„A Sátán jegyében”, avagy „a történelem terrorja”: Románia 1918–1945

By Miskolczy Ambrus

Románia 1918–1945 közötti történelméről II. Károly, az ország 1940 szeptemberében elűzött királya A Sátán jegyében címmel írt könyvet – részben, hogy „megvonja az események mérlegét”, részben, hogy „tisztázza magát a történelem ítélőszéke előtt.” Közben – Mircea Eliade kifejezésével élve – elszabadult a „történelem terrorja”. Túlzóak ezek a megfogalmazások? Miskolczy Ambrus könyvét olvasva úgy érezhetjük, egyáltalán nem. „Az önpusztító háborút önpusztító béke követte, amely megalapozta az újabb önpusztító háborút” – a szerző lakonikus leírása pontos jellemzés Nagy Románia születése és a második világháború között az ország történetének alakulásáról. A Vasgárda megalakulása és működése, a romániai zsidóság sorsa, fasiszta és kommunista csoportok szerveződése, az uralkodó botrányai és elűzetése: csak néhány azok közül a témák közül, amelyek elemzésére Miskolczy vállalkozik. A jelen könyv szerzője nem ítélkezik, történelmünk összetettségére hívja fel a figyelmet, arra, hogy annak a Romániának, amely az első világháború legnagyobb nyertese lett, milyen belső és külső problémákkal kellett megküzdenie.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Mar 7, 2022
• ISBN: 9786156409355

Book preview

a_satan_jegyeben_cover.jpg

Miskolczy Ambrus

„A Sátán jegyében"

avagy „a történelem terrorja"

(Románia 1918–1945)

Impresszum

Kalota Művészeti Közhasznú Alapítvány

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Hlavacska András

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Miskolczy Ambrus, 2022

© Napkút Kiadó, 2022

ISBN 978 615 6409 35 5

Támogatónk

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap

támogatta.

A munka az ELTE BTK Román Filológiai Tanszék műhelyében készült

a 128 151 sz. NKFI-pályázat keretében.

Előszó

¹

„A Sátán jegyében" – a cím II. Károlytól, Románia 1940 szeptemberében elűzött királyától származik. Az exkirály a második világháború után ilyen címmel írt könyvet azzal a céllal, hogy megvonja az 1918–1945 közötti események mérlegét, és tisztázza magát a történelem ítélőszéke előtt.² Mert ugyan nem állították bíróság elé, de ki ne érezné át, aki a 20. században élt, azt, amit Buharin mondott – Hegel ihletésére – bíráinak: „A világtörténelem nem más, mint egy bírósági tárgyalás.³ A román király vád- és védirata a szerző korai halála miatt (1953) 1994-ig kéziratban maradt. Közben mindent megírtak, amit ő megírt, mégis a könyv tanulságos tanúsága az egyik koronás koronatanúnak. Címe tökéletes, ahogy annak magyarázata is: „Ha az asztrológiai szótárból választottam, annak oka az, hogy a két világháború közötti évtizedek gonosz kozmikus és másféle hatásoknak voltak kitéve, olyanoknak, amelyek ellankasztották azoknak az energiáit, akiknek kötelessége lett volna ellenállni a rossznak, de ezek a hatások elvakították azokat, akiknek látniuk kellett volna, hogy milyen katasztrófa felé tart a világ.⁴ És éppen egy kis elvakult, Mircea Eliade, akit ma Romániában a nemzetközileg legelismertebb románnak tartanak, találta ki a tetszetős kifejezést: „a történelem terrorja". Ez nem más, mint állandó fenyegetettség a szomszédos fanatikus és imperialista nagyhatalmak részéről. Ezért erre a terrorra a válasz: vallásos értelmet adni az elkerülhetetlen halálnak – fejtette ki Mircea Eliade immár a nyugati világ jómódot adó biztonságában.⁵ Általában másoknak szoktak ilyen tanácsot adni. Eliade is ezt tette. Magára ugyanakkor nagyon is vigyázott. Tanácsa az 1930-as évek halálkultuszának visszhangja. Ez a halálkultusz európai jelenség.

Az önpusztító háborút önpusztító béke követte, amely megalapozta az újabb önpusztító háborút. A béketárgyalások ugyanis a képmutatás és a cinizmus magasiskolái voltak. Nagy geopolitikai átrendezésre kerítettek sort. A békediktátum azonban csak fegyverszünetet produkált. Hiszen immár közhely, ha hanyatló nagyhatalmak emelkedőket aláznak meg és fejlődésüket brutálisan akarják béklyózni, az újabb háború nem marad el. Ez történt 1919-ben, és utána is. Száz évvel korábban a bécsi kongresszus jobban sikerült, hosszú évtizedekre biztosította a világbékét. Németország és Oroszország ellen a Habsburg Monarchia tartotta a frontot. Most az utódállamokból csináltak védősávot. Magyarország ennek lett az áldozata. Úgy csonkították meg, hogy mindenki valamiféleképpen haszonélvezője legyen az átrendezésnek, és a haszonélvezőket összetartsa az áldozattal szembeni cinkosság. Azok, akik a Monarchiát „a népek börtönének" nevezték, kialakították a fajvédő ketrecállamokat.

Churchill, aki maga is elítélte az 1919–1920-as békecsinálást, érthetően megmondta, mi a különbség a politikus és az államférfi között: az előző csak a holnapra gondol, az utóbbi az elkövetkező nemzedékekre. Francesco Nitti, olasz miniszterelnök, aki egy ideig tanúja és részese lehetett annak, ami Párizsban és környékén folyt, keserűen tette szóvá, hogy az orosz, bolgár, német, magyar irredenta:

az emberi méltóság szempontjából csak hasznos, nincsen nép, amelyik beletörődnék ekkora hitványságba. Mindenkor magunkévá kell tennünk az illető nép szempontjait, és bele kell élnünk magunkat helyzetébe, ha ítéletet akarunk mondani róla. Én gyűlölöm a háborút s azt tartom róla, hogy mindenkor szerencsétlenséget hoz az emberiségre és csaknem mindig süllyedést okoz, de ha a legyőzött országok polgára lennék, nem gondolnék másra, mint a versailles-i békeszerződés felborítására.

Mert: „Inkább kívánatos minden szenvedés és minden veszedelem, mint a becsület elvesztése."⁶ De hát az emberi történelem bűntörténet. Európát lövészárkokkal szántották fel, és a sok szenvedésből kikelt a sárkányfogak vetése: az univerzalizmus és a partikularizmus két patologikus formája, a kommunizmus és a fasizmus. Mihail Manoilescu, aki maga is kacérkodott a fasizmussal, 1944-ben – már látva a nácizmus bukását – tudomásul vette a kommunizmus fölényét a fasizmussal szemben: a fasizmus önzés, az ideológiával szemben csak biológia. „Az elvtárs eszméje túllépte a határokat, széles és nagylelkű etikai alapon nyugszik, és egész filozófián, amíg a kamerád eszméje szigorúan a nemzeti táborra korlátozódik."⁷ Azt nem hangsúlyozta Manoilescu, hogy Sztálin régi elvtársai jelentős részét már kiirtotta. Márpedig a fasizmus sem úgy kezdődött, ahogy végződött. Mussolini a maga fölényének tudatában élcelt azon, hogy Lenin őrült, mert kiirtja a burzsoáziát, ő viszont a maga szolgálatába állítja. És egy időre valóban megoldotta a nagy problémát, a szegénység és gazdagság aránytalan megoszlását. Az is érthető, hogy a legkülönbözőbb alakok aranykornak tartják a két világháború közötti idők egy-egy szakaszát,⁸ miközben ma a szélsőségek korának tűnik. Romániában is az lett, mert ugyan a kommunista mozgalom gyengének bizonyult, a szélsőjobboldalon a Vasgárda annál erősebbnek.

Romániában is az 1980-as években az emlékezet aranykorrá fényezte a szélsőségek korát, talán azért is, mert a kommunista propaganda saját jelenét aranykornak állította be. És miközben az 1980-as években az állami vezetésben egyre kevésbé emberszabású figurák tűntek fel, velük szemben a galád módon likvidált – és valóban tehetséges és képzett – polgári politikusok félisteneknek tűntek. A kortárs Bajcsy-Zsilinszky Endre szerint is az „utódállamok államférfiai közül kétségtelenül a [románok a] leglendületesebbek, a legszellemesebbek".⁹ Csakhogy a szellemnek is megvannak a határai. Új államférfitípus lépett a színre mindenütt. És ebben – olvashatjuk a Pesti Naplóban – „ugyancsak erős ötvözetben jelentkezik a kuruzsló, a bűvész, a szemfényvesztő, összeolvadva a rendőrrel és a »biblikus értelemben« vett pásztorral. Valójában ez a jellemzés kicsit minden kor politikusára illik, de most került elő a maga pompájában, „amikor a nemzeti gondolat a tömegek nyomása alatt elfakult. A nemzet öntudatos lelkiéletének helyére a tömegek kevésbé öntudatos lelki vonatkozású szenvedélyeinek uralma lépett.¹⁰ És ehhez kellett az is, amit Ortega y Gasset a tömegek lázadásának nevezett. Ez sem új jelenség, de új a tömegigény a kötelességek nélküli jogok élvezésére. Így „valamiféle hiperdemokrácia tanúi vagyunk s ebben a tömeg a maga vágyait és törekvéseit egyenesen; a törvény ellenére fejti ki. A tömeg és a tömegember számára önmaga az „egész világ, aki pedig „nem olyan, mint az egész világ, aki nem úgy gondolkodik, mint az egész világ, a kirekesztést kockáztatja.¹¹ A nemzetállamokra ez fokozottan érvényes. A harmincas évek végére az új európai rend egyik kialakítójának, R. W. Seton-Watsonnak a fia, H. W. S-W. így látta: „Két kérdés fontos: a hadászati és a társadalmi. A fegyver és a kenyér. A kisebbségek csak a nagypolitika eszközei.¹²

Miért lett volna Románia más? Annyiban talán igen, hogy az ország az első világháborúból, pontosabban az azt követő megrázkódtatásokból végül is jól jött ki. Olyannyira, hogy a szarkasztikus megjegyzéseiről is híres (és egyébként jellemes) Petre Carp el is eresztett egy szállóigét: „Romániának túl nagy szerencséje van ahhoz, hogy szüksége legyen politikusokra."¹³ A győzelem és a felszabadulás mámorát azonban hamar felváltotta a politikai tusakodásokkal járó kiábrándulás és keserűség. Igaz, a választási küzdelmek és a politikai lárma sok mindenről elterelte a figyelmet, és sokan kiélhették az ember játékos ösztönvilágát. A viszonylagos stabilitás egyre viszonylagosabbá vált. 1859–1947 között a Román Királyságban 90 év alatt 108 kormány váltotta egymást,¹⁴ 1919 és 1940 között, 22 év alatt 33 kormány vezette az országot,¹⁵ ebből kettő négy évet lehetett hatalmon, viszont a többi 14 év alatt 31 kormányalakításra, 11 választásra került sor, és csak két teljes – négyéves – parlamenti időszak pereghetett le szabályosan.¹⁶

Nagy-Románia születése

Nagy-Románia először az antanthatalmak ígéreteiben született, de mivel Oroszország Románia szövetségese volt, Besszarábia visszaszerzésére akkor még nem gondolhattak az antantbarát román politikusok. A cári hatalom összeomlása viszont meghozta Besszarábiát. A Habsburg Monarchia megrendülése pedig új távlatokat villantott fel. Először azt, hogy a wilsoni pontokat lehet érvényesíteni, aztán azt, hogy ezeken túllépve el lehet érni a titkos szerződésnek megfelelő célt. Maga Wilson is lemondott a Monarchiáról, 1918 szeptemberének végén nyilatkozatban jelezte, hogy Szlovákia a csehszlovák állam része, Erdély pedig egyesülhet Romániával. Ezután nem sokkal Bulgária kapitulált, november elején pedig a Monarchia fegyverszünetet kötött Olaszországgal. Közben a magyar kormány is felmondta a kiegyezést, október végén Budapesten kitört az őszirózsás forradalom, és Károlyi Mihállyal az élen olyan kormány került az ország élére, amelynek tagjai ellenezték a háborút. Jellegzetes pacifista forradalom volt ez a militarista Európában. A franciák Budapest és Bécs elfoglalására készültek, ami a magyar kormánynak nem volt ellenére, mert jobban tartott közvetlen szomszédjaitól, és abban bízott, hogy végső esetben az ország határait népszavazás útján lehet majd eldönteni. A magyarországi románok óvatosan, de határozottan léptek. 1918. október 18-án Alexandru Vaida Voevod a budapesti parlamentben bejelentette, hogy a román nemzet él önrendelkezési jogával. Nyitott kérdés maradt azonban, hogy ezt miként teszi.

Nemzetgyűlés Gyulafehérvárott: 1918. december 1.

A nemzeti önrendelkezés gyakorlati kivitelezésének két módja lehetett: a népszavazás és a népgyűlés. A népszavazás az ellenszavazatok magas arányának kockázatával járhatott. A nép- vagy nemzeti gyűlés viszont biztosíthatta a népakarat egyöntetűségének látszatát. Az események sodrása ez utóbbi felé mutatott. A vesztes háború anarchiával járt, a keleti fronton bevetett katonák jelentős részben bolsevizálódtak, maguk is népi hatalmat akartak, a régi rendet felszámoló, a kommunizmus eszményét megvalósító szocialista forradalmat. A világháborúban ugyanis megtapasztalták, hogy az egalitárius közellátást, sőt az élet egészét meg lehet tervezni, és ez az élmény a magántulajdon világát felszámolni akaró kommunista messianizmus egyik forrása lett. De minél nagyobb volt a parasztok aránya egyik vagy másik nemzeti résztársadalmon belül, annál erősebben élt a vágy a magántulajdon bővítése iránt, és a köztulajdon mítosza itt alig hathatott. Ez is magyarázza, hogy a románok világában könnyebb lehetett a rendet fenntartani. A magyar nemzeti tanácsokhoz hasonlóan a románok is nemzeti tanácsokat, majd nemzeti gárdákat hoztak létre, és november 9-én felszólították a magyar kormányt, hogy adja át a közigazgatási hatalmat az ország keleti részei fölött. A magyar kormány az ország teljes demokratizálásával és nemzeti autonómiák, svájci típusú kantonok felállításával próbált kompromisszumot keresni. November 13-án Aradon Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter a magyar kormányküldöttség élén összeült a román vezetőkkel tárgyalni. Elvben lehetett esély a megegyezésre, hiszen Jászi az 1910-es évek elejétől hasonló nézeteket vallott. A románok gyanakodtak. Octavian Goga már 1914-ben úgy nyilatkozott elképzeléseiről: „azért demokratizál, hogy aztán kolonizálhasson minket".¹⁷ A román vezetők addig nem is nyilatkoztak egyértelműen, amíg november 14-én Iuliu Maniu nem érkezett meg Bécsből, és a magyar kérdésre, hogy mit akarnak, kimondta: „teljes elszakadást. A tét a teljes román nemzeti hegemónia volt. Négy nap múlva a román vezetők nyilatkozatukban ünnepélyesen kifejtették, hogy a határok megvonását nemzetközi bíráskodástól, és nem a nyers erőtől teszik függővé. Az erdélyi román vezetők vigyáztak a rend fenntartására, keményen léptek fel a földfoglaló parasztmozgalmak ellen. Tették ezt saját javaik biztosítása érdekében is, és azért is, mert tudták, hogy a béke fenntartása a győztes hatalmak számára ügyük megítélésekor milyen fontos lehet, annál is inkább, mert közben a magyar kormánynak a mindennapi anarchiával kellett szembesülnie, és emellett, ami veszélyesebb volt: a kommunista mozgalmak térhódításával. November derekán már a román kormánytól katonai beavatkozást kértek, hogy a polgárháborút megelőzzék. Nem kellett biztatás, a román hadsereg már útban volt. November 5-én nyilvánosságra hozták, hogy az amerikai elnök „rokonszenvez a mindenütt lakó románok nemzeti egységének gondolatával. Az Egyesült Államok nem fogja elmulasztani, hogy alkalmas időben érvényesítse befolyását az iránt, hogy a román nép hozzájusson jogos politikai és területi igényeihez. Néhány nap múlva már kisebb román csapatok felbukkantak egyik-másik határ menti vasútállomáson. November 10-én Románia hivatalosan közölte a hadba lépést.

Brătianu pedig azt kérte az erdélyiektől, hogy ne csináljanak forradalmat, hanem mondják ki a feltétel nélküli egyesülést.¹⁸ Ugyanakkor az erdélyi román vezetők a falvak világát a Romániával való egyesülés céljával – a király iránti hűséget is hangoztatva – mozgósították. Az ezt követelő hitvallás százait írták alá vagy látták el kézjegyükkel országszerte. A nemzeti messianizmus körültekintő politikával társult. A román nemzeti tanács a gyulafehérvári nemzetgyűlésre olyan általános választásokat hirdetett meg, amelyeken csak románok vehettek részt.

Az erdélyi román politikai vezetés kétfrontos harcot folytatott. Az egyiket a magyar kormányzat ellen a Romániával való egyesülés érdekében, a másik front rejtett és mellékfront volt, éppen a hivatalos Romániával szemben. December 1-ére népi-nemzeti gyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra. Az egyesülés kimondása nem lehetett kérdéses, de annak formája körül vita folyt. A baloldali román hangadók Románia demokratizálását követelték. Vasile Goldiș még azt javasolta, hogy Erdély valamiféle autonómiát élvezzen addig, amíg az alkotmányozó nemzetgyűlés nem dönt másként, amelyen egyébként szerinte a magyarok és németek is képviseltetnék magukat számarányuknak megfelelően.¹⁹ Tartani lehetett ugyanis a romániai politikai elit – kortárs kifejezéssel: oligarchia – nyomasztó hegemóniájától, és a történelmi lelkiismeret sokakat arra ösztönzött, hogy amit a románok méltán számonkértek a magyaroktól, azt most ők adják meg nekik. Végül kompromisszumos megoldás született.

1918. december 1-én a hagyomány szerint százezer, szerényebb fogalmazásban több tízezer ember jelent meg és hallgatta hatalmas lelkesedéssel azt a határozatot, amelyet a hivatalos nagygyűlésen 1228 küldött szavazott meg. Ez a határozat kimondta az erdélyi, bánsági és magyarországi románok egyesülését Romániával. Továbbá azt, hogy az ideiglenes erdélyi autonómia az általános választójog alapján választandó alkotmányozó gyűlésig fennmarad. Meghirdették „a teljes nemzeti szabadságot az együtt élő népeknek", leszögezve, hogy azok létszámuk arányának megfelelő arányban képviseltetik magukat a közigazgatásban, a kormányzatban és az igazságszolgáltatásban. A román nemzeti mozgalom még következetes volt saját értékeihez, másnak is meg akarta adni, amit magának követelt. Beteljesült a nemzeti egység álma, látomása és programja. Felemelő, eksztatikus élmény lehetett a magukat elnyomottnak érző románok számára. A szervezés okos és higgadt körültekintéssel párosult.

Maniu előzőleg arra kérte a román kormányt, hogy a hadsereget tartsa távol Gyulafehérvártól. Így sikerült érzékeltetni, hogy az erdélyi románság saját elhatározásából dönt, külső befolyástól függetlenül, és ezt a román kormánnyal szemben is kifejezésre juttatták. Gyulafehérvárt az ideiglenes kormány szerepét játszó Kormányzó Tanácsot (Consiliul Dirigent) állítottak fel, amelynek Iuliu Maniu lett az elnöke, aki aztán „átmeneti időre" az 1868-as magyarországi nemzetiségi törvényt vezette be.²⁰ De az ily módon ígéretes kezdet után vajon beteljesülhetett-e az „együtt élő népeknek" szóló ígéret? Vagy csak