Ugrás az űrbe

By Szergej Lukjanyenko

A ​galaxison az Erős és Gyenge Fajok osztoznak. A feltételeket az Erősek diktálják, a Gyengéket pedig speciális képességeik alapján használják, kihasználják. Mivel egyedül az ember szervezete képes elviselni a kozmikus ugrást, a földieknek a fuvaros szerepe jut.
Pjotr Hrumov rozoga teherűrhajóján árut szállít egyik bolygóról a másikra. Egyik útján, már éppen visszatérőben a Földre fölfedezi, hogy potyautasa van, egy Számlálónak nevezett, hüllőszerű lény. A Számlálók is a Gyengék közé tartoznak, nekik az elvont gondolkodás az erősségük, a magát Karelnak nevező potyautas például képes pusztán szellemi energiáival befolyásolni Pjotr űrhajójának komputerét. Karel fajának képviseletében lopózott a fedélzetre, szövetséget akar ajánlani a földieknek az Erősekkel szemben. Tudomásukra jutott ugyanis, hogy az Erősek a Gyengék elpusztítására készülnek, a Földnek szerintük már csak hónapjai vannak hátra.
Az Európa-díjas orosz bestsellerszerző a világhírű Őrség-regények után ezúttal új oldaláról mutatkozik be, a távoli jövőbe repíti olvasóit. A kalandok mögül azonban most sem hiányzik a mélyebb mondanivaló.

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 13, 2020
• ISBN: 9786155628603

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Szergej Lukjanyenko

Zvjozdü – holodnüje igruski

Izdatyelsztvo ASZT, 2004

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Weisz Györgyi

Szerkesztette:

Pilinszky Roberta

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Sallai Péter

ISBN 978-615-5628-60-3

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 1997 by Szergej Lukjanyenko

© Hungarian translation 2009, Weisz Györgyi

© Hungarian edition 2009, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

PROLÓGUS

AZ ÓCEÁN NEM JEGYEZTE MEG A SÉRELMEKET. Az égbolthoz hasonlóan hitt a szabadságban, az égbolthoz hasonlóan – nem tűrte a korlátokat. A nedves homokon álltam, hullámok nyaldosták a lábamat, és olyan könnyű volt elhinni, hogy az az idegen csillag az égen – az én Napom, és az a sós víz – az emberiség ősi bölcsője.

Csak éppen a part vonala túlságosan egyenletes. Egyenes, mint a horizont, és ugyanolyan csalóka is. Ha elindulnék a part mentén, nem változna semmi: jobb kézről alacsony, szinte formára nyírt ligetecskék, balról a hullámverés zaja hallatszik majd. Csak a homok színe változik a talpam alatt – sárgából fehér lesz, fehérből rózsaszín, rózsaszínből fekete; majd fordítva.

A part sávja a szem számára érzékelhetetlenül jobbra kanyarodik, hó borítja el, azután újra homok terül szét, hogy valamikor, nagyon hosszú idő után, visszatérjek ugyanerre a pontra, ahol a hullámok éppígy fogják simogatni a partot…

Egyetlen ember – már túlságosan sok ahhoz, hogy megváltoztassa a világot. Tettem egy lépést, a víz zúgva elöntötte a nyomaimat. A világ már túlságosan kicsi ahhoz, hogy békén lehessen hagyni. De az élők számára nem létezik háborítatlanság. Csak a tenger és az ég ismeri a nyugalmat.

Felemeltem a jobb kezem, és ránéztem – az ujjaim kezdtek megnyúlni. Tekintetemmel alakítottam őket, görbe, hegyes karmokká formálva az emberi húst.

Egyébként jogomban áll-e még embernek nevezni magamat?

ELSŐ RÉSZ

A számláló

1. FEJEZET

NEM VINNÉD EL EZT A LEVELET? – kérdezte Elsa. – Úgy néz ki, legalább két hétre itt ragadunk, a férjem még aggódni kezd.

– Az ő helyében én fel sem hagynék ezzel a foglalatossággal – élcelődtem esetlenül. Elsa csak elmosolyodott, és az asztal fölött átnyújtott egy borítékot. Útitársai talán ötméternyire ültek tőlünk, barna sört ittak és hátradőlve minket bámultak. Még szép. Elsa mellett úgy festettem, mint egy ázott veréb. A szép német nő szerintem ritkaság. Ám Elsa Schröder nem egyszerűen szép volt: a Lufthansa parádés egyenruhájában úgy festett, mint egy civilizált walkür. Azok a mindenféle cicomák a zubbonyán, az ezüstös csillagok hosszú sora bal mellzsebe fölött, szőke haján isten tudja, miképp fentmaradó sapkája, a zárt tokban rejtőző, jókora pisztoly…

– Nem is hagy fel vele – felelte komolyan Elsa. A humorral ha lehet, még inkább hadilábon állt, mint az orosz nyelvvel. – Na, elviszed?

– Persze. – Átvettem a borítékot, és megpróbáltam zsebre dugni. Ám a boríték nem hagyta magát. Elsa felsóhajtott, átnyúlt az asztal fölött, kigombolta a kabátomat, és bedugta a levelet a belső zsebembe, melyben már ott lapult az útvonalengedély, a kerozinra szóló talonokkal.

Vajon honnan ismeri nálam is jobban a Transzaero egyenruháját?

– Köszönöm, Peter – mondta Elsa mély, lágy hangon. Németesre torzított nevemmel alighanem rokonszenvét óhajtotta kifejezni. – Rendes srác vagy.

A sértettségtől félrenyeltem. Elsa tovább kíváncsiskodott:

– Nem ugranál át Frankfurtba, hogy magad add át? Voltál már Frankfurtban? A férjem nagyon örülne.

Így van ez mindig, nyújtsd a kisujjadat…

– Nagyon szoros a menetrendünk, csak három napig leszek otthon – morogtam.

– Akkor majd legközelebb – egyezett bele könnyedén Elsa. – Viszlát, Peter…

Felállt, én pedig kissé megkésve kérdeztem:

– Hova repültök?

– Dzsamaja – sóhajtott Elsa. – Akadt egy fuvar.

– Madarak?

– Papagájok és verebek. – A Lufthansa másodpilótája elfintorodott. Tökéletesen megértettem. Néhány ezer ricsajozó, piszkító, a szűkös helytől és a szokatlan körülményektől megvadult madarat szállítani nem tartozik a kellemes feladatok közé.

Elsa visszatért a barátaihoz, és én magamra maradtam félig kiürített korsómmal. Tegnap még nem értem volna be egy korsóval. De ma startolok, úgyhogy őszintén szólva ez az egy is tilalmas volt.

Gyanakodva körülnéztem a bárban. Sokan voltak, mindenki összebújva, csoportokban üldögélt. A legnagyobb és leglármásabb csoport az amerikaiaké volt, a Deltától és a United Airlinestól. Valamivel kevesebben voltak a japánok a JAL-tól és az angolok a British Airwaystől. Láttam ausztrálokat is a Qantastól és spanyolokat az Iberiától. A mieink közül senki. Feladtuk állásainkat ebben a szektorban, rendesen feladtuk. Sóhajtva felálltam. Odamentem a pulthoz, és a telefon után nyúltam. A jól megtermett bárpincér boldog mosollyal tolta elém a készüléket.

– Oh, the young russian pilot! – kiáltotta.

Előző nap megjegyzett magának. A bárpincérek mindig szeretik az oroszokat. Bevételt hozunk nekik… még ha egymagunk vagyunk is.

– Pilot, pilot – mondtam szórakozottan. Felvettem a kagylót, és a diszpécserszolgálat számát hívtam. Nem vették fel rögtön.

– Harminchat-tizennyolcas fedélzet, Transzaero. Megnyílt az ablak?

Őszintén szólva reménykedtem, hogy nem sikerül ma elrepülnöm. Elüldögélhetnék még egy kicsit, ihatnám a jó sört, kialhatnám magam a kényelmes szállodai szobában. Ritkán fordulunk meg itt, sürgősséggel kellett megrendelni a szállást, ezért remek luxushelyet kaptam.

– Harminchat-tizennyolcas fedélzet… – A vonal másik végén a diszpécserlány kattogtatta a komputer billentyűzetét. – Igen, van ablak. Tizenhét-nulla-hatkor. Visszaigazolja a felszállást?

Az órámra néztem. Még három sem volt.

– Igen.

– Egészségügyi vizsgálatra a tizenkettesbe menjen, aztán az ellenőrző központba! – mondta kedvesen a lány.

Letettem a kagylót, és borúsan néztem a bárpincérre.

– Flight? – kérdezte örömmel.

Hát éppen ez az, flight…

Bólintottam, és az ajtóhoz mentem. Egész tömeg özönlött befelé velem szemben – talán kínaiak, talán filippínók –, a falhoz kellett szorulnom. Felhasználva az elakadást, intettem a németeknek, de ők nem vették észre. Zajos lesz a mai nap az Öreg Donald Kacsában…

A bár félhomálya után – sötétített üvegek és vastag függönyök – kint meg lehetett vakulni. Hunyorogtam, előkotortam a napszemüvegemet, felvettem, és csak ezután néztem szét.

A Sirius–A és Sirius–B fehérre fakította az eget. Fejem fölött nincs más, csak a fény. Természetesen sehol egy felhő…

A földi szektor a kozmodrom peremén helyezkedett el. A perem tekintélyes részén ugyan, de azért éppenséggel a peremén. Vagy három kilométerre a településtől húzódtak a leszállópályák: halványlila lemezek, amelyek nem betonból, nem kőből és nem is műanyagból voltak. Már sokszor próbáltam analizálni ezt az orgonaszín anyagot, de eddig nem sikerült. Talán egy éve lehet, hogy leszálláskor felborult egy kisebb angol hajó, amelyik menet közben próbált mintát felkaparni egy titánból készült eszközzel a pálya felületéről.

A távolabbi pályára éppen leszállt egy ingajáratban közlekedő hajó, a színezése alapján ítélve amerikai. Ebben a szektorban főleg ők és a franciák kereskedtek. A Transzaero és az Aeroflot jóval kevésbé vendégszerető körzetekben szerencsétlenkedett.

A leszállópályák és a település között kis hajók vártak a sorukra, hogy felszállhassanak. Tekintetemmel megkerestem a „madárkámat – már megkezdték a starttoronyhoz vontatását. Antennákkal teletűzdelt, húszméteres cső, az alján egy gömb – csupán ennyiből áll a felszálláshoz szükséges berendezés. Ahogy nálunk, a társaságnál mondják: „A Földről a felszállás nehéz, az idegeneknél meg a leszállás…

Vagy ötven hajó sorakozott ott. Forgalmas hely a Hyxi–43, a Sirius–A nyolcadik bolygója. Az egyetlen ebben a rendszerben, ahol emberek is megfordulnak.

Hogy le ne égjen a nyakam, a vállam közé húztam a fejem, úgy mentem át a szállodához. Sokan nem értik, miért van az, hogy mi, pilóták, jó keresetünk ellenére sem pihenünk szívesen a Baltikumtól délre.

Napoznának egy keveset csak egyetlenegyszer a Siriusok alatt, egyből elegük lenne Hawaiiból…

A hotel – elvben – az ENSZ hatáskörébe tartozott. Mint az űrrepülőtér földi részlegének központi állomása is. Valójában a Hilton irányította. Belépőmet felmutattam a bejáratnál posztoló tengerészgyalogosoknak. Ezt a máig érvényben levő értelmetlen szabályt még a szektor építésekor vezették be. Ugyan kit akarna fülön csípni ez a két szép szál legény az M–16-ossal a hátán? Az emberek korlátozás nélkül beléphetnek a szállodába, az idegenek megkülönböztetéséhez meg nincs szükség belépőkártyára.

Az egyik tengerészgyalogos rám se hederített, a másik barátságosan mosolygott. Előző este fecsegtünk a bárban. A tengerészgyalogosokat fényvisszaverő plasztikellenző védte a napfénytől, mindkettőjük háta mögött ventilátor forgott. Nem annyira a hőségtől, inkább az unalomtól szenvedtek. A fel- meg leszállásokat bámulni, ránevetni az ismerősökre, eljátszadozni a ritkán felbukkanó lányokkal, ez minden elfoglaltságuk…

A szobámba érve hideg zuhanyt vettem, nem takarékoskodva a kiporciózott vízadaggal. Este már nem lesz rá szükségem. Meg sem törölköztem, a halkan zümmögő légkondicionáló így sem csökkentette a forróságot. Elálldogáltam a tükör előtt, az arcomat tanulmányozva.

Hát igen, viharvert pilótának csak a Földön látszom. Ha egy vidéki város főutcáján megyek… Moszkvában már nem fordítanak különösebb figyelmet az űrhajósokra. „Rendes srác vagy…" Elsára gondolva, dühösen átmentem a nappaliba. Legalább a bajuszom nőne sűrűbbre! Egy jóindulatú, huszonöt éves borjú szalmaszín üstökkel és pufók arccal! Bármelyik pilóta rám néz, már sorolja is az életrajzomat: főiskola, néhány önálló repülés, gyorsított űrutazási tanfolyam és egy öreg bárka, amelyre kár lenne tapasztalt pilótát ültetni.

Így is jó.

Általában véve nincs nagy különbség köztünk.

Felöltöztem, bedobáltam kis bőröndömbe kevéske holmimat. Ahogy a szobát elhagytam becsaptam magam mögött az ajtót, a kulcsot leadtam az emeleti ügyeletesnek. Álldogálva megvártam, míg kitölti kilépőmet a terminálról.

A lány elgyötört volt és fáradt. Az űrkikötőkben örökös a létszámhiány. Mindenki azt hitte, itt nagy pénzt kaszál! Levegőhasználati adó, a talaj amortizációja utáni adó, a bolygó tömegének megváltozása miatti adó – vajon mi mindent ki nem találnak még az idegenek? És akkor egyetlen szó sem esett a közvetlen kiadásokról. Inkább azokat az ingyenélő tengerészgyalogosokat rúgnák ki, ahelyett, hogy a diszpécsereket meg a személyzetet hajszolnák agyon…

– Szerencsés utat! – mondta a lány lehetetlen hangsúlyozással. – Még visszajön az úr?

– Valószínűleg.

– Pihenjen jól, uram! – A lány felsóhajtott. – Az enyém szabadság… ajjaj… fél év múlva!

Együttérzően csóváltam a fejem.

– Nem ismeri Borisz Koszuhát? Aeroflot?

– Nem – ismertem be. Legfőbb konkurenseinkkel ritkán érintkeztünk. Természetesen egyáltalán nem azért, mintha társaságunknak ez lett volna a politikája. Egyszerűen csak ritkán keresztezték egymást az útjaink.

– Vidám ember – mondta a lány. Felsóhajtott. – Azt gondoltam, minden orosz pilóta vidám…

Ostobán vigyorogva a lifthez mentem. Mit akart ezzel mondani? Azt hihetné az ember, hogy én búvalbélelt vagyok!

Ráértem még, beugrottam hát a földszinti bárba, és ittam egy csésze erős „csillagközi" kávét fahéjjal és gyömbérrel. Nagyon hasznos dolog, ha a sör szagát kell elnyomni. Itt sosem jöttek össze a pilóták, valahogy úgy alakult, hogy a Donald lett a mi terepünk, a szálloda bárját az itt élők szállták meg. De a kávéjuk remek volt.

Most pedig az orvoshoz.

Az adminisztráció épülettömbjei nem voltak messze. Itt is, mint a más bolygókon található űrkikötőkben, minden egy helyen van. Mégis megizzadtam, míg a betonutacskán elnyargaltam a takaros kétemeletes épületekig. Bevágtattam a legközelebbibe. Az épületeket tükörhatású üvegfelülettel borított átjárók kötötték össze, nem volt hát értelme a szükségesnél tovább szenvedni. Az őr együtt érzően biccentett:

– Hőség van?

– Hőség – erősítettem meg.

Tartalmas eszmecserénk ezzel magától véget is ért. A folyosókon átvágtam a kórházhoz.

A tizenkettes rendelő ajtaja nyitva volt, hangok, nevetés hallatszott ki. Rögtön megkönnyebbültem, oroszul beszéltek. Az ajtófélfán kopogva benéztem.

– Á! – Az orvos, egy alacsony vasgyúró, zöld sebészruhában kikászálódott az asztal mögül. – Transzaero?

– Úgy van..

– Gyere be, mit állsz ott?

Átkarolt és bemutatkozott:

– Kosztya. Egyszerűen Kosztya.

Harminc körüli lehetett, talán valamivel több. Életöröme és pirospozsgás képe miatt nehéz volt pontosan megállapítani.

– Petya – mormoltam.

A két nővér illedelmesen kuncogva üldögélt az ablak előtti díványon.

– Már egy hónapja nem láttam földi embert – lármázott tovább az orvos. – Mikor repülsz?

– Két óra múlva.

– Van valami panaszod? – A doki elszántan igyekezett hivatalos külsőt ölteni. – Mit is akarok… Ülj le.

– Minden rendben. – Előkotortam a felszállási engedélyemet (majdnem kirántottam vele Elsa levelét), és átnyújtottam az orvosnak.

– Hol születtél?

– Moszkvában.

– Hű… messze van. Én Abakanban. Gyónjál, kölyök! Mennyit ittál ma?

Úgy látszik, vallomást kell tennem…

– Csak egyetlen korsó sört.

Az orvos megfenyegetett az ujjával, és felvette az asztalról az alkoholdetektort.

– Ha több volt két korsónál, nem engedlek ma sehova. Fújd meg!

Engedelmesen belefújtam a csőbe.

– Még egyszer! – követelte az orvos a skálára pillantva.

Úgy fújtattam, mint rövidtávfutó a verseny végén.

– Figyelj, lehet, hogy kefirt ittál? – érdeklődött az orvos. – Na, ez derék! Remek srác vagy! A mieink mintha csak a közvélekedést akarnák megerősíteni, mindig isznak a start előtt!

– Hát tegnap… adtam neki – ismertem be.

– Mennyit?

– Három korsóval.

A nővérek és az orvos hallgattak. Az orvos végül zsebre vágta a műszert, és elgondolkodva jelentette ki:

– Igen, érdekes eset… Hol vannak a papírjaid?

Lebélyegezte a felszállási kártyámat, aláírta, végighúzta a kódoló gyűrű mágneses indikátorának csíkja fölött.

– Régóta repülsz? – kérdezte.

– Két éve.

Az egyik nővér bizonytalanul felvihogott, a másik rám mosolygott. Nagyon kedves lány…

– Nézz be hozzánk gyakrabban – jegyezte meg az orvos. – Disszertációt írok. „Az extrém extraterritoriális körülmények hatása a viselkedési imperatívuszra." A legszélsőségesebb esetekre van szükségem.

– Ahogy a társaság rendelkezik. Bár nem nagyon tetszik itt nekem – vallottam be. –Túl nagy a hőség. A helyiek meg… olyan mogorvák.

– Mitől lennének jókedvűek? Egy hét múlva jön a kollektív eutanázia szezonja – hümmögött a doktor. – A lárvák már érőre fordultak, biztosítani kell számukra a szabad teret. Rendben… Petya. Szerencsés utat!

– Köszönöm. – Gyorsan az ajtó felé iramodtam.

– Szuveníreket legalább viszel? – kérdezte a doktor.

– Természetesen – mondtam rácsapva zubbonyom zsebére. A nővérek nagyon bizonytalanul elnevették magukat.

– Feltétlenül nézz be hozzánk, Petya – mondta az orvos rövid hallgatás után.

– Jó, Kosztya. – Kimentem.

Rendben, a legfőbb probléma megoldva. Megkaptam az engedélyt.

Átmentem az Ellenőrző Központ tömbjébe. Csak úgy hemzsegtek ott a tengerészgyalogosok, elő kellett vennem a belépőmet, és a kezemben vinnem. Sokáig kerestem egy szabad diszpécsert, végül egy mogorva krapek bevitte az adataimat a számítógépbe, és aláírta engedélyem utolsó pontjait is. A hajómat már feltöltötték és ellenőrizték, átadtam a diszpécsernek talonjaimat, melyek két és fél tonna kerozinra szóltak, és igazoltam, hogy nem élek semmiféle panasszal.

Na most alighanem mindennel elkészültem.

Másfél órám maradt a startig. Kérhettem volna kocsit, de úgy döntöttem, gyalog sétálok el a hajómig. Mikor jutok ide legközelebb?

Egyszerű, kevés hercehurcával járó rakománnyal érkeztem a Hyxire. Képekkel. Tudják, olyan kicsikkel, tizenötször tíz centi, fakeretben, üveg alatt. Mindegyiken tenger, a parton fák, az égen a hold, a víz felszínén pedig ezüstös fénycsík. A művészek becsülettel igyekeztek elérni a lehető legnagyobb változatosságot, ezért a tengeren itt-ott vitorlák tűntek fel, az égen madarak szálltak, vagy a holdat takarták felhők. Egyébként mindezt fölöslegesen csinálták, a hyxoidok látása jóval tökéletesebb a miénknél. Őket kielégíti az az egyediség, amelyet egy szál kihullott ecsetszőr vagy a temperában maradt ujjlenyomat ad a képnek.

Visszafelé még bonyodalommentesebb szállítmányt vittem: kortrizonlemezeket. A jelek szerint a hyxoidok ezt is díszítésre használják. A Földön viszont ezekből a lemezekből készítik a legjobb golyóálló mellényeket és az új űrhajómodellek borítását. A hyxoidok nem tiltakoznak, bár hivatkozhatnának a jogosulatlan felhasználás elleni törvényre. Valószínűleg úgy vélik, az emberek szebbnek akarják látni a hajóikat. Az én „madárkám a legrégebbiek egyike, kerámiaborítása van. A még jó ötven éve kidolgozott Spirál, húsztonnás, nem túl nagy rakterű űrsikló. Természetesen átdolgozták már, de külsőleg gyakorlatilag semmit sem változott. A Földről a „papucsot – nincs mit tenni, olyan a formája, hogy a Spirálon örökre rajtaragadt ez a gúnynév – az öregecske, bár korszerűsített Protonnal lövik föl. Nem tartozik a legkellemesebb érzések közé. Ahogy mondai szokták: „Az idegenektől kellemes a felszállás, a Földön kellemes a leszállás."

A felszállópályára belépve utoljára mutattam fel az engedélyemet, majd zsebre vágtam. Kész. Ideje hazaindulni, nagyon is itt az ideje…

A hajók testét kerülgetve a kilövőtoronyhoz igyekeztem. A Spirált már a megfelelő helyzetbe állították, de a személyzet még nem távozott, ezért szaporázni kezdtem a lépést. Mindig érdekes szemügyre venni az idegeneket.

A csapat vegyes összetételű volt. Két hatalmas, vagy háromméteres hyxoid. Afféle szürke imádkozó sáskák. Látszólag ijesztően festenek, de azt beszélik, hogy valójában pokolian törékeny teremtmények. Magam is láttam egyszer, hogy egy hyxoid megbotlott, elesett, és eltörte az egyik támasztólábát. A hyxoidok most is a hajótól tisztes távolságra álldogáltak. A munkát három fura, teknősbékára emlékeztető lény végezte, csak éppen nem teknő borította őket, hanem ráncos bőr. A ráncok közül időnként előbújt hosszú, vékony csápjuk, és simán két-három méterrel odébb tolta a hajót.

Az egyik hyxoid elém jött. Pofája – nem áll rá a nyelvem, hogy szájnak nevezzem – kinyílt, és rám recsegett:

– A pilóta?

Bólintottam, leküzdve a késztetést, hogy felmutassam az engedélyemet. Nem az ő dolguk ellenőrizni a papírjaimat.

A hyxoid visszavonult. Megvártam, amíg a „teknősbékák is eltávolodnak, és a hajóhoz indultam. A „teknőcök a lépcsőt is odakészítették, köszönet nekik. Megragadtam a süllyesztett kilincset, és kinyitottam az ajtót. Az engem figyelő hyxoidokra sandítottam, és beléptem a hajóba.

Minél kevesebbet érintkezel az idegenekkel, annál kevesebb bakot lősz. Csak motyogsz valami látszólag teljesen ártatlan dolgot – és azonnal diplomáciai válságot okozhatsz. Például kolosszális otrombaság lenne most jó egészséget és hosszú életet kívánni a hyxoidoknak.

A hajóban kellemesen hűvös volt, éljen a hőszigetelés! Bőr és műanyag szaga terjengett, és alig-alig felfoghatóan elektromosságé. Még csak nem is ózon, hanem a sok elektromos berendezés valamilyen megfoghatatlan, specifikus illata. Egészen halvány mézeskalácsillat is érezhető volt, két hónappal korábban szállítottam, a leszállásnál néhány csomag kiszakadt, és a sütemények szétszóródtak a raktérben…

A zsilipkamra tenyérnyi volt. Aprócska irányítópult ajtókkal, egy kis szekrény a szkafanderrel, amely már fél éve nem volt rajtam. Egy ajtó a fülkébe és egy a raktérbe. Bezártam a hermetizátort, és amíg a falban zümmögtek a szervomeghajtók, hogy a bejáratot bezárva szorosan leszigeteljék a hajót, elmentem ellenőrizni a rakományt.

A kortrizon nagyon könnyű holmi. A lemezeket, amelyek pontosan olyan méretűek voltak, mint az általam idehozott képek, átlátszó fóliába csomagolták és a falakhoz erősítették. Minden csomagon akkurátusan feltüntették a tömegét és megjelölték a súlypontját. A szabványtáblázattal összevetve nagyjából kiegyensúlyoztam hajócskámat.

Remek. Nincs semmi gond. A pedáns hyxoidok, akik csak a művészetben értékelik az egyediséget, valószínűleg egy számlálót is bevontak a rakomány bepakolásába.

Lezártam a rakteret, bekapcsoltam a levegő kiszivattyúzását, és átmentem a fülkébe. A patkó alakú pulton sárgán világítottak a jelzőfények. Aktiválva a főkomputert bekapcsoltam a kommunikációt és az általános tesztelő rendszert. Leültem a karosszékembe, és bekapcsoltam az öveket.

Tőlem jobbra lett volna a másodpilóta helye. Valójában a térbeli ugrásokért felelős jumper állt ott: körülbelül egy méter magas alumíniumhenger. Megpaskoltam hűvös oldalát. Ostobaság úgy tekinteni kétszáz kiló vezetékre és mikrosémára, mint eleven lényre. Akkor már akár a komputernek is köszönhetne az ember. De mindenkinek megvannak a maga bogarai.

– Az Ellenőrző Központ a harminchat-tizennyolcas fedélzetnek, halló, Transzaero! – hangzott fel a hangosbeszélőből. – Készen van?

– Harminchat-tizennyolcas fedélzet az Ellenőrző Központnak. Csaknem készen vagyok.

– Az indítótorony megkezdi a tízperces visszaszámlálást. A döntésre plusz három perc.

– Értettem. Várom a visszaigazolást.

Néztem, amint a gép befejezi tulajdon kapcsolásainak, programjainak, a tartalék számítógépnek, és a hajó rendszereinek tesztelését. Két perc negyven másodperccel később bekapcsoltam a kommunikátort, és jelentettem:

– Harminchat-tizennyolcas fedélzet a Hyxi Ellenőrző Központnak. Felszállásra készen állok.

– Sok sikert, pilóta!

Nos, hogyan is mondta Gagarin: „Indulás"…

A képernyőn bizonytalanul felvillant a hajó sziluettje, jelezvén térbeli helyzetét. A hajó elvesztette egyensúlyát. Megremegett, orrát belefúrta a fehér égboltba.

Felbocsátottak.

Túlterhelésnek nyoma sincs. Ugyanaz a „nulla egész nyolc tized g", mint a Hyxi felszínén. Az izolált gravitációs fluktuációval a belsejében madárkám felröppent a kozmoszba.

Ez nem is emlékeztetett a startra. Inkább a bolygó zuhant a mélybe, kifutott a hajóm alól, lefelé száguldott elveszítve laposságát, gömbbé alakult. Megszólalt a diszpécser hangja:

– Harminchat-tizennyolcas fedélzet, már repülsz.

– Látom.

– Hosszú ugrást!

– Köszönöm, Hyxi!

A hajó körül könnyű lepel, mégiscsak vannak felhők a Hyxi fölött, de a felszínről egyszerűen nem látszanak. Ismét tiszta az égbolt, de már kékesben játszik, a földit parodizálva. A hajó orra megbillent, előredőlt, a bolygó forgásával ellentétes irányban kivezettek a pályámra. A kilövőtorony addig képes ellenőrizni a hajót, ameddig az közvetlenül látszik. Ez bőségesen elég az első kozmikus sebesség eléréséig.

– Harminchat-tizennyolcas fedélzet! Információ érkezett a folyosódról az űrrepülőtér ellenőrzésétől … – A diszpécser elakadt.

– Mi történt, Hyxi?

– Ereszkedő pályán egy alari cirkáló!

– Mi van, megőrültetek? – ordítottam a radar képernyőjére sandítva.

– Nem mi, Transzaero! Meg kell értened – a diszpécser is magán kívül volt. Csak jobban kordában tartotta az érzelmeit. Ez nyilvánvaló… ő lent volt, a Hyxi felszínén.

– Az útvonalak keresztezik egymást?

Nem volt időm arra, hogy pánikba essem.

– Lehetséges….

– Időpont?

– A pályára állás plusz kétszáz másodperc. Transzaero, már bejelentettük a hivatalos tiltakozást.

A billentyűzetre csapva kikapcsoltam a hangosbeszélőt. A társaság majd eldönti, a fajok közi bíróság elé viszi-e a Hyxi légi irányítását. Nekem a menekülésre kell gondolnom.

A jumper pultját átlátszó műanyag fedél takarta. Félrelöktem, és feszültség alá helyeztem a generátort.

A disznók… disznók, még csak meg sem vádolhatom őket semmivel. Az ugrásra való felkészüléshez két perc kell. Az idegenek szempontjából nézve elegendő időm van arra, hogy elkerüljem a cirkálót.

„Rendkívüli ugrás… Kiindulópont: Hyxi. Célpont: a Föld. A közbeeső pont automatikus meghatározása. Hozzáférés… Egy pillanatra megakadtam, mérlegelve, a hozzáférés milyen határértékét engedhetem meg magamnak. „Nulla egész három század százalék. Indítás.

Vagy beleférek a három századba, vagy jó kis kozmikus bakugrás vár rám.

A kilövőtorony még mindig vezetett, megadva a pályasebesség utolsó százalékait. A Hyxi sárgásfehér kupacnak látszott már csupán. Körülöttem csak feketeség és a csillagok.

A szék kicsúszott alólam, a „gravitációindikátor" – a bolyhos műszőrből készült, zsinórral kikötött egérke – a levegőben úszott. A torony lekapcsolt magáról, és a hajót átkarolta a súlytalanság a világ leglágyabb ölelésével. Ennyi. Szabadon repülök. És ami a legfontosabb – az atmoszférán kívül vagyok. Most már bekapcsolhatom a jumpert, nem kell attól tartanom, hogy a hajómmal együtt a bolygó egy része is útra kel. Megint a radarra néztem.

A képernyő legszélén egy aprócska pont. Egy jókora cirkáló. Nagyon nagy. A huncut kis alarik kedvelik a hatalmas hajókat…

– Gyerünk, gyerünk – súgtam a komputernek. A „dolgozom" felirat a képernyőn nem töltött el túlzott magabiztossággal. A számítás néha fél órát is igénybe vett.

A pont közeledett. Az irányát felmérve elfordítottam a fejem, és repülésirányba néztem, és a horizont íve fölött távoli csillogást pillantottam meg.

Nem lehet olyan balszerencsés a hajóm, hogy frontálisan ütközzön a cirkálóval. Bár addig el sem jutok. Nyolc kilométeres távolságon belül a cirkáló energetikai pajzsa elsöpör. Vagy egyszerűen a térgörbület területére kerülök, amely legalább negyed órán át megmarad a cirkáló nyomvonalán. A hajóm szétesik, mint valami korhadt ladik a cunami csapása alatt.

– Gyerünk már, te disznó! – ordítottam rá a jumperra. Mintha csak meghallotta volna.

„A számítás befejeződött."

Nem néztem az útvonal diagramjára. Pillantásom le sem véve a már szabad szemmel is látható koronggá változott cirkálóról, kitapogattam az indítás billentyűjét, feloldottam a rögzítőt. A jumper halkan felzümmögött, készenléti állapotba helyezte magát.

Az alari cirkáló gyönyörű volt. Körülbelül nyolcszáz méter átmérőjű korong, ismeretlen rendeltetésű tornyocskákkal telehintve. Talán fegyverállások, talán lakórészlegek. Akad-e ember, aki azzal dicsekedhetne, hogy megfordult egy alari cirkálón? A vastagsága úgy ötven méter lehetett, ha nem csal az emlékezetem, az alján helyezkedett el a gravitációs hajtóművek három rácsa. Most lilás fényben kell csillogniuk. A tér metrikája megszakad, nem bírván elviselni az űrbe kiáramló sok gigawattnyi energiát. Isten őrizzen attól, hogy megpillantsd azt a fényt!

Az alarik nem állnak különösebben harcias faj hírében, de a cirkálóik jók. Emlékszem egy dokumentumfilmre, amelyet még a tanfolyamon vetítettek le nekünk: két alari cirkáló porrá égetett egy bolygót! Kecses táncot lejtettek pályájukon, vékony sugarakkal pásztázták a felszínt, zavaros narancsszín tűzhullámok gördültek végig a kontinenseken. Azután hajtóművükkel fordultak a bolygó felé, és az egész képernyőt betöltötte a lila lángtenger. Por, és aszteroidarajok, ez lett a bolygóból. A cirkálók erőpajzsain sziklák lángoltak. Maga volt a pokol, amelyet néhány perc leforgása alatt hoztak létre.

Még csak azt sem tudjuk, miféle bolygó volt az, lakott vagy lakatlan. Az alarik egyszerűen csak átadták a felvételt, információként.

Tudomásul vettük.

Vajon látnak-e engem az alarik? Valószínűleg. A pult fölött táncoló egérkére pillantottam. Csaknem pontos mása az alariknak, csak kisebb. Milyen komikus a világűr: félni kezdtünk az egerektől. Húszkilós, szőrmók rágcsálók, a cirkálóik meg bolygókat semmisítenek meg.

Mire gondolnak látván az ember folyékony hajtóanyagú, reaktív dióhéját, amint feléjük megy? Tűzijátékra számítanak? Nem készülnek manőverezni, több hónapja haladnak a Hyxi felé legyűrve a teret, és most arról álmodoznak, hogy végre szilárd felületre lépnek.

– Szerencsés itt maradást, egerek – mondtam, és megnyomtam az ugrás billentyűjét.

A jumper finoman felvisított, amikor a kondenzátorok az antennára zúdították a felhalmozott energiát. Azt hiszem, még volt érkezésem megpillantani a semmit.

A tér kinyílt a hajó körül, átengedve azt a túlsó felére.

Ugrás.

Igen, mi vagyunk a legelmaradottabbak ebben a világban. A legvadabbak.

Ám a mi hajóink a leggyorsabbak.

Ugrás. Valamivel több, mint tizenkét fényév, változatlan távolság, mindig egy és ugyanaz, nem függ sem a jumper konstrukciójától, sem a hajó tömegétől. Ez a valami magának a térnek a természetében rejlik, változatlan, akár a gravitációs állandó vagy a π értéke. Ezért nem a Földhöz ugrom, az ugyanis közelebb van a Siriushoz. Hajóm félre ugrott, a kozmosznak abba a szektorába, ahonnan „valamivel több, mint tizenkettő" a távolság a Földig…

Ugrás.

Nincs idő, nincs érzékelés. Csak öröm. A legtisztább eufória. Csillogó, biztonsággal és nyugalommal teli köd. Szex, narkó, alkohol – mindez nem ér semmit az ugrással összehasonlítva. Semmit…

Milyen kár, hogy nem nyögdécselhetek a boldogságtól.

Az ugrásban nincs idő. A megszokott téren kívül haladunk, és semmiféle időmérő szerkezet nem képes rögzíteni azt az időintervallumot, amely alatt a hajó megteszi azt a bizonyos „valamivel több, mint tizenkettőt". Szubjektíve az ugrás végtelen.

Édességes örökkévalóság…

Ez az, ami újra és újra kiűz minket a világűrbe. Nem a pénz és nem az érdemrendek, amelyeket bőkezűen osztogatnak a társaságok és a kormányok. Nem az idegen világok egzotikuma, ilyen lényegében nem is létezik; sehol nem engednek ki minket az űrrepülőtér területéről.

Az ugrás édes örökkévalósága. Eufória, amellyel semmiféle földi gyönyörűség nem vetekedhet. A semmit felváltotta a sötétség, a gyönyört a fájdalom. Nem, nem is fájdalom, az ugrásnak nincs semmiféle káros következménye. De az elmúlt eufóriához képest minden állapot fájdalmas.

Elfeküdtem a székben, a szíjak a puha párnákhoz rögzítettek. A súlytalanságot túlterhelésnek éreztem. A ruhám ólomlemezként nyomta a bőrömet. Szemhéjam érdes volt, mint a smirgli, minden mozdulata karcolta a szememet.

Semmi baj, semmi baj, lesz még egy ugrás…

Felnyögve kinyitottam a szemem. A hajóban teljes homály honolt. Csak a homlokzati üvegen át ragyogtak a csillagok. Itt kint vakítóak és szúrnak, mint a tű, de világosabb nem lesz tőlük.

A jumper halkan kattogott, amint lehűlt. A fülemben még egyre csengett valami vékony, sipító zúgás. Semmi más nem hallatszott. A hajó teljesen energia nélkül maradt, mint ugrás után mindig. Reszkető ujjakkal kigomboltam a zsebemet, előkotortam a lámpacsövecskét, letörtem a végét, a benne levő folyadék pezsegni kezdett, és hideg fényt árasztott magából. Felvillantak a pultok kialudt képernyői, a biztonsági üvegek.

– Ez kemény – mondtam magamnak. – Mi, Petya? Kemény?

A fülem még mindig csengett. Kikapcsoltam az öveket, a szék fölött lebegtem a karfába kapaszkodva, le sem véve szemem a pult fölött lebegő lámpácskáról. Eltelt egy perc, majd még egy, és a pulton bizonytalanul kezdtek felvillanni a fények. Az akkumulátorok lassan leváltak a jumperről. Működésbe lépett a biztonsági szellőztető rendszer, amely a legegyszerűbb elektromos sorokra épült. Működéséhez csak feszültségre van szükség. Azután életre kelt a komputer is, felvillant néhány sor, majd zavartan kialudt. A lemezeken nem volt információ. Minden olyan adathordozó, amely az ugrás pillanatában feszültség alatt áll, tisztára törlődik. Kis kellemetlenség a pilóta számára, de hatalmas siker az emberiségnek.

A székem jobb karfája alatti konténerből elővettem az első CD-t, és behelyeztem a pult nyílásába. Kezdjük az alapokkal… A lemez forogni kezdett, és a komputer mohón nyelte az operációs rendszereket, a létfenntartást biztosító és a tesztprogramokat. Ideje életre kelned, barátocskám… Ellöktem magam, átlendültem a szék fölött, mozgás közben felkapva lámpácskámat. Át kell néznem a hajót. Valójában inkább csak az ablakon szerettem volna kinézni. Minél gyorsabban, még mielőtt működni kezd a világítás, míg a komputer üzembe nem helyezi a hajó alapvető rendszereit, és a szellőzés halk búgása el nem keveredik a megszokott zajokkal.

Fülem zúgása még mindig nem múlt el…

Jobboldalt, a fedélzeti ablak előtt lebegve kibámultam a világűrbe. Az ott a Sirius, a hyxoidok egyik otthona. Fényes fehér csillag. És ha elfordítom a fejem amennyire csak tudom, a hajó orrától félig takarásban látszik egy apró, sárga csillag, a Nap.

A komputer befejezve az első lemez beolvasását halkan sípolt. Ellöktem magam a faltól, kicseréltem a CD-t, a kijelzőre néztem. Minden rendben, a legfontosabb láncok már működnek, folyik a rendszerek ellenőrzése. Miért van olyan érzésem, hogy valami nincs rendben? Mitől vagyok nyugtalan? Mi nem stimmel?

Működésbe lépett a világítás, a tenyérnyi kabint elöntötte a fény. Kívülről nézve alighanem furán festhetett a hajó: fénylő homokszem a végtelen ürességben. Kívánság esetén szkafandert lehet húzni, és kimenni – például a rakomány ellenőrzésének ürügyével –, és készíteni néhány fotót. De nem olyan erősek az idegeim, hogy a kabinon kívül hányódjam a csillagokkal és a semmivel kettesben.

E nélkül is nyugtalan vagyok. De vajon mitől?

Körbefordulva végignéztem a megelevenedett pultok képernyőit, a vészjelzőket, igyekezvén fülem zúgásán keresztül meghallani bármiféle nyugtalanító jelet.

Az ördögbe!

Nem a fülem cseng! A zúgás abból a szekrénykéből jön, ahol a műszereket és az élelmiszert tartom!

Hát ezt kikaptam!

Kinyitottam a tokot, elővettem a pisztolyt. Meghúztam a biztosítókart, a kondenzátor a tárból a csőbe csúszott. Mondhatnak bármit, az orosz légitársaságok lézeres „Ostorainak" van egy hatalmas előnyük: az űrhajó kabinjában is lehet velük lőni. Túlságosan gyenge ahhoz a sugaruk, hogy átégesse a burkolatot. Ez a fegyver a Spirállal egyidős, még a holdprogram számára dolgozták ki.

Azután mégsem repültünk el a Holdra.

A csillagok felé kezdtünk repülni. Az égen látható barátságtalan szikrák felé, melyek nem a mieink.

És soha nem is lesznek azok.

Az volt a legfontosabb, hogy ne habozzak. Ha csak egyetlen percig is elgondolkodom, nem lesz merszem kinyitni a szekrényt. Egy őrült hyxoid… nem, egy hyxoid nem fér be ebbe a szekrénybe… de bárki legyen is, akár egy alari-egér páncélöltözet nélkül, egy eszét vesztett lény mindenképpen veszélyes ellenfél.

Elrúgva magam a pulttól a szekrényhez úsztam, felhúztam az elsütő szerkezetet – a pisztolyon zöld fénypont jelent meg –, és feltéptem az ajtót.

Az alsó polcon, a gumival összefogott ruhacsomagok között szürke, pikkelyes gömb reszketett és vinnyogott halkan.

Egy számláló!

Csaknem elvitorláztam a szekrénytől a vinnyogó teremtményt bámulva.

Ajjaj!

Mi a fenének másztál be ide, te hüllőféle?! Neked persze nem okozott gondot a számkódos zárat kinyitni. Mit számít néhány millió kombináció egy olyan lénynek, amelynek gondolkodási sebessége lefőzi bármelyik földi számítógépét, és képes közvetlenül rákapcsolódni az elektronikus rendszerekre… De miért másztál bele ebbe az őrületbe?

Az ugrás csak nekünk, embereknek édes örökkévalóság.

Egyetlen idegen sem képes elviselni a tér túlsó felére tett ugrást és megőrizni ép elméjét. Ez húsz évvel ezelőtt derült ki,