Az istennő kegyeltje: Periklész élete

By Száva István

Pallasz Athéné, a tudományok és művészetek istennője senkit sem tüntetet ki annyira kegyeivel, mint Periklészt, aki sem művész, sem tudós nem volt, mégis többet tett a művészetekért és tudományokért bárkinél. Az istennő szent városának, Athénnak Periklész a legnagyobb államférfia. Az ő korszaka nemcsak Athénnak, nemcsak az egész antik világnak a virágkora, hanem máig is az egész emberiségnek egyik kimagasló időszaka. Befelé az ókor legtökéletesebb demokráciáját, kifelé egy óriási birodalom hatalmát építi ki Periklész Athénból, mindezen felül mintaképet állít az egész hellén világ elé, hogy megtanítsa az élet szépségeire és e szépségek élvezetére. Periklész csak annyit kért az istennőtől, hogy városa, Athén, a maga korában Hellász tanítómestere legyen. Hogyan lett azzá, milyen volt az élet ebben az ókori világvárosban és az ókori világbirodalomban – erről szól Száva István könyve.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633765722

Book preview

SZÁVA ISTVÁN

AZ ISTENNŐ KEGYELTJE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1969

Korrektor: Kékesi Judit

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-572-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Száva István jogutódja

1

Az ég odafenn még csak sötétszürke volt, és egyetlen csillag sem ragyogott rajta, idelenn azonban itt-ott már kigyulladt egy-egy fáklya, és ahogyan imbolygó fénye átszüremlett a bokrok sarjadó lombjain, a tétován átfutó árnyak különös foltokat festettek a három fiatalember arcára.

– A többieké már ég. Gyújtsuk meg mi is… Vagy egészben akarjuk hazavinni a fáklyáinkat? – sürgette a legifjabbik a többit.

– Ne félj, nem késünk el! – nyugtatta a középső. – Különben sem ég a „többieké", csupán néhányan gyújtották meg, akik éppolyan türelmetlenek, mint te… Csak akkor szokás meggyújtani a fáklyát, amikor már koromsötét van.

– Ariphrón mindig türelmetlen. Ezt nem vetted még észre, Periklész? – szólalt most meg a legidősebb. – Pedig ő a legfiatalabb közöttünk, de ő siet a legjobban.

– Te könnyen beszélsz, Anaxagorasz – felelt Ariphrón kissé panaszosan. – Kerek tíz évvel vagy idősebb nálam, elég eleusziszi misztériumot láthattál. És Periklész is harmadszor van már itt. De én most először. Amíg nem lettem tizenöt éves, nem engedtek.

– Elfelejted, hogy én nem éltem Athénban – nevette el magát Ana­xagorasz. – Klazomenaiban pedig nincsenek eleusziszi játékok… Én is csak másodszor látom.

– De én csak most először – duzzogott tovább Ariphrón. – Most már igazán meggyújthatjuk a fáklyákat!

– Gyújtsd meg! – hagyta rá Periklész, és csendesen elmosolyodott öccse türelmetlenségén.

Ariphrón boldogan futott a legközelebbi fáklyás csoporthoz, és egy perc múlva már lobogó lánggal tért vissza. Meggyújtotta két társának a fáklyáit is, aztán egészen átszellemült arccal kukkantott be minden bokorba, útelágazásba, sziklatömb mögé.

– Perszéphóné, Perszéphóné! Én kereslek, Démétér, az anyád!

Ugyanez a kiáltás visszhangzott jobbról-balról, elölről-hátulról, ahol most már mindenütt izgatottan ide-oda cikázó fáklyák fénye lobogott.

– Ezt az ünnepet tartom a legszebbnek – szólt most Periklész Ana­xagoraszhoz. – Mert a hitnek, a bizalomnak, a szebb jövőnek az ünnepe. Akármilyen mélyre rejtette is Hadész Perszéphónét, mi már tudjuk, hogy Démétér ma éjszaka meg fogja találni a leányát… És megtalálja minden esztendőben. Felhozza a földre, és vele együtt felhozza a tavaszt.

A másik elnevette magát.

– Tökéletesen igazad van. De éppen ennyire igazuk van azoknak is, akik viszont azt mondják, hogy hiába rejti Démétér a leányát tarka virágok és zöld lombok közé, Hadész mégis minden ősszel újra rálel, és leviszi magával az alvilágba. És vele együtt leviszi a tavaszt meg a nyarat is, hogy az őszt és a telet hagyja itt nekünk… Azt hiszem, az életben ugyanannyi ok van a bizakodásra, mint az elkeseredésre. Ki-ki azt választhatja ki magának, amelyikre több kedve van.

Periklész néhány pillanatig eltöprengett, aztán határozottan megrázta a fejét.

– Nem, Anaxagorasz, nincs igazad. Vagy ha igazad van is, de nem úgy, ahogyan te gondolod. Lehet, hogy a természetben ugyanannyi ok van a bizakodásra, mint a lemondásra, de az emberek mégis a bizakodást, a hitet, a reménykedést választják. Nézz körül, mennyi fáklya! És minden fáklyát egy emberi kéz tart. Eleuszisz százharmincöt sztadionra van Athéntól. Vissza ugyanannyi, összesen kétszázhetven.{1} És közben félórákig toporogni minden szent fánál, forrásnál, kőnél. Mit gondolsz, miért vállalja ezt ennyi ember, ha nem az élet szépsége felett érzett örömében?… Igen, az ember szépnek látja az életet, mert szépnek akarja látni. És ez már önmagában is szép. Talán éppen ez a legszebb az életben.

Most Anaxagorasz hallgatott egy ideig, míg megszólalt:

– Biztos, hogy van abban valami, amit mondasz. Az ember az egyetlen olyan élőlény, amely keresi a szépséget. Az állat legfeljebb azt keresi, ami jó neki. De ami szép is, azt csak az ember. – Hirtelen halkan felnevetett. – Látod, az apád azért fogadott melléd, hogy tanítsalak. De néha én is tanulhatok tőled. Tulajdonképpen vissza kellene adnom az erre eső pénzt.

– No, csodálkoznék Xanthipposz, ha felajánlanál neki egy negyed obulust. Mert ennél többet nem ér, amit most tőlem tanultál.

– Az egyáltalán nem olyan bizonyos – felelte Anaxagorasz elkomolyodva.

– Hova lett ez az Ariphrón? – nézett most szét a bátyja. – Addig keresi Perszéphónét, amíg ő vész el.

Anaxagorasz is megállt, kutatva körültekintett, aztán egyszerre felfedezte.

– Épp most fordul be ott a cserje mellett!

– Ariphrón! – kiáltott utána harsányan Periklész, de öccse se látott, se hallott, már el is tűnt az oldalösvényen. Kénytelen volt maga is utána iramodni. De éppen a fordulóban, amelyet egy bokor eltakart, futás közben beleütközött egy fiatal lányba, olyan erővel, hogy a lány elesett, és fáklyája elgurult. A fiú felsegítette, szabadkozott, fáklyáját is felszedte, de mindezzel nem békítette meg a lányt.

– Nem tudsz vigyázni?! Úgy robogsz, mint egy vadállat! Kíméletlenül agyontaposod az embert. Te, te… te hagymafejű! Te hagymafejű! – ismételte, és hangjában a sikeres megtorlás felett érzett káröröm csendült. Aztán hátat fordított, és úgy kezdte leverni khitónjáról a rátapadt port.

– Periklész, Periklész! – hangzott most harsányan a bokrok mögül.

A két fiatalember megtorpant és fülelt. Hamarosan ismét felhangzott a kiáltás:

– Periklész!

– Zeuszra mondom, ez Ephialtész – szólt Anaxagoraszhoz, aztán a hang irányába fordulva felelt: – Itt vagyok. Ephialtész, te vagy az?

De két pillanat sem telt belé, már ki is fordult az ösvényről egy húsz év körüli fiatalember. Ariphrón is vele jött.

– No, mit szólsz hozzám?! – üdvözölte Ephialtész, miközben a két fiatalember hosszan megölelte egymást. – Mindössze annyit hallottam, hogy valaki elkiáltotta magát: „Hagymafejű!" Ez senki más nem lehet, csak Periklész – gondoltam erre magamban. Hiszen már odahaza is mindig így hívtunk – mutatott barátjának rendkívül nagy terjedelmű koponyájára. – Mikor aztán még Ariphrónba is belebotlottam, akkor már semmi kétség nem lehetett.

– Szóval cseréljem ki a fejem? – kérdezte Periklész.

– A világért se! – tiltakozott Ephialtész. – Hiszen ha nem kiáltja az a lány, hogy „hagymafejű", akkor sohasem találkozunk így össze… Nohát, ezt a szerencsét! Jó ideje nem láttuk egymást.

– Amióta visszajöttünk Szalamiszról.

– Nono! Annyi azért nincs. Hiszen hogy másodszor menekültünk a perzsák elől a szalamiszi szigetre, annak is már három esztendeje.{2} Azóta egy egész nyarat együtt töltöttünk.

– Künn a birtokon. De Athénban nem találkoztunk. Hová tűntél?

– Hm! – kuncogott Ephialtész. – Valóban eltűntem. Sohasem találnád ki, hová.

– No?

– Spártába.

– Spártába?! Hogy kerültél oda?

– Hogy mondjam? Ez olyan tanulmányút volt. Apám annak szánta, és az is lett belőle. Csak nem úgy, ahogyan ő gondolta.

– Ebből nem sokat értek.

– Az úgy volt, hogy gyakran vitáztunk az öreggel. Szerinte helyes, ha az ember barátja a népnek, de nem szabad túlzásba esni. Én még az athéni szabadságot is keveslem, pedig hasonlítsam csak össze azzal, hogy mi van más városokban! Él neki Spártában egy régi vendégbarátja, végül elküldött ehhez. Én meg nem is bántam. Lássuk közelebbről, milyen is az a spártai élet.

– És láttad?

– Láttam. Mit mondjak nektek? Az előbb említettem, nem is bántam, hogy apám oda küldött. Most még kevésbé bánom. De ezer talentumért sem mennék el még egyszer! Inkább rabszolgának a perzsák közé!

– Mesélj!

– Napokig mesélhetnék. Röviden: az egész ország egyetlen katonai tábor. Ott a fiúk azért születnek, hogy annak idején majd eleshessenek a csatatéren, a lányok pedig azért, hogy ilyen sorsra ítélt fiúkat szüljenek… Itt vagyunk most ezen a Démétér-ünnepen. Hát ott nincsenek efféle ünnepek. Az istenek közül egyes-egyedül Arészt, a hadak istenét tisztelik. A legnagyobb ünnepük a Karneia, állítólag Apollón tiszteletére. De a valóságban erről szó sincs. Katonai menetben, katonai vezényszavakra vonulnak fel, a tábori életből vett jeleneteket mutatnak be, közben sátrakban kilencedmagukkal ebédelnek. Természetesen csak a férfiak, mert azok békében is mindig együtt esznek. Nem otthon ám, hanem ilyen közös étkezőhelyeken. Azt hiszem, ez azért van – nevette el magát –, mert odahaza az asszony fejéhez vágnák, ha ilyen ocsmány ételt tálalna eléjük. Így azonban annyira félnek egymástól, hogy mindegyikük úgy tesz, mintha nagyon ízletesnek találná ezt az undorító moslékot.

– Nem otthon esznek? – csodálkozott Ariphrón. – De miért nem?

– Nem szabad.

– Eljárnak hazulról enni?

– Nem. Egyáltalán nem élnek a családjukkal. Náluk ez a szokás. Nem is szokás: törvény. A felnőtt férfiak olyan katonai táborfélékben laknak.

– Békében is?

– Mindig… Mert mindig készen kell állni a háborúra… A férfiak csak ritkán járhatnak haza, és lényegében akkor is csupán azért, hogy eleget tegyenek állampolgári kötelességüknek, amely szerint minden családban legalább négy gyereknek kell lennie.

– Gyerekek a törvény intézkedésére?! – biggyesztette el ajkát Periklész.

– Ha az ember közelebbről ismeri a helyzetet, akkor megérti – válaszolt Ephialtész.

– Ezt én sohasem érteném meg – tiltakozott Periklész.

– Nem azt mondtam, hogy helyesli, csupán annyit, hogy megérti. A spártaiaktól az ember egyebet sem hall és lát, mint ilyesmiket, hogy tűrés, edzettség, megpróbáltatások elviselése, kitartás, bátorság. Csupa homéroszi hős nyüzsög az agorán, úgyhogy magamban már két drakhmát ígértem annak, aki felszisszen, ha egy tüskébe lép, vagy megégeti az ujját. De megmaradt a két drakhmám, mert ők nem sziszegnek, némán tűrik a szenvedéseket, ők hősök… A valóságban pedig eme nagy hősiesség mögött nincs semmi más, mint az örökös félelem, rettegés. Félnek tőlünk, félnek a thébaiaktól, még a korinthosziaktól is, szóval minden helléntől, aki nem spártai; leginkább azonban a saját helótáiktól rettegnek. A helóták jóval többen vannak, mint a spártaiak, a perioikoszokkal együtt pedig legalább még egyszer annyian. És a perioikoszok meg a helóták voltak valamikor az egész területnek az őslakói, sőt ezt tudják is magukról. A spártaiak tehát szakadatlanul remegnek amiatt, hogy ez valamikor eszükbe jut a leigázottaknak, és rájuk támadnak. Ez ellen úgy védekeznek, hogy valósággal rabszolgasorban tartják őket. A perioikoszok még hagyján, azoknak annyira-amennyire tűrhető az életük, persze nekik sincs semmiféle joguk, de minden helóta boldogan cserélne akármelyik athéni házi rabszolgával. Hogy csupán egyetlen példát említsek: minden spártai ifjúnak hazafias kötelessége, hogy állandóan kémkedjék a helóták között, és ha valami összeesküvésnek jönne a nyomára, a résztvevőket meg is ölheti, és senkinek sem tartozik számadással.

– És ki állapítja meg, hogy mi az összeesküvés? – kérdezte Periklész viszolyogva.

– A kérdéses spártai ifjú maga. Például meglát valahol egy kést, amelynek a pengéje szerinte hosszabb a szokásosnál, ez már kétségtelen jele az összeesküvésnek.

– Szörnyű!

– Az. De ne hidd, hogy csak a helóták élete szörnyű. Legalább ugyanilyen szörnyű az úgynevezett szabad spártaiaké, akik egész életükben ennek a rettegésnek a rabjai.

– Ez a legkisebb büntetés, amit ilyen rémuralomért megérdemelnek.

– És szerintem az a legrosszabb az egészben, hogy nincs kiút belőle. A rettegés szüli a rémuralmat, és a rémuralom szüli a még nagyobb rettegést… És nem tudnak jobb megoldást, mint hogy lényegében ötéves korától minden spártai fiú katonáskodik.

– Ötéves gyerekek katonáskodnak már?! – ámult el Ariphrón.

– Hát persze nem katonáskodnak a szó eredeti értelmében – mosolyodott el Ephialtész –, de már ekkor kezdik hozzászoktatni őket a katonai fáradalmak elviseléséhez… Ötévest mondtam? Dehogy ötéves koruktól kezdve! Születésüktől fogva. Nem pólyálják be a csecsemőket, mert az elpuhít. Aki pedig elpuhult, az nem lesz jó katona… Hát így! Kell erről többet mondani?

– Nem – felelte Periklész határozottan. Aztán gúnyosan kérdezte: – Vajon mit szólna egy ilyen spártai, ha megtudná, hogy én csak most kezdem meg katonai szolgálatomat, tizenhét éves koromban?

– Tudják jól. Persze nem azt, hogy te, Periklész, most kezdesz szolgálni, hanem hogy Athénban általában ez a szokás. Nagyon meg is vetnek bennünket emiatt… Általában nagyon rossz véleménnyel vannak rólunk katonai tekintetben. Mégis valamennyiüket elöntötte az epe, mikor Athén falai megépültek.

– Ezt nagyon ügyesen csinálta meg Themisztoklész – szólt Anaxagorasz elismeréssel. – Amikor a spártaiak tiltakoztak a városfalak építése ellen, elment hozzájuk magyarázkodni, és addig magyarázkodott, amíg a falak teljesen el nem készültek. Akkor aztán faképnél hagyta őket: főjenek meg a saját mérgükben!

– Miért nem akarták a spártaiak, hogy Athént fallal vegyük körül? – érdeklődött Ariphrón. – Milyen jó lett volna, ha hamarabb megépül. A perzsák sem tudták volna elfoglalni a várost.

– Mert ezek a falak nemcsak a perzsák ellen védenek, hanem mindenki ellen – magyarázta a fiúnak Anaxagorasz. – Mindenki, tehát esetleg a spártaiak ellen is.

– Pontosan így van – hagyta helyben Ephialtész.

– Valóban így gondolod? Hogy erre sor kerülhet valamikor?… Te most ott voltál náluk – kérdezte Periklész.

– Semmi sem lehetetlen… Ha ma vagy holnap nem is, de ki tudja, mi lesz húsz-harminc év múlva? Bizonyos, hogy nagyon féltékenyek ránk.

– De hát miért? A várfalak csupán védekezésre szolgálnak. Miért ok a féltékenységre, ha Athén meg tudja védeni magát?

– Mert akkor nem függ Spártától – felelte Anaxagorasz.

– Ez az egyik – erősítette meg Ephialtész. – De nemcsak a falak bosszantják őket. Legalább ugyanennyire a nagy hajóépítés is.

– Azt is Themisztoklész kezdte – vetette közbe Periklész.

– Úgy van… Már azt is nehezen viselik el – folytatta Ephialtész –, hogy végső soron ezekkel a hajókkal mi vertük meg a perzsákat, nem pedig a spártaiak szárazföldi serege. De még ennél is jóval erősebb bennük az aggodalom, hogy ez a hajóhad nagy hatalmat ad Athén kezébe.

– Semmi sem akadályozza meg őket abban, hogy ők is építsenek – jegyezte meg Anaxagorasz.

– De igen. A saját természetük. A világért sem akarnak kimozdulni Lakedaimónból. De a Peloponnészoszról aztán semmiképpen sem. Ami azon kívül esik, arról tudni sem akarnak. Az egyszerűen nem létezik a számukra.

– Hát nem kíváncsiak a világra? – lepődött meg Periklész.

– Nem.

– Hogy mi van másutt, hogy élnek más népek, mit tudnak, amit mi nem, mi jobb náluk, mi rosszabb, mint nálunk idehaza?

– Nem – ismételte Ephialtész. – Meggyőződésük, hogy náluk minden a legjobb, tehát semmi hasznuk sem lenne, ha másokat is megismernének. De káruk annál inkább, mert az idegen szokások esetleg elpuhítanák őket. Ez már valósággal rögeszméjük.

– Ez ostobaság! – szögezte le Periklész.

– Persze hogy az… De van erre más okuk is. Ha tengerre szállnak, és kereskedni akarnak, hát ehhez pénz is kell. De hát ki ad valamit a spártaiak vaspénzéért? Csak odahaza van értéke. De Spárta határain túl már egy marék fügét sem kapni érte.

– Tulajdonképpen sajnálni kellene őket – mondta Anaxagorasz rövid szünet után. Majd hozzátette: – Csak éppen nincsen nagy kedve hozzá az embernek.

– Különösen ha olyan közelről látja őket, mint én… De éppen eleget beszéltem már magamról. Mi van teveled? Szóval elkezdesz katonáskodni. Hol? – fordult barátjához.

– Kimónnál – felelte Periklész.

– Kimónnál?! Éppen nála?

– Miért? Talán nem tartod jó hadvezérnek?

– Nagyon jó hadvezérnek tartom. De te is tudod, hogy min csodálkozom. Hiszen Kimón Miltiadésznak a fia, te pedig Xanthipposzé. És Xanthipposz emelt vádat Miltiadész ellen, akit emiatt azután ötven talentum pénzbüntetésre ítéltek… Sőt hogy folytassam a csodálkozást, ezt az ötven talentumot nem is Miltiadész fizette meg, mert hiszen korábban meghalt, hanem a fia, Kimón. És most ehhez a Kimónhoz megy Xanthipposznak a fia.

– Valóban az apám emelte a vádat Miltiadész ellen.

– A marathóni győző ellen.

– A marathóni győző ellen a mükaléi győző – válaszolta Periklész öntudatosan. – A mükaléi győzelem sem volt kisebb a marathóninál. Sőt! Hiszen éppen te mondtad az imént, hogy végső soron nem a szárazföldön, hanem a tengeren vertük meg a perzsákat.

– Ne érts félre. Én teljes mértékben egyetértek Xanthipposszal. Csupán arra céloztam, hogy Miltiadész sok ember előtt nagy népszerűségnek örvendett. Nem volt tehát könnyű megküzdeni vele. És ilyen elkeseredett harc után most…

– Apám valóban elkeseredett küzdelmet folytatott Miltiadész ellen. Kimónt azonban mindig szerette és támogatta. A fiak nem felelősek az apák vétkeiért.

– És nem tartasz attól, hogy Kimón, ha így hatalmat nyer fölötted, esetleg rajtad áll bosszút?

– Nem. Ne felejtsd el, ha apja miatt lehetnének is ilyen érzései, önmaga miatt viszont hálának kell eltöltenie. Hiszen az én apám mellett tanulta meg a tengeri hadvezetést, neki köszönheti, hogy ma Athén egyik leghíresebb tengernagya… És gondolj arra, hogy Kimón is athéni, nem pedig spártai.

– Nono! De nagyon csodálja a spártaiakat. Valahányszor példálódzik, mindig arra hivatkozik, hogy egy spártai így tenne, egy spártai úgy viselkednék. Ezt tudják Spártában is, és egész Athénból őt szeretik még leginkább. Legfeljebb azt veszik tőle zokon, hogy ő is tengerész, nem pedig szárazföldi hadvezér. Akkor sokkal többre becsülnék.

– Valóban ennyire izgatja őket, hogy megerősítettük a hajóhadunkat? – kérdezte Anaxagorasz.

– Valóban. De leginkább nem az athéni hajóhad izgatja őket, hanem a déloszi szövetség. Amelyben benne van az egész szigetvilágnak minden jelentős városa, sőt még Kis-ázsiából is néhány. Ez együtt rengeteg hajót, legénységet, pénzt jelent. És a szövetség élén Athén áll, ami megsokszorozza az erejét.

– Ez is Themisztoklész érdeme – vetette közbe Anaxagorasz. – A déloszi szövetség létrehozása. Meg részben Ariszteidészé.

– De miért Athén erejét sokszorozza meg a szövetség? – tiltakozott Periklész. – Hiszen Déloszban van a pénztár, ott tartják a haditanácsokat, nem Athénban. Meg kellett találni a közös védekezés módját a perzsák ellen.

– Csakhogy a spártaiak szerint a perzsa veszedelem már megszűnt. De a déloszi szövetség fennáll. És igaz ugyan, hogy Déloszban tartják a haditanácsokat meg a hadikincstárt, de ott is azt határozzák, amit Athén akar, és a pénzt is arra fordítják, ami nekünk kedvező. Így mondják a spártaiak. És – tette hozzá cinkos mosollyal – valljuk meg, valóban így is van. De ez a helyes.

Periklész felelni akart, de ebben a pillanatban hangos örömujjongás töltötte meg a levegőt. Az ég is kivilágosodott: lobogni kezdtek az előre elkészített máglyák, amelyeket szentelt olajjal öntöztek le, hogy szinte szemvillanás alatt az egészet beborítsa a tűz. Az eleusziszi ligetben fel-alá áramló tömeg minden tagja most másik kezébe is égő fáklyát fogott, hogy lobogásuk elűzze az éjszakát. Az egész pagony zengett a boldog kiáltozástól:

– Perszéphóné, Perszéphóné! Démétér megtalálta Perszéphónét!

– Amint olyan csodálatos éleslátással előre megjósoltad – szólt Ana­xagorasz gúnyosan Periklészhez. – A tavasz ismét felköltözik a földre.

– Hát nem szép ez?! – mutatott körül széles karlendítéssel emez. – Ennyi örvendező ember!

– Dehogynem! Csak éppen a legnagyobb örömujjongásban sem helyes megfeledkeznünk arról, hogy fél év múlva Perszéphóné ismét visszaköltözik Hadész birodalmába.

– Benned már semmi fiatalos lelkesedés sincs! – legyintett Periklész tréfás bosszúsággal. – Te, te… Öreg Értelem!

2

– Valamennyi hajón minden rendben. Egy őrszolgálatot teljesít, harmincegy kettős rajvonalban horgonyoz a kikötőben. Az őrség mindenütt a helyén. Az evezősök pihennek, de két percen belül riadóztathatók. A jelek szerint nem lesz azonban