Félelem és reszketés a La Ligában

By Sid Lowe

Messi Ronaldo ellen. Katalónia Kasztília ellen. A nemzet az állam ellen, a szabadságharcosok Franco fasisztái ellen. Óriási gólok, elbűvölő mutatványok, piros lapok és dulakodások a kispadoknál. A világ két legjobb csapata szemtől-szemben. Ez több, mint játék. Ez háború. Ez a Barcelona-Real Madrid.

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789634062141

Book preview

Az eredeti mű címe:

Sid Lowe

Fear and Loathing in La Liga

Barcelona vs Real Madrid

Yellow Jersey Press, London, 2013

Fordította: Zentai György

Tördelés, tipográfia: Malum Stúdió

Copyright © Sid Lowe 2013

Hungarian translation © Zentai György, 2015

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-406-214-1

Kiadja GABO Kiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Várlaki Tibor

„Egy könyv!"

Claire-nek és Charlie-nak

Españolito que vienes

al mundo te guarde Dios

Una de las dos Españas

Ha de helarte el corazón

Kis spanyol érkezik a világra,

Isten óvja őt.

A két Spanyolhon valamelyike

megfagyasztja a szívét.

(ANTONIO MACHADO)

Madrid vagy Barcelona? Oviedo!

(MIGUEL MICHU)

TARTALOM

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

A NYELVRŐL ÉS A PÉNZNEMEKRŐL

1.

MÁSNAP REGGEL

2.

ELŐZŐ ESTE

3.

A MÁRTÍR ELNÖK

4.

AZ ELFELEDETT ELNÖK

5.

ÖRDÖGŰZÉS

6.

DON SANTIAGO

7.

A HÁZ, MELYET LÁSZLÓ ÉPÍTETT

8.

AZ ÉVSZÁZAD IGAZOLÁSA

9.

SZŐKE NYÍL

10.

HH: AZ EREDETI SPECIAL ONE

11.

A VALAHA VOLT LEGJOBB NAGYKÖVETÜNK

12.

BÍRÓÜGYEK

13.

JOHAN CRUYFF SZUPERSZTÁR

14.

A KESELYŰ ÉS TÁRSAI

15.

DREAM TEAM

16.

„NUNCA POSITIFO"

17.

HARMINCKÉT ÉVVEL KÉSŐBB

18.

ÉS A DISZNÓK REPÜLTEK

19.

A LABDASZEDŐ ÉS A TOLMÁCS

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

IRODALOMJEGYZÉK

KÉPEK

KÉPJEGYZÉK

A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL

HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Több száz papír szétszórva, rajtuk több ezer szó. Dolgozószobám padlója olyan lett, mintha egy vágószobában járnék. A könyvem folyamatosan alakult és változott attól kezdve, hogy elkezdtem írni. És drasztikusan le is rövidült az első vázlathoz képest. A szöveg alapját elsősorban archív anyagok képezik, melyek némelyike új megvilágításba helyezi a két nagy klub rivalizálását, továbbá számos interjú, melyeket az elmúlt évek során készítettem a Real Madrid és a Barcelona játékosaival, edzőivel, igazgatóival és elnökeivel. Idővel ezek az interjúk egyfajta szóbeli történelemmé álltak össze. Köszönetet kell, hogy mondjak ezért az alábbi személyeknek, akik nagylelkűen megosztották velem történeteiket és tapasztalataikat és/vagy válaszoltak kérdéseimre és segítettek tisztázni néhány félreértést: Alfredo di Stéfano, Amancio Amaro, Andoni Zubizarreta, Andrés Iniesta, Ángel Cappa, Ángel Mur, Antoni Ramallets, Carlos Villarrubí, Charly Rexach, Dani García Lara, Darcy Silveira dos Santos „Canário, Emilio Butragueño, Evaristo de Macedo, Fernando Argila, Fernando Hierro, Fernando Sanz, Henrik Larsson, Hriszto Sztoicskov, Ignacio Zoco, Iván Campo, Joan Gaspart, Joan Laporta, Johan Cruyff, Jordi Cruyff, Jorge Valdano, José Antonio Camacho, José Emilio Amavisca, José Luis San Martín, José Martínez „Pirri, Josep Fusté, Josep María Minguella, Josep Seguer, Juan Manuel Asensi, Juan Santisteban, Louis van Gaal, Luís Figo, Luis Milla, Luis Suárez, Marcos Alonso, Michael Laudrup, Míchel, Míchel Salgado, Miguel Ángel Portugal, Predrag Mijatović, Pichi Alonso, Radomir Antić, Rafa García Cortés, Ramón Calderón, Santi Solari, Silvio Elías, Steve Archibald, Steve McManaman, Txiki Beguiristain, Vicente del Bosque, Víctor Muñoz, Xavi Hernández, Zinedine Zidane és még sokan mások.

Köszönet illeti azokat a szereplőket is, akik megszólalnak ugyan könyvemben, de nem szerettek volna névvel szerepelni, valamint mindazon további személyeket, akik gazdagították a történetet. Könyvembe beillesztettem azokat a beszélgetéseket is, melyeket az elmúlt évek során folytattam olyan játékosokkal, mint például Oleguer Presas, Raúl, Paco Pavón, Paco Gento vagy David Beckham. Az országos archívumokból, magángyűjteményekből és a kluboktól származó iratok mellett természetesen igénybe vettem más írók, riporterek és történészek tapasztalatait és munkáit is, nem beszélve a történet főszereplőinek elbeszéléseiről. Felmerült bennem, hogy a szöveget lábjegyzetekkel lássam el, de az ötlet nem tűnt praktikusnak. Helyette egy válogatott bibliográfiát állítottam össze. Az ebben szereplő könyvek szerzőinek nagy hálával tartozom.

A könyv nem azzal a céllal készült, hogy egyfajta mértékadó összefoglaló mű legyen a két klub történetéről – egy ilyen munka terjedelme mindkét klub esetében külön-külön is több kötetre rúgna, s könyvem már így, szerkesztett formában is meglehetősen terjedelmes. Egyes fejezeteket, melyeket nagy élvezettel írtam, kihúztunk belőle, mert nem illeszkedtek szervesen a fő mondanivalóhoz, másokat pedig jelentősen lerövidítettünk. Így például Diego Maradona hiába minden idők talán legnagyszerűbb játékosa, ebben a történetben csak mellékszereplő, Laurie Cunningham madridi szereplésének és Quini elrablásának elbeszélése sem úszta meg a húzást, és a polgárháború előtti idők leírása is jelentősen le lett rövidítve és át lett szerkesztve. A központi helyet így azok az epizódok – s a mögöttük megbúvó emberi történetek – foglalják el, melyek nagy hatással voltak a két klub rivalizálására, s melyek olyanná formálták a Real Madridot és az FC Barcelonát, amilyennek ma ismerjük őket. Ez az ő történetük.

Sid Lowe, Cantabria, 2013. június

A NYELVRŐL ÉS A PÉNZNEMEKRŐL

Az egyes pénzösszegek az eredeti pénznemben, általában pesetában vagy euróban lettek feltüntetve. Néhány esetben, a könnyebb érthetőség kedvéért megadtuk az egyes összegeket dollárban vagy fontban is. Az árfolyamok, a megélhetési költségek és az infláció mértékének változásai miatt a mai pénzre átszámított értékek kiszámítása meglehetősen bonyolult és gyakran értelmetlen is. 1999-ben vezették be az eurót Spanyolországban, ekkor egy fontért 1,42 eurót adtak. (2015-ben, a magyar kiadás megjelenésének évében, egy euró, kb. 310 forintot, egy font kb. 430 forintot, míg egy dollár kb. 280 forintot ért.)

A helységneveket spanyol alakjukban adtuk meg, kivétel azokban az esetekben, ahol létezik széles körben elfogadott itthoni megfelelőjük is, mint például Kasztília vagy Katalónia. Az épületek, utcák stb. nevei Katalónia esetében katalánul, Spanyolország többi része esetében spanyolul (kasztíliaiul) szerepelnek.

A személynevek ahol csak lehetséges, a helyi alakjukban szerepelnek. A Franco-diktatúra idején egyes katalán neveket „kasztílianizáltak", de a könyvben meghagytuk a katalán írásmódot.

A Franco-korszakban több klub nevét is megváltoztatták. Az Athletic Bilbaóból például Atletico Bilbao lett, amit könyvünkben is jelöltünk. Az Español 1998-ban Espanyolra változtatta a nevét. E csapatok mindig az adott korszakban hivatalosnak számító nevükön szerepelnek a könyvben.

1.

MÁSNAP REGGEL

Élet és halál. S köztük ott a futball.

Egyik oldalon egy szülőotthon, a másikon a temető. Közöttük a Camp Nou, Európa legnagyobb stadionja. A Les Corts temetőben hétszintes urnasír falak egész sora látható, melyek úgy festenek, mint valami öltözőszekrények. Az egyik falhoz létrát támasztottak, mely mintha egy könyvtárosra várna, hogy az leszedjen egy kötetet a legfelső polcról. Összesen 23 399 ember nyugszik itt egy 34 417 négyzetméteres területen, köztük a Football Club Barcelona néhány kiemelkedő játékosa: Paulino Alcántara, a klub örökös gólrekordere, aki visszavonulása után orvosként dolgozott a Ramblas közelében lévő barri xino veszélyes környékén; César Rodríguez, aki Alcántara és Messi után a harmadik helyet foglalja el a klub góllövőlistáján; Josep Samitier, a Mágus, a Barcelona – valamint a Real Madrid – egykori játékosa és technikai vezetője, továbbá Javier Urruticoechea, a kapus, akinek védései tizenegy évnyi eredménytelenség után segítették bajnoki címhez Terry Venables csapatát. Ez volt a Barcelona első bajnoki sikere a demokrácia beköszönte óta, melynek hatására a rádió riportere az alábbi híressé vált mondatot zengte az éterbe: „Urruti, szeretlek!"

Itt nyugszik Kubala László – akiről azt tartják, őmiatta építették meg a Camp Nout, s akinek duzzadó izomzatú szobra ott áll a stadion bejáratánál –, sírjától a temető kerítése felett látni lehet a stadion északi végét. A közelben nyugszik Julio César Benítez is, aki ételmérgezésben halt meg 1968-ban, mindössze három nappal a Barcelona Real elleni mérkőzése előtt. Most éppen a Barcelona Real elleni mérkőzése utáni reggelen jöttünk ide a temetőbe, negyvennégy évvel később. Minden csendes, és kihalt. Süt a nap.

„Tegnap kellett volna kijönnie" – mondja egy itt dolgozó asszony, aki segít végigkalauzolni a látogatókat a sírok labirintusában. Elhaladunk a Kubala család sírja mellett. A temetőben mindenfelé Katalónia piros-sárga, valamint a Barcelona gránátvörös-kék színeit viselő zászlócskák, képek és szalagok tarkállnak.

Miért, mi történt tegnap?

„Az, ami minden egyes alkalommal, amikor a Real Madriddal játszik a csapat – felelte a nő a stadion felé biccentve. – Tele volt látogatókkal, akik családtagjaik, barátaik vagy egykori játékosok sírjait keresték fel. Segítséget kértek tőlük, hogy megnyerjük a meccset."

2.

ELŐZŐ ESTE

2012. október 7., vasárnap. A Football Club Barcelona a Real Madridot fogadja a spanyol bajnokság hetedik fordulójában. Ez a sportág, sőt, a sportvilág két legnagyobb riválisának első összecsapása az idényben, melynek jelentősége a pályán kívül, szimbolikus értelemben és persze a pályán is hatalmas. A meccs reggelén a katalán La Vanguardia napilap címoldalán teszi fel a kérdést: „Csak futball?" És tudják a választ is: a Barcelona–Real Madrid sohasem csak a futballról szólt, a legkevésbé napjainkban. A mostani lesz politikai szempontból a legjelentősebb összecsapás mind közül, de különösen igaz ez a Francisco Franco tábornok 1975-ben bekövetkezett halálát követő időszakra.

A mérkőzés hátteréül a pénzügyi válság, a Barcelona és Madrid közötti kudarcba fulladt költségvetési tárgyalások, a katalóniai választások kiírása és a függetlenségről való népszavazással kapcsolatos viták szolgáltak. Három héttel korábban, szeptember 11-én, Katalónia „nemzeti" napján, a diadán szinte az egész város leállt – a becslések szerint mintegy másfél millióan vonultak az utcákra. A felvonulók között volt a Barcelona elnöke, Sandro Rosell is. Rosell hangsúlyozta, hogy magánemberként vett részt a rendezvényen, ám a klub hagyományos, mérkőzések előtti élőképe napjainkban a katalán zászlót, a senyerát ábrázolja, ami a megszokottnál komolyabb üzenetet hordoz. Közel 100 000 ember emel a magasba sárga és vörös lapokat, melyek teljes egészében beborítják a stadiont. Egyesek – köztük a Barcelona korábbi elnöke, Joan Laporta – arra buzdítják a szurkolókat, hogy vigyék magukkal a független Katalónia csillagos zászlaját.

A média hetekkel, hónapokkal korábban megkezdte a meccs felvezetését, a szokásos megosztottsággal. A jobboldali La Razón, a spanyol egység nagyhangú védelmezője 27 oldalas politikai eszmefuttatásában azon sopánkodott, mennyire át van politizálva ez a mérkőzés. A szétválást ugyancsak ellenző El Mundo két évezredes titokról lebbentette fel a fátylat bebizonyítván, hogy Jézus Krisztust valójában katalánok gyilkolták meg.

A meccs előtt a Barcelona himnusza szólt, a stadion két végében két gigantikus piros-sárga csíkos katalán zászlót bontottak ki, a lelátókon több helyen a függetlenségi lobogók tarkállottak, s egy drapéria is látható volt, melynek angol nyelvű felirata azt hirdette, hogy Katalónia Európa új állama. Ám a katalán nemzeti himnusz, az Els Segadors – mely az 1640-es felkelés emlékét idézi fel, aminek hatására Katalónia IV. Fülöpöt legyőzve francia protektorátus alatt tizenkét évre függetlenné vált – a várakozások ellenére nem csendült fel. És a tiltakozás sem volt olyan egyhangú és heves, ahogyan sokan várták.

Mindenki arra a pillanatra vált, amit Toni Strubell próféciának nevezett. Strubell a katalán parlament képviselője, akinek apja – aki a Franco-diktatúra idején Angliában élt száműzetésben – gyakran mondogatta, hogy az lesz a függetlenség első napja, amikor a Camp Nou közönsége fogja követelni azt. A Barcelona szurkolói a Granada elleni bajnokin kezdtek először énekelni, de a mai nap sokkal fontosabb volt: ma a Real Madrid volt az ellenfél. S amikor a stadion órája 17 perc 14 másodpercet jelzett, felcsendült a rigmus: „Függetlenséget! Függetlenséget!"

1714. szeptember 11-én ért véget Barcelona ostroma, melyben V. Fülöp serege bevette a várost. A katalánok rossz oldalra álltak egy örökösödési háborúban, ám a csata azóta a nemzet történetének központi eseményévé vált, a függetlenség elveszítésének napjává. A diada ezt a vereséget „ünnepli" – ez a Barcelonán belül és kívül is sokak számára érthetetlen tény egyfajta szimbóluma a katalán léleknek –, és erősíti azt a vélekedést, hogy Madrid a katalánok természetes ellensége. V. Fülöp betiltotta a katalán politikai intézményeket és a katalán nyelv iskolai oktatását, s ezzel gyakorlatilag véget vetett a katalán függetlenségi törekvéseknek egészen az 1800-as évek közepén kialakuló kulturális reneszánszig. 1914-ben alakult meg a katalán parlament, a mancomunitat, de Miguel Primo de Rivera tábornok diktatúrája idején betiltották. Primo de Rivera bukása és a második köztársaság – Spanyolország első valódi demokratikus rendszere – idején Katalónia autonóm státuszt kapott, ám a spanyol polgárháború kitörése, majd az azt követő Franco-diktatúra szertefoszlatta a térség álmait. Franco halála után Katalónia már széles körű autonómiát élvezhet, de a közvélemény-kutatások szerint a katalánok több, mint 50 százaléka függetlenségpárti.

Az ezen a napon a Camp Nouban összegyűltek bizonyosan azok voltak, s szemükben a pályán valódi politikai küzdelem zajlott. Reggel Gerard Piqué, a Barcelona védője arra kényszerült, hogy elhatárolódjon korábbi kijelentésétől, miszerint a Barcelona–Madrid-mérkőzés Katalónia–Spanyolország-összecsapás is egyben. Laportának azonban nem voltak kétségei: „bizonyos szinten ez igaz – jelentette ki. – Ez egy sportrivalizálás politikai felhangokkal. A Madrid mindig is Spanyolországot jelképezte, mi pedig Katalóniát."

De nem a szurkolók skandálása az egyetlen, ami emlékezetes maradt a 2012–13-as idény első clásicójáról. A meccs tökéletes összefoglalója volt annak, miről is szól a Barça–Real: szimbolizmus, identitás, politika, rivalizálás… és a legnagyszerűbb futball a világon. A Katalónia iránti tiszteletadás idővel a Real Madrid és az FC Barcelona iránti lelkesedéssé alakult át. A meccs döntetlennel zárult: mindkét csapat tízszer lőtt kapura, egyszer találta el a kapufát és két gólt lőtt. A lefújást követően a nézők elégedettek voltak. S ami még fontosabb, tudták, hogy ezzel még nincs vége. Az igazi rivalizálások örökké tartanak. Ahogyan az egyik Barcelona-játékos megfogalmazta: „Minden egyes összecsapás az évszázad mérkőzése, még ha nyolc is van belőle egy évben. „Mi itt vagyunk, ők pedig itt" – jelentette ki José Mourinho, a madridiak edzője a mérkőzés után karját széttárva, két kezét nagyjából azonos magasságban tartva.

Nem kis magasság.

Katalónia éltetését mindenekelőtt Lionel Messi és Cristiano Ronaldo ünneplése váltotta fel. Először Ronaldo lőtt gólt, utána Messi; majd Messi, és ismét Ronaldo. Ha a Real Madrid–Barcelona földünk legnagyobb sportbéli rivalizálása, akkor annak jelenkori legjobb megtestesítője e két kiváló játékos, akik uralják a pályát és személyiségükkel, játékukkal és stílusukkal meghatározó szerepet töltenek be klubjuknál. Nem lehet említést tenni az egyikükről a másik nélkül. Írjuk csak meg a Twitteren, hogy „Ronaldo mesterhármast lőtt, s figyeljük a reakciókat. „Szar mesterhármas, vágja rá egy culé, vagyis Barcelona-drukker; „jobb játékos, mint Messi", mondja egy madridista. Az ellenfél szurkolói a lehető legjobb módszert találták ki Ronaldo bosszantására: amint meglátják, egyből „Messizni" kezdenek.

Messi és Ronaldo jóvoltából hetente dőlnek meg az újabb és újabb rekordok. A meccsen szerzett négy találatuk azt jelentette, hogy 2012-ben ketten együtt pontosan száz gólig jutottak. „Ezek ketten annyira jók, hogy egyszerűen nem volna szabad arról vitázni, ki is a világ legjobb játékosa" – mondta Mourinho. Ronaldo a huszonkettedik percben szerzett gólja azt jelentette, hogy sorozatban immár hatodik clásicóján bizonyult eredményesnek, ami korábban még egyetlen játékosnak sem sikerült. A mindössze huszonöt éves Messi ugyanakkor egy gólra megközelítette a clásicók történetének örökös gólrekorderét, Alfredo di Stéfanót. „Nem evilági" – harsogta címlapján az ország legnépszerűbb napilapja.

Három hónappal a clásico után Messi megnyerte az Aranylabdát. Ronaldo lett a második. Ez csak természetes, mondták a Barcelona-drukkerek; botrány, reagáltak rá a madridiak. A zürichi díjátadó ékesen bizonyította e két játékos zsenialitását, s azt, hogy milyen meghatározó szerepet tölt be a Real Madrid és a Barcelona a sportvilágban és a köztudatban. Messi immár sorozatban negyedszer lett első, ami korábban még senkinek sem sikerült. Ronaldo pedig negyedszer lett második, egy győzelem mellett. Ronaldo első és Messi utolsó győzelme között a Real Madrid és a Barcelona játékosai összesen nyolcszor hódították el az Aranylabdát, a 2012-es FIFPro év csapata választásán pedig 10 madridi és barcelonai labdarúgó került be a legjobb 11-be. Volt benne valami törvényszerű, hogy mindkét klubot öt-öt játékos képviselte, egyenlő eloszlásban. Soha nem volt még két ennyire domináns csapat, pláne nem két rivális.

Ezek voltak hát a játékosok és a csapatok, akik mindenki mást elhomályosítanak, s amikor a clásico második félidejében az óra a 17 perc 14 másodperchez érkezett, néhány Barcelona-drukker majdnem megfeledkezett az akkor esedékes „Függetlenséget!" skandálásról; éppen Messi gólját ünnepelték.

Összesen 225 clásicót játszottak le eddig, melyből a Real Madrid 90-et, a Barcelona pedig 87-et nyert meg. A számok gyorsan növekednek: a 2012 októberét megelőző kevesebb, mint két évben összesen 13 összecsapásra került sor, az idény végéig pedig még további háromra. A sorozat a madridi Hippodrome-ban kezdődött 1902. május 13-án, mindössze néhány száz méterre délre a mai Santiago Bernabéu Stadiontól. A football akkoriban még távolról sem volt olyan népszerű sportág, mint manapság. A Barcelona egy a Los Deportesben leközölt hatvanhárom szavas hirdetésben verbuválta a játék iránt érdeklődőket a lap szerkesztőségébe. Összesen tizenketten jelentek meg. A Madrid története barátságos mérkőzésekkel kezdődött a Retiro parkban, jó esetben hat-hétfős csapatokkal. „A legtöbb időt ivással és dohányzással töltöttük – emlékezett vissza egy egykori résztvevő. Voltak, akik erkölcstelennek tartották a sportot, melyet „szégyentelen és minden bizonnyal elmeháborodott ifjak játszanak, akik nem átallnak alsóneműben rohangálni az utcákon.

Az első Madrid–Barcelona-mérkőzést körülbelül kétezer néző előtt játszották, akik a Rastro piac egyik kereskedőjétől bérelt székeken foglaltak helyet; a 2012 őszén rendezett összecsapást 98 000-en látták a Camp Nouban, az előfizetéses tévéközvetítést pedig további kétmillióan követték figyelemmel Spanyolország-szerte: ez a szám jóval alacsonyabb a legutolsó, 2011. decemberi ingyenes közvetítés tizenkétmilliós nézettségénél. A tévétársaságok a meccs globális nézettségét négyszázmillióra becsülték, s bár ez túlzásnak bizonyult, az bizonyos, hogy több mint harminc országban került képernyőkre. A Deloitte legfrissebb adatai szerint 2012-ben a Real Madrid és a Barcelona immár negyedik éve vezette a legnagyobb árbevételű klubok listáját.

Bobby Robson, a Barcelona egykori edzője szerint a clásico a világ legnagyobb mérkőzése, s nehéz lenne vitatni az igazát. A FIFA a Real Madridot választotta a huszadik század legjobb csapatának; a Nemzetközi Labdarúgás-történeti és -statisztikai Szövetség pedig a Barcelonát a huszonegyedik századénak. Bár 2013-ban sorozatban másodszor kényszerültek mindketten már az elődöntőben búcsúzni, 1998 óta csupán két klubnak sikerült három alkalommal megnyernie a Bajnokok Ligáját: a Realnak és a Barcelonának. A Real Madrid minden más klubot megelőzve kilencszer hódította el a BEK/BL-serleget; a Barcelona négyszer, ebből háromszor hét éven belül, s ezen felül több nemzetközi trófeát gyűjtött, mint bármely más csapat.

Rajtuk kívül csak egyetlen spanyol klub – az Athletic Club de Bilbao – szerepelt fennállása során végig az első osztályban, s a két óriás összesen 54 bajnoki címet szerzett – harminckettőt a Real és huszonkettőt a Barcelona. A harmadik legeredményesebb az Atlético Madrid kilenc bajnoksággal. S vessünk csak egy pillantást a játékosokra, akik a két klubban megfordultak: Kubala, Di Stéfano, Maradona, Cruyff, Sztoicskov, Czibor, Puskás, Sánchez, Butragueño, Netzer, Schuster, Iniesta, Romário, Ronaldo, Raúl, Guardiola, Laudrup, Luis Suárez, Kopa, Figo, Rivaldo, Zidane, Ronaldinho, Casillas, Xavi, Messi, Cristiano Ronaldo. A FIFA Év játékosa díj tizenhét egymást követő győztesének mindegyike megfordult pályafutása során a Real Madrid vagy a Barcelona csapatában.

Ők a futballvilág két behemótja, melyek neveikben Spanyolország két legnagyobb városát képviselik – két különböző, eltérő identitású, valamint politikai és kulturális hátterű, egymással szinte állandó konfrontációban lévő várost. Barcelona a Földközi-tenger partján fekszik, arccal Franciaország és Olaszország felé, aminek köszönhetően a politikai és egyéb irányzatok itt érték el elsőként Spanyolországot. Madrid Kasztília központi fennsíkján (Meseta) terül el, több, mint hatszáz méterrel a tengerszint felett. A télen nagyon hideg, nyáron forró város egy olyan folyó mentén helyezkedik el, mely nem hajózható. Madridot II. Fülöp tette meg fővárossá pusztán azért, mert Spanyolország közepén található: egy a Puerta del Solnál található tábla jelzi a 0 kilométert, az ország minden útjának elméleti kiindulópontját. A központosítás egy olyan jele ez, melyet a legtöbb madridi észre sem vesz.

Spanyolországnak két csapata van. „Mindenki Real Madrid- vagy Barcelona-drukker" – mondta a spanyol szövetségi kapitány, Vicente del Bosque. A Centro de Investigaciones Sociológicas statisztikái szerint a Realnak 13,2 millió szurkolója van, míg a Barcelonának 10,4 millió. Az Opinea 2013. májusi felmérése szerint a megkérdezett meccsre járó szurkolók 28%-a vallotta magát Real-, 26%-a pedig Barcelona-drukkernek. Az országos adatok ennél is magasabbak: a spanyol állampolgárok több, mint 60%-a szurkol a két klub valamelyikének. Ráadásul a spanyol labdarúgás egyik legmeghökkentőbb jelenségeként gyakorlatilag minden egyes szurkoló Almeírától Zaragozáig természeténél fogva drukkol a két nagy valamelyikének, és fontosnak tartja, melyikük nyeri a clásicót. A két nagyról szól minden. „Spanyolország egyik fele a Madridnak, a másik a Barcelonának szurkol, akkor is, ha történetesen Oviedo- vagy Ponferradina-drukker – állítja Luis Milla, aki hat évet játszott a Barcelonánál és hetet a Realban. Az Opinea azon kérdésére, hogy „Madrid vagy Barcelona?, a válaszadók mindössze 11%-a felelte azt, hogy „egyik sem".

A Real és a Barcelona nem pusztán futballklubok, hanem nagy befolyással bíró demokratikus intézmények. Azon mindössze négy spanyol klub közé tartoznak, melyeknek a tagjai a tulajdonosai, s így társadalmi súlyuk hatalmas; ezt gyakran fel is használják a közélet fontos szereplőinek befolyásolására. Négy országos napilap – kettő Madridban és kettő Barcelonában – áll gyakorlatilag a szolgálatukban, s a rájuk nehezedő nyomás éppen olyan brutális tud lenni, mint amennyire megrészegítő az általuk birtokolt hatalom. Radi Antić egyike annak a mindössze két embernek, akik mindkét klubnál dolgoztak edzőként. „A Madrid vagy a Barcelona igazgatói posztja fontosabb bármely ország miniszteri székénél – állítja. Amikor Ramón Mendoza, a Real egykori elnöke hasonló kijelentést tett, az USA spanyolországi nagykövete levélben tudatta vele, hogy teljes mértékben igazat ad neki. Ramón Calderón 2009 januárjában távozott a Real Madrid igazgatói székéből. „Maradhattam volna – mondja –, de arra ráment volna az életem. Olyan hatalmas volt a nyomás, hogy úgy éreztem, ott fogok szívrohamot kapni az igazgatói páholyban. Ha nem hagyom abba, ott maradok a páholyban.

A Real Madrid és a Barcelona elválaszthatatlan a spanyol társadalomtól és Spanyolország történelmétől. Nem nagyon találni olyan embert Katalóniában, de Spanyolország többi részén sem, aki úgy tartaná, a sportot és a politikát külön kellene választani. Tetszik vagy sem, a sport és a politika keveredik egymással, különösen itt. A szimbolikus jelentések elkerülhetetlenek, aminek következtében nincs még egy politikával annyira átitatott mérkőzés, mint a clásico, még ha ez a politikai befolyás időnként egyoldalú is.

Marcos Alonso apja tagja volt az 1950-es években BEK-et nyerő Real Madrid csapatának, és a fia is játszott a klubnál. Gyerekkorában minden idők két legnagyobb Real-játékosával, Alfredo di Stéfanóval és Puskás Ferenccel focizhatott a kertjükben, profiként azonban ő maga a Barcelona labdarúgója lett. „Ez a világ két legnagyobb klubja – mondja Alonso –, a Barcelona társadalmi jelentősége azonban olyan mértékű, ami a Madridnál nem tapasztalható. Barcelonában azt érzed, hogy az emberek teljes mértékben azonosulnak a klubbal. Óriási hatást gyakorol a katalán társadalomra. A Real jelentése a madridiak számára ennél egyszerűbb. „A Real Madrid a sikerrel való azonosulást testesíti meg – mondja Ramón Calderón. Jorge Valdano, a Real egykori játékosa, edzője és igazgatója megfogalmazása szerint a clásico nem más, mint „egy klub és egy több, mint klub" összecsapása.

„Minden egyes Real Madrid–Barcelona-mérkőzés a hatalom elleni lázadássá alakul át" – állítja a Barcelona egykori csatára, Hriszto Sztoicskov. Amikor a Barcelona a Madriddal játszik, az sok culé szemében egy nemzet küzdelme az állammal szemben, a szabadságharcosok csatája Franco tábornok fasisztái ellen, a spanyol polgárháború – melynek egyik szimbolikus jelentőségű eseménye volt a Barcelona elnökének meggyilkolása – veszteseinek küzdelme a győztesek ellen. Bobby Robson egyszer így fogalmazta ezt meg: „Katalónia egy nemzet, és a Barcelona a hadserege." S ezt az üzenetet már a legkisebbeknek is igyekeznek közvetíteni: egy a Barcelona történetét bemutató, s a klubelnök Rosell előszavával ellátott gyerekkönyv nyíltan politikai üzenetet hordoz. Az illusztrációkon fegyveres spanyol gárdisták láthatók, amint bezárják a klub stadionját, jelenetek a polgárháborúból, valamint Franco rendőrei, amint gumibottal a kezükben a Camp Nou gyepére rohannak.

A clásico legalapvetőbb kérdésére – nevezetesen, hogy felfogható-e az pusztán sportbeli rivalizálásként, társadalmi vagy politikai felhangok nélkül – Joan Gaspart egyszerű választ ad: „Ez lehetetlen. A Barcelona korábbi elnöke szerint „a történelmi események hatására többek lettünk, mint puszta futballklub. A Barcelona az ország, a nyelv és a kultúra védelmezője. Gaspartot Joan Laporta követte az elnöki székben, aki ugyancsak rövid választ ad egy hasonlóan rövid kérdésre: a Barcelona lenne a nem hivatalos katalán nemzeti tizenegy? „Pontosan" – mosolyog. A klub híressé vált jelmondata, a mès que un club (több, mint egy klub) ma már mindenütt megtalálható. „Ez nemcsak egy szlogen, hanem az alapelveink kinyilvánítása" – mondja Laporta. A Barcelona kimondottan többről szól, mint pusztán futballról, s a barcelonaiak történelemszemlélete szerint a Real Madrid is – a Barcelona szurkolói olyan identitással ruházzák fel riválisaikat, amit a madridiak nagyrészt elutasítanak.

És itt érkeztünk el ahhoz a közismert vádhoz, miszerint a Real Madrid Franco csapata.

A Barcelona korábbi edzője, Louis van Gaal úgy meséli el a történetet, ahogyan neki is mondták: „A katalánok büszke emberek, akik mindig jobbak akarnak lenni Madridnál. A Franco-diktatúra idején, melynek székhelye Madrid volt, a központi kormányzat mindig a Realnak kedvezett, a BEK-győzelmeiket is Francónak köszönhették. A katalán társadalom egyik legfontosabb jellemzője az a vágy, hogy igyekezzenek bebizonyítani, Katalónia képes felvenni a versenyt Madriddal." A fenti állítás a központi mondanivalója minden egyes clásicónak, legalábbis az egyik fél számára. Mára annyira elterjedtté vált ez a nézet, hogy még Alex Ferguson is Franco klubjának nevezte a Real Madridot. „A mès que un club szlogennek kizárólag egy diktatúrában van értelme – magyarázza Pichi Alonso, a Barcelona egykori játékosa, aki később a katalán „válogatott kapitánya is lett. – A Barcelona szurkolóira úgy tekintettek, mint akik szemben állnak a rezsimmel. Amint azt a katalán szociológus, Luis Flaquer megjegyezte, a francoizmust a Real Madridra vetítették ki. „Nem kiabálhattad az utcán, hogy »Franco, te gyilkos«, ezért az emberek a Real Madrid játékosait kezdték gyilkosozni. Ez az egész nem más mint pszichológia.

„Szinte lehetetlen volt legyőzni a Realt, mivel Franco csapata volt – mondja Salvador Sadurní, aki 1961 és 1976 között játszott a Barcelonában. Az egykori katalán kulturális miniszter, Jordi Vilajoana pedig úgy véli: „A rezsim a sportot használta fel hatalma megerősítésére: ezért nyert a Real. A klub fennállásának százéves évfordulójára készített felmérés eredménye szerint a Barcelona-drukkerek 85%-a véli úgy, hogy Franco módszeresen háttérbe szorította őket. Sosem mutatkozott ez meg jobban, mint amikor Alfredo di Stéfano a Barcelona helyett végül a Real Madrid játékosa lett, ami fordulópontot jelentett a játék történetében.

Még manapság is, negyven évvel Franco halála után, amikor Katalónia széles körű autonómiát élvez, nagyfokú a bizalmatlanság. Ennek egy része tudatos, másik része tudat alatti, de kétségtelenül mindenütt jelen van. A politikai megosztottság a labdarúgás területén is ellenségeskedést szült, s a gyűlölködés olykor egészen megdöbbentő méreteket öltött.

Két politikus, Felipe González és Miquel Roca, akik Franco halálát követően sokat tettek a demokrácia meghonosodásáért, könyvet írtak közösen Katalónia és Spanyolország viszonyáról. A könyv címe egy kérdés – Képesek vagyunk még megérteni egymást? – amire hajlamos lenne az ember kérdéssel válaszolni: képesek voltunk-e erre bármikor is?

„Minden ellentét a futballban csúcsosodik ki" – mondja Míchel, aki a Real Madrid saját nevelésű játékosaként több, mint egy évtizedet töltött a klubnál. A mérkőzés egyfajta Spanyolország–Katalónia-összecsapássá alakul át, s minden vele kapcsolatos dolog az alábbi egyszerű ellentétpárrá redukálódik: a Barça a demokrata, a Madrid a fasiszta; a Barça a polgárháború vesztese, a Madrid a polgárháborúban győztes elnyomó; a Barça baloldali, a Madrid jobboldali; a Barça a jó, a Madrid a rossz.

Ez legalábbis az elmélet. A valóság persze egészen más, és számtalan kérdést vet fel. Például: mikor alakult ki ez a torz kép a klubokról, s mi az oka, hogy máig fenn maradhatott? Érvényesnek tekinthető-e ez az ellenzéki szerepre alapozott identitás napjainkban is, amikor Katalónia Spanyolország egyik leggazdagabb, legpezsgőbb része Spanyolországnak? Hogy kerülnek a képbe a futballcsapatok? S egyáltalán, kik vagy mik is ezek a klubok?

A látszat néha csal. Fontos a szimbolizmus, a narratíva és fontosak a mítoszok, de a két klubbal kapcsolatos népszerű képzettársítások gyakran ellentmondásosak, és tele vannak óriási tévedésekkel. Gondoljunk csak a polgárháború másik elnöki áldozatára, a Barcelona sikereire a rezsim legsötétebb évei alatt, vagy arra a tényre, hogy a Madrid és a Barcelona legkiemelkedőbb alakja egy argentin, illetve egy holland volt. Nem a Real Madrid, hanem a Barcelona adta a legtöbb játékost a spanyol válogatottba, így például azt a hét labdarúgót is, akik a 2010-es világbajnoki döntőn a kezdő tizenegyben kaptak helyet. De ezen ellentmondások egészen a két klub születéséig visszavezethetők. A katalánok zászlóshajójának számító Barcelonát egy külföldi alapította, aki eredetileg csak látogatóba érkezett a városba, míg a Spanyolország legfontosabb nagykövetének tartott Real Madridot egy testvérpár, akik katalán származásúak voltak.

Akár a Barçáról, akár a Realról ejtünk szót, óhatatlanul egymáshoz hasonlítjuk őket: nemcsak az határozza meg őket, hogy mit képviselnek, hanem az is, hogy mit nem. Egy Barcelona-drukker szükségszerűen antimadridista is, és fordítva – még akkor is, ha ezek az identitások, legalábbis részben mítoszokra épültek. Az AS napilap egyik közelmúltban végzett felmérése szerint a madridi szurkolók 97%-a a Barcelonát gyűlöli a leginkább; az egyetlen meglepetést a maradék 3% jelentette, akik nem így éreztek. Létezik egyfajta függőség a két csapat között, amit leginkább a kölcsönös félelem és rettegés jellemez. Amikor 2000-ben Luís Figo Barcelonából a lövészárok túloldalára, Madridba szerződött, nemcsak egy disznófejet hajítottak be a pályára, hanem bicikliláncokat, golflabdákat, üvegpalackokat, mobiltelefonokat, köveket sőt csavarokat is.

„Süketek párbeszédévé vált az egész, s mára odáig fajult, hogy már szinte kötelező valami csúnyát mondani az ellenfélről – állítja Valdano. – Mindig fennáll a lehetősége valamilyen erőszakos eseménynek, ami ha nem vigyázunk, könnyen be is következhet. A szikrát egyszer Gaspart szolgáltatja, máskor Figo vagy Mourinho, de a közelükben minden éghető anyag azonnal lángra kap."

A két klub állandó harcot vív az elsőségért, és állandóan hajtja őket a vágy, hogy túlszárnyalják a másikat – és az egész világot. Elég csak megnézni, hogyan is ünnepelték fennállásuk századik évfordulóját: a Barça meglátogatta a pápát, és a klub tagjává választotta; a Real a királyt, az ENSZ-t és a pápát kereste fel. Már maga a tény, hogy mindezt megtehették, figyelemre méltó. A Barça Brazíliával játszotta ünnepi mérkőzését, a Real Madrid három évvel később a világválogatott ellen. A madridiak azt kérték, hogy aznap sehol máshol ne rendezzenek mérkőzést a világon, hogy minden figyelem a Bernabéura összpontosulhasson. Joan Gaspart, aki két évtizednyi elnökhelyettesi szerep után ekkoriban a Barcelona elnöke volt, színlelt bocsánatkérést fogalmazott meg: „Ó, egek – mondta gúnyosan –, azt hiszem, a San Andreunak meccse lesz." A San Andreu a katalán területi bajnokság harmadik osztályában szereplő csapat, melynek ugyancsak Gaspart volt az elnöke.

Egy 1999-es felmérés eredménye szerint a Barcelona szurkolóinak több mint fele jobban örül a Real vereségének, mint a saját csapata győzelmének. Minden a másikról szól, még ha a másik közvetlenül nem is érintett. 1997-ben a Barcelona a Real Betis legyőzésével hódította el a spanyol kupát (Copa del Rey), és ez a siker nem azért volt különleges, amit elértek, hanem azért, ahol elérték: a Santiago Bernabéu Stadion zsúfolásig megtelt Barcelona-drukkerekkel, akik – miközben a játékosok a tiszteletkörüket futották – lelkesen énekelték, hogy „Madrid porig égett. Sergi Barjuán, a katalánok saját nevelésű játékosa sugárzott a boldogságtól. „Győzni a Bernabéuban, és látni a rengeteg katalán zászlót mindennél jobb érzés. „Dupla siker volt ez – emlékszik vissza Gaspart vigyorogva. – És a meccs után olyat tettem, amit egyetlen más stadionban sem tettem volna: elrendeltem, hogy játsszák le a Barcelona himnuszát…

… ötször egymás után."

De még történetük legsikeresebb évében, a bajnoki, kupa- és BL-győzelmet hozó 2009-ben is odaszúrtak egyet a Realnak; Gerard Piqué a madridi sajtó sértett reakcióját kiváltva az „aki nem ugrál, madridista" rigmusra hozta mozgásba a Camp Nou közönségét. A Barcelona győzelmei alkalmával szinte kötelező jelleggel felcsendül a „¡Madrid, cabrón saluda al campeón!" – „Madridi rohadékok, tisztelegjetek a bajnoknak! A madridiak váltig állítják, hogy őket a legkisebb mértékben sem érdekli a Barcelona, nem alacsonyodnak le hozzájuk, de ez persze nem igaz. „Állandóan egymással vannak elfoglalva – mondja Milla. – Nem gond, ha a Madrid csak harmadik a tabellán, amíg a Barcelona a negyedik. Saját kreált történelmeik részben a másikról szólnak, s jól tükrözik a spanyol társadalmat. A Real Madrid stadionjában gyakran felcsendül a Barcelona himnuszának utolsó sora, némileg módosítva: „¡Barça, Barça, mierda!" A mierda szart jelent.

A madridi szurkolók hosszú éveken át nevettek a barcelonaiakon, amiért azok állandóan velük voltak elfoglalva. Madriditiszük van, mondták, krónikus üldözési mániájuk, képtelenek a saját életüket élni, állandóan az ellenfelükkel foglalkoznak. José Martínez „Pirri, aki tizenhat évig játszott a Real Madridban így foglalja össze: „Állandóan azt lesték, mit csinálunk. Mi nem foglalkoztunk velük. Miért tettük volna? Ez az ő idejében még igaz is lehetett, ma azonban már nem az. Azóta kitört a barcelonitisz. Pichi Alonso abban az időszakban játszott a Barcelonában, amikor állítása szerint a klub teljesen egyértelműen megszállottja volt a Realnak, olyannyira, hogy „megpróbálták utánozni is. „Mára a szerepek felcserélődtek, teszi hozzá.

A változás alapvető oka a siker – ez teszi a két klub rivalizálását ciklikussá. A klubokkal társított hagyományos jellemvonások megváltozhatnak, még akkor is, ha öröknek tűnnek. Az egymással homlokegyenest ellentétes modellek felcserélődhetnek, míg egyes élményeik közösek lehetnek – így mindkét klub átélt egy emberrablást: Alfredo di Stéfanót Venezuelában rabolták el 1963-ban, Enrique „Quini" Castrót pedig egy furgonba rángatták be 1981-ben. Napjainkban a Barcelona lehet büszke az akadémiájára, de korábban a Real Madrid nyert spanyol kupát, úgy, hogy a döntőben saját utánpótláscsapatát győzhette le, s szerzett röviddel ezután hírnevet saját nevelésű játékosainak köszönhetően. Az 1981-es év hozta továbbá a Real legfájóbb döntőbeli vereségét a BEK-ben; öt évvel később a Barcelonával történt meg ugyanez.

De vannak szemléletbeli, stílusbeli hasonlóságok is a két klub között. Így például mindkettő azonos eszmék mentén alakult meg. „A külső szimbólumaik ugyan eltérők, de legbelül nem tudom, különböznek-e egymástól egyáltalán" – jegyzi meg Míchel. A többi spanyol csapat szurkolói számára alapvetően ugyanolyanok. A felmérések szerint a Real és a Barcelona nemcsak a legnépszerűbb klubok Spanyolországban, hanem a legtöbbek által gyűlöltek is. A meccsre járó szurkolók 51%-a nevezte meg a Madridot a legjobban utált csapatnak, míg a Barcelonát 41%-uk, s mindez leginkább az általuk hirdetett señorio, illetve valor – vagyis az úriemberhez méltó viselkedés, illetve erkölcs – fogalmainak köszönhető. Mindkét klub morális síkon akar a másik fölé nőni, s ez alapvetően elhibázott stratégia. Talán nem véletlen, hogy akik a legtöbbet foglalkoznak a Real señoriójával, illetve annak hiányával, azok zömében Barcelona-szurkolók, a barcelonai valort vagy annak hiányát pedig leginkább a madridiak szeretik felemlegetni.

De végső soron a két klub sérelmeinek gyökerei is azonosak. A Barcelona szurkolói örökre emlékezni fognak Emilio Guruceta játékvezetőre, aki minden idők leghíresebb tizenegyesét fújta be ellenük, valamint José María Ortiz de Mendíbilére, aki nyolc percet hosszabbított az 1966-os derbin, így segítve 1-0-s győzelemhez a Realt, majd meccs után vállat vonva csak annyit mondott, megállt az órája. Mindez nem kerüli el a madridiak figyelmét sem. A 2000-es évek elején egy drapériát függesztettek ki a Bernabéu stadionban azzal az üzenettel, hogy csak a lúzerek és a kislányok panaszkodnak állandóan a bíróra. Most viszont mégis ők állítják, hogy csalnak ellenük, s a madridi média megalkotta a „Villarato" kifejezést, mely azt az elméletet takarja, miszerint a szövetség elnöke, Ángel María Villar utazik rájuk, és hadjáratához a játékvezetőket használja fel.

Ha a két klub rivalizálása részben a sikerre való törekvésükkel magyarázható, úgy a sikereik is részben magának a köztük levő versenynek köszönhetők. Bármit is érsz el, én túlszárnyallak. Kettejük kapcsolata szimbiózis: ellenfélként szükségük van egymásra, egymásból élnek, s igyekeznek felülmúlni a másikat. „Mint a középkori katedrálisok – mondja Valdano. „Ha a Barcelona nem létezne, ki kellene találnunk – jegyezte meg egyszer Florentino Pérez, a Real Madrid elnöke. „Azt hiszem, igaza van – mondta erre Laporta mosolyogva. Ignacio Zoco tizenkét éven át volt a madridiak játékosa és csapatkapitánya: „A Real Madrid nem lenne ilyen nagy csapat, ha nem létezne a Barcelona, s ugyanez igaz fordítva is. A versengés megacélozza az embert – mondja. Egy meggyengült ellenfél ellen elért siker nem olyan értékes. „A Barcelona nehézségei miatt a párharc vesztett egy kicsit a hevességéből, a varázsából" – nyilatkozta Raúl a katalánok 2002-es válsága idején.

„A Real Madrid és a Barcelona olyan, mint egy mérleg két serpenyője" – mondja a katalán középpályás, Xavi Hernández. Nem lehetséges, hogy egyszerre mindkettő felül legyen. Kevesen emlékeznek rá, hogy abban az időszakban, amikor a Real az első öt BEK-győzelmét aratta, a Barcelona kétszer nyert bajnokságot és egyszer kupát, és a hazai mérlege is jobb volt, mint riválisáé. A Madrid sikere azonban a Barça bukását jelentette, s minden hazai csetepaté ellenére az európai kupaszereplés számított és számít a mai napig a döntőnek a két csapat megítélésekor.

2009-ben Florentino Pérez azzal a céllal tért vissza a Real Madrid elnöki székébe, hogy megoldást találjon a klub szervezeti válságára, továbbá választ adjon a Barcelona egyedülálló triplázására, a bajnoki, kupa- és BL-győzelmére. Az új sportigazgató, Miguel Pardeza hangsúlyozta: „Vissza kell helyezni a Madridot oda, ahová tartozik. El kell távolítanunk a Barcelonát az egyeduralkodó pozíciójából." Ekkor érkezett a klubhoz majdnem 200 millió euróért Ronaldo, Kaká és Karim Benzema. Volt az igazolásoknak egy híres történelmi előképe: Di Stéfano 1953-as szerződtetését megelőzően a Barcelona egymás után kétszer is bajnok és kupagyőztes lett. Az új játékossal aztán egyértelműen megváltoztak az erőviszonyok. És ugyanez történt Michael Laudrup, majd Luís Figo leigazolásával is. José Mourinho 2010-es érkezése csak még világosabban jelezte a szándékot – a kényszert –, hogy túlszárnyalják a Barcelonát. Szembeötlő párhuzamot mutat ezzel Helenio Herrera edzői kinevezése a Barcelonánál, 1958-ban.

Laporta 2009-ben azt hangoztatta, egyáltalán nem ideges a Madrid költekezései miatt. „Abszolút nyugodt vagyok – mondta. Amit viszont kifogásolt, az a madridi igazolások „imperialista és „arrogáns jellege volt. A katalán sajtó „botrányról, becstelenségről és „szégyenről harsogott, és még a katalán egyház is rosszallását fejezte ki. Hogy van képük a válság kellős közepén ilyen kolosszális összegeket kiadniuk? Mármint nekik, a madridiaknak. Arra kevesen panaszkodtak Katalóniában, amikor 1982-ben a Barcelona akkor rekordösszegnek számító hárommillió fontért leigazolta Diego Maradonát. Vagy kilenc évvel korábban, amikor ők szerződtették a világ első egymillió dolláros játékosát, Johan Cruyffot. Vagy Romário, Ronaldo és Ronaldinho szerződtetésekor. Ezen alkalmakkor az országos – értsd, a „Madrid-párti" – sajtó panaszkodott.

Az ellenségeskedés kezdetei 1916-ig vezethetők vissza. Ekkor a Real a kupában csapott össze a Barcelonával, s az első döntetlen után az újrajátszás 6-6-os végeredményt hozott. A második újrajátszás alkalmával 4-2-es madridi vezetésnél a Barcelona játékosai levonultak a pályáról. Paulino Alcántara, a katalánok sztárja később így írt az esetről: „Az a vereség rettentően elszomorított… az volt az első alkalom, hogy úgy sírtam, mint egy gyerek, olyan szörnyű és váratlan volt a megaláztatás, és annyira erős a maggyőződés, hogy azt a meccset szabályos körülmények között mi nyertük volna meg. A Real Madrid hivatalos történetírói szerint persze minden teljesen szabályos volt. Vagy legalábbis majdnem minden. „A [katalán sajtó által gerjesztett] kampány rendkívül heves, engesztelhetetlen és otromba volt – írták. – Odáig mentek, hogy kijelentették, a Barcelona akkor veri el a Madridot, amikor csak akarja… akár a Puerta del Sol kellős közepén is… Vannak dolgok, amik sosem változnak.

És vannak olyanok, amelyek igen. A két klub rivalizálása s annak hevessége korántsem volt állandó – maga a clásico elnevezés is viszonylag új keletű, melyet az argentin River Plate−Boca Juniors-rangadó mintájára vettek át. Azt megelőzően évekig a derbi megnevezést használták. A párharc egyes elemei öröktől fogva léteznek, mások nem. A valódi ellenségeskedés a polgárháború után vette kezdetét, s a jellegét természetesen a két csapat mindenkori eredményessége határozta meg. A Real és a Barcelona nem mindig számítottak Spanyolország két legjobb csapatának, sőt mai egyeduralmuk példa nélküli. Korábban csupán egyszer, az 1950-es évek végén állíthatták magukról, hogy ők a világ akkori két legjobb gárdája, de még akkor sem voltak olyan erősek, mint manapság. A bajnokcsapatok Európa-kupájának első öt kiírásában a Real Madrid diadalmaskodott, s hatodjára ez azért nem sikerülhetett, mert a Barcelona elhódította előlük a bajnoki címet. Egy hónappal korábban Anglia–Spanyolország-mérkőzést rendeztek a Wembley-ben; a hivatalos programfüzetben az alábbiakat olvashatták a brit szurkolók: „[1955] óta a bajnokság képe teljesen megváltozott a félszigeten. Addig a bajnoki címeken és a kupagyőzelmeken hat-hét csapat osztozott meg, ma viszont már két kolosszus uralkodik mind felett – a Real Madrid és a Barcelona." De még ma is élnek olyan egykori Real-játékosok, akik az Atlético Madridot tartják csapatuk legnagyobb ellenfelének, annak ellenére, hogy az 1961-ben megjelent Real Madrid Book of Football c. kiadványban már a Barcelonát nevezik „ősi riválisnak".

Az 1960-as években és az 1970-es évek elején pénzügyi válság rázta meg a Barcelonát, aminek hatására el kellett adnia a legjobbjait, s így jócskán lemaradt riválisa mögött – a párharc azonban ettől csak még élesebb lett. A katalánok számára ekkoriban a kupasikerek mellett a derbiken aratott győzelmek jelentették a gyógyírt. Johan Cruyff érkezéséig a Barcelona tizennégy szezonon át képtelen volt bajnoki címet szerezni. Az 1980-as évek elején négy egymást követő bajnokság zárult Barcelona- vagy Real-siker nélkül (ez volt az ötvenes évek óta a leghosszabb ilyen sorozat) – ezekben az években a baszk Real Sociedad és Athletic Bilbao nyert két-két alkalommal. Egy rövid ideig, melynek csúcspontját az 1984-es kupadöntő jelentette, a Barcelona a leghevesebb és legdurvább párharcokat az Athletic ellen vívta. Mindez odáig fajult, hogy Diego Maradona egyszer nyilvánosság előtt kijelentette: ha a baszkok ellen játszik a Real, a madridiaknak szurkol.

„Vannak, akik a futballt arra használják, hogy ellenségeskedést szítsanak ott, ahol valójában nincs is – mondja Míchel. – Az ellenfelem nem az ellenségem. A rivalizálás pedig egyet jelent a másik fél nagyrabecsülésével is. Mindez talán kissé optimistának hangozhat, de az tény, hogy a két csapat története távolról sem csak a konfliktusokról szól. Az 1950-es évek során játékosaik egymás csapatában léptek fel bemutatómérkőzéseken. A Barcelona játékosa, Kubala László örökké hálás volt Santiago Bernabéunak, a Real Madrid elnökének, akinek közbenjárására a magyarországi kommunista kormányzat engedélyezte, hogy a játékost meglátogathassa édesanyja. Juan Manuel Asensi és José Martínez „Pirri még emlékeznek azokra az időkre, amikor a két csapat játékosai az 1970-es évek végén még együtt ültek be valahova egy-egy italra a mérkőzések után. Az 1979 májusában Bázelben rendezett KEK-döntő estéjén – ez volt a Barcelona történetének egyik legjelentősebb és egyben legmegindítóbb mérkőzése, s a Franco halálát követő első kupadöntője is egyben, melyre több ezer szurkoló katalán zászlóval érkezett – egy látogató lépett be a katalánok öltözőjébe, hogy szerencsét kívánjon nekik. A látogató nem más volt, mint Luis de Carlos, a Real Madrid elnöke. Amikor Roberto Carlost petárdákkal dobálták az 1997-es derbin, Pep Guardiola kísérte oda a pálya sarkához testével védelmezve őt, hogy elvégezhesse a szögletrúgást. 2010-ben pedig a Barcelona és a Real Madrid játékosai együtt lettek világbajnokok, még ha a két város sajtója igyekezett is a maga számára kisajátítani a sikert.

A mai ellenségeskedést kiváltó múltbeli események egyike-másika konkrét helyekhez köthető, melyek mérföldkövekként jelölik a két csapat jelenkori dominanciájához és egymással való viszonyához vezető utat. Mások kevésbé kézzel