Eressz közel

By Igali Anikó

A férfi szexfüggő, a nő beteg.

Úgy vágyakoznak egymás után, hogy közben a férfi a becsületéért, a nő pedig az életéért küzd.

A virtuális világban ezek a problémák könnyedén legyőzhetők.

De mi van, ha átlépünk a való világba?

Ha a vágy titokzatos tárgya hirtelen testet ölt, és pőre valóságában mutatja meg magát?

Egy olyan valóságban, ahol még kísért a múlt, senki és semmi nem az, aminek látszik.

Ahol mindig a legváratlanabb helyről érkezik a támadás, és többszörösen bebizonyosodik, hogy a fehéren és a feketén túl, valahol a szürke árnyalataiban lakozik az igazság.

 

Létezik olyan magasztos cél, ami fölülírhat becstelenséget, akár gyilkosságot is?

Megéri mindent kockára tenni az áhított boldogságért?

Azért, hogy igazán közel kerülhessünk valakihez?

 

A One Night Only folytatásában (majdnem) minden kérdésre választ kapunk.

 

Akció, humor, erotika és egy beazonosítatlan fűszer elegye, amitől ez a regény igazán különleges.

• Language: Magyar
• Publisher: Pohner Anikó
• Release date: Jan 10, 2023

Book preview

1.

– Aranyoskám, higgye el, gyorsabban telne az idő, és az egész sokkal könnyebb lenne, ha néha beszélgetnénk egy kicsinykét.

– Hagyjon békén! Csevegjen mással kicsinykét!

– De hát drágám, én annyira sajnálom magát! Nem bírom elnézni, ahogy ilyen magányosan, szomorúan üldögél. Ilyen fiatal, csinos lány. Kedveském, hadd segítsek magának!

– Én nem vagyok magányos! Ahogy vége a kezelésnek, már jön is értem a barátom!

– Drágám, ne haragudjon meg rám, de szerintem néha bekísérhetné magácskát, egy kis erőt adna önnek. Olyan elveszettnek tűnik, édesem. De hát én pont azért vagyok itt, hogy ne érezze úgy, hogy …

– Tudom én, hogy maga miért van itt. Azért, hogy kiélvezze, mások mennyit szenvednek. Szégyellje magát! Maga, maga vén szatyor!

– Te direkt vásárolsz egyre vacakabb autót?

– Hu, de harapós vagy ma! Mint tudod, a múltban, ami pontosan ennek a romhalmaznak a megvásárlásához vezetett, hát nem minden alakult úgy, ahogy terveztem.

Rózsasándor jobban izzad, mint én. Konkrétan csurog róla a veríték. Vezetési technikája mit semmit változott; az utolsó pillanatban fékez, többen rá is dudálnak, és úgy rángatja a kuplungot, mintha az a legádázabb ellensége lenne.

– Egyébként is húzós napom volt, úgyhogy kérlek szépen Emma, ne szekálj már te is!

– Dehogyis szekállak! Köszönöm szépen, hogy fuvarozgatsz! Gondolom, akadna ezeregy fontosabb dolgod. Egyszóval hálás vagyok, mondd meg Reninek is!

– Jó, átadom, de ezt nem a Reni miatt csinálom. Ha nem a húgoddal járnék, neked akkor is segítenék, értve vagyok?!

– Értve vagy – mormogom, és gondolatban vállon veregetem magam, hogy annak idején kipenderítettem az életemből az én Rózsasándoromat. Az már persze negatív hozadéka a történetnek, hogy összejött a húgommal. A fene se gondolta volna, hogy egymás mellett kötnek ki. Szegény Reni! Igazán megérdemelt volna valami normálisabb fickót. Legalább egy fokkal normálisabbat.

– Nagyon fájt? – jut eszébe hirtelen.

– A sugár? Ugyan már! Egy kicsit hosszadalmas, amíg beállítják, hogy pontosan hová lökjék a dózist, de aztán már …, pár másodperc az egész, rutin eljárás – legyintek, és majdnem elsírom magam kínomban. Hogy bírtam ki én egyetlen napot is ezzel az érzéketlen, önző kreténnel?!

– Ne nézz bunkónak, oké?! Csak azért kérdezem, mert fogalmam sincs, hogy most mi van. Én úgy tudtam, hogy kábé fél éve volt a sugár, aztán műtét. Nem értem ezt az egészet!

– Jaj, Sanya, az előbb balra kellett volna fordulnunk! Amúgy meg először azért volt sugár, hogy kisebb legyen a tumor, és hozzá férjenek, amikor kisebb lett, akkor jöhetett a műtét, és most megint szükség van a sugárra, de lehetséges, hogy még a kemora is. De akárhogy is lesz, ez utóbbit mindenképpen kihagyom!

– Ó, a fenébe, igazán sajnálom! Nem akartalak felidegesíteni, csak hát én még plusz ezt is már egyszerűen nem bírom nyomon követni! Látod, ilyen az életem még most is! Zaklatott! Pedig Reni annyira más…, jaj ne haragudj, nem azért.

– Nem tesz semmit. Örülök, hogy jól érzitek magatokat egymással – mosolygok, és eldöntöm magamban, hogy akármennyire is izzadok, meg kóválygok a sugárkezelés után, ez az utolsó alkalom, hogy igénybe veszem ezt az ingyen fuvart. Még ha egy kicsit normálisabb lenne ez a nem normális, akkor is ciki feltartani valakit a hét öt napján, hétfőtől péntekig.

Éles kanyarral váltunk és két perc múlva már satufékezünk is az erősen amortizálódott tízemeletes előtt.

– Tényleg ne haragudj Emma, de sík ideg vagyok! Jó a lift vagy esetleg fölsegítselek a lakásba? – próbál empatikusnak tűnni Rózsasándor, és lopva az órájára sandít.

– A lift remek állapotban van, nyugodj meg. Még egyszer köszönöm a fuvart!

Rózsasándor izzó négykerékkel menekül, én pedig remegő lábakkal közelítem meg a lépcsőházat és a koszlott lifthez botorkálok. Az ajtó kinyitása heroikus küzdelem. Arra gondolok, hogy vajon hol lehetnek még ilyen mechanikusan nyitható vackok. Megnyomom a hármast. Meg se moccan. Türelmesen várok valami földöntúli segítségre, ami fölvonszol az emeletemre. Továbbra sem történik semmi, de úgy érzem, az a pár perc, amit a büdös lift koszlott falának dőlve tölthettem, elég erőt adott ahhoz, hogy megkezdjem az expedíciót a bérleményemhez. Remegő léptekkel megindulok fölfelé. Úgy érzem, hogy a testem egy irányíthatatlan, kocsonyás anyag, a lépcsőfokok pedig ragadós szurokkal vannak felkenve, de én akár a rendíthetetlen ólomkatona, vagy mint a szerelméért a szárazföldön a kínok kínjait is elviselő sellő lány, tántoríthatatlanul vánszorgok. A második emeleti lépcsőfordulónál tartok, és virtuálisan már ki is tüntetem magam egy túlélőknek járó gipsz plakettel a csodás teljesítményemért, amikor valami láthatatlan erő a könyökömnél fogva vissza ránt és olyan vehemenciával hajít a mélybe, akár a rongybabát egy jóllakott óvodás. Eszelős fejgörcs és hosszú percek múltán a láthatatlan erő elmosódott testet ölt egy torzonborz, magas és eszelős vigyorú férfi képében.

2.

– Apádat tényleg kirúgták a rendőrségtől?

– Már mondtam, hogy egy szupermarketben dolgozik biztonsági őrként.

– Na és hogy viseli?

– Most tényleg apámról akarsz csevegni? Ne csináld már, még azt se egyeztettük, hogy pontosan hol találkozunk!

– Dehogynem. Ne izgulj! Csak az a lényeg, azt intézd el, hogy ne vigyenek ki a reptérre! Taxit kell hívnod, oké?! Aztán persze nem a reptér felé kéred a fuvart. Ott várok rád a hídnál. Egy fehér Mercedessel. Természetesen „A" osztály.

– Huh, de izgulok! És Marci bácsinak mit mondok majd, ha felhívná az ügynökséget, és elmondják neki, hogy meg se érkeztem?

– Ne idegeskedj már emiatt! Azt mondod majd, hogy nem biztosítottak kellő feltételeket, bunkó volt a fotós, a szállás egy putri, a többi csajról meg lerítt, hogy nem modellek, hanem prostik!

– És szerinted ezt beveszi a Marci bácsi?

– Ő biztosan, de az apád már kevésbé. Szerelmem, épp ezért kérdeztem rá apádra. Ha esetleg visszavennék zsarunak…

– Akkor mi lenne?

– Az lenne, hogy utána nézne az ügynökségnek, mi meg lebuknánk. Pontosan az lenne. Oda lenne a mi kis romantikus kiruccanásunk!

– Jaj, azt nagyon nem szeretném! Már annyira kell, hogy találkozzak veled! Apámmal meg az a helyzet, hogy még egy varázsló sem tudná vissza repíteni a rendőrségre. Még a főnökét is kirúgták. Annyira szemetek voltak vele, hogy el sem tudom mondani! Úgy sajnáltam!

– Jól van Lilikém, ne sírj! Apád erős férfi és jó zsaru, csak idő kérdése és…

– Mondom, hogy soha nem kerül vissza! Még magánnyomozó se lehet, azt is megakadályozta az a valamilyen Ottó, az a nagyon gazdag, befolyásos akárki. Persze apám megfogadta, hogy ha addig él is, megtalálja a bizonyítékokat, hogy börtönbe zárathassa azt a gonosz embert, hogy aztán ott rohadjon rá a bilincs arra a gyilkosra!

– Lilikém, nyugodj meg! Apád szerintem is be fogja bizonyítani a saját igazát. Most csak kettőnkre koncentrálj, kérlek! Nehogy Marci bácsival vagy anyukáddal vitesd ki magad a reptérre! Valahogy érd el, hogy kirepülhess a kalitkából!

3.

Megfejthetetlen, hogy Gergő min felejtette rajt a tekintetét. Látszólag semmi különös nincs a lakóotthon hetvenes évek hangulatát felvonultató bútorzatán és az egyetlen növényen, egy sorvadozó filodendronon kívül, ami az alacsony belmagasság miatt kínjában kocka alakúra rokkant, a fiú mégis göndör szőkeségének és acélkék tekintetének méltóságával olyan figyelemmel ül az ormótlan fotelben, mint egy múlt századból ott felejtett cári trónörökös. Mióta idejött érte, talán kétszer nézett rá, futólag. Persze akkor sem a szemébe, hanem pontosan úgy, ahogy szokott: a háta mögé nézve, mintha az auráját fürkészné. De már az is haladás, hogy hagyja magát megölelni. Igaz, úgy, mint egy darab fa, egyszerűen csak hagyja, hogy átkarolja, de legalább már nem löki el magától. Ez hatalmas előrelépésnek számít. A férfi teljesen biztos abban, hogy ez Erikának köszönhető. Annak az ápolónak, akit valami mondvacsinált okból kirúgtak az intézetből. Mondjuk ezen ő már nem csodálkozott, sőt, furcsállotta volna, ha egy lelkiismeretes szakembert megbecsülnek.

– Pontosan hány papírt kell még aláírnom? Tudja, hölgyem, az időm véges, és talán magának nem kell ecsetelnem, hogy az autisták sem a türelmükről híresek!

– Nekem aztán nem kell őket bemutatni, már bocsánat! Egyébként meg, ha nem ilyen hirtelen áll elő azzal, hogy elviszi innen a Gergőt, akkor talán előzetesen előkészíthettem volna a papírokat – selypíti a duci, rendetlen frizurájú hölgy. – Ha eddig megfelelőnek találta az intézményünket, akkor nem értem, most mi történhetett, hogy ilyen hirtelen elviszi innen a fiút. Egyáltalán tudja maga, hogy mit vesz a nyakába?!

– Hogy merészel ilyen hangnemben beszélni velem?! Semmi köze hozzá, miért viszem el innen a fiam! De tudja mit? Legyen mindig éber, plusz ne játsszon a tűzzel, és kísérje csak figyelemmel a híradókat, akkor majd megtudja!

A nő nem reagál, elég őrületet hallott már mióta itt dolgozik. Nem történhet olyan, amin fennakad vagy meglepődne. Elszántan töltögeti az adatlapokat, és nyújtja a férfinak aláírásra. Végül is a főnöknő parancsba adta, hogy mindenben rendelkezésére kell állnia az úrnak. Nem értette és nem is érdekelte, hogy miért történik ez az egész.

És ez ennyiben maradt másnap, meg harmadnap is, mivel Sisak Gizella, az Óvó Kar Autista Lakóotthon alkalmazottja Bodor Gergő gondozott távozását követő héten egy közúti balesetben életét vesztette. A helyi újság szerint a gyalogos figyelmetlensége miatt történt a gázolás.

Pár nap múlva a szeretőjének, Balogh Gábornak a halálhíre már egyetlen flekkre sem izgatta a helyi médiumot. Gábor szintén a lakóotthon egyik dolgozója; túlsúlyos, izgága, a szívével gyakran betegeskedő, magának való, népszerűtlen ápoló. Korai és váratlan távozásán nem lepődött meg és nem is rendült meg senki.

4.

A hangszórókból a Szép nyári nap szól, ami a légkondicionált áruházból nézve valóban szép. Kinn kész apokalipszis van, negyven fok, kimerevített letargia a létezés. Látnivaló szempontjából persze már közel sem pokoli, sokkal inkább édeni állapotok uralkodnak. Még sohasem látott ennyire falatnyi rövidnadrágot, szoknyácskát, a dekoltálás minimalizmusáról már nem is beszélve. Bár az is igaz, hogy egy idő után a legnagyobb meglepetésére, beleunt az egészbe. Beleunt a tökéletes, meg a tökéletlen nők testébe is - így teljesen demokratikusan. Nem tudja már, hogy ki tudná meghatni, illetve nagyon is tisztában van vele, hogy kinek vannak ilyen képességei. Már megint elgondolkodott, és az a piperkőc Krisztián rajta is kapta. Az idézőjeles főnöke, egy huszonéves hülye gyerek. Az órájára mutat, utána meg mint valami edző, aki taktikai tanácsokat osztogat, fölvillantja férfiatlanul vékony csuklóját, melyen első látásra legalább félmillát érő óra mutatja, hogy hány fölösleges kibaszott percet kell még itt elszenvednie ebben a földi pokolban, és kört formázva jelzi, hogy sétáljon már egyet körbe az áruházban. Elég fura, mert minden részlegen külön ember van. Még csajok is, sajnos egyik sem az esete, de sebaj. Jól van baromkám, jár a baba, jár – mormogja, ahogy rávicsorít a melírozott sérójú majomra. Közben véget ér a Szép nyári nap, és Tom Jones rázendít a Sexbomb-ra. Áron a zene ütemére lépked át a zöldséges részleghez. Paradicsomot szagolgató öregúr és kígyóuborkát mustráló szőkeség mellett megy el. Nem bírja ki, hogy ez utóbbit ne szemrevételezze hathatósan, bár semmi értelme. A nő az uborkával a kezében tétován feléje fordul, és visszamosolyog rá. Sajnálom bébi, ez most nem megy – sóhajtja Áron, és az illatszer osztály felé veszi az irányt. Ez a kedvenc helye ebben a kócerájban, mert szinte csak nők ácsorognak itt hosszú percekig. Van egy tinilány, akinek hetente más a hajszíne, és a jövő heti stílusát az itteni hajfesték kínálat előtt szokta kitalálni. Akikre itt figyelni kell, azok a parfüm szagolgatók. Döbbenet, mi értéket képesek megfújni. Persze ő a csinosakat hagyja, hadd vigyék a szajrét, csak a rusnyábbakat kapja el. Mondjuk ez sem általánosítható ennyire, mert a múlt hónapban egy ápolatlan, lompos nőszemélynek elnézte a sampon és parfüm tolvajlást is. Ráfértek szegényre azok a cuccok.

Jelenleg itt is totális nihil, vihogó kislányokon és agyonhajszolt anyákon kívül senki. Tényleg, Lizának szüksége lenne valami hajfestékre. Az istenért nem jut eszébe annak a cuccnak a fantázianeve. Hívhatja fel azt az elmebeteg tyúkot!

Szárnyaszegetten battyog tovább a száraztészták, meg a marhapörkölt konzervek társaságába. Itt csak egyetlen fazon álldogál és nézelődik, aztán egy elefánt porcelánbolti finommotorikájával próbál egy bádogdobozba beforrasztott pacalpörköltet a nadrágja zsebébe erőszakolni.

– Sajnálom öregem, de velem kell jönnöd - szólít föl higgadtan Áron. Ez a hangsúlytalan, mondhatni unott hanglejtés megnyugtatólag szokott hatni a rajtakapott tolvajokra. Elviszi hátra, ahol megmutatják neki a felvételt a balfasz próbálkozásáról, elbeszélgetnek vele, megnézik, esetleg van-e még nála valami. Ezzel a szerencsétlennel legalább le tudja a napot, aztán mára szabadulhat is.

A férfi lassan feléje fordul.

Ezt nem hiszem el – suttogja Áron, és lehajtott fejjel próbál tudomást nem venni arról, ami igencsak valóságos és szembetűnő.

– Hát ilyen nincs, és tessék, mégis! Pont a minap sztorizgattam rólad! Hé haver, gyere már vissza, ne hülyéskedj! Hát én vagyok az, a Dezső!

– Azt látom öregem – morogja Áron. – Lépj le szép nyugodtan, a zsebedben azzal az ízével, és többet ebbe a hodályba be ne tedd a lábad!

Elfordul a férfitól, és nyugodtan sétál tovább.

– Most komolyan nem ismersz meg?!

– Kopj már le, te szerencsétlen barom! – sziszegi Áron, és egy kicsit megszaporázza a lépteit, de a férfi nem adja fel, megy utána. – Takarodj már innen, vagy én magam hajítalak ki!

– Nem hiszem el, hogy nem ismersz meg! Hát a sorstársad vagyok! A szexfüggő anonim csoportból a Dezső!

Hirtelen minden szempár rájuk szegeződik, külön cirkusz lesznek a cirkuszban. Dezső tovább cifrázza.

– Á, értem már! Szándékosan nem akarsz megismerni! Persze jó helyed lehet itt, én is bírtam az ilyen melót! De hogy egy régi harcos társat így semmibe venni! Ez azért kimondom: gerinctelenség a velejéig – köp egyet a jégsaláta halomba a férfi. – Emlékszem, te folyton kurváztál, meg azokon a drága szextelefon vonalakon lógtál! Olyan különcnek tűntél, de én akkor is megéreztem a militáns kisugárzásod! Még mondtam is!

Áron lelassít, aztán megáll. Már egészen közelről érzi Dezső nem túl kellemes kipárolgásait; nem másnaposság, hanem soknaposság, sőt hetesség, borgőzös, állott, dohos pinceszag, a rothadás bűze.

– Mi történt veled, te szerencsétlen? – kérdi tőle, de nem vár választ, hanem megragadja a karját, hátracsavarja, és mint egy bűzölgő élő pajzsot, maga előtt tolva taszigálja az egyik személyzetis kijáró felé. Útközben összetalálkoznak piperkőc Krisztiánnal, aki felhúzott orral, undorodva fordítja el a fejét.

– Micsoda mocskos gazember vagy te, he?! Nem vállalod föl a múltad, a régi bajtársadat?! Undorító féreg!– rúgkapál Dezső. Áron érzi, hogy a közel egy éves utolsó találkozásuk óta a férfi pehely súlyúra fogyott. Erőtlen, bármit megtehetne vele, olyan akár egy magatehetetlen marionett bábu.

– Utoljára mondom, hogy fogd be, és takarodj a babkonzerveddel együtt! Ha még egyszer itt meglátlak…

– Akkor mi lesz? Még meg is ütsz?! Gratulálok! Egy agresszív állat lettél! Hát az még a szexfüggőségnél is gusztustalanabb! Hogyan süllyedhettél ilyen mélyre?!

– Dezsőkém, jegyezd meg: mindig van lejjebb!

– Csalódtam benned R. úr! Mélyen csalódtam benned! – vallja meg akadozó nyelvvel és bánatos képpel Dezső, ahogy föladja, és lassan tántorogva elhalad.

Áron nyomban sarkon fordul, vissza a klimatizált kartondobozok és az előre tempírozott dátumra érlelt déligyümölcsök világába.

– Sikerült haza zavarnod a barátodat? – kérdi pikírtan Krisztián.

– Persze. Muszáj volt mennie, mert ma ő a soros a főzésben – közli fa arccal Áron.

– Azért a kezed mindenképpen mosd meg, mielőtt visszamész a vevők közé!

5.

Most már tényleg elhiszem, lehet igazság abban a városi legendában, hogy a törpék utálják a normális testméretű embereket. Erre én vagyok a legjobb példa, hiszen mióta ezzel a nyavalyával szenvedek, határozottan irritálnak az idézőjeles „normálisok", jobban mondva az egészségesek. Azok, akik pirospozsgásak, magasak és karcsúak, meg tízcentis sarkakon tipegnek, pont, mint egykoron jómagam. Banális és nevetséges, de körülbelül minden második nap, na jó, kábé minden nap felüvölt bennem a kérdés, hogy: miért pont én?! Miért pont velem kellett ennek a szarságnak megtörténnie? Talán ez az egész valami karmikus elégtétel egy szemétségemért? Melyik átkozott életemben hibáztam annyira durván, hogy így fizetek érte? Miért pont én szenvedek nap mint nap a sugárral és még ki tudja, hogy mivel fogok szenvedni és legfőképp miért? Mert mi van, ha az egésznek egy fikarsznyi értelme sincsen? Ha az egésznek csak annyi az értelme, hogy mondjuk két héttel tovább húzom annál, mint ameddig a kezelések nélkül húznám?

Fáj, de ha igazán őszinte szeretnék lenni legalább önmagammal, akkor kétszemközt bevallhatom, hogy nincs senki, aki szomorúságot érezne, ha már nem lennék. Persze van egy anyám, aki valahol egy dél-amerikai esőerdő mélyén vagy valami indiai faluban várja a csodákat valami szent embertől. Szegény apám el van foglalva a növényeivel, meg talán kínjában barátkozni próbál idegen nőkkel. Egyszóval a drága szüleim el vannak foglalva. Egyedül talán Reni, a húgom hiányolna, bár Rózsasándor megvigasztalná, hogy a fene egye meg! Tragikomikus az egész. Nyomorúságos, hogy a barátaim, vagy legalábbis azok, akiket annak hittem, egyszerűen kámforrá váltak. Nem keresnek, nem hívnak – pedig a telefonszámom nem változott. Egyszerűen leírtak. Végülis minek ápolják velem a látszólagos barátságukat? Ilyen rövid időre? Fölösleges. Talán igazuk is van. Elgondolkodom, hogy ha egy barátomról kiderülne, hogy halálos beteg, keresném-e vele a kapcsolatot. Arra a megállapításra jutok, hogy határozottan nem. Tulajdonképpen ugyanolyan vagyok, mint ők.

Átfut az agyamon, hogy írok egy kör e-mailt, hogy mindenki nyugodjon meg, spongyát rá, hogy nem keresnek – mindenkinek megbocsájtok. Az érintettek hatalmas szerencséjére a hűtőben sorakozó körte cider alakulat tompítja a magány okozta fájdalmat, így végül nem röhögtetem ki magam az arra sem érdemesek előtt.

6.

– Hát ez lenne az! – tárja szét a karját a férfi áhítattal