Felnőttek

By Marian Keyes

Casey-ék egy elbűvölő család.
Johnny Casey, a két fivére, Ed és Liam, gyönyörű, tehetséges feleségeik és az összes gyermekük sülve-főve együtt vannak. Születésnapi partik, házassági évfordulók, hétvégi kiruccanások...egy nagy, boldog család. Johnny felesége, Jessie, akinek a legtöbb pénze van, legalább is váltig ezt állítja.
A felszín alatt azonban már nem ilyen idilli a helyzet: egyesek közt ellentétek feszülnek, mások a kelleténél jobban kedvelik egymást...
A családi békét sikerül megőrizni, míg Ed felesége, Cara agyrázkódást nem szenved, és ezért nem tudja magában tartani a gondolatait. Elég egy meggondolatlan megjegyzés Johnny születésnapján, ahol jelen van az egész család, és Cara megszellőzteti az összes családi titkot.
Az ezt követő tisztázás során minden felnőtt azon töpreng, nincs-e itt az ideje, hogy - végre - felnőjenek?
A Felnőttek egy új, szenzációsan szórakoztató , megható és hangos nevetésre fakasztó regény Marian Keyes tollából.
"Minden szavát imádtam. Még heteken át fognak hiányozni ezek a csodálatos, eleven karakterek!" - Liane Moriarty, a Hatalmas kis hazugságok írónője
"Zűrzavaros, egymásba gabalyodott, összetett sorsok, melyek eszembe juttatták, hogy csak nagyon kevés ember teszi valaha is rendbe az életét" - Jojo Moyes, a Mielőtt megismertelek írónője

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 25, 2022
• ISBN: 9786156186881

Book preview

cover.jpg

Marian Keyes

Felnőttek

ULPIUS BARÁTI KÖR

BUDAPEST

Az eredeti mű: Grown Ups by Marian Keyes

Fordította: Debreczeni Kinga

Copyright © 2020, Maran Keyes

Hungarian translation © Debreczeni Kinga, 2022

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2022

ISBN 9786156186881

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Prológus

Johnnyra rátört a köhögés – egy falat kenyér cigányútra ment. Az asztaltársaság tagjai zavartalanul folytatták a beszélgetést. Pompás! Felőlük akár el is patkolhatna. Igen, írd és mondd, meg­halhatna a negyvenkilencedik születésnapján, és még csak észre sem vennék!

Egyedül Jessie segített volna rajta, de az asszony éppen a konyhában volt és a következő ínycsiklandozó fogást tálalta; Johnny bízott benne, hogy mégiscsak átvészeli valahogy a rohamot, és lesz esélye megkóstolni az ételt.

Ivott egy korty vizet. Hiába, az sem segített. Könnyezni kezdett, mire Ed végre-valahára megkérdezte: – Hékás, minden rendben?

Johnny férfiasan legyintett. – Á, csak cigányútra ment egy falat kenyér.

– Már azt hittem, fuldokolsz – jegyezte meg Ferdia.

Akkor miért nem szóltál egy árva szót sem, te semmirekellő? Huszonkét éves vagy, de jobban érdekel a szíriai menekültek sorsa, mint az, hogy fuldoklik a nevelőapád!

– Nagy gáz lenne, ha épp a születésnapomon dobnám fel a pacskert – felelte végül rekedtesen Johnny.

– Úgysem hagynánk, hogy elpatkolj – jelentette ki Ferdia. – Alkalmaznánk rajtad a Heimlich-fogást.

Ahhoz előbb valamelyikőtöknek észre kellett volna vennie, hogy a halálomon vagyok!

– Hallottátok, mi történt? – kérdezte Ed. – Mármint Mr. Heimlichhel. A pasassal, akiről a Heimlich-fogás a nevét kapta. Képzeljétek, nyolcvanhét éves korában végül alkalmazta valakin élesben!

– És működött? – vakkantotta Liam, az asztal másik végéről. – Micsoda blamázs, ha alkalmazza, de hiába, és a pali bekrepál!

Liam bármiben képes meglátni a rosszat – tűnődött Johnny. Most is pöffeszkedik; hintázik a székén és süt róla, hogy nem érdekli az égvilágon semmi… Johnnyt nagyon bosszantotta öccse viselkedése. Noha már negyvenegy éves, Liam még mindig csak sodortatja magát az élettel és azt hiszi, elég a boldoguláshoz, ha jóképű és vagánykodik.

Micsoda pojáca! Szörfös frizura, félig kigombolt, gyűrött ing…

– Ja, tényleg! Pont, mint Mr. Segway – tette hozzá Ferdia –, aki telekürtölte a világot, hogy teljesen biztonságos a járgány, aztán végül azon lelte halálát.

– A történeti hűség kedvéért, csak annyit állított, hogy lehetetlen leesni róla – jegyezte meg Ed.

– És mi történt? – Johnnyt minden bosszúsága ellenére érdekelte, hogy mi lett Mr. Segwayjel.

– Óvatlan volt, és lehajtott vele egy szikláról.

– Szent ég! – kacagott fel Nell. – Ezek szerint bedőlt a saját szövegének?

– Be bizony! Aztán még egyszer bedőlt, de ezúttal a szakadékba – felelte Ferdia.

– Ha valaki, akkor te tudod, hogy megy ez – Liam sötét pillantást vetett az unokaöccsére.

Válaszképp Ferdia is rávillantotta a tekintetét.

Ezek szerint megint dúl kettejük közt a harc? Vajon min rúghatták össze a port?

Johnny elhatározta, hogy alkalomadtán majd megkérdi Jessie-t, aki mindenkiről mindent tud. Na, már jön is, kezében egy tálca kiporciózott sörbettel.

– Csak leöblítjük a vacsorát – jelentette ki. – Vodka citrommal – elfoglalta a helyét az asztalfőn.

– És velünk mi lesz? – kérdezte Bridey. – Nyilvánvaló, hogy nem kaphatunk vodkát, mert még kicsik vagyunk.

– Bizony, de erre is gondoltam ám – felelte Jessie.

Hát persze – tűnődött el Johnny. Neki legyen mondva, mindenre gondol. Kizárt, hogy bármi elkerülje a figyelmét.

– Srácok, tessék, az alkoholmentes változat.

Johnny néha nem értette, hogy csinálja Jessie. Annak ellenére, hogy Bridey az elsőszülött gyermeke volt, Johnny néha kibírhatatlannak tartotta a kislányt.

Bridey rögtönzött kiselőadást tartott a gyerekeknek, mondván, hogy ha netán mégis „furcsa" íze lenne a citromsörbetnek, semmiképp se fogyasszák el, hanem azonnal jelezzék az anomáliát.

Tényleg ezt a kifejezést használta. „Anomália. Illetve „fogyasszák el.

Johnny Casey olykor komolyan elgondolkodott, hogy tényleg van-e értelme drága, fizetős iskolába küldeni a gyerekeket, hiszen igazi szörnyeket csinálnak ott belőlük.

Jessie visszaült az asztalfőre. – Mindenkinél minden rendben?

Lelkes üdvrivalgás volt a válasz, de amint elhalkult a társaság, Cara így szólt: – Halálra unom magam.

Általános kuncogás következett, és valaki megjegyezte: – Látom, formában vagy!

– Nem viccelek. Annyira unom ezt az egészet, hogy sírni tudnék.

Jesszusom! Ez komoly?

– Még ez a sörbet is kellett? – folytatta Cara. – Mégis, hány további fogást kell magunkba erőszakolnunk?

Tény, hogy mostanában Cara – finoman fogalmazva – nincs könnyű helyzetben. Mégis furcsa ez a viselkedés, hiszen mindig olyan kedves szokott lenni, mondhatni, az egyik legédesebb nő a világon.

Johnny feszülten Edre pillantott, elvégre az ő dolga lenne, hogy megrendszabályozza a feleségét. Már ha ez nem túl szexista álláspont. Várjunk csak… talán mégis az. Mindenesetre Ed döbbenten pislogott. Nyilvánvalóan ő sem értette a helyzetet. – Mi a fene ütött beléd? – kérdezte. – Jessie, nagyon sajnálom!

Jessie dermedten meredt maga elé.

Johnny végül kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy normál mederbe terelje a beszélgetést, és ennek szellemében kedélyesen válaszolt: – Ugyan, Cara, ne viccelj… Azok után, hogy Jessie annyit melózott, hogy ilyen…

– Nem csinált semmit, csak idehozatta az ételt.

– Micsoda? – hüledeztek többen.

– Mindig hozatja a kajákat.

Jessie soha, de soha nem vetemedne arra, hogy hozassa az ételt, hiszen mindene a főzés! Szinte tapinthatóvá vált a társaság felháborodása, mindenki botrányt szimatolt.

– Mennyit ittál? – kérdezte Ed.

– Semennyit – felelte Cara. – Már csak azért sem, mert beütöttem a…

– …fejedet! – fejezte be Ed a mondatot, és egyértelműen megkönnyebbült. – Napközben beverte a fejét. Leesett egy tábla a falról, és eltalálta.

– Nem ez történt.

– Azt hittük, semmi komoly.

– Abban reménykedtetek, hogy semmi komoly – helyesbített Cara. – Én viszont tudtam, hogy baj van.

– Be kell menned a balesetire! – Jessie igyekezett visszatalálni a szokásos pátyolgató és következetesen hatékony énjéhez. – Ragaszkodom hozzá, hogy menj be! Most azonnal. Mire vártok?

– Arra, hogy Ed kiderítse, Johnny kölcsön tudna-e adni egy kis pénzt – felelte Cara.

Mintegy végszóra, Jessie megkérdezte: – Milyen pénzt?

– Hát, a másik bankszámlájáról – közölte Cara. – Hoppá! Ezt nem lett volna szabad megmondanom.

– Milyen bankszámláról? – kérdezte Jessie. – És miféle kölcsönt?

– Cara, most azonnal indulunk a kórházba – Ed felpattant.

– Johnny…? – kérdezte nyomatékkal Jessie.

Johnny jól ismerte a menetrendet: Jessie egyelőre nem mond semmit, de később pokoli árat kell fizetnie mindezért. Persze azért az ő tarsolyában is volt valami: – Jessie, hogyhogy hozatod a kaját?

Ferdia Johnnyra bámult. – Miért kell ezt csinálnod vele?

– Jogom van tudni.

Ferdia sokatmondóan pillantott rá: – Neked? Nincs neked jogod semmihez.

Johnny gyomra összeugrott.

Minden tekintet Jessie-re szegeződött: nahát, a Szupernő tényleg hozatja a kaját?

– Ez nem nekünk való – jelentette ki Bridey alig hallhatóan. – Gyerekek vagyunk. Ez nem való.

Jessie nehezen viselte, hogy minden tekintet rá szegeződik, és úgy érezte, sarokba szorították: – Jól van, igen, rendben! – adta fel végül a küzdelmet. – Hozatom a kaját. Néha előfordul. És akkor mi van?

– A mai nappal ért véget a gyermekkorom – motyogta Bridey.

– És ezt mégis hogy derítetted ki? – kérdezte Liam Carától.

– Én csináltam Jessie-ék könyvelését – felelte Cara. – Valahányszor egy ilyen, végeláthatatlannak tűnő vacsorára került sor, a tételek között felbukkant a Cookbook Café, és mellette egy-egy jókora összeg. Nem kell hozzá nagy ész, hogy az ember…

– Öt gyereket nevelek, nyolcévestől huszonkettőig! – kiáltotta Jessie. – Viszem a vállalkozást és… és egy nap annyi órából áll, amennyiből, és Johnny, sosem vagy itthon…

Cara felállt. – Jobb, ha most szépen bemegyek a kórházba, mielőtt mindenkiről kitálalok. Gyere, Ed, menjünk.

– Mondd, Cara, tényleg tetszik az új frizurám? – kérdezte a tizennyolc éves Saoirse.

– Ne is kérdezd! – felelte Cara. – Tudod, hogy nagyon szeretlek.

– Ez azt jelenti, hogy gáz a hajam?

– Jaj, kicsim, az a frufru… olyan a képed tőle, mint a telihold.

Tényleg olyan a képe tőle, mint a telihold! Cara mindig a fején találja a szöget. Ettől függetlenül az ember nem mond ilyesmit egy tizenéves lánynak!

Amikor észrevette, hogy Saoirse elkámpicsorodott, Cara így szólt: – Nagyon sajnálom, Saoirse, nem kellett volna megkérdezned… De ez csak haj! Vissza fog nőni. Menjünk, Ed!

– Cara, mielőtt mennél, nekem is lenne egy kérdésem – Liam előrébb hajolt, és összevonta a szemöldökét. – Tényleg úgy gondolod, hogy a masszázsom… Mit is mondtál pontosan? Igen! Tényleg „mesés" volt?

– Még hogy „mesés"?! Felejtsd el! Az első pillanattól fogva utáltam az egészet. Tegyél le róla, hogy masszőr leszel. Borzalmasan csinálod.

– Hékás! – kelt Nell a férje védelmére. – Liam nagyon igyekszik! Próbálja a lehető legjobban csinálni!

– Nahát! Te miért állsz ki mellette? – kérdezte Cara.

Liam összeszedte magát. Látszott rajta, hogy veszélyt szimatol. – Ugyan miért ne állna ki mellettem? Nos, Cara? Ki vele! Mondd csak el! Mondd meg a tutit!

– Gyerünk, Cara, ki vele!

– Ne, Cara! Ne! – szólt rá Nell.

– Mondd csak el – sürgette tovább Liam.

És akkor Cara, egyrészt az agyrázkódása miatt, másrészt azért, mert alaposan össze volt zavarodva, harmadrészt pedig azért, mert elege lett belőle, hogy állandóan cukiskodnia kell, mindent elmondott nekik.

Hat hónappal korábban

ÁPRILIS

Húsvét Kerryben

Első fejezet

Reggel, nem sokkal hét után megcsörrent Cara személyzeti telefonja.

Oleksandr, a portás hívta. – Megjött az elmebeteg. Várható érkezése három percen belül.

Cara a mellé beosztott gyakornokhoz fordult: – No, Vihaan, kezdődik a műsor – még egyszer megigazította a szoknyáját és végigsimított a kontyán. – Ne feledd, …

– Tudom, tudom. Árnyékként követlek. Vigyorgok, mint a vadalma és nem szólok egy szót sem.

– A szemed se rebbenjen, bármilyen baromsággal rukkol elő a pasas.

– Nagyon izgi! Remélem, tényleg borzalmas lesz!

– Hagyd ezt abba – az előbb Oleksandr volt tiszteletlen, most meg Vihaan. Ebben a szakmában az embernek még csak gondolnia sem szabad ilyesmit.

Oldalán Vihaannal, Cara megállt a szokásos helyén, a buján zöldellő növényekkel teli előtérben, szemben a bejárattal. Felöltötte legbarátságosabb mosolyát, és a vendég elé sietett: – Üdvözöljük ismét az Ardglassban, Mr. Fay – komolyan is gondolta, ugyanis nagyon szerette a szállodát. – Cara Casey vagyok, ő pedig az asszisztensem, Vihaan…

– Nem érdekel, kik maguk. Kísérjenek a szobámba, ez minden.

– Ahogy óhajtja, uram.

– És vigyék fel a bőröndjeimet is. Most. Nem negyedóra múlva. Komolyan beszélek. Most.

Cara elkapta a boy, Anto tekintetét. Gyerünk, gyerünk, csipkedd magad. – A lifthez erre parancsoljon, Mr. Fay.

A liftben Cara kimondottan kedvesen megkérdezte: – Milyen volt az útja, uram?

– Hosszú. És rémesen unalmas.

– És honnan…

– Hagyja már abba a szövegelést!

Megálltak a lakosztály előtt. Az elektronikus kulcs tökéletesen működött, ami az Ardglassban persze természetes, de az adott helyzetre való tekintettel nem lett volna meglepő, ha épp ott és akkor mégis beüt valami gikszer.

– Isten hozta ismét a McCafferty lakosztályban – mondta ünnepélyesen Cara.

Az Ardglass hotel ötvenegy szobája közül a harmadik emeleti lakosztály volt a személyes kedvence: a magas tolóablakok a Fitzwilliam tér dús lombú fáira néztek, a György korabeli boltívek eredeti pompájukban maradtak meg, a fürdőszobában szabadon álló, karmos lábú kád, padlófűtés…

– A csomagja, uram – Anto csörtetett be a hordárkocsival.

– És ez Dublin legjobb szállodája – jegyezte meg epésen Mr. Fay.

Egyébként tényleg a legjobb: a legjobb minőségű ágynemű, a legjobb étel, a legjobb wellness-részleg. Továbbá – nem mellesleg – azért emelkedik ki a többi hotel közül, mert a multikulturális személyzet kiváló szolgáltatást nyújt: kérés nélkül ráéreznek a vendégek igényeire, megjelenésük makulátlan, viselkedésük tiszteletteljes és nyugodt. Az egyetlen éjszakára maradó, vékony pénztárcájú nászutasoktól kezdve a luxushoteleket járó dúsgazdag vendégekig, mindenkinek különleges bánásmódban van része.

– Hová tehetem a csomagjait, Mr. Fay? – kérdezte Anto.

– Mi lenne, ha feldugná a seggébe?

– Nem hiszem, hogy beleférne, uram – Antóból előtört a vaskos, dublini humor.

– De az övébe belefér – mutatott Billy Fay Carára. Amint elhangzott a sértés, Cara már el is engedte a füle mellett, nem hagyta, hogy a hatalmába kerítse.

Anto sietve felpakolta a bőröndöket az állványra, majd eliszkolt.

Cara ismét szélesen mosolygott. – Noha már korábban is szállt meg nálunk, igényli, hogy ismertessem a lakosztály sajátosságait?

– Csak tűnjön el innen, maga kövér tehén!

Vihaan felszisszent.

Cara eldöntötte, hogy később elbeszélget vele a viselkedéséről.

– Felküldethetünk önnek bármit, Mr. Fay? Kávét? Teát…

– Mondtam már, hogy tűnjön el innen, és vigye magával a kis egyiptomi ölebét is.

– Ahogy óhajtja, uram.

Kimentek a szobából és a hátsó lépcső felé vették az irányt.

– Hű, a mindenit! Ling nem túlzott, a pasas tényleg a lehető legrosszabb vendég – jegyezte meg halkan Vihaan.

– Körülbelül tizennyolc órája úton van. Fáradt.

– A múltkor megríkatta Linget. Ezért jöttél be ma korábban, ugye? Te vagy az egyetlen, aki megbirkózik ezzel a manussal. Különben is, hogy jön ide az egyiptomi szövege? Hindu vagyok.

– Vihaan, kedvesem, ne menjünk bele ebbe. Ne engedd, hogy hasson rád.

– És még valami… Nem is vagy kövér!

Találkozott a tekintetük, s hirtelen mindketten felderültek. – Habár – tette hozzá Vihaan – az tény, hogy egy bőrönd…

Cara megpróbálta befogni a fiú száját, de Vihaan elkapta a fejét. Ekkor kitört belőlük a nevetés és egyúttal megszabadultak a feszültségtől. Jókedvűen mentek vissza a recepcióspult mögé.

– Nagyon rémes volt? – kérdezte Madelyn.

– Az. Ami engem illet, a pasas szerint egyiptomi vagyok… és egy öleb, és…

– Én meg egy kövér disznó.

Lopva körbepillantottak, hogy nincs-e vendég a közelben, majd egy újabb nagy kacagásban törtek ki, megszabadulva a maradék feszültségtől is.

– A dolog úgy áll – folytatta Madelyn –, hogy a verseny győztesei Mr. és Mrs. Roberts. Egy óra körül várható az érkezésük. Végül melyik szobát adjuk nekik?

– Nem is tudom – felelte Cara. – Majd ha meglátom, milyenek, eldöntöm.

Egy betelefonálós rádióműsor keretében egy-egy pár néhány éjszakára szállást nyerhetett az Ardglassban. Általában olyanok érkeztek, akik egyébként nem engedhették volna meg maguknak, hogy egy Ardglass színvonalú hotelben szálljanak meg. Cara és csapata mindig nagy izgalommal várták ezeket a vendégeket, és mindent megtettek annak érdekében, hogy a lehető legjobban kiélvezhessék a hotel nyújtotta lehetőségeket.

– Mit tudunk róluk?

Minden alkalommal elvégeztek egy diszkrét közösségimédia-kutatást az érkező vendégekkel kapcsolatban, hogy elkerüljék az esetleges baklövéseket, például ne kínáljanak pezsgőt üdvözlőitalként egy gyógyulófélben lévő alkoholistának.

– Nem sokat. Házasok. Paula és Dave Roberts. A negyvenes éveik közepén járnak. Laois megyében, egy kisvárosban élnek. Ha minden igaz, két tizenéves gyerekük van.

Voltak nyertesek, akikhez tökéletesen illett az emeleti lakosztály. Mások, akik egyáltalán nem voltak ötcsillagos szállodákhoz szokva, jobban érezték magukat egy átlagos szobában. Cara nem tudhatta biztosan, melyiket válassza nekik, amíg nem találkozott a párral.

Második fejezet

Száznyolcvan kilométerrel messzebb, a Kerry megyei Lough Lein szállodában Nell a minibár kínálatának laminált listáját böngészte. – Hét euró egy sör? Három euró egy dobozos kóla? – egy pillanatra elhallgatott. – Ez nevetséges! Láttam egy Lidlt a legutóbbi körforgalomnál, ott vehetnénk valamit, nyilván sokkal olcsóbb lenne.

Liam vállat vont. – Nem szükséges. Igyál, amit csak akarsz, úgyis Jessie fizet.

– Nem tetszik nekem ez az egész.

– Figyelj! A szobánk ára, épp úgy, ahogy a többieké is, messze eltörpül a minibár-fogyasztás költségei mellett. Beleértve a te fogyasztásodat is. Különben is, Jessie nem ítélkezik. Nem az a típus.

Nell végiggondolta, hány szobát foglalhatott Jessie, és számlálni kezdett az ujjain: – Jessie és Johnny, Cara és Ed, te meg én. Aztán még ott vannak a srácok, Ferdia és… Hogy is hívják a barátját? Barty! Szóval, ők megvannak. Saoirse és Bridey. TJ és Dilly. Cara és Ed ismerősei. Ennyien lennénk? Elfogytak az ujjaim…

– Vagyis hét szoba. Viszont mindig jó előre lefoglalja a szállást, és emiatt kap valamennyi kedvezményt.

– Négy éjszaka egy ötcsillagos hotelben, legfelső szinten lévő szobák, kilátás a tóra, húsvéti hétvége. Liam, ilyenkor biztos teltház van!

– Jessie keményen dolgozik. És Johnny is – már épp elég szót vesztegettek a témára. Kezdett komolyan elege lenni belőle.

Minden különösebb érdeklődés nélkül bekapcsolta a tévét, és gyorsan kattintgatva átlapozott egy délutáni beszélgetős műsoron, egy csiricsáré rajzfilmen, egy rögbimeccsen és egy hírműsorhoz ért. Elcsigázott tömeg ácsorgott az esőben, szögesdrót kerítéssel a háttérben… A kamera egy kisfiúra fókuszált. A gyerek az apja vállán ült, a fején egy tescós zacskóra emlékeztető valamivel, hogy védje a zuhogó esőtől. Liam ebben a pillanatban kikapcsolta a televíziót, de már elkésett; Nell is látta a képet. – Gyere, nézzünk ki az erkélyen – mondta gyorsan Liam.

Elhúzta az üveg tolóajtót és kilépett az erkélyre. Nagy megkönnyebbülésére Nell ment utána. Csendben a korlátnak támaszkodtak és megcsodálták a nyugodt, tengerkék víztükröt, és a tó túloldalán magasodó, csipkézett, szürkészöld hegyeket. Három emelettel lejjebb, a füvön sikongatva rohangászott néhány gyerek.

– Gyönyörű, nem? – lelkendezett Liam. – Az Instagramra termett.

– Haha – Nell a telefonjáért nyúlt, és ellőtt egy fotósorozatot. – Tényleg lélegzetelállító.

– Most már örülsz, hogy eljöttél?

– Jó vicc! Mintha lett volna más választásom.

Liam vállat vont. Valahányszor kiadta Jessie az ukázt, ritkán mondtak neki ellent.

Nell-lel öt hónapja voltak házasok. Eleinte Jessie nemigen zargatta őket, de az elmúlt néhány héten már több családi eseményre is meghívta őket, a mostani hétvégével kapcsolatban pedig komolyabb nyomást gyakorolt rájuk. – Esküszöm, nem találkoztam még nála erősebb akaratú emberrel – jegyezte meg Nell.

– Hát, ami azt illeti, téged sem kell félteni. Ha fogadni kellene, én rád tenném a tétet – felelte Liam, és megkönnyebbült, hogy a felesége végre elmosolyodott.

A folyosó távolabbi végében Johnny csalódottan vette tudomásul, hogy Jessie-vel egy két hálószobás lakosztályon osztoznak majd a két kisebbik lányukkal, TJ-vel és Dillyvel. Abban reménykedett, hogy a hétvégén lesz egy kis szex, és közben nem kell attól tartaniuk, hogy a lányok kis lábikókon kiosonnak a gyerekszobából, hogy a legváratlanabb pillanatban rájuk rontsanak.

Számára egy zárható hálószoba jelentette a szabadságot.

Jessie azt mondta, Dilly még túl kicsi ahhoz, hogy külön aludjon. – Talán majd jövőre, amikor már nyolcéves lesz.

– A jövő hónapban lesz nyolcéves. És különben is, nem egyedül lenne, hanem TJ-vel. TJ kilencéves, tudna rá vigyázni.

– Lapozzunk!

Mintegy végszóra, megjelent TJ, nyomában Dillyvel. – Anya! Kipakoltam a bőröndömet. Tapsot kérek!

– Nagyon klassz vagy! Előrébb jársz, mint apád.

– Miért is kezdenék bele – felelte Johnny –, amikor te sokkal jobb vagy nálam az ilyesmiben?

– Csináld meg, te lusta malac! – replikázott TJ.

Johnny felnevetett. – Na, vajon ezt kitől tanulhattad?

– Anyától.

– Tudom, kicsim. Költői kérdés volt.

– Az meg mi?

– A „költői kérdés" azt jelenti, hogy az ember nem vár rá választ – vágta rá Bridey fellengzősen.

Hát ő meg hogy kerül ide?

– Nyitva hagytátok a szobaajtót – mondta Bridey. – Sokkal elővigyázatosabbnak kellene lennetek. Akárki bejöhetett volna – TJ-hez és Dillyhez fordult: – Gyerünk, srácok, nézzük meg a ti kégliteket is!

Johnny nekiállt felvállfázni a ruháit. – Ami a biztonságot illeti, Bridey állandóan talál valami kivetnivalót. Nagyon fárasztó…

– Ne már, Johnny! Tudod, hogy mindenhol ott van a füle. Különben is, még csak tizenkét éves, ez a túlbuzgóság a korából fakad. Ki fogja nőni.

Johnny keze megállt a levegőben. – Ez komoly? Öltönyt is pakoltál? Nem arról volt szó, hogy pihenni jövünk?

– Szombat este egy menő étteremben vacsorázunk.

– Nem akarok öltönyben menni.

– Nem is kell. Csak egy lehetőség. Ha mégis meggondolod magad, felveszed. Nos, rendben.

– Na jó, Parancsnokasszony, halljuk, mi a program!

– Ma este laza, kellemes, korai vacsora fél hétkor, a Brasserie-ben. Utána a gyerekek moziba mennek, mi pedig iszogatunk egy kicsit. Holnap nagypéntek, vagyis a nap a pihenésé.

Ez tehát azt jelenti, hogy Jessie nem tervezett nagy ebédeket vagy vacsorákat. Még az is lehet, hogy jut idő egy kis kirándulásra. Vagy akár összefuthatnak a dublini haverokkal, akik ugyancsak Kerryben üdülnek. Persze sok értelme nem lenne, hiszen Dublinban is találkozhatnak bármikor. Végtére is, a terv szerint kikapcsolódni jöttek.

– Holnap a szobaszervizre hagyatkozunk – jelentette ki Jessie. – Vagy aki akar, ehet melegszendvicset odalent, a bárban. Kinek-kinek, kedve szerint.

– Mi lenne, ha elmennénk Killarney-be, sült krumplizni? –kérdezte Bridey. Időközben TJ-vel és Dillyvel visszatrappoltak a szobába.

Johnny látta, hogy Jessie-nek nem igazán tetszik az ötlet. Azt szerette, ha mindenki a közelben van, hogy bármelyik pillanatban összeterelhesse őket. Ha elektromos nyomkövetőt szerelhetne rájuk, biztosan megtenné.

– Anya, apa, észrevettétek egyáltalán, hogy a gyerekek szobájában nyithatók az ablakok? Szeretnélek emlékeztetni benneteket, hogy a harmadik emeleten vagyunk.

– Az ablakok mindössze kétujjnyira nyílnak – közölte Jessie. Megcsörrent a telefonja, azonnal felvette. – Bakker! Ez nem lehet igaz!

– Mi van?

– Ferdia és Barty… Lekésték a vonatot!

– A két marharépa – hátborzongató, hogy TJ megjegyzése egy az egyben olyan volt, mintha az anyja mondta volna.

– Valami tüntetésen voltak – Jessie a billentyűzeten zongorázott, majd ismét a füléhez emelte a készüléket. – Ferdia! Mi a francot csináltatok?

– Jaj! – Dilly befogta a fülét.

– Komolyan? Na, figyelj… nem! Nem hagyhatod ki ezt a hétvégét. A jogokkal kötelezettségek is járnak. A családodról van szó – miközben beszélt, az iPadjén szörfölt. – Van egy vonat, holnap egykor. Háromnegyed ötre ér Killarney-be. Legyél rajta – letette a telefont.

Vágni lehetett a feszültséget.

Dilly megkérdezte: – Anya, kijöhet Nell néni játszani?

Jessie megpróbálta kiterelgetni a gyerekeket. – Bridey, mutasd meg neki, hogy hívhatja fel Liam és Nell szobáját! – Leült. Egyik pillanatról a másikra lehiggadt, láthatóan forgatott valamit a fejében. – Holnap valakinek el kell mennie ezekért a marhákért az állomásra – mondta –, ami viszont ütközik a…

– Azt hittem, holnapra lazítást rendeltél el!

– Igen, de… – bűntudattal telve megeresztett egy mosolyt. – Arra gondoltam, hogy… Még sosem próbáltuk ki a fogatozást! A Dunloe-szorosnál lehetne kocsikázni egyet… Mit szólsz?

– Nem, drágám, ki van zárva! Csak az amerikai turisták csinálnak ilyesmit.

– Szerintem jó buli lenne.

– Jessie – abbahagyta a pakolást. – Elsüllyednék szégyenemben…

– De hiszen élményeket gyűjtünk!

– Ugye most viccelsz? Egy ilyen élmény után terápiára kellene járnom.

– Itt van Nell néni! – kiáltotta Dilly az előtérből. – És rózsaszín a haja!

Dilly teljesen odavolt a legújabb nagynénjéért. Nell hosszú, sűrű haja valóban rózsaszín volt. Igaz, pasztell árnyalatú, nem az a szemkápráztató, rikító változat.

– Te jó ég! Fantasztikusan nézel ki! – ugrott fel Jessie. – Nemcsak a hajad, hanem úgy egyébként is!

Nell bő overallt, Dr. Martens bakancsot viselt, és egy nagy, masniba kötött kendő volt a fején – úgy nézett ki, mintha épp a pajtát festette volna. Egyébként nem kizárt, hogy így is volt, mert díszletépítésből kereste a kenyerét. Johnny számára komoly fejtörést okozott, hogy megkülönböztesse a munkaruháját a hétköznapi viseletétől, de azt biztosan tudta, hogy Jessie-nek nagyon tetszik Nell stílusa. Úgy tartotta, hogy „üde színfolt" a családban.

– Köszönöm ezt a… – Nell zavartan körbemutatott. – A szobánk, ez a hotel… Liam és én nem engedhetnénk meg magunknak, hogy ilyen pompás helyen szálljunk meg.

– Ó, drágám, nagyon szívesen – felelte Jessie. – Mindnyájan nagyon örülünk, hogy itt vagy.

– Köszönöm – Nell látványosan elpirult.

– Én is befestethetem rózsaszínre a hajam? – kérdezte Dilly.

– Attól tartok, nem, nyuszikám – mondta Jessie. – Túl sötét a hajad az ilyesmihez.

A tizenhét éves Saoirse, a tizenkét éves Bridey és a kilencéves TJ Jessie kicsinyített másai voltak: magasak és szőkék. Viszont Dilly, a legkisebb lány, teltebb, barna fürtös, le sem tagadhatta volna, hogy Casey-vér csörgedezik az ereiben.

– Ó! És te, anya? Neked világos hajad van. Festesd be te rózsaszínre!

– Mit nem adnék, ha csak tizedannyira menő lehetnék, mint Nell, de az az igazság, hogy a hajamat legalább annyi vegyi anyaggal kezelik, ami Észak-Korea évi össztermése. Ha bármi mást rákennék, nem lenne csoda, ha kihullana.

– És nem mellesleg, a munkahelyeden is kínos feltűnést keltenél – jegyezte meg Johnny.

– Hát, igen – sóhajtott Jessie. – Ó, Nell, akartam is kérdezni, foglaltál már időpontot a wellness-részlegbe?

– Hát, nem… – feszengett Nell. – Még sosem masszíroztattam…

– Micsoda? Ne viccelj! Ez nem mehet így tovább!

Nell elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy nekem való lenne az ilyesmi.

– Ugyan már! Ki kell próbálnod! Írasd a szobaszámlára. Jaj, te jó ég! – Jessie tekintete hirtelen elborult. – Ajaj, lehet, hogy már minden időpont foglalt. Csináljuk meg most! Johnny, megtennéd, hogy felhívod a wellnesst?

– Kérlek, ne – ellenkezett Nell. – Kérlek…

Félúton a telefon felé Johnny megtorpant. Nem tudta eldönteni, melyik nőre hallgasson.

TJ mentette meg a helyzetet. – Most akkor megyünk?

– Megyünk – felelte Nell, és Bridey-vel, TJ-vel és Dillyvel a nyomában kiviharzott a szobából.

– Ó, Johnny – sóhajtotta Jessie –, ez a lány még sosem masszíroztatott.

– Harmincéves. Z-generáció. Nincs egy vasuk se.

– Tudom. Mármint, tényleg tudom, és értem… De…

– Hékás, szedd össze magad! Úgy csinálsz, mintha azt mondta volna, hogy még sosem látott banánt. Inkább mondd tovább, mi mindent terveztél erre a „pihentető és „üdítő hétvégére.

– Tényleg pihentető lesz – kuncogott Jessie. – Te jó ég! Micsoda állapotban vagyok! De teher alatt nő a pálma, nem igaz?

Harmadik fejezet

Egy óra körül egy férfi és egy nő lépett az Ardglass hotel halljába. Láthatóan mindketten nagyon meg voltak illetődve. Cara kiment eléjük a recepcióspult mögül, és a legbarátságosabb mosolyát villantotta rájuk. – Mr. és Mrs. Roberts?

– Igen, mi vagyunk.

Teljesen világos volt, hogy nem a penthouse lakosztály a nekik való. A párocska őrületes zavarban volt; Dave öltönye nyilvánvalóan abból az időből származott, amikor még fiatalabb és vékonyabb volt, Paula pedig egyértelműen túlöltözött. Elegáns ruháját minden bizonnyal kifejezetten erre az alkalomra vette. Az Ardglass visszajáró vendégei inkább sportosan öltözködtek, nemritkán tornacipőt húztak, de a visszafogott árnyalatok és a laza megjelenés ellenére valójában egy vagyont értek a ruháik.

Cara előzékenyen az előtérben lévő fotelek felé terelgette a Roberts házaspárt. – Hozhatok önöknek egy kávét? Teát? Esetleg egy pohár pezsgőt?

– Igazán nem szeretnénk a terhükre lenni – felelte David.

– Egyáltalán nincsenek a terhünkre. Viszont ha úgy jobban megfelel, akár fel is küldethetjük a szobájukba, miután bejelentkeztek. Jó lesz így? – ismét elmosolyodott, és eltökélte, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy a házaspár a lehető legjobban érezze magát a szállodában. Világos volt, hogy a nászutas lakosztály sem nekik való, nyilván valami mögöttes tartalmat sejtenének benne. Ugyanakkor nem akart egy sima, egyszerű szobát adni. Szélsebesen járt az agya, végiggondolta, milyen foglalásaik vannak a következő napokra. – Szeretném elkérni a bejelentkezéshez az adataikat – visszament a recepcióspult mögé, és odasúgta Madelynnek: – Legyen a Corrib lakosztály.

– Tökéletes választás – súgta vissza Madelyn. Felvette a kagylót, és intézkedni kezdett.

Cara szóval tartotta a Roberts házaspárt, amíg a személyzet előkészítette a Corrib lakosztályt: pezsgőt, virágot és kézzel készített bonbont, és a szálloda igazgatóhelyettese, Patience által aláírt üdvözlőkártyát készítettek be a szobába. A Corrib lakosztály lényegesen kisebb volt, mint a többi, de a nappalijának ízléses krémszínű és sápadtarany árnyalatai igazán kellemessé tették. A világos hálószoba egyszerű berendezése praktikus és visszafogott volt – sehol egy baldachin, ami feszélyezhetné a párt.

Paula körülnézett a szobában. – Nagyon szép – mondta. Látszott rajta, hogy már kevésbé feszeng.

– Mit szólnának egy teához?

Paula megint körülnézett. – Hol a kanna? – kérdezte.

– Nincs a szobákban teáskanna – felelte Cara –, de ha bármire szükségük van, csak szóljanak a recepción. Akármit tehetünk önökért, csak szóljanak.

– Rendben – vágta rá Paula.

Cara gyanította, hogy nem fognak szólni. Paula és Dave szerény, de önérzetes emberek, akik inkább hajlandóak fényárban úszó szobában aludni, semmint megkérdeznének bárkit, hogy hogyan kell lekapcsolni a villanyt.

Cara teáért csöngetett, majd így szólt: – Komolyan beszélek. A srácoknak odalent, a konyhán állandóan kell valami munkát adni, hogy megtarthassák az állásukat.

Dave megpróbált mosolyogni, de csak egy furcsa fintorra futotta tőle.

– Nincsenek a terhére senkinek – Cara ezúttal Paulához intézte a szavait. – Mi lenne, ha a változatosság kedvéért kipróbálnák, hogy milyen az, ha kiszolgálja önöket valaki? Tény, hogy nem ismerem önöket, de van két fiam, és úgy érzem, mintha csak arról szólna az életem, hogy a tűzhely mellett állok, és halrudacskákat sütögetek.

Vajon elég volt ez ahhoz, hogy Paula meglássa a hús-vér embert Cara egyenruhája és névtáblája mögött?

– Amint megeszik az egyik adagot – folytatta Cara –, máris úgy érzem, ideje, hogy nekilássak megsütni a következőt.

Paula végre elmosolyodott.

– Volt szerencsém vendégként is eltölteni egy-két napot itt – mondta Cara. – Eltartott egy ideig, mire hozzászoktam a környezethez, és tudtam lazítani. Aztán rákaptam az ízére! Itt tényleg tudják, hogy hogyan kell az ember kedvében járni, és meg is akarják tenni. Most pedig hadd mutassam meg önöknek, hogyan működnek a berendezések ebben a szobában.

Elmondta, mit kell tudni a lámpákról, hogyan működnek a hangfalak.

– A szobaszerviz étlapját itt találják. Bármit elkészítenek önöknek, amit csak szeretnének, a sajtos pirítóstól kezdve a currys sült krumpliig, akkor is, ha nem szerepel az étlapon.

Kopogtak; megérkezett a tea. Gustav, a fiatal pincér, tökéletesen értette a helyzetet. Amikor szertartásosan kitöltötte a teát az ezüstkannából, Dave – feszülten és idegesen – téblábolt körülötte, egy ötfontos bankjeggyel a markában.

Az első adandó alkalommal Gustav kezébe nyomta a pénzt és rádörrent: – Köszönöm, fiam.

– Köszönöm, uram – motyogta Gustav.

Dave azonnal elfordult, és láthatóan megviselte a mutatvány. Ez így nem lesz jó... A Roberts házaspár láthatóan nagyon odavan a teáért, és ha Dave minden alkalommal, amikor megkíván egy csészével, kénytelen lesz végigmenni ezen a borravalózási procedúrán, teljesen kikészül a nap végére. És – nem mellesleg – vészesen kiköltekezik.

Cara már-már ott tartott, hogy megvan a megoldás, amikor megcsörrent a személyzeti telefonja. Hannah hívta, a szálloda fodrásza. – Elnézésüket kérem – mondta Dave-nek és Paulának –, megbocsátanak egy pillanatra…?

A folyosón beleszólt a kagylóba: – Mi az, Hannah?

– Lemondásom volt. Beszárítsam a hajad? Ha igen, akkor most kellene jönnöd.

– Komolyan? Hány óra? Fél kettő? Akkor már javában túlórázom. Tíz perc, és ott vagyok. Nagyon köszönöm! – Mindenekelőtt leszaladt az alagsori raktárba. – Van itt egy felesleges vízforraló? – Mindenféle holmi volt a raktárban, miért épp vízforraló ne lenne? Néhány perccel később meg is találta, amit keresett. A konyhába ment, kerített egy tálcát, egy ezüst teáskannát, teaszűrőt, porceláncsészéket, és minden egyebet, ami a teafőzéshez kell, majd visszasietett a Corrib lakosztályba.

Paula nyitott neki ajtót. – Ó!

– Ezt mindet itt hagyom önöknek – mondta Cara –, ha megígérik, hogy bármit is szeretnének, megrendelik a szobaszerviztől.

Ekkor felbukkant Dave. Nyilvánvaló volt, hogy mindketten nagyon megkönnyebbültek. Cara a könnyeivel küszködött. – Rendben – mondta Dave. – Így lesz. És… köszönjük.

Cara lement a földszintre, átvágott a kerten és az üvegből és homokkőből készült wellnessrészleg felé vette az irányt. Hannah már várt rá. Fekete sokzsebes nadrág és fekete felső volt rajta – az öltözéke alapján inkább mesterlövésznek tűnt, mint fodrásznak.

– Mondd csak, nem trükközöl a magad kontójára, hogy a kedvemben járj? – gyanakodott Cara.

– Nem bizony. Egy vendégem lemondta az időpontját. Tíz perccel azelőtt, hogy ide kellett volna érnie. Ilyenkor az van, hogy a szolgáltatást ki kell fizetnie, szóval én sem esem el a bevételtől. Tudom, hogy elutaztok a hétvégére, és szerintem ha klassz a frizurád, jobban is fogod érezni magad. Csüccs ide, megmosom a hajad. Bontsd ki azt a…

– Nyamvadt kontyot.

– Igen.

– Egyébként igazad van. Egy jó frizurától minden jobb lesz – Cara hirtelen könnyűnek érezte magát, amint Hannah mosni kezdte a haját és masszírozni a fejét. – Szinte rettegek ettől a hétvégétől.

– Miért? Tán csak nem azért, mert sok gyerek lesz?

– Haha. Nem, de most, hogy említetted… Azt hiszem, a fiaim a legcsodálatosabb gyerekek a világon. Persze mindenki ezt gondolja a sajátjairól – együtt nevetett Hannahval. – És az unokatestvéreik is tündériek. Csak hát… – az unalom volt a legnehezebb az egészben. Ha el kellett töltenie egy csapat nyolcévessel egy fél órát, már a pánik kerülgette. Legszívesebben a telefonjába bújt volna, de persze képtelenség teljesen belefeledkezni, mert állandó felügyelet nélkül valamelyik lurkó képes a tűzbe pottyanni, vagy eltörni a lábát, amikor leugrik az asztalról.

Hannah a tükörhöz lépett, bekapcsolta a hajszárítót, és elszántan pislogott, mintha egy láncfűrész lenne a kezében. – Laza hullámok jöhetnek?

– Istenem! Bármi, persze, ahogy gondolod.

Miután Hannah végzett a szárítással, valóságos csodát művelt a hajvasalóval. Cara elbűvölten figyelte, ahogy a fényes, sötétbarna fürtjei csigákba rendeződnek az arca körül, és azon tűnődött, vajon miért nem tudja ugyanezt magának megcsinálni.

Hannah igazi zseni! Olyan ügyes a szakmájában, hogy az Ardglass vezetősége hajlandó volt szemet hunyni a nem kimondottan bűbájos stílusa felett.

Végül beletúrt Cara hajába, és egy kicsit összeborzolta a rendezett hullámokat. – Ez az! Kész is vagyunk.

Cara a tükörbe pillantott. A haja fényes, zabolátlan hullámokban tündökölt. Hát igen, jó lenne a többi testrészét is ráncba szedni, hogy mindene összhangban legyen az új frizurával. Több smink kellene. És jobb cuccok. – Elképesztő vagy, Hannah!

Hannah szenvtelenül fogadta a bókot. – Jól nézel ki. Fel nem foghatom, hogy miért erőszakolod ezt a csodás hajat abba a nyamvadt és rémséges kontyba!

– Nézd, a helyzet az, hogy nincs nálam pénz…

– Hékás! A barátnőm vagy! És nem…

– …most. Viszont kedden a vendégem vagy egy borozásra!

– Majd megbeszéljük. Menj, és ne nyírj ki egyetlen kiskorút se! Vagy csak akkor, ha nagyon muszáj. Elvégre a te hétvégédről van szó.

Betette a fülest, megkereste Michael Kiwanukát a telefonban és kilépett a napsütötte tavaszba.

Noha még csak fél három felé járt az idő, a villamoson hazafelé nagy volt a tömeg. Talán azért, mert a húsvéti hosszú hétvége előtti csütörtök volt, és az emberek hamarabb leléptek a munkahelyükről.

Cara is korán végzett, mert a szokásosnál korábban kezdett. Általában 10-kor szokott bemenni az Ardglassba, de aznap reggel hatra ment, hogy intézze Billy Fayt. Az Ardglass vezetősége jó munkáltatónak bizonyult, úgyhogy nem akadékoskodott senki.

Ha hazaér, meg kell etetnie a srácokat – még több halrudacska, még több sült krumpli, még több bab. Aztán át kell vinnie Baxtert a nagyszülőkhöz, mielőtt nekiindulnak Kerry megyébe. Épp vacsoraidőben érnek majd a szállodába.

Vegyes érzései voltak az előttük álló hétvégével kapcsolatban. Egyfelől örült, hogy négy éjszakát tölthet a csodás Lough Lein szállodában, elvégre mindenki – még azok is, akik nincsenek oda annyira a hotelekért, mint Cara – fél karját adná egy ilyen élményért. Másfelől viszont sehogyan sem volt ínyére, hogy mindent Jessie és Johnny fizet. Ugyanakkor persze tény, hogy Eddel sosem engedhetnének meg maguknak egy ilyen kiruccanást, és Jessie valóban ragaszkodott hozzá, hogy fogadják el a meghívást. És… Hohó! Egy férfi felállt, szabad lett egy ülőhely!

Cara rástartolt a helyre, de közben egy másik nő is nekiindult. Mindketten odaértek, mindketten le akartak ülni. Egymás szemébe néztek, és néma pillantásokkal összemérték az erejüket. Cara végigmérte a testhezálló farmert viselő vetélytársát. Ugyanannyi jogom van leülni ide, mint neked – gondolta. Már csak azért is, mert jelen pillanatban nekem van a városban a legdögösebb frizurám. Ekkor eszébe jutott, hogy minek nevezte Billy Fay. Kövér tehén…

Hirtelen heves önutálat ébredt benne, és elárasztotta minden porcikáját. Lemondott az ülőhelyről a vetélytársa javára, és visszalépett a lökdösődő tömegbe.

Negyedik fejezet

– Ó… – Jessie hangsúlya elég volt ahhoz, hogy Johnny megtorpanjon.

– Mi van? – kérdezte.

– Megjelent a cikk az Independent honlapján. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar felteszik. Arra számítottam, hogy beletelik néhány hétbe…

Bakker. – Biztos minden rendben. Küldd át!

Néma csendben olvasták végig mindketten.

Jessie Parnell késve érkezik. Egész pontosan három perc késéssel. Beviharzik a PiG kávézóba, és csak úgy dől belőle a szó: elhúzódott a pénzügyi értekezlet, valóságos mutatvány volt parkolóhelyet találni, reméli, hogy nem aggódtam miatta.

(Az egyik barátomnak van egy elmélete a pontos emberekről – két lehetőség van: vagy nagyon udvarias az illető, vagy elképesztően fontosnak tartja, hogy az ő kezében legyen a gyeplő. Kíváncsi lennék, hogy Parnellre melyik igaz. Talán mindkettő?)

Parnell nádszálkarcsú, magas, 175-180 centi lehet, és testre simuló, fehér kabátja eleganciát sugároz. Gazdagnak látszik. Minden bizonnyal azért, mert az is.

Parnell nemzetközi élelmiszerboltjának, azaz a PiG-nek sikertörténete jól ismert az írek körében. 1996-ban az akkor 26 éves, Galway megyéből származó Jessie Parnell egy vietnámi vakációról tért haza. Szabadidejében mindig is szívesen főzőcskézett, ezért úgy határozott, hogy újragondolja a gói cuon levest, amit a távoli, egzotikus országban annyira megkedvelt. Viszont volt egy kis baj: a hozzávalók többségét csaknem lehetetlen volt beszerezni Dublinban.

– Akkoriban még nem volt internet – magyarázza –, és Írország sem volt olyan multikulturális, mint manapság. Ha az ember nem kapott meg valamit a Super-Valu vagy a Dunnes boltjaiban, akkor kénytelen volt tudomásul venni, és kész. Egyszóval észrevettem a piaci rést.

Ez mindenki álma: ücsörög az ember a konyhaasztalnál, és egyszer csak eszébe jut egy korszakalkotó ötlet. Tény, hogy minden nagy ötlet egyszerű, de valószínűleg Parnell dinamizmusa kell ahhoz, hogy az ember ne csak fantáziáljon, hanem neki is lásson a megvalósításnak.

– Akkoriban kezdtek el az írek a Távol-Keleten utazgatni, Thaiföldre, Japánba mentek, és ott megkóstolgatták az ételeket, amelyek apám szavaival élve igazi ízköltemények. És egyszer csak jött az ötlet, hogy talán kedvük lenne hazatérés után is elkészíteni ezeket az ételeket.

És hogy hogyan építette fel a vállalkozását?

– Egy élelmiszert exportáló cégnél dolgoztam, ahol megismerkedtem néhány hozzáértő emberrel, úgyhogy tudtam, honnan érdemes behozni a termékeket.

Akkor már több mint két éve dolgozott a Nemzeti Tejipari Vállalatnál, értékesítőként.

Parnell számára nem volt egyszerű állást szerezni az NTV-nél, ugyanis a cég legnagyobb kereskedelmi partnere akkoriban Szaúd-Arábia volt, és mint ismert, az ottani kulturális szabályok értelmében a nőket nem tekintik tárgyalópartnernek. Épp ezért még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán behívják-e az állásinterjúra.

Végül mégis behívták, és Aaron Dillon, a személyzeti osztály akkori vezetője úgy nyilatkozott, hogy amint Parnell belépett az ajtón, azonnal tudta, hogy különleges adottságokkal rendelkezik. – Tele volt energiával, sugárzott belőle az optimizmus, és érződött rajta, hogy kiváló csapatjátékos. Mindig mosolygott, áradt belőle a jókedv.

(Az akkortájt készült fotókon egy egészségtől kicsattanó, szőke, szeplős és szélesen mosolygó nőt láthatunk. Gyönyörűnek éppenséggel nem nevezhető, de az biztos, hogy sugárzik belőle az életerő.)

– Nem kedvelte mindenki – ismerte el Aaron Dillon. – Gyakran vádolták azzal, hogy „törtető", de én már akkor tudtam, hogy ez a lány nagy karriert fog befutni.

Volt azonban két férfi, akik nagyon is odavoltak érte. Mindketten ugyanabban az évben helyezkedtek el az NTV-nél; Rory Kinsella és Johnny Casey, azaz Parnell első és második férje. Ebben a sorrendben.

– A párosuk verhetetlen volt: Rory, a megfontolt és Johnny, a sármos – bólogat Aaron Dillon. – És persze mindketten kiváló munkaerők voltak.

És – ha hihetünk a pletykáknak – mindketten fülig szerelmesek voltak Parnellbe.

Parnell nem hajlandó belemenni a részletekbe ezzel kapcsolatban. Mindazonáltal Johnny Casey egyszer így nyilatkozott: „Szerelmes voltam belé a kezdetektől fogva, akkor is, amikor Rory felesége volt". Vagyis – alighanem nagy valószínűséggel – elmondható, hogy igazak a pletykák.

Parnell elkészítette a vállalkozás üzleti tervét, amiről készséggel és kacagva elismeri, hogy eleinte mindössze egy fantazmagória volt. – Készítettem egy öt évre szóló ütemtervet – mondja nevetve –, de közben fogalmam sem volt róla, hogy hogyan élem túl az első hónapot.

Ennek ellenére úgy látszik, sikerült lyukat beszélnie az ügyintézők hasába, ugyanis végül megkapta a banktól a hitelt.

– Az az igazság, hogy akkoriban a bankok szívesen adtak hitelt – mondja.

1996 végén megnyitotta kapuit egy kis üzlet, Parnell International Grocers néven, a South Anne utcában. Parnell mindig is nagy figyelmet fordított az üzlet megjelenésére; az ajtófélfa fölött egy régies, tüköralapú cégtábla kapott helyet, amelynek cirkalmas, aranyozott felirata egyszerre tűnt újszerűnek és igazi régiségnek. A látványa azon nyomban bizalmat ébreszt az emberben.

Az üzletben Parnell receptkártyákat helyezett el, és főzőbemutatókat is tartott. A személyzet jól tájékozott volt, pontosan el tudták mondani, hogy mi mindent lehet a formás kis tégelyekben és fűszertartókban illatozó saigoni fahéjból, vagy épp burmai sóban eltett szardellából készíteni.

Mondanom sem kell, hogy az ír vásárlók nem sajnálták a súlyos összegeket a kiváltságért, hogy hozzájussanak ezekhez

a különlegességekhez, amelyeket egyébként könnyűszerrel megvásárolhattak volna a birminghami piacon vagy éppenséggel a Brick Lane-en – méghozzá tizedannyiért.

Parnell azonban nem szégyenlősködik. – Ki kellett fizetnem a szállítás költségeit, a vámot, és különben is, a befektetés kockázatát is nekem kellett viselni.

A nyitás pillanatától kezdve a PiG (ahogy emlegetni kezdték) népszerűsége gyorsan ívelt felfelé. Ha visszatekintünk, nem kétséges, hogy a cég eleve sikerre volt ítélve – tekintettel az újonnan megjelenő, kifinomult ízlésű vevőkörre, amely jóval tehetősebb volt akkoriban, mint korábban bármikor.

Parnell azonban azt mondja, nem egészen ez volt a helyzet: – Kiléptem a munkahelyemről, hogy minden időmet az üzlet beindításnak szentelhessem, a felvett hitelem fedezete pedig

a lakásom volt. Benne volt a pakliban, hogy mindent elveszítek. Rettegtem, hogy mi lesz. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember saját üzletet nyisson. És persze sokan tapsikoltak volna örömükben, ha belebukom a vállalkozásba.

Amikor ezt megkérdőjelezem, Parnell továbbra is köti az ebet a karóhoz. – Nem mindenkinek tetszik, hogy olyan nő vagyok, aki tudja, mit akar. Ha egy férfiról mondják, hogy ambiciózus, az mindenképp dicséretnek számít. Ha viszont egy nőről… nos, az már nem túl hízelgő. Ha belebukom, a szégyent legalább olyan rosszul éltem volna meg, mint az anyagi veszteséget.

Ám nem bukott bele. Kijelenti – és teljesen igaza van –, hogy a sikerének egyik sarokköve a jó időzítés volt.

1997-ben, amikor hozzáment Kinsellához, a corki üzletág virágzott. Ezen a ponton Kinsella is kilépett az NVT-től, hogy a felesége cégénél értékesítőként dolgozzon tovább, és még egy év sem telt el, amikor Johnny Casey is csatlakozott hozzájuk.

Az ezredforduló első éveiben már hét boltjuk volt az országban, és közülük háromban – a dublini, a malahide-i és a kilkennyi üzletben – kávézó is üzemelt. Ez idő alatt, miközben töretlenül száguldott az üzlet, Parnell két gyermeknek adott életet: egyetlen fia, Ferdia 1998-ban, Saoirse, aki gyermekeinek sorában a legidősebb lány, 2002-ben született.

Amikor 2008-ban beütött a válság, a PiG országos szinten már tizenhat telephellyel büszkélkedett, ezek közt egy ínyencségeket kínáló étteremmel, amely az első, South Anne utcai üzlet mellett kapott helyet.

Bizonyos körökben a PiG-et úgy emlegették mint „az üzlet, amit a válság messziről elkerült". Parnell azonban nyomban helyesbít: – A válság bennünket is elért, és súlyos károkat okozott, épp úgy, mint bármely más vállalkozásnak. Nyolc telephelyünket be kellett zárnunk.

Noha a válság véget ért, az első PiG üzlet megnyitása óta a világ szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. Vajon hogyan maradhatott a cég a piac prominens szereplője még akkor is, amikor ma már a legkülönlegesebb összetevőket is fel lehet lelni az interneten, és a sarki Centra boltban is kapható Scotch Bonnet chilipaprika?

– A titok a nagyon jó minőségű, egzotikus, friss termékekben és a külföldi kulináris különlegességekben rejlik. Az elmúlt öt hónapban üzbég, eritreai és hawaii ételspecialitásokat mutattunk be. Az általános helyett a specifikus irányba mentünk, a gudzsaráti régió konyhaművészetére fókuszáltunk, nem általában véve az indiai konyhára, illetve a Shandong tartomány kulináris világát mutattuk be, nem csak úgy egyszerűen a kínait. Fontos, hogy minden újdonságunk megjelenésével párhuzamosan működnek a főzőtanfolyamok is.

Ó, igen! Azok a híres-neves főzőtanfolyamok! Minden bizonnyal ezek jelentik Parnell legnagyobb dobását. Rejtély, hogy hogyan tudja magához csábítani a roppant elfoglalt, nagy hírnévnek örvendő séfeket a jó öreg Dublinba, de tény, hogy sikerül neki. A múlt hónapban Francisco Maradona, a Yucatán-félszigeten lévő Oro Sucio étterem séfjeinek nagyfőnöke két bemutatót is tartott – amelyekre természetesen azonnal elkapkodták a jegyeket – és megismertette a résztvevőkkel a modern maja konyhaművészetet. Ha figyelembe vesszük, hogy az Oro Sucióban a következő tizennyolc hónapra egyáltalán nem lehet már asztalt foglalni, akkor azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondjuk, Parnell tud valamit.

Megkérdeztem, hogyan sikerült rávennie Franciscót, hogy tartson főzőkurzust.

– Megkértem – feleli egyszerűen.

Hm. Valami azt súgja, hogy azért nem lehetett ez ilyen egyszerű annak ellenére sem, hogy Parnellben megvan a báj és az acélos eltökéltség különös kombinációja. Persze nyilván nem mellékes az sem, hogy nagyon vonzó nő. Jól áll neki a fiatalos megjelenés, a szabályosan nyírt, valószínűleg méregdrágán festetett bubifrizura, a makulátlan bőr, amelyen egyetlen ránc sincs – ha figyelembe vesszük, hogy negyvenkilenc éves, ez igazán nagyszerű teljesítmény.

Megkapóan nyíltan beszél a plasztikai beavatkozásokról. – Nem botoxoltatok, de a lézeres kezelés nagy híve vagyok. Minden szeplőmet eltávolíttattam, el sem tudja képzelni, milyen fájdalommal járt, de bevallom, életem legboldogabb napja volt, amikor megtörtént a beavatkozás. Rendszeresen végeztetek hámlasztó kezeléseket, amelyekkel a kollagéntermelést stimulálják. Nagyon kellemetlen érzés, de hát áldozat nélkül nincs siker.

Ha már szóba került az áldozat, érdemes megjegyezni, hogy szakértők szerint, ha eladta volna a PiG-et 2008-ban, néhány héttel a gazdasági válság kitörése előtt, amikor hárman is jelentkeztek, hogy hajlandóak mélyen a zsebükbe nyúlni cserébe a cégért – Parnell hatalmasat kaszált volna az üzleten. Ő azonban az összes érdeklődőt elutasította. Talán azért, mert mindennél fontosabb számára, hogy az ő kezében legyen a gyeplő?

Persze az is lehet, hogy a döntései meghozatalakor nem a pénz az elsődleges szempont. Közismert, hogy az alkalmazottakkal bőkezűen bánik. Ami megmagyarázza, hogy bár a „nyáj diktátor"-ként emlegetik, a munkatársai már-már szektaszerű odaadással köteleződnek el mellette.

Látszólag a tenyerén hordja a sors, de ne feledjük, hogy az első férje meghalt, amikor még csak harminchét évesek voltak. Kevesebb, mint hét éve voltak házasok, és két kisgyermekük volt.

Rory aneurizmában halt meg. – Borzalmasan váratlanul történt az egész – fátyolosodik el a tekintete. – El sem tudom mondani, milyen sokkhatásként ért.

Lehet, hogy azóta nehezére esik bízni abban, hogy a boldogság tartós is lehet? Ha így van, az megmagyarázza az életére jellemző állandó, szüntelen pörgést.

Sosem nyilatkozott arról, hogy mikor kezdődött a kapcsolata Johnny Casey-vel, aki Kinsella halálakor Parnellnek dolgozott. Parnell a gyászidőszak alatt őt bízta meg az üzleti ügyek intézésével.

Nem egészen három évvel az első férje halála után várandós lett a harmadik gyermekével. Ekkor hozta nyilvánosságra Casey-vel való kapcsolatát, és ugyanebben az évben össze is házasodtak. A szertartás – a Kinsellával tartott 120 személyes lakodalommal ellentétben – nem járt nagy felhajtással.

Bizonyos források szerint Rory szülei és két testvére, Keeva és Izzy, sosem bocsátottak meg Parnellnek. Kijelentették, hogy ehhez a kapcsolathoz semmilyen formában nem kívánnak asszisztálni.

Megkérdeztem, hogy éli meg, hogy ilyen közelségben dolgozik a (jelenlegi) férjével.

– Kényelmes – vágja rá a választ. – Ha bármi gikszer adódik a vállalkozásban, ott és akkor, azonnal megoldható. Annak idején előfordult, hogy akár az éjszaka közepén is felhívtam, hogy megkérdezzem, nem felejtett-e el ezt vagy azt.

Sikeres a karrierje és mindemellett öt gyermeket nevel – vajon mi a titka?

– Rengeteg segítségem van. Minden hétköznap jön hozzánk egy férfi, aki megcsinálja a mosást, a házimunkát és iskola után vigyáz a gyerekekre.

Várjunk csak! – Egy férfi?

– Igen! Miért, mi a furcsa ebben?

Hát, az ember eltűnődik azért egy pillanatra… Ennek az asszonynak az első férje az alkalmazottja volt. Aztán a második is. És egyikük nevét sem vette fel…

Hogyan kapcsolódik ki, már ha egyáltalán van rá ideje?

– A gyerekeimmel összebújunk a kanapén, és tévézünk vagy beszélgetünk. Mindenem a családom, és akkor vagyok a legboldogabb, ha mindnyájan együtt vagyunk. Teljesen odavagyok a gyerekeimért. Már majdnem negyvenkét éves voltam, amikor Dilly született. Szerettem volna még több gyereket, de Johnny azzal fenyegetőzött, hogy ha nem veszek vissza a lendületből, elkötteti magát.

Anélkül, hogy a telefonjára pillantana, tudja, hogy véget ért az egy óra, amit az interjúra szánt. Kedvesen, futólag megölel, és a következő pillanatban már hűlt helye van. Kopogó léptekkel elsiet, kifogástalan eleganciájú kabátjában, hogy megint megváltsa a világot.

– Teljesen rendben van – mondta Johnny.

– Csöpög belőle a rosszindulat. Itt van például a kabátos megjegyzése. Egy North Face dzseki, egyszerű és nagyszerű. Praktikus és kész. És ami a színét illeti, azért választottam fehéret, mert feketében nem volt már L-es méret. És nem vagyok nádszálkarcsú! Teljesen átlagos testalkatom van – kényszeredetten elmosolyodott. – És nem vagyok kontrollmániás sem.

Johnny felvonta a szemöldökét. – Drágám…

– Jaj, ne már! Olyan képet fest rólam, mintha… mintha valami szörnyeteg lennék! És különben is, csak százhetven centi vagyok. Mondd, mi a fenének túlzott a magasságommal kapcsolatban is? És mégis hogy jön ahhoz, hogy arra célozgasson, hogy a házasságom alatt viszonyunk volt?

– Értelek – Johnny utalt erre korábban a nyilvánosság előtt; afféle szellemeskedésnek szánta, de azóta minden egyes interjú alkalmával előjött a téma ilyen vagy olyan formában.

– Tényként kezeli! Épp úgy nem vonja kétségbe, mint a holdra szállást! Olyan képet fest rólam, mintha férfigyűlölő, kétkulacsos, slampos, fehérkabátos debella lennék, aki nyakra-főre lefekszik minden séffel, aki az útjába kerül. A kéretlen analizálási kísérletéről nem is beszélve! Egyszerűen gáz!

– Ugyan már, ne szívd mellre! Minden rendben – valójában azonban arra gondolt, hogy ennél sokkal, de sokkal rosszabb is lehetett volna.

Ötödik fejezet

Newcastle nyugati részének külvárosában, alig egy órával korábban Ed hirtelen megkérdezte: – Eltettük a Jessie-nek és Johnnynak szánt húsvéti tojásokat? Nem emlékszem, hogy elpakoltam volna.

Cara felkacagott. – Én viszont nem felejtettem el. Örültem, hogy végre megszabadulhatok tőlük.

Az elmúlt négy napban hét, kézzel festett húsvéti tojás várakozott a kerti sufniban, hogy – csekély köszönetképpen a hétvégéért – Johnnyhoz és Jessie-hez vándoroljanak. Egyiket sem a fiaiknak szánták, ugyanis a srácok a következő négy nap során annyi csokoládét fognak magukba tömni, hogy az sem lenne csoda, ha utána diabéteszes kómába esnének.

Cara hétvégével kapcsolatos aggályai egy mélyen gyökerező szégyenből eredtek. Nyilván senki sem értené meg, ha bevallaná, hogy a húsvétot csaknem ugyanolyan rémesnek tartja,