Zaklatás

By James Grippando

Sydney Bennettet, egy miami éjszakai klub pincérnőjét azzal vádolják, hogy megölte kétéves kislányát. Jack Swyteck védőügyvéd úgy határoz, megvédi a fiatal nőt, bár sejti, hogy ezzel karrierje legnehezebb és legellentmondásosabb ügyét vállalja. A közvéleményt sokkolja az anya felmentése, Jack pedig fenyegető telefonhívásokat kap, sőt őt magát is megtámadják. A média kenőpénzről pletykál, ezzel tovább növeli a tömeghisztériát, amelynek egy fiatal lány is áldozatul esik, akinek csupán annyi a „bűne”, hogy rendkívül hasonlít Sydney-hez. Amikor az ismeretlen férfi újabb áldozatokat szed a városban, kézjegyéül különös, fojtogatásra utaló nyomokat hagyva a szerencsétlenül járt nők nyakán, Jack és FBI-ügynök menyasszonya, Andie kétségbeesetten próbálnak nyomára bukkanni. Nincs könnyű dolguk: Jacknek tisztáznia kell magát a korrupció vádja alól, meg kell védenie a szeretteit, szembe kell szállnia a könyörtelen médiával, és hogy elkaphassa a rafinált gyilkost, fel kell kutatnia védencét, Sydney-t.

James Grippando legújabb regénye egyszerre akciódús krimi és izgalmas pszichothriller, a népszerű Jack Swyteck-sorozat méltó darabja.

• Language: Magyar
• Publisher: General Press Könyvkiadó
• Release date: Apr 17, 2014
• ISBN: 9789636436254

Book preview

James Grippando

ZAKLATÁS

gp98

A mű eredeti címe

Blood Money

Copyright © 2013 by James Grippando

Published by arrangement with HarperCollins Publishers.

Hungarian translation © TÓTH BERNADETT

© GENERAL PRESS KIADÓ

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

TÓTH BERNADETT

Szerkesztette

NAGY BOGLÁRKA

A borítótervet

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

készítette

ISBN 978 963 643 625 4

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2.

Tel.: [phone] Fax: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Megbízott irodalmi vezető SZABÓ PIROSKA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Felelős szerkesztő BARDI ERZSÉBET

Kiadói munkaszám E3804-14

Az e-könyv konvertálását

KALMÁR CSILLA

végezte

Tiffanynak, el nem múló szeretettel

Köszönetnyilvánítás

Amikor 1994-ben kiadtuk az első Swyteck-történetet, nem is álmodtam arról, hogy egy nap a huszadik kötetemhez írom majd a köszönetnyilvánítást. Számomra még hihetetlenebb, hogy a The Par­dont és a Zaklatást ugyanannak a kiadónak – a HarperCollins­nak – adta el ugyanaz az ügynök, Richard Pine; valamint az, hogy a Jack Swyteck-sorozat tizedik darabját ugyanaz a szerkesztő, Carolyn Marino gondozta, aki először javasolta, hogy Jack története legyen folytatásos. Örök hálám ezeknek a „Közönséges bűnözők"-nek.

A mérföldkövekről szólva, 2006-ban Janis Koch e-mailt írt nekem egy nyelvtani hibáról, amelyet a Váltságdíj egy halottért című könyvben talált. Akkor még nem gondolta, hogy ő lesz majd segítségemre a következő tíz opus ráncba szedésében, beleértve a Zaklatást is. Janis, akit diákjai csak „Conan, a nyelvész"-nek hívnak, nagy hozzáértéssel végezte ezt az időigényes munkát, pusztán a könyvek és a nyelvtani szabályok iránti szeretetből. Hasonlóan éles szemű régi barátom, Gloria Villa különleges helyet foglal el a szerző szívében. Minden hiba, ami a Zaklatásban előfordul, kizárólag az én művem.

Külön köszönetem a Kayal családnak, akinek Ray (RJ) nevű fia feltűnik a Zaklatásban. Kayalék nyertesként kerültek ki egy „video­játékkarakter-árverés"-ből, és a Florida állambeli Coral Gables-i Szent Tamás egyházi iskolának felajánlott nagylelkű hozzájárulásuk segíteni fog majd abban, hogy Ray alma matere továbbra is az a különleges hely legyen, mint amilyen már közel hatvan éve.

Végül minden szeretetem és hálám feleségemnek, Tiffany­nak, aki átsegített húsz könyv megírásán, amelyek végül eljutottak az olvasókhoz, és ő az, aki máig lelkesít, hogy megírjam az ­első regényem, amely sohasem készül el.

1. fejezet

– Mr. Swyteck, Matthews bíró úr irodájából hívom.

Jack erősen megmarkolta az okostelefonját. A bíró asszisztense volt a vonalban. Jack a bírói ítéletre várt ügyvédi irodájában, a miami Coconut Grove-ban, és közben legjobb barátjával, Theo Knighttal ebédelt.

– Van már ítélet?

– Igen, uram. Megszületett.

A szavak úgy kólintották fejbe az ügyvédet, mintha legalábbis egy ötös golfütővel találták volna el. Kész. Ennyi volt.

2010–48–CF számú per, Florida állam kontra Sydney Louise Bennett. Huszonkilenc törvényszéki nap a bíróságon, plusz két hét az esküdtszék tagjainak kiválasztására. Ötvenkilenc tanú kihallgatása tizennyolc nap alatt a vád részéről. Másik negyvenhét tanúé a védelem részéről. Az esküdteket a Miami Bíróság épületétől mintegy százhatvan kilométernyire fekvő Vero Beach névjegyzékéből választották. Az ügy három éven át komoly nyilvánosságot kapott, még mielőtt a per egyáltalán megkezdődött volna. A tizenkét esküdt visszavonult még a hősök emléknapja előtti héten. A közös tanácskozást július negyedikén az ünnepnap ellenére elkezdték. Az esküdtek tíz órán át tanácskoztak. Hat órával hosszabb ideig, mint a múlt évszázad pere, az O. J. Simpson-per esetében.

– Az ítélethirdetés délután fél háromkor lesz – mondta az asszisztens.

Jack megköszönte az értesítést, és letette a telefont. Azonnal beszélni szeretett volna az ügyfelével, ám ő vizsgálati fogságban ült az utca túloldalán álló börtönben – a „szerencsés" Tizenharmadik utcában, ahogy nevezték –, épp szemben a bírósági tárgyalóteremmel. Jack ott látta őt utoljára. Matthews bíró reggel kilenckor bocsátotta el az esküdteket, hogy megkezdjék a tanácskozás második napját. Jackben felmerült a kérdés, hogy Sydney vajon újra rágja-e a körmét. Ezt az idegességről tanúskodó szokást még a per előtt vette fel, a huszonnegyedik születésnapja körül, amely már a harmadik szülinapja volt, amit óvadék híján rács mögött kellett töltenie. A lány gesztenyebarna haja az első találkozásuk óta hatvan centiméterrel hosszabb lett, bőrének sápadt börtönszíne néhány árnyalatnyit tovább fakult.

– Kezdődik a tánc? – érdeklődött Theo.

Jacknek semmit nem kellett mondania, az arcára volt írva a válasz. Gyorshívással tárcsázta a társát, de az már értesült a fejleményekről a Twitteren. A per alatt Jack tudatosan kerülte a közösségi oldalakat, de mint minden harminc év alatti ember, Hannah Goldsmith is rabja volt az elektronikus információs túladagolás különféle formáinak. Szerencsére a tárgyalóteremben is éppolyan jól pergett a nyelve, mint amilyen gyorsan klimpírozott a billentyűzeten. Megbeszélték, hogy a bíróságon találkoznak.

Abban a pillanatban, amikor Jack letette a telefont, Theo nekiszögezte azt a bizonyos hatvannégyezer dolláros kérdést, amelyre csak az esküdtek tudták a választ.

– Jó vagy rossz jel a tíz óra?

Jack eltűnődött. Az ügyészek körében kialakult általános vélekedés alapján és sok védőügyvéd szerint is a gyors ítélethozatal többnyire büntető ítéletet jelent. Ám a legtöbb gyilkossági ügy esetében, amikor az állam halálbüntetést szeretne elérni, az ítéletet nem kizárólag elsődleges bizonyítékokra alapozzák. És ott van még a jól ismert kivétel is – a Simpson-ügy. Sydney ugyan nem közismert személyiség, mégis a két nagyszabású gyilkossági per médiavisszhangja közötti különbség elenyésző. „Juani Cochran." Sydney ügyvédjére O. J. védője, Johnnie Cochran nevének latinos változatával utaltak, jóllehet Jack csak félig volt spanyol, és teljesen amerikai gringóként nevelkedett, miután a kubai származású amerikai anyja meghalt a születésekor. Ez a sértőnek szánt elnevezés egy tört angolsággal elhangzott interjú után született, amit Jack nagymamája unokája védelmében adott egy rádióműsorban, jóllehet még a nagymama is azon a véleményen volt, hogy Jack az ügy rossz oldalán áll.

– Szerintem jó jel – válaszolta Jack.

Theo felpillantott az iPhone-jából, amelyen egyenes adásban futottak a hírek.

– A tudósítók mindenhol bűnösnek mondják.

Mintha ez valamit is számítana. Több mint hatszáz sajtóbelépőt bocsátottak ki a megfelelő médialefedettség biztosítása érdekében, és minden fontosabb televízió kiküldött legalább egy tudósítót a per helyszínére. A HLN és az MSNBC tévétársaság kétszintes, légkondicionált felvonulási épületet állított fel a bírósággal szemben a riporterek és a stáb számára. A valóságshow-kat gyártó People bulvártévé naponta tudósított a tárgyalóteremből, a magazinjában pedig címlapon hozta az ügyet a per kellős közepén. A BNN-hírcsatornán már kora reggel megkezdődtek a jogi elemzések, és kitöltötték a teljes főműsoridőt. A csatorna rendes éjszakai adásai olyan különleges műsorokkal versengtek, mint például a „Sydney Bennett pere testközelből az NBC bűnügyi magazinjában, vagy az „Egyedül Sydney tudja a CBS-en a Negyvennyolc óra rejtélyben. A hármas számú tárgyalóterem immár Miami turistalátványosságai közé tartozott, ugyanúgy, mint a város tengerpartja, South Beach, vagy az óceanárium. A messziről, még Japánból is érkező érdeklődők egymással versengtek a nyilvánosság számára fenntartott ötven darab ülőhelyért. A civakodás már-már megszokott dolog volt, és egy alkalommal rendes dulakodásba torkollott, melynek csak rendőrségi intézkedés tudott véget vetni. Szakértők szerint a védelem adta a lovat a média alá. Azt a tényt persze elfelejtették megemlíteni, hogy Jack a váddal ellentétben került minden interjút, és egyetlen sajtóközleményt sem adott ki. Ügyvédi praxisa tizenöt éve alatt egyszer sem folyamodott televíziós hirdetéshez, óriásplakáthoz, semmiféle hasonló kommunikációs eszközhöz. Sydney Bennett egyáltalán nem az az alkat volt, akiért Jack magától akár egyetlen lépést is tett volna.

Az ügy talált őrá.

Jack felnézett a falra rögzített plazmatévé képernyőjére. A New York-i BNN-stúdiók műsorvezetője – a „Sydney első kézből ceremóniamestere – volt a képernyőn. A nő szeméből sugárzó izgatottság teljesen feleslegessé tette az alsó sávban megjelent feliratot: „Az esküdtszék meghozta az ítéletet.

Jack otthagyta a jóformán el sem kezdett ebédjét az íróasztalán, felkapta az irattáskáját, és kisietett az autójához. Az iroda előtt az esküdtszéki tanácskozás kezdete óta tiltakozók jártak fel s alá, de most azzal voltak elfoglalva, hogy autóba vágják magukat, hónuk alá csapták a transzparenseiket, és nem zaklatták Jacket.

Már eljutott hozzájuk a BNN-híradó bejátszása, és tudták, hogy a várakozásnak vége. Theo vezetett, ezért aztán repülni kezdtek a kerék nyomán a kavicsok, amikor kihajtottak a parkolóból. A tiltakozók követték őket.

– Soha nem is kérdezted még tőlem, hogy Sydney tette-e – szólalt meg Jack.

Theo tekintete az útra szegeződött. Theo Knight Jack legjobb barátja és bizalmasa volt, bártulajdonos, lélekgyógyász és alkalmanként nyomozó. Korábban Jack védence volt, szexuális kicsapongásairól hírhedt banda egykori tagja, aki könnyen végezhette volna Overtown vagy Liberty City színesbőrűek lakta utcáin. Ma Jack önkéntes testőreként ragaszkodott hozzá, hogy ő vigye el a barátját az irodába az ügyvédi záróbeszédek után – miután Jacket immár másodszor érte névtelen halálos fenyegetés, ami ezúttal túl hihetőnek tűnt.

– Semmi közöm hozzá, haver – válaszolta a barátja.

Jack ezt kissé viccesnek találta.

– Most mit nevetsz? – értetlenkedett Theo.

Most, hogy az egész ország Sydney bűnösségével vagy ártatlanságával volt elfoglalva, szinte mindenki meg volt róla győződve, hogy a lány gyilkos, mégpedig a legrosszabb fajtából.

– Csak úgy – válaszolta Jack.

Szó nélkül haladtak tovább. A délutáni nap fénye megcsillant az ablaküvegen. Jack Emmára gondolt. Majdnem hároméves volt, amikor meghalt. Egészen pontosan kétéves, kilenc hónapos és huszonnégy napos, ha az ember hisz a védelemnek, és a halál napját április huszonnyolcadikára teszi. Ha viszont a vád felé hajlik, akkor lehetetlen volt megmondani, hogy pontosan meddig élt Emma. Valamivel több lehetett kétévesnél. A vád soha nem bizonyította a halál idejét. Sem a miértjét. Még a halál feltételezhető oka – a gyilkosság – is puszta vélelmezés volt. Sok a be nem bizonyított vádpont. Azt viszont senki sem vitatta, hogy Sydney lányának erősen bomló maradványait egy nejlon szemeteszsákban találták meg az Everglades-mocsarak közelében. Emma most már közel hatéves lenne, gyönyörű kislány, aki épp most fejezné be az óvodát, igazi személyiség, kész arra, hogy rávesse magát a könyvekre, hogy találkozzon Junie B. Jonesszal, és legyőzze az első osztály nehézségeit. Jack elgondolkodott azon, hogy vajon mit csinálna a kislány most, egy ilyen forró nyári napon az anyjával meg a nagymamájával, ha a dolgok nem fordultak volna ennyire rosszra, ha ez a rémálom soha nem történt volna meg. De megtörtént. És már nem változtathat ezen semmi. Emberek az egész országban, akik soha nem találkoztak Emmával és Syd­ney-­vel, akik soha életükben nem néztek bírósági tárgyalásokat bemutató közvetítéseket, most igazságért kiáltottak.

– Igazságot Emmának!

Érdeklődők tömegei várakoztak a Richard E. Gerstein Bíróság épülete előtt. Helyi tévétársaságok helikopterei keringtek a fejük felett. A bíróság közvetlen környezetéből kitiltották a forgalmat. A hír, hogy délután két órakor kihirdetik az ítéletet, futótűzként terjedt az egész országban. Jack tekintete a jelentéktelen épület legfelső emelete felé siklott. A bíróság sehogyan sem illett a Miami csillogó arcát fitogtató jól ismert felvételek közé, inkább a volt Szovjetunió építészeti ízlésére emlékeztetett. Ezek mögött a falak mögött hozta meg az ítéletet az esküdtszék, elszigetelve a bámészkodóktól, akik felvették a harcot a médiával a helyekért, hogy a bíróság épülete mellett a járdán, a lépcsőn letáborozhassanak. Az egyre erősödő, nyüzsgő forgatag egészen szürreálisnak hatott, olyan volt, mint a falánk fáraóhangyák serege, melyek gyorsan végeznek a lehullott mangókkal, amelyek az év ezen szakaszában mindenütt ott voltak. Theo olyan közel állt meg a bírósághoz, amennyire csak engedte a rendőrségi kordon. Jack kiszállt a járdaszegélynél.

– Sok szerencsét! – köszönt el Theo.

– Kösz – válaszolta Jack.

Miamiban a július a szaunához hasonlatos, különösen az állami autópályától nyugatra fekvő területeken, amelyek távol fekszenek a szeles Biscayne-öböltől. A rövidnadrágba és ujjatlan ­pólóba öltözött izzadt testek tengerében a hajszálcsíkos öltönyt viselő ügyvédet könnyen észrevették. Egyetlen hangot sem lehetett kivenni a tömegben, így Jack egy kollektív „ott jön"-t vélt hallani. Operatőrök vették körül a járdán. A televíziós riporterek egészen az arca elé furakodtak, a konkurenciát félrekönyökölték az útból, és egymást túlharsogva záporoztak belőlük az ítéletet sejteni vélő kérdések.

– Mennyire aggódik most a védence?

– Hiba volt, hogy Sydney nem tett beismerő vallomást?

– Ki védi majd őt másodfokon?

Jack nem válaszolt egyik kérdésre sem. A bámészkodók hada többnyire nőkből állt, nagy részük vörös volt a túlzott napozástól, a méregtől vagy egyszerre mindkettőtől. Egy rendőrkordon tartotta vissza a tömeget, miközben Jack fellépdelt a bíróság lépcsőjén. A beszólások semmiben sem különböztek azoktól, amelyeket Jack pályafutása során már épp eleget hallott, ám hangosabbnak és dühösebbnek tűntek a szokottnál.

– Gyerekgyilkos!

– Most megkapod a magadét, Jack, te seggfej! – Effélék szálltak a levegőben, és amikor épp nem hívták őt Juani Cochrannek, a Seggfej Jack lett a legkedvesebb becézésük.

Jack átvágott a tömegen, besurrant a forgóajtón, és megindult a biztonsági ellenőrző szolgálat felé, ahol fegyveres őrök fémérzékelőkkel egyenként végigpásztázták a látogatókat. A biztonsági vizsgálat rendes körülmények között egy percet vett igénybe, de a bíróság lépcsőin gyülekező tömeggel a háttérben, akik közül néhányan már az arcukat is odanyomták az ablaküveghez, a folyamat jóval hosszabbnak tűnt. Jack végül magához vette a személyes holmiját, keresztülsietett a kör alakú előcsarnokon, és még épp befért egy indulni készülő liftbe. A zsúfolt felvonó íratlan udvariassági szabályát – a csendet – megtörte egy különösen izgága riporter kérdezősködése, de Jack nem válaszolt neki. A liftből senki nem szállt ki egészen addig, amíg fel nem értek a hatodik emeletre. Kimondottan célszerű gyorsjárat volt a liftezés, mintha semmi egyéb, ami a bíróság épületében zajlik, most nem számítana. Miközben Jack elindult a tárgyalótermek bejárata felé, egy másik lift szignáljának hallatán hirtelen megtorpant.

A fémajtók szétnyíltak. Megérkezett a vádat képviselő csapat.

Melinda Crawford és kísérete kínosan magabiztosnak mutatkozva közeledett, mint mindig a per legelső napja óta. Őszintén szólva Crawford háromórás záróbeszéde briliáns volt. Jack ­udva­riasan kinyitotta előtte a terembe vezető egyik ajtót. Melinda azonban kinyitotta magának a mellette lévőt, és hagyta, hogy Jack ott álljon a kitárt ajtóban, amit nem vett igénybe senki. Az udvartartása beözönlött a főnökasszony után.

– Nagyon szívesen – mormogta Jack.

A vád képviselői a teremben jobbra kanyarodtak, és megindultak az üres esküdtszéki emelvény mellett álló hosszú, szögletes asztal felé. Jack a védelem asztala felé vette az irányt, ahol már várta őt a társa.

Hannah Goldsmith láttán Jacknek mindig az első pere jutott az eszébe – amin Hannah apjával együtt dolgozott. Neil Goderich a Szabadság Intézetet abból a célból alapította, hogy kezelje a halálos ítélettel végződő ügyek okozta túlterheltséget, ami Jack apjának, Harry Swytecknek volt köszönhető. Ő volt akkoriban Florida konzervatív érzelmű kormányzója, és több halálbüntetésre vonatkozó parancsot írt alá, mint bármely más kormányzó Florida egész történetében. Négy év azonban éppen elég volt Jacknek abból a tevékenységből, hogy jogi védelmet nyújtson a bűnösöknek. Visszavonulása azonban nem vetett véget a barátságuknak Goderichcsel, így Jack egészen természetesen mondott igent, amikor Neil megbetegedett, és felkérte őt, hogy csak egyetlen bírói meghallgatáson vegyen részt az új ügyben. „Theo Knight óta nem hittem ennyire az ügyfelem ártatlanságában – mondta Jacknek. Két év múlva – a per kezdete előtt egy hónappal – Neil meghalt. Addigra az Állam kontra Bennett per közüggyé vált. A per elhalasztásáról, míg új védőügyvédet találnak, a bíró hallani sem akart. Jacknek csak hallomásból volt némi fogalma Sydney Bennettről a Neilnek tett szívesség óta, de az az egy bírói meghallgatás elég indoknak bizonyult ahhoz, hogy Jack legyen az ügy egyetlen lehetséges jogi képviselője. Nem Jack volt az egyetlen ügyvéd, aki egyszerűen benne ragadt egy büntetőjogi perben, miután részt vett az előkészítésében – éppen ezért él az a gyakorlat, hogy a védőügyvédek előre kérik a honoráriumot –, de vele ez most fordult elő először. Jack választhatott: vagy védi Sydney-t, vagy maga is börtönbe kerül. „Minden jó ­csele­kedet elnyeri méltó büntetését – hangzott el Matthews bíró hatásvadász mondata, mellyel igyekezett hangsúlyozni, hogy a bíróság visszautasítja Jack indítványát a védelemtől való visszalépésre. Hannah még aznap este felhívta Jacket, és elvállalta a társügyvéd szerepét.

Valahol messze fenn, az egész csetepaté felett Neil már talán megbékélt azzal, hogy az utolsó ügye miatt Jackből és Hannah-­ból is országos pária lett.

– Sydney úton van már? – kérdezte Jack.

Mintha csak ez lett volna a végszó, megnyílt az asztaluk melletti oldalajtó. Két fegyőr kísérte be a tárgyalóterembe a hírhedt szállóvendéget.

A büntetőügyek vádlottjainak nem volt kötelező a bilincs, és nem kellett rabruhát sem viselniük az esküdtszék előtt. Sydney konzervatív, rózsaszínű zsabós blúzban és bézs színű nadrágban jelent meg, hosszú, gesztenyebarna haját kontyba tűzte. Mint minden egyes tárgyalási napra, természetesen most is az ügyvédek választották ki számára a megfelelő öltözéket. A média ezért is leszólta a védelmet, mintha Jack feladata lett volna, hogy védence úgy jelenjen meg a bíróság előtt, mint Michael Jackson: pizsamában és napszemüvegben.

Sydney kezdetben kissé félszegnek tűnt, ami teljesen érthető reakció a tárgyalóteremben érezhető feszültség miatt. Léptei felgyorsultak, amint ügyvédei felé közeledett. Hannah megölelte a lányt, Jack azonban nem. „Csak semmiféle nyilvános érzelemnyilvánítás – ez a hozzáállás még a Szabadság Intézetben ragadt rá, azokban az időkben, amikor Jack a siralomház küszöbére került legkeményebb vádlottakat védte. Jack ezen szokáshoz való ragaszkodása tehát nem volt kapcsolatba hozható semmiféle tudattalan freudi hárítással, mint ahogy azt a botcsinálta pszichológusok, álszakértők, kommentátorok tudni vélték, akik órákat töltöttek el a stúdiókban azzal, hogy agyonelemezték Sydney jóképű védőjére irányzott „csábító pillantásait, „pajzán ajakbiggyesztéseit és „Barbie babás szempillaverdesését. Sydney kettős előélete – nappal szeretetteljes egyedülálló anya, éjszaka kihívó pincérlány – izgalomban tartotta a közvéleményt.

– Nem bírom ezt az örökös várakozást – suttogta Sydney.

– Már nem tart sokáig – biztatta az ügyvédje.

– Fellebbezhetünk, ha esetleg... ugye tudja?

A lány nem most jött le a falvédőről, rögtön a lényegre tért.

– Majd később megbeszéljük – felelte Jack.

Sydney helyet foglalt, és azonnal rágni kezdte a körmét. Hannah finoman megfogta a kezét, és suttogva említést tett neki a kamerákról. A tévés szakemberek szóvá is tették az idegállapotát. Sydney az ölébe ejtette a kezét. Jack leült mellé, és mielőtt azt érezhette volna, hogy minden tekintet rájuk szegeződik, Matthews bíró irodájának ajtaja feltárult, és a törvényszolga felszólította a megjelenteket.

– Kérem, mindannyian álljanak fel!

A zsúfolt tárgyalóterem elcsendesült, mindenki állva várta, hogy Matthews bíró felmenjen a pulpitus lépcsőjén. Aztán mindenkit felszólított, hogy foglaljanak helyet, majd azonnal elsorolt néhány figyelmeztetést – „az ítélethirdetés alatt a tárgyalóteremben tartózkodjanak a véleménynyilvánítástól", s a többi. Jack csak félig figyelt. Megindult benne a kétkedő gondolatok folyama.

Keményebben kellett volna dolgoznom, hogy kegyelmet kapjon?

A Sydney elleni vád első fokon gyilkosság volt. A halált okozó injekció még mindig nem került le a napirendről. Ha Sydney-t bűnösnek találják, akkor megkezdődik a per ítéletet hozó szakasza. Akkor az esküdtszék újabb bizonyítékokat vesz figyelembe, és halálbüntetést vagy börtönt javasol. Az esküdtszék visszavonulása lehetővé tette, hogy az esküdtek szabadon, a médiában állandósult hangos gyűlöletkeltéstől függetlenül dönthessenek Sydney bűnösségéről, de arra nem volt semmiféle garancia, hogy az esküdtek a büntetést kiszabó tárgyalás alatt is visszavonulhatnak. Végső soron a büntetés megállapítása Belvin Matthews bíró kezében van, aki korábban ügyészként működött. A floridai államügyészség képviseletében az ő nevéhez fűződik az első olyan halálbüntetés, melyet nő számára szabtak ki. Matthews a saját szemével látta a nő halálát. A bírói testületbe való beválasztása óta Matthews halálbüntetései közül nem egyet elutasítottak másodfokon. Ha Sydney-t elítélik, akkor január óta ő lehet a negyedik nő, akit floridai siralomházba küldenek. Eddig ez volt a legtöbb az állam történetében.

– Kéretem az esküdteket – utasította a bíró a ­törvény­szolgát.

– Kérem, mindannyian álljanak fel!

Jack háta mögött az érdeklődők zsúfolt soraiban felemelkedő testek zaja egy fel-alá masírozó szedett-vedett hadseregre emlékeztetett. Floridában az esküdteket nem mutathatták a nyilvánosság előtt, ezért a tévékamerák továbbra is Jackre és ügyfelére szegeződtek, még azután is, hogy az esküdtek beléptek a tárgyalóterembe. Jack szinte teljesen immúnis volt már az állandó médiajelenléttel szemben. Sydney azonban nem tudta megszokni, a per ideje alatt mindvégig arról panaszkodott Jacknek, hogy amikor nyugodtan viselkedett, akkor a média szívtelennek nyilvánította, ha sírt, akkor azt állították róla, hogy színlel; ha pedig megengedte magának a leghalványabb mosolyt, akkor zavaros személyiségnek nevezték.

Az esküdtek helyet foglaltak, majd a többiek is követték a példát.

– Nem néznek rám – suttogta Sydney.

Valahol – talán a tévében – azt hallotta egy ügyvédtől, hogy ha az esküdtek nem keresik a szemkontaktust az elítélttel, miközben bevonulnak a tárgyalóterembe, az a bűnös ítélet jele. Jack számára ennél sokkal megbízhatóbb jelnek számított a védelem asztala körül lebzselő fegyőrök száma, akik készek megragadni a vádlottat, ha esetleg őrült iramban megcélozná a kijáratot. Valahogy mintha a fegyőrök mindig előre tudnák.

A bíró megtörte a csendet.

– Köszöntöm önöket, esküdt hölgyek és urak. Meghozták ítéletüket?

– Igen, bíró úr – válaszolták egyszerre mind a tizenketten.

Jack hátrapillantott a válla felett, és Sydney szüleit vette észre a hátsó sorban. Geoffrey Bennett összekulcsolt kézzel imádkozott a felesége mellett. Mögöttük álltak a rendőrségi nyomozók, akik megtalálták Emma holttestét.

– Kérem az esküdtszék elnökét, hogy nyújtsa át az esküdtszéki határozatot a fogalmazónak.

A bírósági dolgozók sötét öltözetét viselő nő megindult az esküdtszéki emelvény felé, átvette az ítéletet, majd felnyújtotta a magasba Matthews bírónak. A bíró átvizsgálta, ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, és közben az arca meg sem rezzent, mialatt egyenként végiglapozta az oldalakat. Végül Jackhez és védencéhez fordult.

– Kérem a védelmet, hogy álljon fel.

Tudom, hogy minden rendben lesz. Jack ezt akarta mondani a védencének. De hogy is mondhat bárki ilyesmit? Hogy is tudhatná bárki előre?

Jack végighordozta tekintetét az esküdtszéken, amelynek minden egyes tagja megesküdött, hogy „törvényes, elsődleges bizonyítékokra támaszkodó, igaz ítéletet" hoz. A Sydney elleni bizonyítékok pedig teljességgel közvetett bizonyítékok voltak. A halál oka ismeretlen. A halálokozás módjának vélelme feltételezések láncolatára és szakértői véleményre alapozott. Szemtanúk nincsenek. A vádlott nem tett beismerő vallomást. Igen, az esküdteknek azt mondták, hogy a bíróságon a közvetett bizonyíték is éppolyan hiteles érvénnyel bír, mint az elsődleges bizonyíték – ezt az érvet szajkózza a vád minden per során. A saját meggyőződéseik alapján hozott döntésen túl azonban az esküdtek semmivel sem tudtak többet, mint a bírósági dráma többi résztvevője. Minden hathatós érvelése ellenére a vád sem tudta, hogy valójában mi történt. Még Matthews bíró sem, a nyomozók sem, és azok a szakértők sem, akik tanúskodtak a per során. A televíziós szakértők pedig a legkevésbé tudhatták.

– Fogalmazó asszony – rendelkezett a bíró –, kérem, ismertesse az ítéletet!

Még Jack sem tudhatta.

– A tizenegyes számú kerületi bíróság a floridai Miami-Dade megye és a Florida állam kontra Sydney Bennett perben...

Senki nem tudhatta, mert Emma utolsó pillanatainál egyikük sem volt jelen.

– Első fokon gyilkosság vádjával kapcsolatban...

Amit tudni véltek, az valójában nem volt több annál, mint amit hittek. És amit Jack hitt, miközben ott állt Sydney mellett, és hallgatta az elhangzó szavakat – „Az esküdtszék a vádlottat..." –, az nem volt más, mint amit halála napjáig vallani fog: a tárgyalóteremben egynél több ember volt, aki tudta, mi történt Emmával. És Jack be tudta volna ezt bizonyítani.

Feltéve, ha Sydney is akarta volna.

2. fejezet

– Nem bűnös!

A bíróság lépcsősorának tetejéről felszálló kiáltás végigsöpört az utcán, egészen a parkolóig, eléggé hangosan ahhoz, hogy a napon aszalódó tömegből majdnem mindenki meghallhassa. A hirtelen beállt csend most várakozással telt meg. A bámészkodók nagy része az okostelefonján és mindenféle egyéb elektronikus eszközén a némi késéssel érkező élő internetes közvetítést figyelte, ami mindössze egy pillanattal később megerősítette az ítéletet. Azokból, akik felocsúdtak néma döbbenetükből, most kitört a düh.

– Micsoda?

– Hogy lehetséges?

– Az esküdtszék meghibbant!

Véletlenül – mivel egyetlen szabad hely sem volt a tárgyalóteremben – Theo részese lett az odakinti várakozásnak, feltűnően magasabb és sötétebb volt, mint a túlnyomóan fehér nőkből álló tömeg körülötte. Egy tölgyfa árnyéka elsötétítette az iPhone-­ja képernyőjét. A BNN élőben közvetítette a pert, és a képernyőn feliratban is összefoglalták az ítéletet. Gyilkosság első fokon: nem bűnös. Gondatlanságból elkövetett emberölés: nem bűnös. Gyermek súlyos gondatlanságból történő felügyelet nélkül hagyása: nem bűnös. Sydney-t egyetlen vádpontban ítélték el, a rendőrségi nyomozóknak adott hamis információk miatt. Az esküdtszék ­alapve­tően elhitte azt, amit a védelem állított a vádlottról: hazug volt ugyan, de nem gyilkos. A televíziós kamerák megmutatták, hogyan küzd, hogy elnyomja magában a megkönnyebbülés köny­nyeit, miközben Hannah Goldsmith támogatja őt. Aztán a kamera Jackre váltott, mialatt a bíróság a szokásos módon megszavaztatta az esküdteket. Theo örömmel látta, hogy Jack nem vigyorog öntelten a kamerákba, és nem parolázik látványosan mindenkivel maga körül. Közben az esküdtek egymás után szóban is megerősítették, hogy az ítélettel egyetértenek.

– Hihetetlen! – kommentálta a döntést a BNN közvetítője. Theo a fülhallgatójában még hallotta, hogy a bíró megköszöni az esküdtek munkáját, és elbocsátja őket. A BNN tudósítója újra megszólalt, ezúttal kevésbé tárgyilagosan. – Egyszerűen hi-he-­tet-len.

Theo felmérte a terepet. A tömeg egyre hangosabb lett, az emberek kifejezésre juttatták a dühüket és az elkeseredésüket, így Theo alig hallotta a tévéközvetítést. Felhangosította a telefonját, majd megint lehalkította. Faith Corso szónokolt a képernyőn, ehhez nem volt szükség a hang felerősítésére.

Corso, aki korábban kíméletlen ügyész volt, s most televíziós személyiség lett belőle, szakértőként kísérte a Sydney Ben­nett-­ügyet a per kezdete óta. A show azzal kezdődött, hogy hónapokig kétségbeesetten keresték az elveszett kétéves kislányt – ám az anya iránt táplált megszokott együttérzés nélkül. A rendőrség hamar elkönyvelte Sydney-t megrögzött hazudozónak, aki semmiben nem állít igazat, a munkahelyétől kezdve egészen odáig, hogy hol tartózkodott azon a napon, amikor Emma meghalt. A szüleit abban a hitben ringatta, hogy biztos könyvelői állása van Key Biscayne üdülővárosban Miamitól délre. Valójában pincérlány volt az egyik népszerű éjszakai szórakozóhelyen a South Beachen, a tengerparton. Amolyan kihívóan öltözött fiatal hölgy, aki egyik kezében tequilásüveggel, a másikban üres poharakkal megrakott tálcával járkált a tömegben, és kihízelgett a részeg fiatalemberektől tíz dolcsit egy italért és egy-egy röpke szorongatásért cserébe.

Sydney legnagyobb bűne azonban az volt, amit nem mondott.

– Milyen az az anya, aki nem jelenti be, hogy eltűnt a gyereke, hacsak nem maga is fedez egy gyilkosságot? – tette fel a kérdést Corso undorral teli hangon. – És milyen anya az, aki elmegy szórakozni azon az estén, amikor a gyereke eltűnik, aztán szórakozik a következő este is, és azután is?

Corso három éve tette fel folyamatosan ezeket a kérdéseket. Az ügyész a záróbeszéde alatt vastagon szedett betűkkel vetítette ki ugyanezt a tárgyalóteremben. Corso, az ügyész, a bíróság előtt várakozó tömeg, a televíziónézők milliói mind azt várták az esküdtszéktől, hogy elítéli Sydney-t.

Theo iPhone-ján egy pillanatra elsötétedett a képernyő, de az internetkapcsolat továbbra is elég erős maradt ahhoz, hogy meghallja a „hamis információszolgáltatás" vádjával kapcsolatos büntetés kihirdetésének tervezett időpontját. A bíró bejelentette, hogy Sydney-t addig is elzárva tartják. Corso sietve elmagyarázta a nézőknek, hogy a legmagasabb kiszabható büntetés erre a vádra egy év. Mivel Sydney már három évet töltött rács mögött, míg várta a per befejezését, feltételezhetően nem kell már ezt az időt letöltenie.

– Koktélanyu szabad lesz, és egy héten belül visszatér megszokott romlott életébe – állapította meg Corso. A Koktélanyu elnevezés volt a megbélyegzés egyik eszköze, amit Corso abból a célból alkalmazott, hogy kifejezze a Sydney Bennett-tel szemben táplált megvetését.

Corso megszólította a BNN egyik tudósítóját a helyszínen.

– Heather, mi a helyzet a bíróság előtt?

– Faith, az általános csalódottság minden várakozásunkat felülmúlta. Az emberek szomorúak. Beszéltem néhány anyával, akik Arizonából utaztak egészen idáig, egyetemistákkal New Orleansból, New York-i nyugdíjasokkal. Mindannyiukat ugyanaz az érzés nyomasztja, hogy nincs