Földi rejtélyek

By Szántó László

Közel 100 titokzatos, talányos természet alkotta vagy éppen emberkéz formálta, mítoszok, legendák övezte magasztos hely, esemény,jelenség a piramisoktól kezdve az állatszörnyeken át egészen a szellemvilágig. Nem mindennapi időutazás a Kék-bolygó körül.

• Language: Magyar
• Publisher: Szántó László
• Release date: Feb 10, 2020

Book preview

Szántó László © 2020

Szántó László

Földi rejtélyek

„Bízz azokban, akik az igazságot keresik, és kételkedj azokban, akik már megtalálták"                                                                                       (André Gide)

TARTALOM

 ÓKORI TALÁNYOK

Az egyiptomi piramisok

A piramis-effektus

Hieroglifák

A Holt-tengeri tekercsek

Bábel-torony

A wilmingtoni óriás

A „fáraó átka"

Kínai piramisok

MISZTIKUS HELYEK

Atlantisz

Bermuda-háromszög

Oak-sziget

Az eltűnt kolónia

Gabonakörök

Sínai-hegy

Álomidő

Rosslyn

Glastonbury

Delphoi

Fantomsziget

Ponape

                    A TUDOMÁNY „TRÜKKJEI"

Földi fényjelenségek

Aranycsinálás

Klónozás

Időutazás

Idővihar

Varázsvessző

Philadelphia-kísérlet

Időhamisítás

Loretto-kápolna

KATASZTRÓFÁK

Tunguz

Titanic-katasztrófa

Mary Celeste

Roswell

2001. szeptember 11

LEGENDÁS EMBEREK, MITIKUS ÁLLATOK

Loch Ness

Jeti

Chupacabra

Artúr király és a Kerekasztal

Nostradamus

A „Bárd"

A máltai lovagrend

A Templomos lovagok

Nikola Tesla

Attila sírja

REJTÉLYES TÁRGYAK

Kínai korongok

Az elátkozott autó

Az életmentő palack

Kristálykoponyák

Repülő csészealj

Az antikytherai szerkezet

Az egydolláros bankó

Piri Reis-térkép

Seuso-kincsek

Laoszi kőkorsók

Az acambarói szobrocskák

TITOKZATOS ŐSI ÉPÍTMÉNYEK

Stonehenge

Nazca-vonalak

Machu Picchu

Húsvét-sziget

Máltai keréknyomok

Tiahuanaco

Teotihuacan

Silbury Hill

Korall-kastély

Moundok

Vízalatti romvárosok

A boszniai piramis-völgy

Newgrange

Gavrinis

Szatmárcsekei temető

OKKULTIZMUS

Reinkarnáció

A kis Rosalinda

Telepátia

Agykontroll

Szellemvilág

Pszichokinézis vagy illúzió

Klinikai halál

KULTIKUS RELIKVIÁK ÉS JELENSÉGEK

Frigyláda

Szent Grál

Szent Lándzsa

A Zeitoun-jelenés

A torinói lepel

Veronika fátyla

Özönvíz

Noé bárkája

MINDENNAPI KIS TITKAINK

Kristályok, drágakövek

Álom

Babonák

Jövőkutatás

Rejtélyek, talányok, titkok

„Nektek embereknek van szemetek a látásra, mégsem láttok semmit!"

(Isteni kinyilatkoztatás)

A globalizáció következményeként egyre zsugorodó világunk telis-tele van felfoghatatlan történésekkel, rémisztő eseményekkel, a velük kapcsolatos hihető és hihetetlen fejtegetéseknek se szeri, se száma, mégsem vagyunk tisztában vele, kik és mi célból irányítják azokat. Az ember antennája rendkívül érzékenyen reagál minden titokzatos dologra, legyen az tudományosan alátámasztva, vagy csupán a kimeríthetetlen fantázia terméke, bármilyen hajmeresztőnek is tűnjön.

Bolygónk számos nevezetes helyét mostanában egy nem is oly régen diagnosztizált mágneses kisugárzással hozzuk kapcsolatba, mely a Föld saját energiaforrása, és sűrűn behálózza azt. Az egyiptomi Nagy-piramis mellett – ami egymagában jelképezi az egész világ misztériumát – Stonehenge hatalmas kőkörei, a szabályos gabonakörök, a temérdek ufó megfigyelés, a Bermuda-háromszög eltűnt hajói és repülői, a talányos perui Nazca-vonalak mindegyikénél megtalálhatóak ilyen intenzív, láthatatlan energiamezők, földöntúli fények, hangtalan repülőszerkezetek, egyéb ismeretlen energiamezők. Ezek hatékony kiaknázása kedvező megoldással kecsegtet világunk élhetőbbé tételét illetően, csak a cél érdekében türelemmel kell lennünk. Ráadásul, létezik ennek a földenergiának egy olyan képessége is, amely befolyásolni tudja az ember fizikai és mentális állapotát, ennek hatékony birtokba vétele szintén mérföldkő lehet az emberiség közeli jövőjében.

A misztikum, az okkultizmus ugyancsak megmozgatja az emberi képzelőerőt, egyre több hívet szerez magának, talán mert mindenáron magyarázatokat akarunk kapni környezetünk sokszor bizony érthetetlen eseményeire, ezért is örvendenek nagy népszerűségnek az evvel foglalkozó könyvek, filmek, tudósítások mindenfelé. Tudathasadásos állapot ez, amikor egyszerre kívánjuk, hogy minél előbb jussunk a titkok nyitjára, ugyanakkor legalább annyira óhajtjuk ennek az ellenkezőjét, vagyis minél később lebbenjen le a sötét fátyol egy-egy ilyen rejtélyről, alig várjuk a róluk szóló újabb vitára okot adó teóriaáradatot.

Amíg nem áll rendelkezésünkre kétségbevonhatatlan bizonyíték a Föld egy-egy titokzatos, talányos esetére – már pedig kimeríthetetlen azok tárháza –, addig mindenképpen el kell fogadni bárkinek a megítélését velük kapcsolatban, és még a szélsőségesnek látszó véleményeket sem szabad alapos indok nélkül a szőnyeg alá söpörni. Nem is olyan régen még nevetség tárgyává vált az, aki hitt a marslakókban, aztán nagy vihart kavart, ha valaki felvetette a vörös bolygón az élet lehetőségét, ma pedig tudhatjuk – egyáltalán nem utópisztikus feltételezés –, nagyon is életképes ez az elképzelés.

Az ősi civilizációk egyre szaporodó kutatásai a leglehetetlenebb helyekre juttatják el a tudni vágyó embert: akik a föld- és a jég alatt, valamint a tengerfenéken és az űrben szinte naponta fedeznek fel olyan nyomokat, amelyek új megvilágításba helyezhetik a múltunkat. A jelenlegi kultúránk saját magunk okozta fejlődése – sok tekintetben visszafejlődése – veszélyekkel teli; jó volna, ha mindezek nem tűnnének el az idők végtelenjében, az eredmények sem végződnének zsákutcában. Nyilvánvalóan jóval több az esély a túlélésre, ha megismerjük az ősi kultúrák kialakulását, fénykorukat és tragikus bukásukat.

Az alábbi rövid jegyzetek, tényszerű leírások, hipotetikus vázlatok, fantázia szülte magyarázatok pontos iránytű gyanánt bepillantást engednek a történelem ködös múltjába, talán éppen ezekből sikerül ráakadnunk arra a fénylő pontra, mely eddig is majd’ kiszúrta szemünket, de valahogy mégsem vette észre senki a lényeget: mikor, miért, hogyan eshettek meg bolygónkon a mi intelligenciánkkal még felfoghatatlan események? És bár vastag fába vágja az a fejszéjét, aki a tényfeltárás kockázatos és rögös erdejét választja, de ideje, hogy elvessük a beidegződött nézeteket, vagy legalábbis kétségbe vonjuk azokat, ahogyan René Descartes francia filozófus fogalmazta meg: „A kétely a bölcsesség kezdete."

Jóvátehetetlen a némaság: logikus kérdésekkel célszerű bombázni a kikiáltott „tényeket", nem szükségszerű mindenben vakon hinni, ne feledjük: a titkok a valóság és az álmok keskeny határán mozognak. Akadnak rejtélyek, amelyek évszázadok óta foglalkoztatják az emberiség arra fogékony részét. Amikor úgy tűnik, hogy megoldásuk már csupán karnyújtásnyira van, hamar kiderül, mégsem érjük el a hőn óhajtott választ. Sokszor azért nem, mert a túl merész hipotézis beigazolódása felborítaná a tudomány által évszázadok óta képviselt történelmi világképet.

A friss, ezért felforgató eszméket a múltban – sajnos a jelenben is kevés a kivétel – gyakorta eretnekségként fogták fel, de minimum ostobaságnak, pedig mindenképpen előnyösebbnek tetszik vitatott gondolatokkal előállni, mint egyáltalán nem gondolkodni. Aki szó szerint veszi a népek hagyományait, mesés legendáit, azt előbb-utóbb naivnak kiáltják ki, aki olyan dolgokat feltételez elődeinkről, amire a hivatalos verzió szerint csak jóval később lehettek képesek, azt bohókás különcnek bélyegzik, aki a régmúltban olyan technikai és műszaki megoldásokat szimatol, melyekkel csak nem régóta rendelkezünk, arra a tudomány dörgedelmesen a fejét rázza, és verbális támadásokat intéz ellene.

A könyvnek semmi esetre sem célja holmi magasabb rendű igazságkeresés, csupán tájékoztatás, a sokrétű teóriák, végletes dogmák összevetése, gondolatébresztés a földi rejtélyek zamatos ízeinek rengetegében. Az olvasó bőséges kóstolót kaphat elfogult ítéletének meghozatalához.

Befejezésül álljon itt Maria Reiche német matematikus asszonynak, a Nazca-vonalak lázas kutatójának bölcselete: „Soha nem fogjuk megkapni az összes kérdésünkre a választ, és éppen ez az igazi rejtély titka."

ÓKORI TALÁNYOK

Az egyiptomi piramisok

„Minden fél az időtől, az idő fél a piramisoktól" (arab mondás)

Már az ősi neolitikum kőépítkezései óta megállapítható: a tevékeny emberi elme az égboltot ostromló monumentalitásra törekszik, e hajlamát máig nem feledte, mintegy hidat képez a mai félelmetes üvegtű-tornyokig. Mióta az ember fogalmat szerzett az időről, azon fáradozik, hogy minél feljebb, minél magasabbra jusson. Ezek az építési formák egymástól teljesen függetlenül terjedtek el mindenütt a világon. Új keletű, és értékes bizonyítéka ennek, amikor mi turisták eljutunk a világ bármelyik szegletébe, egy emlékezetes helyen kisebb-nagyobb kavicsokból, kövekből szinte ösztönszerűen emelünk a piramisoknál kevésbé időtálló csúcsos halmokat emlékoszlop gyanánt. Maga a Biblia is a múlt kőemlékeinek temérdek szakrális jelentésével ismertet meg. Ezen ősi kőépítmények kétségkívül legszédületesebb kifejezését a csodálatos Egyiptomban találjuk.

A Nílus nyugati oldalán száznál több piramis állt hajdanán, némelyek máig büszkén törnek a csillagok felé szétzúzva az arrafelé oly ritka fellegeket, némelyeken meglátszanak már a könyörtelenül múló idő pusztításai. Ma ezekből 62 látható, fensőbbségüket csendes áhítattal szemlélik utazók és régészek egyaránt, azt kutatva, milyen roppant tudással felvértezett élőlények alkothatták csodálatuk tárgyait, ahol egyesül Ég és Föld.

Egyedülálló építészeti megoldásaival, a világ legnagyobb rejtélyeinek egyike. Pusztán az ismeretlen számunkra, miként alkották, kik és miért? A ma elfogadott teória szerint Egyiptom történetének hajnalán az előkelőségek masztabákba temetkeztek. Így alakulhatott ki később ezek egymásra helyezéséből a lépcsős piramis a mai Kairó közeli Szakkarában. Az elkövetkező királyok kedvet kaphattak e gigantikus építményekhez, úgy gondolhatták: az „égi lajtorja" segítségével a túlvilágon hamarabb egyesülnek majd Ozirisszel. A legtöbb piramisban nem találtak eredeti múmiát, de még liturgikus szövegű hieroglifírást, isteni képmást sem, melyek utaltak volna az építmény vallási szerepére egészen az V. dinasztia utolsó uralkodójának, Unisz emlékművéig, ahol először jelennek meg a piramisszövegek:

„…a király feltámad és egyesül Ozirisszel az Orion csillagban"

Az Orion csillagkép visszatérő motívum Egyiptom ókori históriájában, de erről még ejtek szót.

Ozirisz, Amon-Ré fia és Egyiptom királya volt, de testvére Széth megölte, majd feldarabolt testét szétszórta a Nílusban. Azonban felesége Ízisz összeszedte ezeket a testrészeket, feltámasztotta férjét, így lehetett ő az alvilág ura, a halottak bírája.

Az ókori egyiptomiak mindent leírtak, felvéstek a fáraók törvényeitől kezdve a kereskedelmi célú jegyzeteken át a lényegtelennek tűnő magáncélú közlendőkig, ám éppen a kor legnagyszabásúbb akcióiról, a piramisok keletkezéséről nem maradt fenn egyetlen sor vagy ábra sem, a gízai piramisok némák; legelőször évezredekkel később a görögök említik monumentális méretüket. Ez különösen annak a fényében meglepő, ha tudjuk: az ókori uralkodók egész életükben az egekig magasztalták dicsőséges tetteiket, egyszerűen hozzátartozott a világnézetükhöz, hitformájukhoz. Legalább annyira nem várt dolog ez egy állítólagos sírhelyen, mint bármelyik egyéb kultikus épületben, templomban, földalatti temetkezési helyen már megszokott tárgyak, az isten- és fáraószobrok, a túlvilági élethez szükséges használati eszközök, amulettek, usebti figurák látványos hiánya.

Heribert Illig német író ezt a következőképpen látja:

„Számunkra a piramisok megkövesedett jelképei annak, hogy az embereket valós veszély fenyegette az égből, és, hogy ezt a traumát az eget megtámasztó építmények lankadatlan építésével akarták legyőzni. A leomló égbolt bolygónkhoz kapcsolódó hatásaiból következett a megtámasztott égboltozat. Minthogy az eget meg kellett támasztani, a támaszték, azaz a piramis tabuvá vált, ezért nem ábrázolták és nem szóltak róla az iratokban…"

A valódi múlt nélküli fáraók korai korszakában már nagyjából megvolt minden, ami egy ragyogó kultúra létezését lehetővé tette: központosított állami apparátus, öntözéses mezőgazdaság, rabszolgaság, csillagászati, matematikai, építészeti tudományok, kész írás, pontos kalendárium, korukat meghazudtoló művészetek. Csak az a nagy talány: honnan származik ez a mérhetetlen tudás? Az semmiképp sem egyezik a mai dogmatikus szemléletmóddal, hogy mindezeket 2-300 év alatt teremtették volna meg. Egyiptom hirtelen és éretten való megjelenése a történelmi múltban nem kevés fejfájást okoz az egyiptológusoknak is, sokszor kényszeríti őket szövevényes, ingatag elméletek világgá kürtölésére.

A gízai-fennsíkon magasodik az egyetlen épen fennmaradt csoda a hét ókori közül, amely túlélte az évezredek viharait. A legalább 4500 éve itt trónoló három hatalmas gúla kőtömbjei között sehogy sem fedezhetünk fel még egy parányi disszonanciát sem. Közülük a IV. dinasztia uralkodójának, Kheopsznak tulajdonított építmény rejtély a rejtélyben. Ráadásul, ahogy fejlődik korunk technológiája, úgy válik még titokzatosabbá, mintha szándékosan játszana a kutatókkal, mindössze apró fogódzókat ad magából, a többit a fantáziánkra bízza. Mindjárt itt van hihetetlen nagysága: a Nagy-piramisban a kereszténység öt legterjedelmesebb szent temploma simán elférne. Alapja 230,8×230,8 méter, míg magassága készen 146,6 méter volt, eredetileg 210 kősort építettek be, ma 201 a számuk. A beépített 2 300 000 db kőtömb átlagmérete 127×127×71 cm, az átlagos súlyuk 2,5 tonna, az építmény összsúlya 6,5 millió tonna. Az északi oldal kismértékű, szemmel nem érzékelhető homorításával igyekeztek elnyelni a piramis árnyékát. Az Istenekhez közeli csúcs alatt sem kívül, sem belül nincs felirat, egy piros „Kheopsz-szerű véseten kívül, melynek valódisága erősen vitatott. 1837-ben Vyse brit ezredes, amatőr régész a Király kamrájában „találta, ahol előzőleg robbantással vájt utat magának. Minderre a kutatásainak utolsó napjaiban került sor, de még éppen időben ahhoz, hogy hazájából újabb pénzforrásokkal támogassák eme „bizonyíték" hatására, így nem kellett sikertelensége okán kényszeredetten hazakullognia. Szerencsére, ilyen drasztikus lépésre, mint a robbantás, azóta sem ragadtatta magát senki.

A Nagy-piramis („Kheopsz horizontja") körül valóságos számmisztika alakult ki. Visszaköszön benne több, később kimunkált matematikai tétel mellett a harmónia alapszabálya, az aranymetszés is. A csúcsa jelképezi az Északi-sarkot, az alapkerület pedig az Egyenlítőt, így alakult ki a kerület és a magasság közötti hányados, a 2π. Ugyanis, ha az oldaltávolságok összegét (kerület) elosztjuk a magassággal (230,8×4÷146,6), éppen a π: 3,1416 értékének kétszeresét kapjuk. Egy letűnt nép hagyatéka lenne? Bár ezt a rejtélyt ledönteni látszik egy másik nézet: a π értékét valószínűleg nem ismerte a tervező, ez a szám egyszerűen a terveinek harmonikus feltételeiből magától adódott ki, mint egy kőbe rakott mértani összhang.

Az egyiptomiak saját mértékegysége a piramisméter volt (ma 63,5 cm). A piramishüvelyk pedig ennek a huszonötöd része (2,54 cm). A piramis kerülete kitesz 36 535 piramishüvelyket, egy esztendő pedig 365,242 napot! Véletlen egybeesés vagy csupán belemagyarázás?

Ha lehet, még talányosabb mű vigyázza a fennsík nyugalmát: a Szfinx szoborkolosszusa több legendával is bír:

Az ókori görög földön egy szárnyas szfinx sorsdöntő kérdést tett fel a thébai hercegnek:

   „Mi az, ami reggel négy lábon jár, délben két lábon, este meg három lábon?" – kérdezte kajánul, biztos lévén benne, hogy a herceg nem tud felelni rá, ezért meghal. Azonban az ifjú így szólt:

   „Az ember, mert gyermekként négykézláb, élete delelőjén két lábon, míg élete alkonyán bottal jár".

A szfinx ekkor megölte magát, ám a gízai szfinx képében mítosszá nemesedett.

Nevét Hérodotosztól, a görög történetírótól kapta:

„Az idők kezdetétől fogva itt fekszik".

A kutatások újabb fejezete Kr. e. 7000-5000 évre helyezi a 70 méter hosszú és 20 méter magas mű keletkezését. A feje nagyon hasonlít a IV. dinasztia díszítő elemeinek stílusára, ezért vagy az akkori elemeket, egy királyi képmást faragtak az ott talált szoborra, vagy erről a jóval korábban készült alkotásról mintázták később a IV. dinasztia jelképeit. Tipikus tyúk vagy tojás esete.

A szfinx-reformerek szilárd meggyőződése, hogy a kőlény alatt található a Nagy-piramissal földalatti összeköttetésben álló „Feljegyzések Csarnoka". Létezését semmi sem támasztja alá, hiába lyuggatták már összevissza talpazatát és a földet körülötte.

Az állat mancsainál látható IV. Thutmózisz sztéléje, mely beszámol a fáraó tettéről. Még fiatal hercegként lepihent, majd elbóbiskolt a homokból épphogy kikandikáló kőoroszlánnál, aki álmában megkérte a herceget, hogy ássa őt ki a sivatagból, és akkor királlyá teszi őt. Az ifjú természetesen teljesítette a kívánságot, így később valóban ő lett Egyiptom uralkodója.

Geológiai nyomok utalnak egy 10 000-12 000 évvel ezelőtti nem mindennapi természeti eseményre. A szfinx talapzatát és a szomszédos völgytemplom romjait minden kétséget kizáróan kikezdte a víz, mely erózió az eddigi utolsó jégkorszak bizonyítéka, vagyis a műremek a vízözön előtti időszak alkotása. J. Anthony West, az egyik „lázadó" amerikai tudós véleménye minderről:

„Az emberiség fejlődése – ha hihetünk az iskolai tanulmányainknak – lineárisan zajlott, amelynek során a primitív barlanglakók szép fokozatosan intelligens emberekké váltak, akik ma már képesek atombombát és csíkos fogkrémet előállítani. Ám a bizonyíték, mely igazolja, hogy a szfinx több ezer évvel idősebb, mint ahogy azt a régészek tálalják nekünk, azt jelenti, hogy valaha kellett lennie a történelem egy nagyon távoli pontján egy magas fokú civilizációnak."

Azt már csak én teszem hozzá, hogy néha úgy tűnik, az emberi faj valamikor egy rettenetes amnéziát szenvedett el, mert egész múltja feledésbe merült, csak olykor tör át rajta egy-egy csekély emlékkép, melyeket viszont roppant kevesen akarnak elhinni.

A jégkorszakot lezáró vízözön az egész Földre hatással volt, a mai elsivatagosodott Egyiptom területén akkortájt ugyanolyan esős időjárás tombolt, mint manapság Európa nagy részén. Akár logikus is lehetne, hogy az akkor létező termékeny földre állították őrzőként a szobrot, hiszen egy sivatagos talajon nagyon gyorsan belepte volna őkelmét a homok. A szfinx tagadhatatlanul magán viseli ennek a történelmi kornak a jeleit, ami annyit tesz, hogy bizony igencsak szép kort ért már meg. Ez viszont – ha bebizonyosodna – a feje tetejére állítaná nemcsak Egyiptom, de az egész emberiség eddig kinyilvánított kronológiáját.

A szfinx egyiptomi neve Neb, azaz Úr, a négy őselem ura; ezeknek a tudományát egyesíti magában a jelképes kőállat. Sokan megkísérelték már az emberfejű oroszlántestet az ókor titkait illetően „szóra bírni", így magunk is belepillanthatunk képzeletünkkel, mi mindent hallhatott és láthatott csupán az utóbbi évtizedekben, milyen hipotézisekkel bombázták saját magát és persze a piramisokat rejtélyeinek kibogozásában a tudósok és laikusok. Némelyik elképzelés csaknem igazi mosolyra fakasztotta komor, rideg ábrázatát. Íme, néhány a teljesség igénye nélkül:

Nem csekély a kételkedők száma abban, hogy kb. 5000 éve a kőkorszakból egyszerre csak betoppant kőbaltájával, kezdetleges rézszerszámaival az ember, és az indokolatlanul rövid fellendülés után felhúzta ezeket a csodálatos építményeket a semmiből, melyekben mai szemmel is hihetetlen építészeti megoldásokat valósítottak meg. Olybá tűnhet, mintha az egyiptomi történelem fejlett kultúrájú szakasza történelmi nézőpontból egy pillanat alatt alakult volna ki a primitív neolitikumból, mintegy átugorva a fejlődés lépcsőfokait. A technika, az építészet, a tudományok, a művészet, a szervezettség hirtelen jelent meg, mintha importálták volna. A kétkedők inkább hisznek egy korábbi civilizáció létezésében majd pusztulásában. Az ő örökségük lehettek e csodás gúlák, melyek később az Óbirodalomban mintául szolgáltak a további, kisebb piramisok építéséhez, esetleg másodlagos temetkezésekre használták azokat.

Nehezen hihető, hogy a piramisok kizárólag temetési célzattal készültek volna, túlságosan is leegyszerűsítené ez a problémakört, kell lennie egy általunk ma még nem ismert oknak is.

Az sincs kizárva, hogy valóban 4500 éve születtek, de egy régi terv segítségével, mely ki tudja mióta hevert valahol elrejtve porosan, és ki tudja, hogyan került oda?

Egy másik teória szerint, lehet, hogy Kr. e. 2500 körül épült a Nagy Piramis, ám egy letűnt civilizáció emlékét őrzi mind asztronómiailag, mind építészetileg.

A piramisok körüli sok-sok számítás azt a benyomást kelti, mintha könyvtár lenne, ahol a gigantikus kövek helyettesítik a könnyen tönkretehető papirusztekercseket.

Manethón, az uralkodókat dinasztiákra felosztó 3. századi egyiptomi pap és történetíró szerint az ország első predinasztikus királyai istenek voltak, „kik Hórusz követői és az égből jöttek", és 13 900 éven át uralkodtak, míg az őket követő félistenek további 11 000 évig! Őket követte az Alsó- és Felső-Egyiptomot egyesítő Ménész király.

Örök dilemma: vajon van-e összefüggés az ókori építmények és a csillagok között? A nap a 12 csillagképen 25 920 év alatt halad át, egy csillagképre 2160 év esik. Ezt nevezzük kozmikus évnek. Ezt a 12 csillagképet állatokról nevezték el, ez lett az állatöv, azaz a zodiákus. A Naprendszer Kr. e. 10 500-ban éppen az oroszlán jegyében állt, mely csillagkép akkoriban a szfinx tekintete előtt a horizonton ragyogott minden nap, mielőtt szeme „hunyorgott" volna a felkelő nap sugaraitól, és ez az állapot csupán 25 920 évente ismétlődik. Ez az időpont a legelfogadottabb tézis az özönvíz jelenségére, ugyanis ekkortájt olvadhatott el a jégtakaró a Földön.

Szintén 12 500 éve már, mikor Ozirisz képmása, az Orion-csillagkép szokás szerint ott fénylett a tiszta égbolton, melynek belső három csillaga szolgálhatott mintául a három gízai piramis építőinek, hiszen amilyen szögben és távolságban ma fekszenek a sziklaplatón, az pontos reprodukciója – bár nem esélytelen a véletlen – az akkori csillagállásnak, az egyiptomiak pedig fennen hirdették: „a földi világ az ég tükre".

Ezt a nagyon korai évszámot látszik alátámasztani egy időjárásra utaló szemlélet is: a gízai piramisokat csakis akkor emelhették, amikor Egyiptom földjén még nem a kopárság volt az uralkodó, nem volt elviselhetetlen forróság az árnyék nélküli fennsíkon, mint ma. A jégkorszak előtti zöld környezetben patakok csordogáltak, a tavak felett vékony párafüggöny lebegett, az erdőkön, ligeteken, mezőkön állatok legelésztek naphosszat. Idilli táj, éppen piramisépítésre termett, aztán a jégkorszak beköszönte után felmelegedett az afrikai kontinens északi része, minden elsivatagosodott, éltető víz még csak mutatóban sem maradt. Mindennek körülbelül 12 000 éve már. Úgy tűnik, ebben az esetben is a tudományos eszme köti gúzsba az emberi gondolkodást, amikor nyilvánvaló bizonyosságnak állítja be a gúlák építésének idejét, ebbe a forró és száraz közegbe helyezi a kolosszális építkezéseket. Ráadásul, a fentebb felhozott geológiai ténynek ellentmondanak azok az antropológiai tanok, amelyek állítják, hogy az egyiptomi nép csak néhány évezreddel ezelőtt telepedett le a Nílus völgyében, és ő előttük nem lehetett semmilyen értelmes civilizáció, csupán szerény képességű kőkorszaki emberek éldegéltek kőszerszámokkal felfegyverkezve, amivel aligha lehetett piramisokat formázni. A múlt gyökeres korrekciójára pedig egyelőre senki sem vetemedik, áthárítják annak lehetőségét a jövő generációira.

A fáraók históriája számos példával szolgál nemcsak elődeik módszeres „kiradírozására" a történelem színpadáról, de sokszor még isteneik eltüntetésére is. Kheopsz fáraó, miután feltételezve, hogy már ott álltak a gízai-fennsíkon a hatalmas piramisok – naná, hogy a legnagyobbat választotta –, kisajátította a maga hasznára, letöröltette a falairól az ősök dicsőségét zengő feliratokat, és saját kriptának alakíttatta át, ahol aztán mégsem kapott végső nyugalmat.

Kheopsz fáraó építtette ugyan, de jóval később, mint az eddig beállított Kr. e. 3. évezred, amikor már birtokában lehettek egy ilyen kőépítményhez szükséges összes technológiai ismeretnek és tárgyi feltételnek. A piramisokba sok diorit, bazalt, de főleg gránitelemet építettek be, melyeket képtelenség volt megmunkálni rézszerszámokkal, mint a kor legkeményebb fémével, ezért vagy egy általunk ismeretlen fémmel dolgoztak, vagy valamilyen titkos eljárással fúrták, faragták, vágták a szilárd tömböket. Ehhez kapcsolódik azon állítás: ha a vas csupán a Kr. e. 7. században vált mindennapos fémmé, akkor a piramisok építése, királyaikkal együtt áthelyezendő ebbe a korba, így az eddig oly sok vita tárgyát képező kronológia rögvest egyenesbe kerülne!

Torsten Sasse német filmrendező 1996-os, „A piramisok árnyékában" című filmjének képkockái a gúlákba épített gránitelemekben magfúrások nyomait mutatta, mely nyilvánvaló modern technikától az egyiptológia újabb ledönthetetlennek vélt bástyája omlott volna össze, ezért inkább évtizedekig hallgattak róluk.

A Nagy-piramis a Kozmosz ábrázolása volt, a benne található üres szarkofág pedig jelkép, semmi esetre sem síremlék. A gúla maga a Föld méhe, a két keskeny, ferde járaton át a csillagsugár rászállt a Király kamrájára, és a fáraó, bárhová is temették, feltámadt. Az egyiptomiak hitének fontos eleme volt a halál utáni lét. A csillaggá vált isteni fáraókat asztrális alakjukban imádták tovább, mintha az ő sugallatukra vártak volna.

Az özönvíz előtt épülhettek, valamiféle Noé bárkája gyanánt, benépesítve állatokkal és emberekkel.

Egy elkerülhetetlenül közeledő katasztrófa elől menekítették az ősi tudást ebbe a hatalmas időkapszulába, üzeneteket hátrahagyva a jövő értelmes lényeinek, hogy az új világban ne kelljen mindent elölről kezdeniük.

Valamiféle idegen civilizáció alkotásai, esetleg a jövőből jött időutazók tudományos-társadalmi kísérletének mementói.

Futurisztikus elképzelés a piramisok Kozmikus kapukká nyilvánítása, amelyek más, párhuzamos világokkal állnak összeköttetésben.

A kontinensek vándorlását megakadályozó gravitációnövelő berendezés.

A közeli és távoli pontokkal történő kapcsolattartást végző kommunikációs központok.

Rezonanciagenerátor, mely igen szapora frekvencián sugároz és fogad jeleket, akár végtelen távolságokat áthidalva.

Kurt Mendelssohn német–brit fizikus eredeti eszmefuttatásában azt fontolgatta, azért épültek a gúlák, hogy lekössék az ország munkaerejét, hisz az emberek a Nílus áradásakor hónapokig munka nélkül maradtak. Nem tűnik igazán életszerűnek.

Ha belegondolunk abba, hogy 5000 évvel ezelőtt nem létezett a Földön tevékeny, intelligensen gondolkodó emberi lény, akkor elcsodálkozhatunk azon a szenvedélyes építkezési hullámon, mely végigsöpört a Földön éppen az egyiptomi piramisok körüli időszakban. Ugyanis ebben az esetben – elfogadva (?) a tudomány skolasztikus időpont-elméletét – csupán néhány évszázad maradt arra, hogy az egész bolygón felépítse a késő-kőkorszak embere azokat a gigantikus és rejtélyes építményeket, amelyekre ma is csak rácsodálkozni tudunk, ha látjuk valamelyikük maradványát. Ezrével épültek akkor a megalitikus kőkörök, neolitikus templomok, hegyi városok, kőbe vájt sírkamrák Britanniából kiindulva Afrikán keresztül Ázsia legeldugottabb szegletéig, Ausztráliától kezdve egészen az amerikai kontinensig. Végeláthatatlan ezen pompás építmények száma, amelyek a fentiek értelmében semmiképp sem lehetnek 5000 évnél korábbiak. Következésképpen az egész földkerekség építkezések lázában égett, nagyjából egyazon időpontban. Vagyis, most már igazán feltehetjük azt a provokatív kérdést, vajon miért van az, hogy az emberiség történelmét a tudósok és régészek közösen „írták"?

Talán, ha az egyiptomi kutatások egynémely vonalát áthelyeznék az ősi Nílus partjára is, egyáltalán nem kizárható, hogy a régi meder bizonyítékokat szolgáltatna, ugyanis a jelenlegi folyó jó néhány kilométerre található a fáraók által használt Nílustól.

1898-ban egy szakkarai sírból került elő az azóta is sok találgatásra okot adó apró szobor; a tárgyat természetesen madárként katalogizáltak a kairói múzeumban, mert akkor még nem ismerhettek semmiféle magasban szálló masinát sem. Később egy repülőgépmérnök balsafából reprodukálta a modellt, mely tökéletesen szelte a levegőt. Ezek után bizonyossá vált előtte, hogy a Kr. e. 3. századból való szobor inkább egy repülőszerkezet kicsinyített mása, mint madárutánzat. A modell címe: „Amon ajándéka". Amon többek között a szél és levegőistene is volt. Ókori papiruszokról több jegyzet is így fogalmaz: „… én repülni akarok…"

Ha már kellőképpen elvesztünk a lehetőségek tengerében, válogathatunk a piramisok körül forrongó tézisek közül, ám felettébb kockázatos mai, modern teoretikus elméleteket gyártani az ősi egyiptomi kultúráról, melynek igazi működését, világnézetét mi csak találgatni tudjuk.

Inkább lássunk néhányat a lehetséges építészeti megoldásokból:

A súlyos köveket vízzel locsolt rámpán vonszolták végig, talán faszánokon, köteleket használva, ugyanis a kereket, a csigát sem ismerték még, és faanyag is csak igen korlátozott mennyiségben állt rendelkezésre, az is elsősorban importból. A vontatás történhetett horgonycsörlővel és kötélcsigával.

Esetleg hosszú fagörgőkön húzták, tolták felfelé, avagy a gúlák köré óriás falat emeltek, aztán vízzel töltötték fel, amelyen a sziklák szinte lebegve kerültek rendeltetési helyükre.

Elképzelhető, hogy a köveket hatalmas ballonokkal emelték meg, mint azt egy abüdoszi márványdarab jelei nyomán feltételezik.

Szóba került terebélyes sárkányok használata, azok a szél erejétől segítve emelték a magasba a monolitokat.

A szkarabeusz bogár mintájára, aki méretéhez képest hatalmas terhet képes mozgatni, egy óriási fagömbbe zárt kőtömb mozgatására elegendő csupán néhány embert foglalkoztatni, a nagy súlyt így egyszerűen a helyére lehet görgetni. Erről rögtön a kerék jut az ember eszébe, ám az egyiptomiak nem ismerték a kereket, ami pedig nagyban hozzájárulhatott volna a rettentő bonyolult munkafolyamatok megkönnyítéséhez.

Az emberi fül számára érzékelhetetlen, rezgő ultrahang borzasztó erejét felhasználva emelték rendeltetési helyükre a kőtömböket!

Egy angol építész, Peter Hodges bebizonyította, hogy a piramis oldalainak tartási problémái miatt egyszerűen nem használhattak földből készült rámpát, a kövekből készült spirális feljáróhoz pedig a háromszoros térfogat miatt többszörös nyersanyag kellett volna, mint magához a piramishoz, és ekkora készlet nem volt a bányákban akkoriban, és nem is hiányzik sehonnan sem.

Az építőanyag nem kő, hanem korabeli „beton" volt. A tömböket valamilyen folyékony anyaggal formába öntötték, mely rövid idő alatt keménnyé szilárdult.

Mindenesetre a szükségtelennek tűnő precizitással épült Nagy-piramisnak – ma is irigylendő pontossággal tájolták az égtájak felé – máig kozmikus erőt tulajdonítanak. 1884-ben New Yorkban a kezdő délkör meghatározásakor először a gízai piramisokon való áthaladást javasolták, mielőtt Greenwich mellett voksoltak volna.

Ha az építők megengedtek volna maguknak egy bőven elfogadható 1-2%-os hibát, akkor jócskán megkönnyítették volna a saját munkájukat, mindazt látható minőségvesztés nélkül. Bárkik is tervezték és kivitelezték e roppant építményeket, legyenek akár megalomán uralkodók, akár egy letűnt archaikus civilizáció polgárai, amellett, hogy elvetették az évezredes rejtvény magját, rendelkezniük kellett a geometria, a matematika, a csillagászat magas szintű tudományával, tisztában voltak a statikával, a tájolással, a földméréssel. Ismerték a területszámítást, a függőónt, eszközeik pedig messze felülmúlták a kor lehetőségeit, nem is beszélve a szinte tökéletesre fejlesztett mumifikációról, de ez egy külön fejezetet érdemelne. Egy olyan társadalomról beszélhetünk, mely feltérképezte a bolygó akkor ismert felét, és kiváló műszaki kapacitással bírt. Az egész műveletsor csúcstechnológiát és magas fokú szervezettséget, mai szóhasználattal élve, logisztikát feltételez. Az evidens, hogy a kor munkásai tökéletesen szakképzetlenek voltak, de a tervezőknek sem adatott meg tapasztalatokra szert tenni korábban. Honnan is lett volna? Ehhez képest viszont káprázatos szakértelemről tettek bizonyságot, amire feltétlenül büszkék lehetünk mi, jámbor utódok.

Egyiptomban soha egyetlen piramis sem épült ezután, ami megközelítette volna az addigiak méreteit és minőségét, ennélfogva a mérnöki tudás is hanyatlásnak indult. Az Óbirodalom gúlái ma is vonzzák a turisták millióit, akik azt is láthatják, hogy a későbbi építmények jobb esetben is csupán egy halom kőtörmelékre hasonlítanak. Furcsa módon, minél később épült egy piramis, annál silányabb másolat vált belőle. Mintha az egyiptomiak elfelejtették volna a már egyszer megszerzett mesterségüket, mintha egy evolúciós ugrást hajtottak volna végre – hátrafelé. Pedig az világos, hogy az emberi szellem minden buktató ellenére eléri azt, amire predesztinálva van, nem fejlődhet vissza, egy korábbi szakaszába. Olyan, mintha a 20. századvégi ember hirtelen megalkotta volna az űrsiklót, mielőtt feltalálta volna a fedeles vitorlázó gépet majd a motorost, a sugárhajtásút, és így tovább.

A Nagy-piramisban lévő helyiségek többségét természetesen már az építkezés során kialakították, néhány folyosót és kamrát viszont utólag vájtak a kész építménybe. Ez pedig egy újabb problémát vet fel. Ezekhez a rendkívül fáradságos munkákhoz nem tudni, mivel világítottak; a kézenfekvő fáklyás megoldás azért kifogásolható, mert a modern műszerek sehol sem találták ennek nyomait a falakon, sehol egy koromfolt, sehol egy füstmaradék, amit pedig még az évezredek sem képesek véglegesen eltüntetni. Tudomásunk van arról, hogy az ókorban ismerhettek egyfajta elektromos áramot, a bagdadi múzeum ősi galváneleme legalábbis ezt támasztja alá, melyben máig kimutatható egy parányi áram jelenléte. A Nílus menti denderai Hathor-szentély falán, egy rejtélyes domborművön több hosszúkás, körte alakú tárgyakban stilizált kígyóhoz hasonlatos vonalak kanyarognak, melyek vezetékekkel (?) kapcsolódnak egy közeli dobozhoz, mintha egy modern neoncsövet kötöttek volna valamiféle hálózatba! Az egész jelenetet Thot isten vigyázza, a kezeiben két hosszúkás tárgyat tart, róluk egy műszaki beállítottságú embernek rögtön az az érzése támad, hogy azokat kapcsolóként egymáshoz érintve, azonnal folyásnak indulna bennük az áram, és a lámpák világossággal árasztanák el a környezetüket. A szentély mennyezetének pompás zodiákus fríze az égbolt 25 000 évvel ezelőtti állapotát mutatja. Ezt vagy maga a festő látta így, vagy lemásolták neki egy régebbi dokumentumból, esetleg a kép már ott volt, csupán saját céljaikra használták fel az ókori emberek!

Visszatérve a pompás piramishoz, belsejében több olyan folyosó is húzódik, melyek sehová sem vezetnek, talán a kincsrablók megtévesztését szolgálták. Az egyik ilyen keskeny ereszkedőjárat egy tisztázatlan szerepkörű kamrába (14×8×3,5 m) visz. A fantasztikus Nagy Galéria a felfelé futó folyosót köti össze a Király kamrájával. Kezdeténél egy rövid mellékfolyosó a Királynő kamráját veszi célba, mely 5,7×5,2×6,3 m területű, és pontosan a tengelyt metszi, ám nemhogy királynőt nem temettek ide, de más sem jutott erre a sorsra, ezért e helyiség célja szintén ismeretlen. Tetőszerkezete sátortetős kváderkövekből áll, nincs felette súlykiváltó kamra, így minden négyzetcentiméterre két tonna nehezedik!

Az istenek birodalmába vezető 47 m hosszú és 2 m széles galéria egyedülálló lépcsőzetes boltozata felfelé szűkül úgy, hogy a peremek mindig 5-6 cm-t beljebb ugranak, ameddig elérik a 8,5 m-es magasságot. Vajon, miért éppen erre az igencsak eldugott helyre tervezték és építették ezt, a maga korában minden bizonnyal nem mindennapi építészeti bravúrnak számító helyiséget? Talán itt tárolták a kész piramis lezárásához szükséges kőlapokat?

Sir Flinders Petrie brit régészprofesszor, a modern egyiptológia egyik úttörője (1853-1942) is ámulattal adózott az építők előtt:

„…a galériát olyan alapossággal készítették, hogy minden egyes kő alsó éle beleilleszkedjen a falak tetejébe, mint ahogyan a zár nyelve illeszkedik az ajtónyílásba. Tehát egyetlen kő sem nyomhatja az alatta lévőt, hogy azután a tető nyomása tovább halmozódjon, és minden egyes követ külön fenntartanak az oldalfalak, melyeken keresztbe fekszenek."

A galériát követő kis előszobából a 10,49×5,24×5,81 méter területű Király kamrájába jutunk, mely 42 méterrel az alapszint fölött fekszik, éppen harmadnyira onnan, a tengelytől déli irányba eltolva. Padlóját 15 db hatalmas gránit járólap burkolja, az oldalfalakat gigászi gránittömbökből illesztették egybe, melyek egyenként legalább 70 tonnát nyomnak, míg a mennyezetet 9 db 50 tonnás gránitkocka alkotja. A kamra kiváló példát szolgáltat az aranymetszést numerikusan kifejező irracionális arányszámra (1,618).

Belül azonnal feltűnik az üresen ásítozó, 3,75 tonnás vörös gránitszarkofág, melynek külső méretei (2,27×0,98×1,05 m) tisztázzák, hogy utólag bizonyosan nem kerülhetett ide, hiszen nagyobb a kamrabejáratnál, illetve a hozzávezető folyosónál. Viszont soha nem feküdt benne múmia. A szarkofág belső méreteit (1,98×0,67×0,88 m) összevetve a külsővel, érdekes, nem várt számszaki egybeesés tapasztalható. Külső térfogata (2335 liter) éppen a duplája a belsőnek (1167 liter).

Innen indul a két 20×20 cm-es ferde „szellőzőjárat" a külső burkolat felé, egyesek szerint az Orion és a Szíriusz csillagkép felé mutatnak, melyeken a feltámadt uralkodó lelke főnixmadárként távozhatott az égbe, hogy onnan onthassa dicsőséges sugarait alattvalóira. Nos, az egyiptológia egyik meglepő eszméje szerint éppen ezért az egyetlen diadalmas pillanatért épültek a monumentális piramisok.

A kőtömbök illesztéseit lézeres mérőműszerekkel megvizsgálva a kutatók felfedezték, hogy az illesztések milliméter-pontosak, a belső termeket alkotó kövek közé egy tűt sem lehet beszúrni. Az építmény szabálytalan tömbökből készült, így túlélte évezredek pusztító földrengéseit, ám a szabálytalan blokkok formája tervezettnek bizonyult, ugyanis mindegyiknek van egy „hasonmása", azaz a folyosók oldalai tükörképei egymásnak.

Szembesülve a megválaszolatlan kételyek garmadájával, érthető miért látnak napvilágot szinte naponta új és új elméletek ennek a csodának a láttán, és miért akarnak sokan teljesen légből kapott, kiforratlan hipotéziseket ráerőltetni a világra. A kérdések és válaszok közti távolság egyre csak nő, miközben az elképzelések vidáman hancúroznak szerteszét a földkerekségen:

A Király kamrájában a köztudottan nehezen megmunkálható, és a távoli Asszuánban bányászott gránit monolitokat alkalmaztak, de miért?

Szintén itt került beépítésre az öt teherkiváltó akna, mely az irdatlan súlyt volt hivatva enyhíteni, azonban a kicsit lejjebb lévő Királynő kamráját nem védi ilyen szerkezet, így valóságos csoda, miként nem roppant még össze az egész építmény.

Mire valók a „szellőzőjáratok"?

Mi okozhatta azt a só kicsapódást, amelyet több kutató és látogató is jelzett már a Királynő termében?

Mi célt szolgálhatott a látszólag feleslegesen magasra és romboidméretűre tervezett Nagy Galéria megteremtése?

Mi lett volna a földalatti kis aknának a funkciója, annak befejezését követően?

Hogyan tájolták a piramist hajszálnyira az északi irányba és miért?

Miért éppen a sivatagos Gízát választották helyszínül, mikor a birodalom fővárosa a távolabbi Memphiszben volt?

Hogyan voltak képesek ilyen hihetetlenül precíz munkára a kőtömbök hézagmentes egymáshoz illesztéséhez nagy szilárdságú fémszerszámok hiányában?

Manapság már a legkorszerűbb radareszközökkel, mini kamerákkal felszerelt robotokkal, endoszkóp segítségével hatolnak a nagyobb piramisok ismeretlen belsejébe, esetleges újabb rejtett helyiségek felfedezése céljából, már ha nem ütközik az egyiptomi archeológiai hatóságok önös érdekeibe, és engedélyezik a kutatást. A Kheopsz-piramisban számos jel mutat titkos kamrák, eldugott járatok létezésére. Josimura, a tekintélyes tokiói egyiptológus már a nyolcvanas évek végén igazolni látta ezeknek a rejtett kamráknak a létét, ám ezen megállapítások óta érdekes módon más „fontos" ásatáson tevékenykedik tisztes távolságban Gízától.

„Az eredmények sokat ígérőek voltak" – nyilatkozta később diplomatikusan a professzor. „Sajnálatos módon a nyilvános reakció eddig még nem volt elég kedvező, hogy a vizsgálódást folytathassuk."

Pompás városok, túldimenzionált templomok, sziklába vájt pazar díszítésű főnemesi és királyi sírlabirintusok, égig érő gránitobeliszkek, többtonnás szfinxek és mindenekelőtt a bámulatos piramisok mind-mind hihetetlenné teszik azt a megdönthetetlen ténynek kezelt teóriát, miszerint pár ezer munkás épített mindent hangyaszorgalommal, gyakorlatilag puszta kézzel. Mindenesetre, ha mégis így zajlott, akkor