Szövegünk szerzője, Paulus Zacchias, vagy olaszosan Paolo Zacchia életéről nem sokat tudunk. Rómában született 1584-ben. Iskoláit a piarista atyáknál, majd a jezsuitáknál végezte. Orvosi ismereteket a római Arciginnasio della Sapienzában szerzett, majd praxisból élt: 1644-ben X. Ince pápa főorvosa és az egyházi állam protomedicusa lett. 1621 végén kezdte kiadni Quaestiones medico-legales című fő művét, amelynek 1651-ben jelent meg az utolsó kötete, s mely a következő évszázadban számos kiadást ért meg. [Lib. 1. Roma, 1621, Lib. 2. Roma, 1625; Lib. 3. Roma, 1628; Lib. 4. Roma, 1628; I–IV. Leipzig, 1630; Lib. 5. Roma, 1650; Lib. 6. Roma, 1650; Lib. 7. Roma, 1635; Lib. 8–9. Amsterdam, 1650. Teljes kiadásai: Lyon, 1654, 1661 ui., 1674 ui.; Frankfurt, 1666; Frankfurt am Main, 1668 (Daniel Horst kiadása); Frankfurt am Main, 1688 (G. Francus-féle kiadás); Nürnberg, 1726; Lyon, 1726.]

Zacchias, mint sok más kortársa is, polihisztor volt, az orvostudományon és a jogon kívül költészettel, festészettel és zenével is foglalkozott. Ingrassiával, Codronchival és Fidelisszel együtt a törvényszéki orvostan megalapozójaként tartjuk számon. Kortársai – Hermész-Mercurius lélekvezetői és kalauzi funkciójára utalva – a jogászok Mercuriusának és az olasz Hermésznek nevezték. A jogászok eme kalauza 1659-ben halt meg Rómában, a Chiesa di Santa Maria in Vallicellában temették el. Munkássága során elsősorban az orvostudomány és a jog közös kérdéseit vizsgálta. Fő művén kívül dietétikai, teratológiai, tüdőgyógyászati műveket írt – munkái legrészletesebb felsorolása a J-D. Horstius–G. Francus-féle, 1688-as kiadás bevezetőjében olvasható. Zacchias fordított is: Lactantius Firmianus (kb. 260–340) Phoenice című, a főnixmadár legendáját feldolgozó költeményét ültette át olaszra, Fenice címen, nagy sikerrel (Roma, 1608). Írt továbbá egy diskurzust a sörről és ennek orvosi hasznáról – ami egy olasztól különös teljesítmény. Egyéb, kiadott művei a következők (írásai nagy része ugyanis máig kéziratban lappang):

– Il vitto quaresimale. Roma, 1737.

– De malis hipocondriacis. Roma, 1639; Venezia, 1665 – latin ford.: Alphonsus Knon, Viennae, 1671.

A rá vonatkozó irodalomból a fontosabbak: Capparoni, Pietro: Profili bio-bibliografici di medici e naturalisti celebri