A szenvedély rabjai: Birtokolva

By Sütő Enikő

Bár tudtam volna, hogy megismerem.
Szexis? Jóképű? Vonzó? Igen
Felforgatta az életemet? Naná
MInden jel arra mutatott, hogy kerüljem el nagy ívben.
Connor Greyson. Még a nevétől is lángba borul az egész testem.
Tudom, hogy messzire kellene kerülnöm. Ő maga a megtestesült szívfájdalom.
Mégis semmi másra sem vágyom csak rá.
Hogyan tehetném, amikor megtestesít minden piszkos dolgot, amire valaha csak vágytam.

Fontos figyelmeztetés:
Egy nagyon szexi, és arrogáns pasi erős szívdobogást, szívritmuszavart okozhat.

• Language: Magyar
• Publisher: Czene Enikő
• Release date: May 11, 2024
• ISBN: 9786150016337

Book preview

A szenvedély rabjai

Elmerülve

Sütő Enikő

2018

Prológus

Romina

Miért vagyok most itt?

Jézus, mi a francot csinálok?

Most komolyan a lakása előtt leselkedem utána? Mint egy őrült spiné valami hülye filmből.

Régebben csak lazán megráztam magam, és továbbsétáltam.

De ő tett velem valamit. Valahogy sikerült közel kerülnie hozzám. A bőröm alá férkőznie.

Megszerettem őt.

Egy játékra hívott, kötetlen szexre, s olyan vonzónak, biztonságosnak tűnt. Mint egy ostoba csitri, tárt karokkal rohantam a vesztembe és megnyíltam előtte. Hagytam, hogy a szívem egy olyan helyére férkőzzön be, ahol soha senki nem járt még. Hagytam, hogy szükséget ébresszen bennem, pedig nekem soha senkire nem volt szükségem. Ez tett engem gyengévé, óvatlanná, és nem maradt más nekem, mint újabb dráma és egy összetört szív.

De ő továbblépett, és nekem is ezt kellene tennem.

Talán meg sem érdemlem, hogy valaki igazán szeressen. Hogy ez a gyönyörű férfi a karjaiba fogjon, és feltétel nélkül adja nekem a szívét.

Azt mondják, ki mint veti ágyát…

Hát azt is kaptam, amit érdemeltem. A pokol tüzén égek.

Az nem lett volna büntetés, ha minden reggel csodás karjaiban ébredek. És nekem bűnhődnöm kell szörnyű tettemért.

De ő nem csak egy férfi. Ő egy angyal. Az én angyalom, aki kimentett a pokol legsötétebb bugyrából. Gyönyörű, erős, szenvedélyes, hűséges angyal, aki meghívás nélkül toppant be az életembe.

Ez nem egy átlagos szerelmi történet. Nem lehet ennyire elcsépelt a vége.

Prológus

Connor

Mindenkinek van egy meghatározó pillanat az életében. Az én pillanatom azóta is kísért, és sok helytelen döntést hoztam miatta. Ez volt az a pillanat, ami eleve kizárta a boldogságot az életemből, és minden újabb lépésem a pokol felé sodort. Fogalmam sincs, melyik út lett volna számomra a helyes, a megfelelő, de azt hiszem, ő egyikben sem szerepelt.

Fiatal voltam, és kibaszottul féltem. Féltem, hogy a szüleim után a nővéremet is elveszíthetem.

Hogy olyan ember lesz belőlem, akivé nem akartam soha válni. Féltem, hogy minden pillanatban rossz döntéseket fogok hozni. De leginkább attól féltem, hogy újra elveszíthetem azokat, akiket szeretek.

Ő volt az én esélyem. A megbocsátás minden bűnömre. Abban a pillanatban megváltozott az egész életem, amikor odalépett hozzám a bárpultnál. Nemcsak az életem változott meg, hanem én magam is. Magam mögött hagytam a fájdalmat, a magányt, és hagytam, hogy egy ismeretlen érzés járja át a testemet: boldogság. Imádom a nevetését, a könnyedséget, amivel éli az életét. A jókedvét, a tüzet, a szenvedélyt, mely a testében lobog.

Amit soha nem leszek képes megbocsátani magamnak, hogy elhagytam. A szemem előtt tört össze, és most nem tudom, hogyan tehetném jóvá.

Bárcsak képes lennék elfelejteni. De képtelen voltam, ahogy elveszett, gyönyörű arcát figyeltem. Azzal áltattam magam, hogy nem volt más választásom. Mégis képtelen voltam végleg magára hagyni. Kellett nekem, szükségem volt rá. Ez a történet még nem ért véget. Ez a történet soha nem érhet véget.

Mert az utolsó lélegzetvételemig azért fogok harcolni, hogy magam mellett tartsam.

Romina

– Ro! – hallottam lentről anyám hangját, ami egyre sürgetőbb volt.

– Megyek, anya! – kiabáltam, de még be akartam fejezni a telefonálást.

A legjobb barátnőm volt a vonalban, és a mai témánk mindennél fontosabb. Nemsokára itt az érettségi és bál.

Ma csupán egy jótékonysági rendezvényre megyünk, amihez sem nekem, sem apámnak nem volt kedve. De a végzős bál az fontos volt. A nagy nap, a felnőtté válás küszöbe. A lányból felnőtt lesz, a diákból pedig bálkirálynő.

Mindent megtettem az elmúlt négy évben azért, hogy Nicholas mellett bálkirálynő lehessek. Kit érdekelt, hogy ma a sok gazdag, beképzelt lotyó a legújabb ruháját és ékszereit akarta mutogatni, aztán kitölt egy csekket, odadobja, mint valami alamizsnát, miközben azt se tudja, kinek adakozott. Hát ezt én sok mindennek gondoltam, csak önzetlen segítségnek nem.

Az apám, ő igen. Aki az éjjel közepén képes a külvárosban egy haldokló gyerek mellett ülni és mindent megtenni azért, hogy az megérje még a reggelt.

– Romina, még egyszer nem szólok! – hallottam újra anyám hangját, ami egyszerre volt sürgető és dühös. Tudtam, hogy nem húzhatom tovább az időt.

Gyorsan letettem a telefont, megigazítottam a ruhám, és már szaladtam lefelé a lépcsőn. Szobafogságot azért nem akartam kapni.

– Itt vagyok, itt vagyok! – mondtam, és egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. – Öt percet úgyis illik késni!

– Ez már nem öt perc lesz! – felelte anyám, és dühös pillantást vetett rám.

Még egy sóhaj szakadt ki belőlem. Nem is értettem, miért van minden évben ez a felhajtás. Úgy izgultak, mintha nem tudnánk előre, mi fog történni. Apám kitüntetést kap, mint a város orvosa, mert ingyen ellátja a szegényeket.

Apám mindig ilyen jószívű volt, és ezt a város minden évben elismerte. Mindig ugyanaz a forgatókönyv, mégis úgy csináltunk, mintha a tavalyi évben más lett volna. És mindez azért, hogy a következő egy hónapban legyen elegendő pletykatéma. A barátaim közül senki sem volt hivatalos erre az estélyre. Egy sem volt annyira jómódú, hogy támogathassa apám karitatív munkáját. De hát a szokások rabja volt ez a város.

Mirabeles egy kis ékszerdoboz volt a Sziget közepén. Kicsi és családias. Bár próbálták igazi mini várossá alakítani. Volt egy központi része éttermekkel, mozival, iskolákkal, plázákkal. A másik része pedig kertes házakból álló igazi amerikai álom. Csupa barátságos, kerítés nélküli épület, ahol minden szomszéd figyel a másikra. Itt minden idegen arc feltűnt.

Jó tanuló voltam, mindig osztályelső. Mindig is orvos akartam lenni, mint az apám. Közben azért élvezni is akartam a fiatalságomat. Élszurkolója voltam a focicsapatunknak, szerettem a divatot és a sok fiút, aki megbámult. De a képmutatást nem bírtam. A sok gazdag viperát, aki pletykára éhesen veti rá magát az emberre. Talán apám is ezért izgult mindig, és nem a kitüntetés miatt. Egyszerű ember volt, a szíve tele jósággal és tenni akarással. Nem kedvelte a felhajtást, nem tudta fogadni a bókokat. Csak tette a dolgát csendben, nem várva sem köszönetet, sem elismerést.

– Lassabban menj! – hallottam meg anyám hangját. – Már úgyis elkésünk, nem számít öt perc!

Anyám folyamatosan aggódott valamiért. Túl sokat eszem, vagy épp keveset. Vagy nagyon beöltöztem, vagy nagyon lengén. Mindig talált valamit, amit biztosan másképp kellett volna tennem azért, hogy jó legyen. De szerettem érte. Bár mostanság néha egy picit idegesített. Egy hete betöltöttem már a tizennyolcat, de mellette még mindig kisgyereknek éreztem magam.

– Kérlek, lassabban menj! Már az eső is csepereg! – hallottam ismét aggodalmas hangját.

Ránéztem a telefonomra. Nicholastól jött egy üzenet. Jó szórakozást kívánt az estére. Egy kiöltött nyelvű smileyt küldtem cserébe.

Nicholasszal gyerekkorunk óta ismertük egymást. Szomszédok voltunk, amíg ki nem költöztünk a kertvárosba. A szüleim még az egyetemen ismerkedtek össze. Apám éppen kapott itt egy állást, amikor megszülettem. Elég sokáig a belvárosban laktunk, egy kétszobás, picuri lakásban. Ahogy Nicholas is a szüleivel. Aztán apám szorgalmának köszönhetően átköltözhettünk egy kertvárosi házba. Két szint, hatalmas kert. Lett külön szobám és fürdőszobám. Nem tagadhatom, hogy minden percét élveztem ennek az életnek.

Újra csipogott a telefonom, lenéztem, de ekkor valami vakító fehérség arra késztetett, hogy felnézzek. Fogalmam sem volt, mi lehet az. Annyira erős, intenzív fény volt, szinte megvakított. A kezemet ösztönösen az arcom elé tettem, hátha látok valamit. De semmi, túl erős volt.

Hideg volt, és fáztam. Végignéztem magamon.

A ruhám csupa víz.

De miért? Hisz’ a kocsiban ültem.

Felnéztem, és igyekeztem körbenézni. A hídon voltam. Ott kuporogtam a korlátnál, és szakadt rám az eső. Fáztam. Alig láttam távolabb, mint az orrom hegye. Az eső szakadt rám, mintha egy szürke, sűrű fátyolon keresztül láttam volna a világot. Lassan hangfoszlányok jutottak el hozzám. Mindenki kiabált, de nem volt semmi értelme. Mintha szirénák fénye tört volna át az esőfüggönyön. Kék és piros. De mit keres itt rendőrautó?

És mit is keresek én itt a híd közepén?

Anyám biztosan megöl, hogy nem vagyok ott azon az átkozott alapítványi rendezvényen

– futott át az agyamon.

Mozgást láttam magam előtt, ha nagyon megerőltettem a szemem. De nem állt meg senki, hogy rám nézzen.

Mintha nem is léteznék.

Csak ültem ott azt sem tudva, hogyan kerültem ide, és senki nem vett észre. Mintha nem is lennék valóságos. Pedig nagyon is éreztem a hideget a bőrömön. Hiszen csak egy vékony estélyi ruha volt rajtam. Az agyam lázasan kattogott, de a testem képtelen volt arra, hogy megmozduljon.

Vajon hogy kerültem ide?

Elindultunk.

Késésben voltunk.

Anyám dühöngött.

Aggódott, hogy apám túl gyorsan megy.

Próbáltam végiggondolni a történteket, és kizárni az ott motoszkáló gondolatot.

Az igazságot nem hagyhatom most betörni ködös elmémbe.

Más magyarázatot kell találnom, de sürgősen.

Nem akarok itt halálra fagyni.

Vajon miért nem foglalkozik velem senki?

Miért mennek el mellettem anélkül, hogy rám néznének?

Mindjárt megfagyok. Fel kellene állnom, de a testem mintha ólomból lenne.

Tudod, mi történt –

sikít a tudatalattim.

Hagyd, hogy elárasszanak az emlékek.

De nem, azt nem akarom.

Tudod, mi történt! – acsarkodik tovább a tudatalattim, de nem figyelek rá.

Inkább csak nézem az elsuhanó árnyakat, mert ez minden, amit képes vagyok kivenni.

Mintha itt sem lennék.

Talán így is van. Akkor biztosan nekem is jutna egy takaró. Ha meghaltam, miért fázom ennyire?

Teljesen át vagyok ázva, az eső egyre hidegebb, a testem pedig egyre nehezebb. Pedig biztosan tudom, hogy május van. Egy meleg tavaszi estén indultam útnak ebben a ruhában.

Valaki figyel.

Hirtelen úrrá lesz rajtam a rémület.

Kábult vagyok, és alig bírok mozogni. Nézek, de nem látok semmit.

Biztosan csak az elmém játéka. Ugyan ki figyelne? Talán ebben a nagy esőben nem is látnak. Hisz’ szürke ruha van rajtam. Még a pirosat is alig lehet észrevenni, olyan sűrű függöny vesz körül.

Mégsem hagy nyugodni az érzés. Lassan oldalra fordítom a fejem. Fájdalmasnak érzem a mozdulatot. Kicsit erőltetni kell a szemem, hogy lássak, de valóban van ott valaki. Látom, hogy kinyúl a keze, át az esőfüggönyön keresztül valamiért.

Engem néz folyamatosan, de máshoz beszél, akit én nem látok. Aztán lassan közeledik felém. Egy vastag takaró van a kezében, amiért hálásan nézek rá. Már fel sem fogom, mennyire fázom. Leguggol mellém, és rám helyezi. Valamit kérdez, de nem értem. Csak egy halk hangfoszlányt hallok. Lehet, nem is a saját nyelvemen szólt hozzám? Nem értek semmit, ami körülöttem történik.

Pontosan tudod, mi történik –

zendít rá újra a tudatalattim.

Oh, az átkozott, miért nem hagy már engem békén?

Azt akarom, hogy csak a testem fájjon, és semmi másra nem akarok összpontosítani.

Érzem, hogy a férfi megmozdul mellettem. Próbálok felé fordulni, de nem megy. Nincs bennem elég erő. Csak most veszem észre, hogy remeg az egész testem. A fogam is összekoccan. Biztosan a hidegtől.

Vagy az érzésektől, amikről nem akarsz tudomást venni –

kínoz tovább szüntelenül, esélyt sem adva arra, hogy egy kis békére leljek.

A férfi úgy mozdul, hogy szembe kerüljön velem. Hirtelen nem látok semmi mást, csak két csodás barna szempárt, és egy gyönyörűen ívelt szájat. Az arcomat a két tenyere közé fogja, és óvatosan, enyhén megemeli a fejem. Alig lehet idősebb nálam, de egyáltalán nem ismerős.

Szavakat formál a szájával. Talán azt kérdezi, jól vagyok-e. Bizonytalanul bólintok.

Még a kérdésben sem vagyok biztos, nemhogy a válaszban.

Jól vagyok?

Nem tudom. Annyi érzés kavarog most bennem, és annyi gondolat, amit kizártam a valóságból.

Ez a valóság, vagy csak álmodom?

Ha ezekre a kérdésekre sem tudom a választ, honnan is tudhatnám, hogyan érzem magam?

Olyan, mintha valami ostoba filmet néznék hang nélkül. Csak azt érzem valóságosnak, hogy fázom. A szempilláim egyre nehezebbek, és én képtelen vagyok nyitva tartani a szemem. Próbálom, de túl nagy a kísértés. És nekem nincs több erőm a küzdelemhez. Hagyom, hogy lecsukódjanak, és sodródni kezdek. Két erős kéz gyengéden megpaskolja az arcomat. Kinyitom még egy pillanatra a szemem, mert a bőrömet szinte égeti az érintés okozta fájdalom.

Aztán mintha valaki hirtelen hangot adott volna a televízióra, minden megtelik élettel. Egy férfi térdel le mellém sietve.

– Kisasszony, hogy érzi magát? – kérdezi, én pedig bágyadtan ránézek.

Megismerem a ruháját, mentős.

Miért kell nekem orvosi ellátás?

Hirtelen ezer féle érzés önt el.

Megfordul velem a világ, minden hang egybeolvad, és körbevesz valami puha, békés sötétség.

Olyan jó érzés. Csak fekszem csendben, és már nem is fázom. Kicsit forog velem a sötétség, de nem rossz érzés. Inkább mintha puha karok ölelnének.

Felmelegítenek és megnyugtatnak. Azt hiszem, szívesebben vagyok itt, mint a hideg hídon.

Vajon mit kereshettem ott?

Anyám tutira meg fog ölni, ha leléptem arról az estélyről. Nem is emlékszem, hogy ott lettem volna. Elindultunk, abban biztos vagyok. Késésben voltunk, és mérgesek voltak. Emlékszem, Nicholas üzenetet küldött. De nem tudtam elolvasni. A hídon mentünk éppen át, és jött az a nagy fényesség.

– Lassabban, már esik! – cseng a fülembe anyám aggodalmas hangja. – Már úgyis elkésünk.

Ebben a pillanatban már tudom, mit jelent az egész.

Újra megfordul velem az egész világ. Eltűnik az a puha feketeség, ami eddig elrejtett mindent. A nyugalmat a fájdalom kínzó érzése váltja fel.

Tudom, mi történt, de eszem ágában sincs kimondani.

Connor

Nem is emlékszem rá, valaha éreztem-e magamat ennyire szarul. Még az ágyból sem volt kedvem kikelni.

Vele akartam lenni.

Mellette akartam lenni, bármennyire is helytelen volt. Túl sokat jelentett már ahhoz, hogy ilyen egyszerűen hátat fordítsak neki. Soha nem volt olyan, mint a többi.

Szeretem őt.

Azt hiszem, az első pillanattól fogva.

Pont ezért ő a gyenge pontom, amit Lou nagyon is jól megtalált.

Meg kell védenem őt, mert szeretem. Ezért pedig mindent meg kell tennem, ami csak hatalmamban áll.

Csak ne lenne olyan kibaszott nehéz távol tartanom magam tőle!  Tegnap láttam, ahogy az utca túloldalán ácsorgott, és a házat figyelte.

Tudtam, hogy rám vár.

Tudtam, hogy látni szeretne.

Talán magyarázatot is a tettemre.

És én olyan közel voltam ahhoz, hogy elgyengüljek.

Hogy odamenjek, átkaroljam és elmondjam neki, mennyire szeretem. Bármit megtennék azért, hogy nyugodt, biztonságos élete legyen.

Kimásztam az ágyból, de csak azért, hogy magamhoz vegyek egy üveg méregerős piát. Talán könnyebb lesz az egész, ha nem emlékszem semmire. Vissza kellene találnom a seggfej Connorhoz, aki képes nagyon mélyen eltemeti az érzéseit. Aki nem törődik azzal, a másik mit érez, csak elveszi azt, ami neki kell.

Tudtam, hogy baj lesz abból, ha hagyom, hogy valaki újra a szívem közelébe férkőzzön.

De hagytam én ezt?

Nem hiszem.

Egyszerűen csak megragadott, elsodort, és maga alá gyűrt.

De annyira jó érzés volt.

Annyira mámorító.

Annyira kibaszottul észvesztően jó, mint egy rohadt erotikus álom.

– Connor, mi a francot csinálsz? – hallottam meg egy ismerős hangot valahonnan a távolból. Tudtam, kié, csak nem jutott eszembe a neve. Próbáltam megfordulni, de a testem nem volt túl együttműködő állapotban. Megszédültem, ahogy próbáltam felállni, és elterültem a földön. A csattanásból ítélve valami asztalt is feldönthettem. – Az istenit, Connor! – hallottam ismét a hangot, és éreztem, ahogy két erős kéz megragad.

– Vincent? – kérdeztem bizonytanul. – Hol az üveg, haver?

– Ki más lenne? Mi a jóistent csinálsz, haver?

– Felejtek – feleltem egyszerűen, miközben próbáltam felmérni a helyzetet, vajon Vincent mit csinál velem.

– Bassza meg, Connor! Az utóbbi időben hülyeséget hülyeségre halmozol. A francért kellett beugranod abba a hülye ringbe? A francért kellett elhagynod? Képesek vagyunk arra, hogy megvédjük.

– Én még abban sem vagyok biztos, hogy magunkat képesek leszünk megvédeni.

– De meg fogjuk. Most szépen kijózanodsz és bemész hozzá, ahogy megbeszéltük, Connor.

– Miért, ma kedd van? – kérdeztem, és igyekeztem meglepett tekintetemet Vincentre fókuszálni.

– Igen, Connor, ma kedd van, és ma kurvára le fogjuk rendezni ezt az egészet Lou-val anélkül, hogy feláldoznád magad bármilyen formában is – felelte, és valamit tett, amit az első pillanatban fel sem fogtam.

– Bassza meg! – hangzott az összegzésem, ahogy eljutott ködös tudatomig, mi a szar is történt. Vincent simán képes volt belökni a zuhany alá, és jéghideg vizet engedni rám. – A kurva életbe, haver!

– Bocs, de muszáj kibaszott gyorsan magadhoz térned. Félóra múlva bent kell lennünk a börtönben.

– Jöhettél volna korábban is.

– Nem gondoltam volna, hogy kiütöd magad. Úgy tűnt, végiggondoltad, mit fogsz tenni, és Connoros hidegvérrel végig is csinálod.

– Úgy is lesz, de…

– Oké, most zárjuk le a Lou-s részt, aztán megbeszéljük, miért volt ostobaság elhagynod a nőt. Igyekezz, Connor! – mondta, és kiment a fürdőszobából.

Én pedig lassan lecsúsztam a zuhany fala mellett és hagytam, hogy a hideg víz végigfolyjon testemen.

Utáltam ezt a zuhanyt. Még ez az átkozott gép is csak arra emlékeztetett, mennyire jó volt vele minden pillanat.

Az első pillanat, amikor igazán megnyílt nekem… ahogy csorgott ránk a forró víz, miközben apró kezei bejárták a testemet.

Ahogy belenyúlt a szárítógépbe, és én csodálhattam hosszú lábait… olyan kibaszottul szexis volt, amikor dühös volt.

– Kész vagy, Connor? – hallottam meg Vincent türelmetlen hangját. Igaza volt. Össze kellett szednem magam, és rendbe szednem a dolgokat. Rominát akartam és egy boldog életet vele, de ehhez az kellett, hogy örökre eltüntessem Lou-t.

– Még két percet kérek! – kiabáltam vissza, hogy megnyugodjon. Mondjuk össze is akartam szedni magam, mert csak úgy kaphatom vissza az életemet.

Pontosan félóra múlva már a börtönben voltunk, és a karikás szemeimen kívül semmi sem árulta el, néhány napja milyen pocsékul érzem magam. Armani öltönyöm tökéletesen illett rám, a cipőm hibátlan, fehér ingem magától is megállt volna, a hangom határozott, kemény és tekintélyt parancsoló.

Lou nem neszelhette meg, hogy Rominával elvett mindent, amiért még érdemes volt élnem. Akkor ennek a beszélgetésnek nem lenne semmi értelme, mert biztosan nem kötne velem semmilyen alkut.

– Ulysses, Ulysses – mondta, ahogy meglátott, és nekem a hideg futkosott a hátamon a név hallatára.

– Connor vagyok, és ezt te is tudod – feleltem, miközben helyet foglaltam vele szemben.

– Csak egy taknyos kölyök vagy piszok nagy szerencsével.

– A szerencsének ehhez semmi köze, Lou. Te is tudtad, én is tudtam, hogy mindent meg fogsz tenni azért, hogy megtalálj. Csak arra nem gondoltál, hogy felkészülök a látogatásodra.

– Alábecsültek, ebben igazad van, és úgy látszik, végzetes hiba volt.

– A kapzsiságod volt végzetes, Lou. El kellett volna fogadnod a pénzemet és továbbállnod.

– Te is tudod, hogy nem tehettem. Ha hagytam volna, hogy elsétálj, az veszélyes példát statuált volna. De győztél, Ulysses – mondta, és tudtam, hogy szándékosan használta ezt a nevet. Pontosan tudta, mennyire gyűlölöm, és milyen szenvedélyesen próbáltam megszabadulni tőle. – Vásárold ki a nevedet. Gondoskodj a fiamról, amíg börtönben vagyok, és elfelejtjük egymást – mondta, én pedig elé toltam egy papírt és egy ceruzát, mintha bíznék benne.

Visszatolta a papírt, amikor végzett, én pedig zsebre tettem. Igazából nem is kért sokat az életemért cserébe. De tudtam, hogy képtelen sportszerűen játszani, így fel voltam már készülve rá, hogy végleg elpusztítsam.

– És hogy van a kis barátnőd? – kérdezte, ahogy kitoltam a széket, hogy indulhassak. Még rengeteg dolgom volt, mielőtt elhagyom az országot.

– Nem a barátnőm – fordultam vissza, és válaszoltam a szemébe nézve rezzenéstelen arccal. – Csak egy ribanc, akit néhányszor megkeféltem, és azt hitte, ez már szerelem.

– Ugyan, Connor. Még a vak is látta, hogy sokat jelent neked.

– A vaksi szemed sok mindent rosszul látott, nem igaz? – mutattam körbe a rácsos ablakokon, majd elindultam kifelé. – Ja, a fiadról pedig mindennap gondoskodtam attól a naptól kezdve – mondtam, mielőtt kiléptem az ajtón majd továbbhaladtam, figyelmen kívül hagyva az ordítását.

Nemsokára a padlóra fogom küldeni még akkor is, ha én is odakerülök. Tudnia kell, hogy soha többet nem szarakodhat velem.

– Mit forgatsz a fejedben, Connor? – nézett rám Vincent fürkésző tekintettel.

– Kifizetem Lou-nak, amit kért – feleltem halálos nyugalommal, ahogy beültem az autóba.

– Oh, nem, engem nem baszol át, Connor. Valami jóval nagyobb dobásra készülsz, hisz’ arra utaltál, hogy él a fia.

– Meg akarok védeni mindenkit, akit szeretek, aki fontos nekem. Te is tudod, én is tudom, hogy Lou szavára nem lehet adni. Soha nem volt benne még betyárbecsület sem. Ez csak úgy lehetséges, ha végleg elintézem és padlóra küldöm. Nem érdekel a szervezte, az illegális játékai, sem a mocskos pénze. Egy dolog érdekel, hogy békén hagyjon engem és mindenkit, akinek köze van hozzám.

– Remélem, nem arra készülsz, amire gondolok, mert az öngyilkosság lenne.

– Lezárom a múltat a magam módján, Vincent. Ti csak arra figyeljetek, hogy Rominát ne bántsa addig se.

– Ezt kérned sem kell, haver. Ugye tudod, hogy a szexi doktornő melletted lenne a legnagyobb biztonságban?

– Valóban? Mert az utóbbi időben elég sokszor került miattam kórházba.

– Nem miattad, hanem az ostoba döntéseid miatt, amit ezek szerint képes leszel még tetézni.

– Az ég szerelmére, Vincent! Nem lehetne, hogy legalább te támogatsz engem?

– Miben? Az öngyilkosságban?

– Nem lesz semmi baj. Mindig van egy tervem, ami többé- kevésbé úgy sül el, ahogy szeretném. Tőled pedig azt várom, hogy támogass benne.

– Ahogy mindig is végignéztem a kispadról, hogyan baszod tönkre magad és az életedet – felelte egy drámai sóhaj kíséretében. Tudtam, hogy igaza van, de azt is, hogy nem fog megállítani. Mert pontosan tudta, hogy mindig megvédtem a családomat. Bármi áron. – Akkor hazavigyelek?

– Nem, menjünk az irodámba. Van még egy találkozóm ma.

– Ahhoz képest, hogy egy órája még kikészülve feküdtél a lakásodban, elég sűrű lett a programod.

– Hát igen. Az önmarcangolással nem megyek semmire, igaz? Csak az számít, amit teszek.

– Jó ember vagy, Connor. A legjobb, akivel valaha is találkoztam – felelte, miközben leparkoltunk az irodánál.

Hát efelől komoly kétségeim voltak, de mindent megteszek, hogy jóvátegyem a hibáim többségét. Bár azokat az életeket már nem menthetem meg, amiket elvettem, de más embereken még segíthetek. Ezért próbáltam a lehető legtöbbet jótékonykodni.

Össze kellett szednem magam, és az előttem álló feladatokra összpontosítani. Csak akkor van esélyem rendbe hozni a kapcsolatomat Rominával, ha ezt elintézem.

– Dr. Blye, köszönöm, hogy eljött! – nyújtottam a kezemet az ügyvédnek, aki már az irodám előterében várakozott.

– Ez csak természetes, Mr. Greyson! – fogadta el a felé nyújtott kezet, és barátságosan megrázta. Hát a kisebb vagyonért, amit havonta fizetek neki, el is várom, hogy nyájas legyen. De ez egyáltalán nem számított most. Remek ügyvéd volt, és ebben a pillanatban kész vagyok rábízni a hátralévő életemet.

– Menjünk be az irodámba. Kér egy kávét vagy vizet?

– Egy kávé azt hiszem, jólesne.

– Máris viszem, Mr. Greyson! – hallottam meg a csodatitkárnőm hangját a hátam mögül. Rá kellene koncentrálnom, hogy visszatérjek az imádott, érzelmek nélküli életemhez.

Na jó, majd koncentrálok erre, ha végeztem az ügyvéddel.

– Miben segíthetek, Mr. Greyson? – kérdezte, miközben helyet foglalt velem szemben, és én felvázoltam neki az elképzelésemet.

Lou tárgyalásán vallani akarok ellene.

– Én azt javasolnám, kössünk egyezséget az ügyésszel, de hagyjuk a nyilvánosságot.

– Ha mindenképpen vallomást akarok tenni? Tisztában vagyok a lehetséges következményekkel.

– Előnyös egyezséget tudok kötni, azzal nem lesz baj. Olyan információk birtokában van, amire a vádnak nagy szüksége lesz. Inkább arra gondoljon, milyen hatással lesz ez az életére, a kapcsolataira.

– Azzal nem lesz gond. Csak érinthetetlen akarok lenni a szervezet számára.

– Jó, de akkor egy szegény árva tizenhat éves fiú történetét fogja elmesélni. Szimpátiát fogunk kelteni az esküdtekben, anyákban, és a veszélyeztetett korosztályban. Ezt a részét rám kell bíznia, mit mond el.

– Nem hiszem, hogy mártírt kellene belőlem csinálni, de természetesen követni fogom a tanácsait, dr. Blye. Nem szándékozom börtönbe menni, ha nem muszáj, de nem is akarok kibújni a büntetés alól.

– Még csak tizenhat volt, Mr. Greyson. A szülei halála után, tele adóságokkal, a beteg nővérét ápolva. Nem hiszem, hogy lenne esküdtszék, aki elítélne egy ilyen szívszorító történetet. Ott volt Lou, aki viszont pontosan tudta, mibe rántotta bele magát, és csak az élete árán engedte volna szabadon. Kicsit mesél a szökésről, a sebeiről, a balesetről, és szem nem marad szárazon.

– A balesetben résztvevők közül senkit sem akarok megnevezni.

– Nem is kell. Csupán a menekülés tényéről beszéljünk. Az akkor történt balesetet egyáltalán nem kell megemlíteni. Koncentráljunk arra, Lou mennyire nem akarta, hogy tisztességes életet kezdjen. Aztán beszélek majd arról, azóta is mennyit jótékonykodik. Kérem, erről az összes adatot küldje át nekem. Illetve azt is, hány embernek adnak a vállalkozásai munkát.

– Rendben, ez nem probléma.

– Jó kezekben van, Mr. Greyson. Mindent megteszek azért, hogy a tárgyalás után az első repülővel jöhessen vissza.

– Tudom, de arra is fel vagyok készülve, ha az ügyész nem akar alkut.

– Nem hiszem, hogy ekkora bakit elkövet. Lou sokkal nagyobb fogás, mint a maga bebörtönzése. Ha nem akar alkut, nem akar információt sem. Teszem a dolgom, Mr. Greyson, tájékoztatom, amint vannak eredmények, és az utazás napjáról.

– Várom, dr. Blye. Mindent elrendeztem, mindenre felkészültem, és nagyon szeretnék gyorsan túllenni rajta.

– Nem hiszem, hogy a tengerentúlon húzni akarnák az ügyet. Ez egy hatalmas fogás, Mr. Greyson. Húsz éve próbálják elfogni Lou-t és az ő kis szervezetét, a Bátrak Ligáját. Olyat tett, ami a rendőröknek ennyi éven át sem sikerült – felelte az ügyvéd és magamra hagyott.

Leroskadtam a székbe, és néhány magányos pillanatra vágytam.

De csak vágytam.

Vincent szinte azonnal berontott az irodámba, mint egy dúvad.

Aggódott.

Mindenki azt tette.

Ő is ott volt szinte az első alkalomtól, ahogy beszálltam abba az átkozott ringbe. Ahogy Zéró is, aki hagyta magát bokszzsáknak használni, hogy minél hamarabb véget vessen valaki a szenvedésének. Míg rá nem vettem, hogy előkészítsük a szökés tervét. Hűséges barátok voltak a legocsmányabb időben.

– Minek volt itt az ügyvéd, Connor? – szegezte nekem a kérdést, és gyanakodva kezdett méregetni. Vincentet nem volt könnyű átejteni.

– Csak meg kellett beszélnem vele néhány dolgot, Vincent.

– Milyen dolgokat? Az ügyvéddel évek óta én tárgyalok. Nem lehet olyan ügy, amiről én nem tudok.

– Személyes természetű az ügy.

– Ha Lou-val kapcsolatos, akkor az nem személyes természetű, hanem mindannyiunkat érintő. Személyes természetű az, ha egy Vegasban részegen köttetett házasságot akarsz felbontani, mielőtt a doktornő rájön. De tudtommal az egyetlen feleségedtől kilenc éve elváltál. Szóval ki vele, Connor, miért volt itt az ügyvéd?

– Nem lehetne, hogy most az egyszer a saját ügyemet én intézzem? – kérdeztem ingerülten. Ha most elmondom, mire készülök, nem lesz isten, aki visszatartja attól, hogy velem jöjjön. Persze attól sem, hogy elmondja Judithnak. És én nem akartam újra fájdalmat okozni nekik.

– Valami oltári nagy baromságra készülsz, igaz?

– Csak eladom a szüleim házát, és lezárom a múltat az Államokban.

– Ehhez minek kell egy ügyvéd, akinek a fő profilja a büntetőjog? Ugye nem engem akarsz átbaszni, Connor? Előbb tudom, mire fogsz gondolni, mint ahogy rágondolsz. Ettől voltunk mi jó csapat, és ezért voltunk képesek túlélni ezt az átkozott poklot.

– Akkor mondd meg te, Vincent, mire készülök – feleltem ingerülten, hátha leszakad a témáról. Nem tetszett, amit csinált, és az sem, amit éreztem miatta. A lelkiismeretemre próbált hatni, és arra most nem volt szükségem. Már így is romokban volt az egész életem, és a szívem apró szilánkokra tört.

– Szerintem vallani akarsz Lou ellen az egyezség ellenére, mert nem bízol benne. Valami eszement észjárást követve nem érdekel, hogy téged is lesittelhetnek miatta.

– Pontosan tudom, de most csak az a fontos, hogy megvédjem őket.

– Azt hiszed, hogy Lou le fog szállni rólad csak azért, mert az egész szaros, nyomorult életedet kiteregeted?

– Azt hiszem, hogy nem lesz már mivel zsarolnia, így be kell érnie a pénzzel, amit kapott. Ha nyilvánosságot kap az egész, nem hiszem, hogy lesz mersze a közelembe jönni.

– Ez baromság, Connor, és nagyon veszélyes játék. A fia miatt mindig is üldözni fog, hisz’ kómában