Vadászat El Chapora

By Andrew Hogan

A Narcos , és az EL Chapo c. Netflix sorozatokból ismert drogbáró, és az elfogására esküdött amerikai DEA ügynök története.
Andrew Hogan hét éven át üldözte a Köpcöst, a multimilliárdos mexikói drogbárót, aki akárcsak Pablo Escobar, egyszerre volt Robin Hood és közben többezer ember haláláért felelős, brutális szociopata.
"El Chapo" háborút folytatott vetélytársai területeiért, és ez százezer áldozattal járó, soha nem látott méretű drogháborúvá duzzadt.
A könyvben nyomon követhetjük Hogant, ahogy megpróbálja kivitelezni a látszólag lehetetlent: átkel a határon Mexikóba, hogy letartóztassa a Köpcöst, a Sinaloa kartell vezetőjét, aki több mint egy évtizeden át siklott ki a törvény markából, és akit érinthetetlennek hittek.
Beépített ügynökként Hogan céltudatosan és módszeresen kapaszkodott fel a Sinaloa kartell, a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb drogszervezete szamárlétráján.
Ebben a letehetetlenül izgalmas könyvben egyszerre ismerjük meg a Köpcös, és legbelső köreinek a titkait, és követhetjük a hajszát melyet a DEA és a mexikói haditengerészet elit brigádja folytatott El Chapo után.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jul 22, 2021
• ISBN: 9786156022882

Book preview

cover.jpg

Andrew Hogan – Douglas Century

VADÁSZAT

EL CHAPÓRA

A világ leginkább keresett drogbáróját elfogó amerikai rendőr nem hétköznapi története

ULPIUS BARÁTI KÖR

BUDAPEST

A mű eredeti címe: Hunting El Chapo

Fordította: Tóth Attila

Copyright © 2018, Published by arrangement with Harper,

an impint of Harper Collins Publishers

Hungarian Translation © Tóth Attila, 2021

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2021

ISBN 978156022882

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

A mű nem kitalált történet: az itt leírt minden esemény megtörtént, és a személyek is valóságosak. Az Amerikai Egyesült Államok bűnüldöző szerveinek és az ügyészeknek a nevét, akárcsak a mexikói hadsereg tagjaiét, azonban már megváltoztattam, hacsak nem közismertek. Biztonsági okból számos helyszínt, autómárkát, vezetéknevet és álnevet is megváltoztattam. A leírt párbeszédek mind úgy zajlottak, ahogy legjobb tudásom szerint emlékszem rájuk.

A feleségemnek és fiaimnak

A. H.

„Semmi sem olyan, mint emberre vadászni. És akik elég so­káig vadásztak fegyveres emberekre, és ez tetszett nekik, azokat soha többé semmi más nem érdekli."

HEMINGWAY: Kék vízen, 1936

PROLÓGUS: EL NIÑO DE LA TUNA

{1}

PHOENIX, ARIZONA

2009. MÁJUS 30.

CHAPO GUZMÁN LEGENDÁJÁT először West Phoenix Mary­­­vale részében, az Északi Hatvanhetedik sugárúton a Maris­cos Navolatóban, egy gyengén megvilágított csehóban hallottam valamikor éjfél után. Diego Contreras, aki a DEA Akciócsoportjánál a partnerem volt, beleordította a fülembe egy dal fordítását:

Cuando nació preguntó la partera

Le dijo como le van a poner?

Por apellido él será Guzmán Loera

Y se llamará Joaquín

– Amikor a fiú megszületett, a bába megkérdezte: „Milyen nevet adnak majd neki?" – kiáltotta Diego. Lélegzete forró volt, és átható, mivel épp akkor hajtott fel egy Don Juliót. – A vezetékneve Guzmán Loera lesz, és Joaquínnak fogják hívni…

Diego és én 2007 elejétől fogva dolgoztunk együtt a Phoenixi Akciócsoportban, és két év múlva már mintha testvérek lettünk volna. Azon a májusi éjszakán én voltam az egyetlen fehér fickó a Mariscos Navolatóban, és éreztem, hogy minden tekintet engem pásztáz, de ahogy szorosan ott ültem Diego mellett, nem volt bennem semmi feszültség.

Amikor összekerültünk, Diego rögtön megismertetett a mexikói kultúrával Phoenixben. Birriát ettünk műanyag dobozból valamilyen señora otthonában, amely a rögtönzött étterem szerepét volt hivatott betölteni, mangoraspadót rendeltünk egy utcai árustól, aki kocsin tolta portékáját, és mindeközben meghallgattuk a Diego CD-gyűjteményében meglévő összes narcocorridót{2}. Ha­bár egyértelműen nem Mexikóból származtam, Diego mégis azt mondta, hogy lassan güero – világos bőrű, szőke, kék szemű mexikói – lesz belőlem, és hamarosan senki nem tart majd gringónak.

Bömbölt a norteño – a Los Jaguares de Culiacán volt, egy négytagú zenekar, amely a Délnyugaton turnézott, és egyenesen Sinaloe állam hevesen lüktető fővárosából jött. A tubán és a harmonikán előadott, a polkára emlékeztető umpa-lumpa furcsa módon, nagyon vonzotta az ember figyelmét, és lehetetlen volt elszakadni tőle. Nagyon keveset tudtam ugyan spanyolul, de Diego egy teljesen új nyelvet tanított nekem: a barrio, a narkó és az olyan „háborús övezetek", mint Ciudad Juárez, Tijuana és Culiacán szlengjét. Ezek a narcocorridók nem a tuba, harmonika vagy gitár erős hangjától olyan hatásosak, magyarázta, hanem attól, hogy a szöveg kifejezetten szenvedélyesen írja le a fegyveresek kíméletlen viselkedését.

Egy sötét hajú, feszes fehér farmert és magas sarkú cipőt viselő pincérlány vödröt hozott nekünk, benne behűtött La Cerveza del Pacífico palackjaival. Kivettem egyet a jégből, és az egyik sarkánál fogva lehúztam róla a nedves, kanárisárga címkét. Pacífico: Mazatlán büszkesége. Magamban kicsit kuncogtam: itt vagyunk West Phoenix szívében, de mégis olyan érzésem van, mintha átkerültünk volna a határ másik oldalára, és ezerkétszáz kilométerrel délebbre lennénk, Sinaloában. A kocsmában nyüzsögtek a kábítószer-kereskedők. Diego is és én is úgy véltük, hogy a vendégek legalább háromnegyede valamilyen módon kötődik a kokain, a fű és a metamfetamin kereskedelméhez.

Nem volt nehéz kiszúrni a középkorú, illegális árusokat, akik cowboykalapot és aligátorbőr cipőt viseltek – néhány közülük törvényes módon, szarvasmarha-tenyésztőként is dolgozott. És ott voltak még a narkójuniorok – az új generáció –, akik Lacoste ingükben és drága farmerjukban úgy néztek ki, mint egy arizonai főiskolás, habár legtöbbjük olyan órával flangált, amilyet egy átlagos huszonéves nemigen engedhet meg magának.

A táncparkett szélén észrevettem pár férfit, akik azt a benyomást keltették az emberben, mintha éppen kioltották volna valakinek az életét – acélos tekintetű, a kartellek akaratát érvényesítő fazonok. Volt még a kocsmában több tucat becsületesen dolgozó állampolgár is – szobafestők, titkárok, kertészek, séfek, ápolók –, akik egyszerűen csak imádták ezeket az élénk sinaloai drogballadákat.

Diego és én az egész napot agyzsibbasztó megfigyeléssel töltöttük, már tíz órája nem ettünk, ezért gyorsan felhajtottam az első Pacíficót, és hatalmasat sóhajtottam, ahogy éreztem, a sör leér a gyomromba.

– Mis hijos son mi alegría también mi tristeza – kiáltotta Diego olyan hangosan, hogy majd beszakadt a dobhártyám. – A fiaim jelentik számomra az örömöt… és a szomorúságot is. Edgar, te voy a extrañar – énekelte Diego a Jaguares vezetőjével együtt. – Edgar, hiányozni fogsz nekem.

Diegóra pillantottam, és magyarázatot vártam.

– Edgart, Chapo egyik gyerekét lelőtték Culiacánban, egy parkolóban – mondta Diego. – Ő volt a kedvenc, a kiszemelt örökös. Amikor Edgart megölték, Chapo totál elveszítette maga fölött az uralmat. Az a pinche cabrón iszonyúan sok embernek betett…

Kifejezetten megdöbbentő volt, hogy Diego mennyire érvényesül a helyiségben. Nem a mérete miatt – százhatvannégy centinél nem volt magasabb –, hanem a magabiztosságával és megnyerő stílusával. Észrevettem, hogy még az egyik táncos is szemez vele, miközben a cowboycsizmát viselő partnerével sasszézik. Diego nem a szokásos, pólót és buggyos farmernadrágot viselő kábítószeres zsaruk egyike volt. Gyakran volt rajta jól vasalt, galléros ing, akár otthon tartózkodott, akár az utcákon végezte a munkáját.

Tiszteletet ébresztett, valahányszor beszélt – különösen spanyolul. Mexico City egyik külvárosában született, gyerekként jött Tucsonba a családjával, utána pedig Phoenixbe költözött, ahol 2001-ben beállt a mesai rendőrséghez. Hozzám hasonlóan, ő is rámenős utcai zsaruként tett szert hírnévre. Olyan ügyesen vezette a kábítószer-vizsgálatokat, hogy 2006-ban nyomozóvá léptették elő. Egy évvel később személyesen a főnöke javasolta, hogy válasszák be a DEA Phoenixi Akciócsoportjának 3-as csapatába, ahová nem volt könnyű bejutni, és ott találkoztam vele.

Diego és én attól a pillanattól fogva partnerként dolgoztunk, és egyértelmű volt, hogy erős oldalaink kiegészítik egymást. Diegónak veleszületett érzéke volt az utcai munkához. Mindig figyelt valakit: egy titkos informátort, egy csalót, de még a barátait is. Gyakran négy mobiltelefonnal zsonglőrködött egyszerre. A titkos munka világa – ahol a középpontban volt, és ahol folyton ő beszélhetett – jelentette azt a területet, ahol igazán elemében volt. Én is szerettem ugyan az utcán végzett munkát, de mindig azon kaptam magam, mint azon az éjszakán is, ahogy ott ültem az asztalnál, hogy az árnyékban vagyok, próbálok az agyamba vésni minden részletet, és behatóan tanulmányozom az arcokat, hogy megjegyezhessem őket. Nem akartam a reflektorok fényét; a színfalak mögött végzett munkám önmagáért beszél.

Diegóval akkor vettük célba narkójuniorok egy Phoenixben működő csoportját, amelyikről feltételeztük, hogy a Sinaloa kartell kokainját és metamfetaminját, valamint a nagy tisztaságú mexikói marihuána, a cajeta nagy szállítmányait terítik kamionszámra a Délnyugaton.

Habár nem terveztük, hogy azon az éjszakán kapcsolatba kerülünk a célponttal, de Diego mégis úgy öltözött, mint egy narkójunior. Fekete Calvin Klein ing volt rajta, amelyet nem tűrt be a sötétkék farmerjába, egy fekete számlapú Movado óra, és fekete bőr Puma sportcipő. Én inkább kaliforniai főiskolásnak néztem ki a fekete Hurley sapkámban, a sima, szürke pólómban és az ezekhez illő Diesel sportcipőmben.

A fiaim jelentik számomra az örömöt és a szomorúságot, ismételtem meg magamban a mondatot. Ez, a legújabb narcocorridók közül a legnépszerűbb – Roberto Tapia El Niño de La Tuna –, nagyon erős érzelmi töltést vitt a szövegbe. Láttam az emberek szemében a szenvedélyt, ahogy együtt énekeltek az énekessel. Az a benyomásom támadt, mintha El Chapót olyannak tekintenék, mintha Robin Hood és Al Capone egyfajta keveréke lenne.

Diegóra néztem és úgy bólintottam, mintha mindent értenék, de akkor még semmit sem tudtam.

Fiatal különleges ügynök voltam Kansasből, aki a Metal­lica, Tim McGraw és George Strait zenéjén nőtt fel, és igencsak sok mindent kellett megismernem azon az éjszakán Diego mellett a Mariscos Navolatóban.

Az öt plazmatévén mexikói elsőligás csapatok jelentős futballmérkőzése ment; úgy tűnt, hogy a Mérida 1–0-ra vezet a Querétaro ellen, habár ez nem sokat jelentett számomra.

A pénzbedobós CD-lejátszó bandák és rancherák felvételeivel volt tele, a falakat Modelo, Tecate, Dos Equis és Pacífico, egy házi gyümölcstorta, valamint a közelgő norteño-koncertek plakátjai díszítették, és kézzel írt feliratok olyan különlegességeket hirdettek, mint például az almeja Rayna, amely egy sinaloai kagylóspecialitás.

„El Chapo? A „Köpcös ijesztő hangzású becenév kellene hogy legyen? Hogyan válhatott egy, a Sierra Madre hegyei között lévő parányi La Tuna városból származó, félig írástudatlan gyerekből – aki azzal támogatta családját, hogy narancsot árult az utcán – minden idők legismertebb drogbárója? Chapo tényleg befolyásosabb volt a mexikói elnöknél, mint ahogy a városi legendák és a corridók állították?

Akármi legyen is az igazság El Chapót illetően, tekintetemet szigorúan a kocsma távolabbi végében lévő asztalnál üldögélő narkójuniorokon tartottam. Egyikük nemrég vágatta le a haját katonásan rövidre, két másiknak faux hawk frizurája volt, a negyedik pedig az Arizonai Állami Egyetem baseballsapkáját viselte. Diego is és én is tudtuk, hogy nagy valószínűséggel fegyver van náluk.

Ha a narkójuniorok kimennek az autójukhoz, akkor követnünk kell őket.

Diego két húszdolláros bankjegyet dobott az asztalra, rákacsintott a pincérlányra, majd felállt. Már a csoport tagjai is mozgolódni kezdtek, egyikük felállt, megigazította sapkája szélét, és úgy fordult meg Air Jordan cipője sarkán, mintha ő lenne a csapat támadását irányító játékos.

Diego felhajtotta Pacíficója maradékát, és intett, hogy én is tegyem ugyanezt. A zenekar játéka még a korábbinál is hangosabb volt; Diego nevetett, és a kocsma teljes közönségével együtt énekelte a dal végét:

Lehet, hogy alacsony vagyok, de bátor…

Én is elvigyorodtam, ahogy hátratoltam székemet, majd felálltam. A hipnotikus erejű ritmus engem is magával ragadott; azon kaptam magam, hogy én is legalább akkora hévvel énekelek, mint a cowboykalapos kábítószer-kereskedők bármelyike: „Yo soy El Chapo Guzmán!"

I. RÉSZ

A KEZDETEK

GUADALAJARA, MEXIKÓ

1993. MÁJUS 24.

AZ AK–47-ES GÉPPISZTOLYOK hirtelen ugatása megtörte a tökéletes tavaszi délután nyugalmát, és pánikot váltott ki Guadalajara repülőterének parkolójában. A fehér Grand Marquis utasülésén Juan Jesús Posadas Ocampo bíborost, Guadalajara érsekét tizennégy golyó találta el, amikor megérkezett, hogy fogadja a pápai nunciust. A hatvanhat éves bíboros a jármű közepe felé dőlt, és homlokán vér folyt végig. Azonnal meghalt. A Grand Marquist több mint harminc golyó lyuggatta át, és a sofőr is a hat másik áldozat között volt.

Ugyan ki vehette célba az érseket – Mexikó leginkább szeretett katolikus vezetőinek egyikét –, hogy fényes nappal megölje? Kiderült, hogy az igazság nagyon is prózai: jelentések szerint Posadas bíboros a sinaloai és tijuanai kartellek közti fegyveres leszámolásba került bele, mely csoportok már hónapok óta marakodtak egymással a Dél-Kaliforniába vezető, kifejezetten jövedelmező „plaza – kábítószercsempész útvonal – használata miatt. Posadast összetévesztették a Sinaloa kartell vezérével, az „El Chapo néven is ismert Joaquín Archivaldo Guzmán Loerával, akinek nagyjából akkor kellett megérkeznie a repülőtér parkolójába egy hasonló, fehér szedánnal.

A vadnyugati stílusú lövöldözés híre azonnal bejárta a világot, a hatóságok és újságírók pedig azon erőlködtek, hogy rájöjjenek, mi lehetett a vérengzés oka. „A levegőben helikopterek keringtek, miközben a rendőrség körülbelül húsz, golyóktól lyuggatott autót foglalt le, köztük egy olyat is, amelyben gránátok és nagy teljesítményű gépfegyverek voltak" – közölte a Los Angeles Times a címoldalon. Posadas bíboros fényes nappal történő meggyilkolása alapjaiban rázta meg a mexikói társadalmat; Carlos Salinas de Gortari elnök azonnal a helyszínre érkezett, hogy kifejezze részvétét, és nemzetét valamennyire megnyugtassa.

A repülőtéri lövöldözés fordulópontnak bizonyult a latin-amerikai történelemben: a mexikói lakosság akkor szembe­sülhetett először a nemzet drogkartelljeinek kegyetlen jellegével. A legtöbb mexikói addig nem is hallott a sinaloai főnökről, akit álneve alapján inkább lehetett komikusnak, mint halálosnak tartani.

Posada meggyilkolása után Chapo durva vonásokkal rajzolt arcképe Latin-Amerika minden országában feltűnt az újságok és magazinok címlapján. A neve is előkerült az esti híradóban, mivel gyilkosságért és kábítószer-kereskedelemért körözték.

Guzmán rájött, hogy már a saját hátországában, Sierra Madréban, vagy a szomszédos Durangóban sincs biztonságban, ezért a hírek szerint előbb Jaliscóba menekült, ahol birtoka volt, majd egy mexikóvárosi szállodába, ahol a Sinaloa kartell több helyettesével találkozott, és több tízmillió dollárt adott át nekik, hogy vigyázzanak a családjára, amíg ő szökésben van. Álöltözetben, egy Jorge Ramos Pérez névre kiállított útlevéllel Mexikó déli részébe ment, és 1993. június 4-én átlépte a guatemalai határt. A terve valószínűleg az lehetett, hogy feltűnés nélkül utazik a barátnőjével és több testőrével együtt, majd meghúzza magát El Salvadorban, amíg a kedélyek le nem csillapodnak. Később az is nyilvánosságra került, hogy Chapo bőkezűen fizetett a meneküléséért, és egy guatemalai katonatisztet egymillió-kétszázezer dollárral vesztegetett meg, hogy garantálja a Mexikó déli határán való biztonságos átjutását.

1993 MÁJUSÁBAN, körülbelül akkor, amikor Posadát meggyilkolták, több mint kétezer kilométerre voltam a szülővárosomban, a Kansas állambeli Pattonville-ben, és egy bonyolult futballmanővert magyaráztam az öcsémnek. Mi voltunk a Sweetness and the Punky QB – kék és narancssárga Bears-mez volt rajtunk –, és a ház előtti udvaron az unokatestvéreimből és szomszédokból álló csapattal néztünk szembe. A húgom és a barátnői pomponlányoknak öltöztek, házilag gyártott pomponokat lengettek, és az oldalvonalról biztattak minket. Az öcsém, Brandt, mindig Walter Payton szerepét alakította. Én voltam Jim McMahon, és annyira megszállottan lelkes, hogy mindenki ugratott miatta. Az udvari játékoknál is ragaszkodtam hozzá, hogy minden részlet tökéletes legyen, még a fehér fejpánt is a ROZELLE névvel, amelyet fekete Magic Marker tollal írtam fel, hogy pont úgy nézzen ki, mint amelyet McMahon az 1985-ös Super Bowlra való felkészülés idején viselt.

Egyikünk sem volt nehezebb ötven kilónál, de nagyon komolyan vettük az udvari játékokat, mintha valóban Payton, McMahon, Singletary, Dent és a Monsters of the Midway többi játékosa lennénk. Pattonville-ben, ebben a Kansas Citytől nyolcvanhárom kilométerre lévő, háromezer fős kisvárosban nem sok mindent lehetett csinálni a futballon és vadászaton kívül. Apám tűzoltó volt, és egész életében vízimadarakra vadászott. Nyolcéves voltam, amikor elvitt az első kacsavadászatomra, és tízéves, amikor az első sörétes puskát kaptam tőle, egy Remington 870-es modellt.

Mindenki arra számított, hogy én is tűzoltó leszek, mint ahogy a dédnagyapám, nagyapám és három nagybátyám is az volt. Órákat töltöttem el a tűzoltóságon, amikor is elkísértem az apukámat; felpróbáltam a bőrből készült, kormos tűzoltósisakját, és bemásztam a garázsban lévő tűzoltó­autókba. Ötödikes voltam, amikor hazavittem egy iskolai papírt, és megmutattam anyukámnak:

„Egy nap… tűzoltó, rendőr vagy magánnyomozó leszek."

De már egészen kiskoromtól, ameddig csak vissza tudok rá emlékezni, kizárólag egyetlen valami akartam lenni: zsaru. Méghozzá nem is akármilyen – kansasi állami rendőr.

Nagyon tetszett az állami rendőrök keményre vasalt, párizsi kék egyenruhája, sötétkék filckalapja, és imádtam az erős Chevrolet kocsikat is, amelyeket vezettek. Éveken át megszállottan rajongtam a rendőrautókért. Ez több volt nálam, mint egyfajta hobbi. Időnként egyedül ültem a háló­szobámban, és lázasan dolgoztam. Ott kellett tartanom az összes megfelelő színű tollat és kihúzót, hogy a lehető legpontosabban tudjam megrajzolni a rendőrautókat, jók legyenek rajtuk a lámpák, a jelölések és a kerekek. Mindennek tökéletesen élethűnek kellett lennie, még a rádióantennáknak is. Ha akár a legapróbb részlet is hibásnak tűnt, máris mindent újra kellett kezdenem. Ford Crown Vic- és Explorer-modelleket rajzoltam, de kedvencem a Chevy Caprice volt a Corvette LT1-motorral és a feketére festett kerekekkel. Rajzolás közben gyakran ábrándoztam, hogy ott ülök egy harsogó motorral száguldó Caprice kormányánál, és a 36-os amerikai autópályán üldözöm egy rablás gyanúsítottját…

Az ősz volt a kedvenc évszakom. Kacsavadászat az apukámmal és az öcsémmel. És futball. Az udvari álmok a fényesen megvilágított stadionban keltek életre. Az egyetemi csapatunk a csütörtök éjszakákat egy csűrben vagy valami erdőben rögtönzött táborban töltötte, tagjai a tűz körül ültek, és a heti lelkesítő személyt hallgatták. Mindenkin narancssárga sisak volt, kétoldalt fekete tigrismancsokkal, amelyek szinte ragyogtak a villódzó fényben.

Pattonville-ben az élet ezek körül a péntek esti játékok körül forgott. A város utcáin mindenütt narancssárga-fekete zászlókat lehetett látni, és tódultak az emberek, hogy lássák a Tigers játékát. Nekem is megvolt a magam játék előtti rituáléja, amikor is a Metallica valamelyik száma bömbölt a fejhallgatómban.

Hush little baby, don’t say a word

And never mind that noise you heard

A középiskola után szentül hittem, hogy én is abban a városban fogom leélni az életemet, ahol szüleim, nagyszüleim, nagybátyáim, nagynénéim éltek, és még több tucat unokatestvérem is. Semmi vágy nem volt bennem, hogy elmenjek máshová. El sem tudtam képzelni, hogy elhagyom Pattonville-t. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet az élet egy szmogba burkolózó, több mint huszonhatmilliós nagyvárosban, amely az ősi azték főváros, Tenocstitlan fölé épült…

Mexikó? Ha nagyon muszáj – és a harmadikos spanyoltanár már igencsak türelmetlenül néz rám –, bizonyára megtalálom a térképen. De akár Madagaszkár is lehetett volna.

HAMAROSAN ÉN LETTEM a fekete bárány a családban: az egyedüli zsaru a tűzoltók között. Miután a büntető igazságszolgáltatás terén szereztem diplomát a Kansasi Állami Egyetemen, a Kansasi Autópálya-rendőrségnél akartam elhelyezkedni, de akkor éppen az egész államban befagyasztották az új felvételeket, ezért más irányba kellett elindulnom.

A helyi seriff irodájának egy szigorú, öreg századosa felajánlotta, hogy Lincoln megyében járőrként dolgozhatom, amivel kinyitotta előttem az első ajtót a bűnüldözés felé.

Nem álmaim állása volt, de álmaim autóját vezethettem: egy 1995-ös Chevrolet Caprice-t kaptam, benne az erős Corvette-motorral – ugyanaz a rendőrautó volt, mint amilyeneket tízéves koromtól fogva rajzoltam és színeztem teljes részletességgel a hálószobámban. Most már hazavihettem, és éjszakánként ott állt a családi ház behajtóján.

Minden tizenkét órás műszakra egy meglehetősen nagy, harmincszor negyven kilométeres körzetet kaptam. Az autóban nem volt partnerem: egyedül voltam, egy nagyon fiatal rendőr, és a vidék hatalmas darabját jártam be, ahol elszórtan farmházak voltak, és pár kisebb település.

A legközelebbi rendőr is a saját körzetét járta, amelyik pont akkora volt, mint az enyém. Ha saját körzetünk két, egymástól legtávolabb lévő végén voltunk, és segítségre volt szükségünk, harminc percbe is beletelhetett, mire elértük egymást. Hogy ez mit jelent, arra újoncévem egyik téli estéjén jöttem rá, amikor egy százkilencven centi magas és százharminc kilós, „Beck nevű gyanúsítottat kerestem, aki éppen akkor szabadult az Osawatomie Állami Kórház pszichiátriai osztályáról. Aznap este egyszer már volt dolgom Beckkel, miután családi csetepatéba keveredett egy közeli városban. Rögtön nyolc után autóm mobiladat-gyűjtő terminálja sípolt, és az őrmesterem küldött üzenetet: „Hogan, két lehetőséged van: vagy a megye határain kívülre viszed, vagy börtönbe.

Tudtam, hogy csak magamra számíthatok – az őrmester és a többi járőr egy folyóba esett járművel foglalkozott, ami azt jelentette, hogy a kollégáim legalább harminc kilométer távolságra vannak tőlem. Ahogy egy kavicsos vidéki úton mentem, a kocsi reflektorának fényében észrevettem egy sötét alakot, aki az út szélén baktatott. Hatalmasat sóhajtottam, és megálltam.

Beck.

Valahányszor úgy éreztem, hogy fizikai beavatkozásra is szükség lehet, a barna Stratton filckalapomat az utasülésen hagytam. Ez is az ilyen alkalmak egyike volt.

– David huszonöt – szóltam be rádión a diszpécsernek. – Egy újabb autóra is szükségem lesz.

Ez volt az azonnali segítségkérés legnyugodtabb módja, de tudtam az igazságot: negyven kilométeres körzetben egyetlen más járőr sincsen.

– A nyavalyás Magányos Járőr – dörmögtem a bajuszom alatt, és kiszálltam a Caprice-ből. Óvatosan Beck felé indultam, de ő csak ment tovább, minek következtében egyre távolabb kerültem a rendőrkocsim lámpájának fényétől, egyre beljebb a sötétségbe.

– Uram, most elvihetem a legközelebbi benzinkútig, vagy mehet a börtönbe – mondtam neki olyan egyértelműen, amennyire csak tudtam. – Ma este ezek közül választhat.

Beck oda se figyelt az ajánlatomra, inkább fokozta a tempót. Félig már futottam, de közelebb kerültem hozzá, és megragadtam a vastag karját, hogy karfogást alkalmazhassak – mint ahogy az a tankönyvekben le van írva, és ahogy az akadémián tanultam.

Beck azonban túl erős volt ahhoz, hogy lefogjam, előrelendült, és megpróbálta kiszabadítani karját. Éreztem, hogy csikorog alattunk a jeges kavics, miközben mindketten megfelelő helyzetet próbáltunk felvenni. Beck átnyalábolt, és ahogy gyorsan szedtük a hideg, éjszakai levegőt, miközben arcunk csak pár centire volt egymástól, pillantásunk a másodperc töredékére összekapcsolódott. Semmi erőt nem tudtam kifejteni, lábam szinte már nem is érte a talajt. Nyilvánvaló volt, hogy Beck arra készül, hogy a földhöz csapjon.

Tudtam, hogy semmiképpen sem kerülhetek fölébe, de sikerült kiszabadítanom a jobb karomat, öklömmel belevágtam a ragyás arcába, majd újra, és a harmadik csapástól feje teljesen hátracsuklott, ő pedig végre lazított a szorításán. Olyan testhelyzetet vettem fel, mintha az amerikai futballban rohamoznék, és vállamat belevágtam Beck hasába, amivel a földre küldtem. Egymás hegyén hátán gurultunk le a jeges árokba. Beck megpróbálta megragadni a .45-ös kaliberű Smith & Wesson pisztolyomat, és a tokot is sikerült kikapcsolnia, amivel majdnem kiszabadította a fegyvert.

Végül én kerültem előnyösebb helyzetbe, az övemhez nyúltam, és kiadós adag paprikaspray-t fújtam Beck szájába és szemébe. Felüvöltött, a torkához kapott, nekem pedig sikerült őt megbilincselnem és betuszkolnom a Caprice hátsó ülésére.

Már félúton voltunk a megyei börtön felé, amikor a hozzám legközelebbi társ egyáltalán válaszolni tudott.

Az volt életem legijesztőbb pillanata – egészen addig, amikor tizenkét évvel később be nem tettem a lábam Culiacánba, a mexikói kábítószeres alvilág hírhedt fővárosába…

A VESZÉLYEK ELLENÉRE, gyorsan megkedveltem a vadászatot. Ha megállítottam egy autóst, akkor kábítószert keresve benyúltam az ülések alá és kotorásztam a kesztyűtartóban, de általában csak félig üres füves tasakokat találtam, és törött kokainos fiolákat. Egyszer viszont a főút egy nyugalmasabb szakaszán gyorshajtás miatt megállítottam egy Jeep Cherokeet. A jármű hátsó ablakára egy Greateful Dead-matricát tettek, a vezető pedig egy negyvenkét éves hippi volt, aki zsírfoltos pólót viselt. Pontosan tudtam, hogy mit kell csinálnom. Úgy tettem, mintha tanácstalan, fiatal, kezdő zsaru lennék, megszereztem a vezető engedélyét a Jeep átkutatásához, és vagy kilencven gramm cracket találtam, és több mint tizenháromezer dollárt készpénzben.

Az eset a helyi újságokba is bekerült – az egyik legnagyobb fogás volt, amikor narkót és pénzt is sikerült lefoglalni. Hamarosan valamennyi hírnévre is szert tettem, hogy gógyis zsaru vagyok, aki ügyesen ki tudja szimatolni a narkót. Biztos voltam benne, hogy ennek segítségével könnyebben elérhetem célomat, hogy kansasi állami rendőr legyek.

Akkor viszont valamelyik este egy vékony fehér boríték várt rám, amikor