Édes Magnóliák

By Sherryl Woods

A Netflix sikersorozat alapjául szolgáló regény

Az Édes Magnóliák számára a barátság egy életre szól...

Lehet, hogy Maddie Townsend egy Serenity (Derű) nevű városkában él és jobb barátnőket nem is kívánhat magának, de az élete tótágast áll, amikor a férje elhagyja egy nála sokkal fiatalabb nőért. A válás összetöri három gyermeke szívét, így Maddie-nek van mivel megbirkóznia. Ráadásul azok után, hogy hosszú évekre kiesett a munkaerő piacról, most le kell porolnia üzletvezetési készségeit, hogy a legjobb barátnői legújabb vállalkozását, a város nőknek nyitott egyetlen egészségmegőrző és fitneszklubját vezesse.

Amikor Maddie fiának dühkezelési problémái támadnak, amik már a baseballjátékosi jövőjét fenyegetik, Maddie tudja, hogy közbe kell avatkoznia, de nem számít rá, hogy beleszeret a fia edzőjébe, a jóképű Cal Maddoxba, aki nagy meglepetésére viszonozza is az érzéseit. A pletyka azonban sebesen terjed egy kisvárosban, és Maddie meg Cal kapcsolata könnyen a jóhírük elvesztését és a karrierjük végét jelentheti.

Igaz viszont, hogy talán Cal az egyetlen egész Dél-Karolinában, aki derűt hozhat Maddie életébe...

Sherryl Woods napjaink egyik legnépszerűbb írónője, a Sweet magnolias pedig több millió eladott példánnyal a női olvasók kedvence világszerte.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 27, 2020
• ISBN: 9786156186263

Book preview

cover.jpg

SHERRYL

WOODS

ÉDES MAGNÓLIÁK

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Stealing Home

Fordította: Lévai Márta

Copyright © 2007, Sherryl Woods

Hungarian Translation © Lévai Márta, 2020

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2020

ISBN 9786156186263

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Drága Barátom!

Boldog vagyok, hogy újra eljuthat az olvasókhoz az Édes magnóliák-sorozat első kötete. Amikor annak idején először merült fel bennem az ötlet, hogy könyvsorozatot írjak a három szívbéli jó barátnő kalandjairól, akik jóban-rosszban összetartanak, nem is gondoltam volna, milyen sokan csatlakoznának még szívesen ehhez a csapathoz, mint ahogy azt sem, milyen sok olvasó szereti meg őket, és érez sorsközösséget a dél-karolinai Serenity összes lakosával.

Mi, nők, szerintem mind egyetértünk abban, hogy a családunk mellett a barátaink jelentik az életünk legfontosabb részét. És azok a barátságok mind közül a legjelentékenyebbek, amelyek kiállták az idő próbáját. Azokkal a nőkkel, akik ismerik az élettörténetünket és az általunk elkövetett hibákat, a kis titkainkról nem is beszélve, és mindezekkel együtt még szeretnek is minket. Azokra a barátnőkre gondolok, akik mindig fel tudnak minket vidítani, akár olyankor, ha csak rossz napunk van, de akkor is, ha óriási krízisen megyünk keresztül. Megnevettetnek, ha kell, velünk ünnepelnek, vagy épp velünk sírnak, és még a rossz napokon is mindig eszünkbe juttatják, hogy érdemes élni.

Ha csak most találkozik először az olvasó Maddie-vel, Dana Sue-val és Helennel, remélem, megkedveli őket. Ha pedig régi barátságot melegít fel velük, abban bízom, újra mosolyt csalnak az arcára ezek a csajok, és kalandjaik. Legfőképp pedig azt remélem, hogy az ő életében is létezik ilyen sors adta ajándék, és kincsként értékel minden egyes velük töltött percet.

A legjobbakat kívánva,

Sherryl Woods

ELSŐ FEJEZET

Maddie a mahagónifelületre koncentrált, amely közte meg a között a férfi között feszült, aki húsz éven át a férje volt. Az életük felét együtt töltötték. William Henry Townsenddel a középiskolai éveik során szerettek egymásba, és azóta is Serenityben, egy dél-karolinai kisvárosban éltek. Még főiskolások voltak, amikor összeházasodtak, de nem ugyanaz volt az ok, mint ami néhány barátjuk esetében, akik ugyanilyen hirtelen döntöttek a házasság mellett. Maddie nem esett váratlanul teherbe, csak éppen ők ketten egy másodpercet sem tudtak már várni tovább arra, hogy hivatalosan is összekössék az életüket.

Miután végeztek a főiskolán, kimerítő évek következtek. Bill számára az orvosi egyetemen, Maddie pedig könyvelőként dolgozott. Munkája során igen csekély hasznát vette az üzleti diplomájának, de csak így voltak képesek pénzügyileg a felszínen maradni. Aztán jöttek sorra a gyerekek – az immár tizenhat éves, sportos, társaságkedvelő, Tyler, Kyle, a család most tizennégy éves mókamestere, és végül a meglepetésként érkezett áldás, Katie, aki nemrégiben töltötte be a hat évet.

Tökéletes családi életet éltek a Townsend család történelmi otthonában, Serenity legpatinásabb környékén, közel a családtagjaikhoz és régi jóbarátaikhoz. A szenvedély, ami régen lobogott köztük, csökkent valamelyest, de boldogok voltak.

Maddie legalábbis így gondolta, egészen pár hónappal ezelőttig, amikor egyik este, vacsora után Bill odafordult hozzá, majd a tekintete olyan távolivá vált, mint egy idegené, és nyugodt hangon bejelentette, hogy elköltözik és továbblép… mégpedig huszonnégy éves asszisztensével az oldalán, aki mellesleg terhes. Bill elmondta azt is, mennyire váratlanul érte őt ez a dolog. Egyáltalán nem úgy tervezte, hogy megszűnik a szerelme Maddie iránt, azt pedig még kevésbé, hogy beleszeret valaki másba.

Maddie első reakciója nem a döbbenet vagy az elkeseredés volt. Ó, dehogy. Felnevetett, mert biztosra vette, hogy az ő intelligens, nemes lelkű Billje képtelen volna ilyen szánalmas klisé szerint működni. Beletelt egy kis időbe, mire leesett neki, hogy ez bizony teljesen komoly, mert a távolságtartó arckifejezés szilárdan megmaradt Bill arcán. Pont amikor az életük éppen egy kényelmes kerékvágásba állt volna be, a férfi, akit teljes szívéből szeretett, lecserélte őt egy újabb modellre.

Egy darabig hitetlenkedő kábultságban ült a férje mellett. Végighallgatta, hogyan magyarázza el a gyerekeknek, mit tett, és miért, azt a részt gondosan kihagyva a sztoriból, hogy a kisöccsük vagy húguk már úton van. Aztán még mindig szédelgő fejjel figyelte, Bill hogyan költözik ki a házukból.

Miután a férfi eltűnt, meg kellett birkóznia Tyler dühkitörései­vel, azzal, hogy Kyle tőle teljességgel szokatlan mély hallgatásba burkolózik, Katie pedig elkeseredetten zokog. A lelke mindeközben dermedt volt, és mintha teljes űr töltötte volna meg.

Valamivel később neki jutott az a feladat is, hogy kezelje valahogyan a döbbenetüket, amikor tudomást szereztek a kisbabáról. A felnőttség és a béke nevében el kellett rejtenie a saját sértettségét és dühét, és azért is, hogy továbbra is jó szülőnek lássa magát. Voltak napok, amikor elátkozta dr. Philt meg a sorozat epizódjaiban elhangzó összes hűvös, bölcs érvet, meg a tanácsokat, amelyek szerint a szülőknek mindig elsődlegesnek kell venniük a gyerekek igényeit. Vajon, kérdezte Maddie magában, ugyan mikortól számítanak az ő igényei is?

A nap, amikortól végleg egyedülálló szülőnek számított, hamarabb eljött, mint gondolta. Már csak annyi volt hátra, hogy néhány további részlet papírra kerüljön a válással kapcsolatban, és feketén-fehéren kimondják a húsz éves házasság végét. Ezekben a dokumentumokban sehol sem szerepeltek a tönkretett álmok. Nem említették sehol azok szívfájdalmát, akik hátra maradtak. Csak arra szorítkoztak, ki hol fog élni, ki melyik kocsit vezeti, mennyi a gyerektartás – meg az ideiglenes házastársi támogatás összege. Utóbbi addig jár Maddie-nek, míg nem tud anyagilag megállni a saját lábán, vagy míg újra meg nem házasodik.

Maddie dermedten hallgatta, ahogy az ügyvédje szenvedélyesen harcba szállt az utolsó tétel ideiglenes mivolta ellen. Helen Decatur, aki gyakorlatilag időtlen idők óta ismerte Maddie-t és Billt is, elsőrangú, az egész államban ismert és elismert válóperes ügyvéd volt. Emellett Maddie egyik legjobb barátnője. És amikor Maddie túl fáradt vagy túl szomorú volt harcolni, Helen lépett a helyébe, hogy megtegye helyette. Ha az ügyről volt szó, Helen afféle szőke hajú, kiskosztümbe bújt piranha volt, és Maddie sosem volt hálásabb a létezéséért, mint ebben a pillanatban.

– A feleséged rengeteget dolgozott azért, hogy elvégezhesd az orvosi egyetemet – rontott neki éppen Billnek. Igencsak elemében volt a saját terepén. – A saját ígéretes karrierjét adta fel azért, hogy nevelje a gyerekeiteket, vezesse a háztartást, és segítsen abban, hogy praxist építs, és egyre feljebb emelkedj Dél-Karolina orvostársadalmában. Tény, hogy csakis azért lehet komoly szakmai hírneved messze Serenity határain túl is, mert Maddie a belét kidolgozta azért, hogy elérhess erre a szintre. És most hirtelen azt várod tőle, hogy megfelelő helyet küzdjön ki magának az álláspiacon? Komolyan elhiszed, hogy öt vagy akár tíz éven belül képes lesz megadni a gyerekeknek azt az életszínvonalat, amihez hozzászoktak? – Olyan pillantást vetett Billre, amitől rajta kívül mindenki másnak inába szállt volna a bátorsága. De Bill viselkedése tökéletes érdektelenséget tükrözött, mind a felesége, mind a felesége jövője iránt.

Maddie ekkor döbbent rá, hogy életének e szakasza valóban örökre, teljesen lezárult. Eddig semmi, sem az, amikor Bill, szinte mellékesen bevallotta, hogy megcsalta, sem a férfi kiköltözése nem tudott meggyőző bizonyítékként szolgálni rá, hogy a házasságuknak vége. Eddig a pillanatig, amíg meg nem látta a férje egykor oly meleg érzelmeket sugárzó barna szemében a teljes érzéktelenséget, nem fogadta el, hogy Bill nem fog hirtelen észhez térni, és kijelenteni, hogy az egész csak egy rettenetes hiba volt.

Eddig a pillanatig Maddie csak sodortatta magát az árral, mély tagadásban és fájdalomban. Most azonban a düh olyan hatalmas hulláma söpört végig rajta, amilyet még soha nem érzett eddigi életében, és amelynek váratlan ereje talpra lökte. Felszökkent ültéből.

– Várj! – tört ki a mellkasából, a felindultságtól reszkető hangon. – Nekem is van mondanivalóm.

Helen meglepetten tanulmányozta barátnője arcát, de Bill döbbenete láttán Maddie-t elegendő bátorság szállta meg ahhoz, hogy folytassa. A férfi nem számított rá, hogy harcba száll. Maddie most látta csak, hogy az a sok év, amíg neki egyfolytában az lebegett a szeme előtt, hogy a férfi kedvében járjon, és mindig az ő igényeit helyezte a legelső helyre, csupán a felesége lankadhatatlan alázatosságáról győzte meg a másikat, és arra számított, még akkor is könnyűvé teszi majd az útját, ha úgy dönt, egy búcsúpillantás nélkül elhagyja a családját – és őt, Maddie-t. Valószínűleg attól kezdve kéjesen vigyorgott magában, amikor a felesége előállt vele, hogy próbáljanak közös megegyezésre jutni, és ne egy bírónak engedjék át a jogot, hogy a válásuk körülményeit megállapítsa.

– Sikerült az életünkből eltelt húsz évet erre redukálnod – lengette az asszony a megállapodásról szóló papírokat a férfi orra előtt. – És mivégre?

Természetesen tudta a választ. Mint oly sok középkorú férfival előfordul, Billnek is elcsavarta a fejét egy nő, aki alig feleannyi idős, mint ő maga.

– És akkor majd mi történik, ha Noreent is megunod? – kérdezte. – Őt is lecseréled majd?

– Maddie – szólt közbe a férfi mereven, és monogramos inge ujját húzkodta, meg a tizennyolc karátos aranyból készült mandzsettagombjain matatott, amiket éppenséggel tőle, a feleségétől kapott hat hónappal azelőtt, a huszadik évfordulójukra. – A világon semmit sem tudsz a Noreenhez fűződő kapcsolatomról.

Maddie-nek még egy mosolyra is telt.

– Dehogynem. Arról szól, hogy egy középkorú pasas megpróbálja ismét fiatalnak érezni magát. Szerintem szánalmas vagy.

Most, hogy egy kicsit lenyugodott, miután kifejezte az érzéseit, Maddie Helenhez fordult.

– Képtelen vagyok tovább itt ülni. Tarts ki minden mellett, amiről azt gondolod, helyes. Ő az, akinek sürgős a dolog.

Azzal kihúzott háttal, állát magasra emelve kisétált az ügyvéd irodájából, egyenesen bele az új életébe.

Egy óra múlva Maddie lecserélte szemérmes kötött kosztümjét és magas sarkú cipőjét egy vállpántos felsőre, rövidnadrágra meg egy pár kopott sportcipőre. Mit sem törődve a hőséggel, ami már kora délelőtt is tikkasztó volt, másfél kilométert sétált az oly hőn utált, állott izzadságszaggal átitatott levegőjű edzőteremig. A főutcáról nyíló kis utcácskában található helyen eredetileg régimódi filléres áruház működött. A padlót fedő, fakult linóleum még abból a korszakból származott, és az elhanyagolt falakat nem érte festék azóta, hogy Dexter az 1970-es években megvásárolta a helyet.

A séta egy hajszálnyit sem segített a feldúltságán. Maddie nagy levegőt vett, és felmászott a futópadra, aztán egy általa korábban sosem használt, komoly kihívást jelentő fokozatra állította. Addig futott, míg a lába meg nem fájdult, és fodrász által színezett, félhosszú haját át nem itatta az izzadság. A sós cseppek a szemébe folytak, és elkeveredtek az újra meg újra előtörő, bosszantó könnyekkel.

Hirtelen egy tökéletesen manikűrözött kezet pillantott meg. A kéz lassabbra állította a futógépet, aztán ki is kapcsolta.

– Gondoltuk, hogy itt találunk – szólalt meg Helen. Még mindig kosztümöt viselt, lábán Jimmy Choo tűsarkúval. Valószínűleg ő az egyetlen nő Serenity történelmében, aki ilyen drága cipőt mondhatott magáénak valaha.

Mellette Dana Sue Sullivan állt. Kényelmes nadrágban, ősrégi pólóban és sportcipőben. Ő volt Serenity legmenőbb éttermének tulajdonosa és séfje – ami azt jelenti, hogy az asztalokat vászonterítők fedték, és vászonszalvétákkal terítettek, illetve az étlapon más is szerepelt a kötelező, olajban sült harcsán és káposztasalátán kívül. A Sullivan’s New Southern Cuisine nevű hely, sötétzöld-arany logója eleganciájához híven, eltökélt lépéssel szakadt el versenytársaitól: azoktól a városszéli kifőzdéktől, ahol egyszerűen kiírták a kirakatüvegre, hogy „Jó kaja", és papíralátéteket használtak a műanyag lapú Formica asztalokon.

Maddie reszketeg lábakkal lemászott a futópadról, és megtörölte az arcát a törölközővel, amit Helen nyomott a kezébe.

– Ti ketten meg mit kerestek itt?

A két nő az égre emelte a tekintetét.

– Mégis mit gondolsz? – kérdezte Dana Sue barátságos, déliesen vontatott hanghordozásával. Dús gesztenyebarna haját egy csattal fogta hátra, de a pára máris rugalmas spirálokba rendezte kiszabadult fürtjeit. – Azért, hogy megkérdezzük, kell-e segítség hozzá, hogy eltedd láb alól azt a meztelen csigát, aki kiszúrt veled.

– Vagy azt az esztelen női bábot, akit el akar venni – tette hozzá Helen. – Felesküdött közhivatalnok lévén egészen haloványan ódzkodom tőle ugyan, hogy gyilkosságra buzdítsalak, de ahogy kívánod.

Dana Sue oldalba bökte.

– El ne gyengülj itt nekem. Te magad mondtad, hogy bármit megteszünk, ha attól Maddie jobban érzi magát.

Maddie-nek sikerült kipréselnie magából egy halvány mosolyt.

– Szerencsétek van, mert a bosszúfantáziáim között nem szerepel gyilkosság.

– Hát akkor mi? – kérdezte Dana Sue, szemlátomást elbűvölten. – Én személy szerint, miután kirugdostam Ronnie szánalmas kis seggét a házból, arra vágytam, hogy menjen rajta keresztül a vonat.

– A gyilkosság túl gyors megoldás – ellenkezett Maddie. – Meg, ami azt illeti, muszáj figyelemmel lenni a gyerekekre is. Akármekkora szemét is, Bill még mindig az apjuk. Folyamatosan emlékeztetem is erre magamat, gondolhatjátok. Nagyjából óránként, csak hogy kordában tudjam tartani a dühömet.

– Szerencsére Annie ugyanolyan dühös volt az apjára, mint én – emlékezett vissza Dana Sue. – Azt hiszem, ez a jó oldala annak, ha az embernek tinédzser lánya van. Hogy keresztüllát az apja piszkos trükkjein. Szerintem ő már hamarabb tisztában volt vele, mi folyik, mint én. Ott állt a bejárat előtti lépcsőn, és éljenzett, amikor Ronnie kívül került az ajtón.

– Rendben, ti ketten – vágott közbe Helen –, bármennyire is élmény hallgatni ezt az eszmecserét, nem mennénk el valahová innen, hogy ott folytassuk? A kosztümömbe örökre beleeszi magát ez a szag, ha nem kevergőzünk ki a friss levegőre hamarosan.

– Nem kellene nektek kettőtöknek dolgozni? – érdeklődött Maddie.

– Szabadságot vettem ki délutánra – mondta Helen. – Ha netán jólesne berúgnod, vagy efféle.

– Rám sincs most szükség az étteremben két óráig – tette hozzá Dana Sue, aztán tűnődő pillantást vetett Maddie-re. – Annyi idő alatt mennyire lehet lerészegedni?

– Ha azt vesszük, hogy Serenityben úgysincs egyetlen bár, ami ebben az órában nyitva volna, szerintem elfeledkezhetünk a berúgásról – jegyezte meg Maddie. – És bár nagyra értékelem az együttérzéseteket, valahogy az a gyanúm, jobb ez így.

– Nálam tudnánk készíteni magunknak egy-két Margaritát – próbálkozott Helen.

– Mindhárman jól tudjuk, hogy abból egyetlen pohár is elég ahhoz, hogy becsavarodjak – vetette ellene Maddie. Még most is borsódzott a háta, ha eszébe jutott pár hónappal azelőtt rögtönzött bánatbulijuk, amelynek keretében megosztotta velük a hírt, hogy Bill elhagyni készül őt. – Azt hiszem, jobb, ha ma megmaradok a diétás kólánál. Össze kell majd szednem a gyerekeket a suliból.

– Nem, nem kell – ellenkezett Dana Sue. – A mamád elintézi.

Maddie szája elnyílt. Az anyja négy szót mondott, amikor Tyler megszületett, és ezeket utána is rendszeres időközönként elismételte: „Gyerekfelvigyázásra ne számíts tőlem". Eredeti hajthatatlansága mit sem enyhült az elmúlt tizenhat évben.

– Ezt meg hogy sikerült véghez vinned? – A hangjából határozott csodálat csendült.

– Elmagyaráztam neki a helyzetet – közölte Dana Sue egy vállrándítással. – Anyád gyakorlatias gondolkodású asszony. Nem is értem, kettőtök között miért vannak nézeteltérések.

Maddie ugyan tudott volna szolgálni némi magyarázattal, de azzal elment volna a délután további része. Vagy ami még valószínűbb, az egész hét. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Dana Sue már körülbelül ezerszer hallotta ezen érvek java részét.

– Tehát menjünk hozzám?

– Rendben, de ne Margaritát igyunk – szólt Maddie. – Két teljes napba telt, mire a legutóbbi tivornya után talpra álltam. Nekem meg már holnap el kell kezdenem munkát keresni.

– Nem, nem kell – szólt Helen.

– Ó. Csak nem sikerült rávenned Billt, hogy átnyújtson nekem némi bónuszt?

– Olyan is lesz – felelte Helen, ravaszkás mosollyal.

Maddie áthatóan tanulmányozta a két barátnőjét. Valamire készülnek. Az első asszonytartási összegről szóló csekkjét feltette volna rá.

– Mondjátok már – nógatta őket.

– Beszélünk róla, ha odaérünk hozzám – felelte Helen.

Maddie Dana Sue-hoz fordult.

– Te tudod, mi folyik itt?

– Van róla némi halvány elképzelésem – Dana Sue alig tudta magába fojtani a győzedelmes vigyort.

– Tehát ti ketten kiforraltatok valamit – következtetett Maddie. Maga sem tudta eldönteni, milyen érzései vannak ezzel kapcsolatban. Úgy szerette ezt a két nőt, mintha a nővérei lettek volna, de akárhányszor támadt valami ötletük, valamelyikük egészen biztosan bajba került. Ez mindig is így volt, hatéves koruk óta. Maddie biztosra vette, hogy Helen végső soron azért választotta az ügyvédi hivatást, mert pontosan tudta, hogy nekik hármuknak időnként biztosan jól jön egy jó szakember ismeretsége.

– Legalább adjatok valami támpontot – könyörgött. – El akarom dönteni, hogy nem kellene-e kiszállnom még most.

– Egy aprócska támpontot sem kapsz – felelte Helen. – Át kellene hangolnod a felfogásodat. Légy sokkal nyitottabb.

– Nincs a világon annyi diétás kóla, amivel ezt el lehetne érni – ellenkezett Maddie.

Helen vigyorgott.

– Így hát marad a Margarita.

– Fantasztikus guacamolét készítettem – tette hozzá Dana Sue. – És szereztem egy jókora csomaggal a kedvenc tortilla chipsedből, habár az a sok só végül a sírba tesz majd.

Maddie pillantása ide-oda járt kettejük között, végül felsóhajtott.

– Ha ti ketten a hátam mögött kiterveltek valami cselszövést, akkor így is, úgy is el vagyok átkozva.

A Margarita olyan erős volt, hogy Maddie-nek csücsörítenie kellett tőle. Serenity úgynevezett luxusnegyedében, Helen egyéni megrendelésre épült háza mögött ültek a téglateraszon, kényelmes fekvőszékekbe süppedve. A Dél-Karolinára jellemző párás klíma már éreztette hatását, annak ellenére, hogy még csak márciust írtunk, ám a három nő fölé tornyosuló fenyőket borzongató lágy szellő még elegendő volt ahhoz, hogy ne váljon túlságosan nyomasztóvá.

Maddie-t elfogta a kísértés, hogy beleugorjon Helen türkizszínű medencéjébe, de inkább a támlának döntötte a fejét, és lehunyta a szemét. Hónapok óta először érezte úgy, hogy az aggodalmai szertefoszlanak. A dühén túl nem próbált semmit elrejteni a gyerekei előtt – sem a bánatát, sem a félelmeit, azért viszont erősen küzdött, hogy irányítása alatt tartsa érzelmeit. Helen és Dana Sue társaságában végre önmaga lehetett: egy mélyen sebzett lelkű, hamarosan „elvált" családi állapotú nő, akit eltölt a bizonytalanság.

– Szerinted kész van rá, hogy hallja az ötletedet? – hallotta maga mellett Dana Sue mormolását.

– Még nem – felelte Helen. – Előtte hadd igya meg az italát.

– Mindent hallok ám – szólt közbe Maddie. – Nem alszom, és még öntudatomnál vagyok.

– Akkor a legjobb lesz, ha várunk még – jegyezte meg Dana Sue vidoran. – Kérsz még egy kis guacamolét?

– Köszönöm, nem, habár ezúttal felülmúltad önmagadat is – felelte neki Maddie. – A szemem is belekönnyezett.

Dana Sue döbbentnek látszott.

– Túl erős? Azt hittem, egyszerűen újabb sírógörcs tört rád.

– Tudod, hogy nem vagyok rá hajlamos – vágott vissza Maddie.

– Azt hiszed, nem vettük észre, hogy sírtál, amikor odaértünk az edzőteremhez? – érdeklődött Helen.

– Abban reménykedtem, hogy azt hiszitek, izzadság.

– Biztos vagyok benne, hogy mindenki azt hitte, de mi jobban ismerünk – nyugtatta meg Dana Sue. – Azt kell hogy mondjam, csalódtam benned, hogy egyetlen könnyet is ejtettél amiatt a gennygóc miatt.

– Én is csalódtam magamban – felelte Maddie.

Dana Sue éles pillantást vetett rá, aztán Helen felé fordult.

– Akár el is mondhatjuk neki. Nem hinném, hogy jobban ellazul, mint amennyire már ellazult.

– Rendben – adta meg magát Helen. – Íme, az üzlet. Mi az, ami miatt mi hárman a legtöbbet panaszkodtunk az elmúlt húsz évben?

– A férfiak – felelte szárazon Maddie.

– Amellett – mondta türelmetlenül Helen.

– A dél-karolinai pára miatt?

Helen felsóhajtott.

– Megpróbálnál komoly lenni csak egyetlen pillanatra? Az edzőteremre célzok. A miatt a rémséges hely miatt panaszkodtuk végig az egész felnőttkorunkat.

Maddie zavartan tanulmányozta barátnője arcát, aztán így felelt:

– De egy mákszemnyi eredménnyel sem járt, nem igaz? Legutóbbi alkalommal, amikor kivertük a balhét, Dexter fizetett Stevens fiának, hogy mosson fel… egyszer. A hely Lysoltól illatozott egy hétig, és annyi.

– Pontosan. Ezért is támadt Dana Sue-val ez az ötletünk – szólt Helen, és hatásszünetet tartott. – Arra készülünk, hogy nyissunk egy vadonatúj klubot, olyat, ahol tisztaság van, ami hívogató, és finom ételeket is lehet kapni.

– Olyan helyet képzeltünk el, ahol a nők edzhetnek, jól érezhetik magukat, aztán edzés után gyümölcspürét ihatnak a barátnőikkel – tette hozzá Dana Sue. – Sőt, akár beülhetnek egy arc- vagy testmasszázsra is.

– És ezt pont itt, Serenityben képzelitek el? Az ötezer­hétszáztizennégy lakosával? – Maddie meg sem próbálta rejtegetni erős kételyeit.

– Tizenöt – javította ki Dana Sue. – Daisy Mitchellnek tegnap kislánya született. És higgy nekem, ha valaki látta mostanában Daisyt, tudja, hogy tökéletes célszemély ahhoz, hogy szülés utáni tréninget ajánljunk neki.

Maddie megfeszítetten tanulmányozta Helen arcát.

– Te most tényleg komolyan beszélsz?

– Olyan komolyan, mint a szívroham – hagyta helyben Helen. – Mi a véleményed?

– Felteszem, még működhetne is – felelte Maddie elgondolkodva. – Azt bárki látja, milyen gusztustalan az a terem. Nem csoda, hogy a Serenityben élő nők fele nem hajlandó ott edzeni. A másik részük meg az, aki a fotelből is képtelen felállni, mert még emésztik a nagy rakás panírozott csirkét, amit felfaltak.

– Ezért lesznek ott főzőtanfolyamok is – tette hozzá buzgó arccal Dana Sue.

– Hadd találgassak. Modern déli konyhakultúra – jegyezte meg Maddie.

– A déli hagyomány nem merül ki a vajban úszó limababban meg a szalonnával körített zöldbabban – szavalta Dana Sue. – Hát semmit sem tanultatok?

– Én igen – bizonygatta Maddie. – De az átlag Serenity-beli polgár még mindig krumplipürére meg panírozott csirkére ácsingózik.

– Én is szeretem a csirkét – felelte Dana Sue. – De a sütőben sült változat sem marad el tőle, ha az ember jól készíti el.

– Kezdünk mellékvágányra térni – vágott közbe Helen. – Találtunk egy bérelhető épületet a Palmetto Lane-en. Tökéletesen megfelelne egy olyan hely céljaira, amilyet elképzeltünk. Szerintem reggel meg kéne néznünk. Dana Sue-val első pillantásra beleszerettünk, de szeretnénk kikérni a véleményedet, Maddie.

– Miért? Nem hinném, hogy mérvadó. Az elképzeléseiteket sem ismerem, legalábbis nem az összeset.

– De azt tudod, hogyan kell lakályossá és hívogatóvá tenni egy helyet, nem? – kérdezte Helen. – Végtére is, ott volt az a mauzóleum, amit a Townsend család otthonának csúfoltak, azt is sikerült egész szépen kipofoznod.

– Így van – helyeselt Dana Sue. – És azok után, hogy segítettél Billnek beindítani a praxist, egy rakás üzleti trükk is van a tarsolyodban.

– Lassan húsz éve, hogy elindítottam valami rendszerfélét – szerénykedett Maddie, aki nem érezte komolynak a maga szerepét az iroda felállításában. – Aligha nevezhetnénk szakértőnek. Ha ezt létre akarjátok hozni, tanácsadót kell megbíznotok, összerakatni vele egy üzleti tervet, és költségelemzéseket végeztetni vele. Ilyesmibe nem szabad csak úgy ötletszerűen belevágni, pusztán mert nem tetszik nektek Dexter edzőtermének szaga.

– Ami azt illeti, nagyon is szabad – kötötte az ebet a karóhoz Helen. – Elég pénzem van hozzá, hogy kifizessük az előleget az épületre, a berendezésre is futná, sőt az első év működési költségeit is fedezni tudom. Leírhatom az adóból, szóval úgy sejtem, hosszú távon egyáltalán nem lesz ez rossz befektetés.

– Én is bele tudok fektetni némi pénzt, de leginkább az időmmel meg a szakács- és táplálkozástudományi ismereteimmel járulnék hozzá. Be lehetne indítani ott egy kis kávézót, meg tarthatnék főzőszakköröket – tette hozzá Dana Sue.

A két barátnő várakozásteljesen nézett.

– Mit vártok tőlem? – tört ki Maddie-ből a kérdés. – Nincs semmilyen szakképesítésem, és pontosan tudjátok, hogy pénzem sincs arra, hogy ilyen bizonytalan üzletet megkockáztassak.

Helen vigyorgott.

– Valamivel több tőkéd van, mint gondolnád, nagyszerű ügyvédednek köszönhetően. De mi igazából nem pénzt akarunk tőled. Azt akarjuk, hogy te vezesd.

Maddie hitetlenkedve nézett rá.

– Én? Hiszen utálok edzeni. Csak azért szoktam, mert muszáj. – A combján látható narancsbőrre bökött. – És pontosan látjuk, mennyit ér.

– Akkor éppenséggel tökéletes vagy az állásra, mert nagyon-nagyon keményen fogsz dolgozni azért, hogy a helyet olyanná varázsold, hogy a hozzád hasonló nők is szívesen járjanak majd oda – mondta Helen.

Maddie a fejét rázta.

– Felejtsétek el. Egyszerűen nem érzem jó ötletnek.

– Miért? – kérdezte Dana Sue. – Munkára van szükséged. Nekünk meg egy menedzserre. Tökéletes párosítás.

– Ez az ötlet nekem egy kicsit úgy hangzik, mintha azért forraltátok volna ki, hogy engem megmentsetek az éhezéstől – tűnődött Maddie.

– Már megmondtam, hogy nem fogsz éhezni – mordult fel Helen. – És megtarthatod a házat, ami már régen ki van fizetve. Bill nagyon észszerűen reagált, miután pár tényt nyomatékosítottam előtte.

Maddie a barátnője arcát tanulmányozta. Nem sokan próbálkoztak azzal, hogy Billnek bármit megmagyarázzanak, mert a férfi közismerten meg volt róla győződve, hogy ő mindent mindenkinél jobban tud. Egyeseknél nyilvánvalóan ezzel a mellékhatással jár az orvosi végzettség. És amit nem a diploma hoz magával, arról gondoskodik az ápolónők csodálattal telt tekintete. Ahogy Noreené is.

– Mint például? – kérdezte Helentől.

– Például azt, hogy a küszöbön álló gyermekáldás, ami egy vele házasságban nem álló nővérke szíve alatt rejtőzik, erős hátráltató hatással lehet a praxisára, itt Serenityben, ebben a konzervatív, családorientált környezetben – felelte Helen, arcán a bűntudat leghalványabb jele nélkül. – Előfordulhat, hogy az emberek nem akarják drága gyerekeiket olyan orvoshoz vinni, aki tanúbizonyságát adta, hogy tökéletesen híjával van a lelkiismeretnek.

– Megzsaroltad? – Maddie maga sem tudta eldönteni, hogy csodálja-e barátnőjét, vagy csak megdöbbent.

Helen vállat vont.

– Jobban szeretek úgy gondolni erre, mint egyszerűen leckét adtam neki a megfelelő PR-üzenet jelentőségéről. A városlakók eddig nem fogták pártját egyik félnek sem, de ez az áldásos helyzet egyetlen másodperc alatt nagyot fordulhat.

– Csodálom, hogy az ügyvédje hagyta, hogy ezt megtedd – jegyezte meg Maddie.

– Ez csak azért van, mert nem tudsz mindenről, amit a te kiváló ügyvéded tudott, amikor belépett abba a tárgyalóba – mondta Helen.

– Mit tudott az én kiváló ügyvédem?

– Bill nővérkéjének volt egy kis ügye azzal a fickóval valamikor. Azaz Tom Pattersonnak megvan a maga oka rá, hogy örüljön, ha Billt netán valaki a falhoz állítja.

– Ez nem etikátlan? – kérdezte Maddie. – Nem kellett volna visszautasítania, hogy elvállalja Bill ügyét, vagy hasonló?

– Vissza akarta utasítani, de Bill nem hagyta. Tom beszámolt neki a korábbi, Noreenhoz fűződő kapcsolatáról, de Bill továbbra sem tágított. Arra gondolt, hogy Tom a korábbi ügy miatt éppenséggel megértőbben viszonyul majd az ő mielőbbi olthatatlan vágyához, hogy közös életet kezdjen a csajjal. Ami csak egy újabb bizonyíték rá, hogy ha az emberi természetet kell megítélni, akkor a hamarosan már exednek tényleg gőze sincs semmiről.

– És te kihasználtad ezt a kis gubancot, hogy Maddie-t hozzásegítsd a pénzhez, amit megérdemel – jegyezte meg Dana Sue csodálattal a szemében.

– Így van – helyeselt Helen látható elégedettséggel. – Ha bíró elé kellett volna vinnünk az ügyet, talán másképp alakultak volna a dolgok, de Bill volt annyira odáig azért, hogy peren kívüli egyezség szülessen. Rendes apukája szeretne lenni a születendő gyereknek, még mielőtt a tinta megszárad a születési anyakönyvi kivonatán. Ahogy te is emlékeztetted rá, miközben kivonultál a teremből, Maddie, ő az, akinek sürgős.

Helen feszülten tanulmányozta barátnője arcát.

– Nem nagy vagyon, de egyelőre nem kell aggódnod a pénz miatt.

– De még így is igazi állás után kellene néznem – mondta Maddie. – Akármennyiről is szól a megállapodás, a pénz nem fog örökké tartani, és nem valószínű, hogy túl magas árfolyamon kelnék el a munkaerőpiacon, eleinte legalábbis semmiképp.

– Ezért is kellene kapva kapnod az ajánlatunkon – vélekedett Dana Sue. – Ez a klub aranybánya lehetne, és teljes jogú partnerként vehetnél részt a munkában. Ezt kapnád cserébe a napi taposómalomban való részvételedért, azért, hogy irányítod a helyet. Tulajdonosi jogosultságot.

– Nem értem, mit láttok ti ketten ebben – mondta Maddie. – Helen, te folyton Charlestonban vagy. Ott szuper edzőtermeket találsz, ha Dexterét nem találod megfelelőnek. Te meg, Dana Sue, simán oktathatnál főzést az étteremben is. Nincs szükséged hozzá egy wellnessklubra.

– Próbálunk közösségi szellemben tevékenykedni –felelte Dana Sue. – Ennek a városnak szüksége van rá, hogy valaki pénzt fektessen bele.

– Én ezt nem veszem be – ellenkezett Maddie. – Ezt értem teszitek. Mindketten sajnáltok.

– A legkevésbé sem – ellenkezett Helen. – Teljesen jól leszel hamarosan.

– Akkor van valami más okotok is, amit nem árultatok el – tartott ki Maddie. – Alig hinném, hogy egy reggel arra ébredtetek, hogy alapítani kellene egy klubot, még akkor sem, ha valamiféle adózási előnyöket reméltek tőle.

Helen habozott, aztán bevallotta:

– Rendben, íme, a teljes igazság. Szükségem van egy helyre, ahol edzhetek, hogy egy kicsit kidolgozzam magamból a munkahelyi stresszt. A dokim folyton nyaggat a vérnyomásom miatt. Én meg szilárdan elutasítom, hogy az én koromban marokszám kezdje tömni belém a gyógyszereket. Legutóbb azzal jött, hogy három hónapot ad rá, hogy megtapasztaljuk, segít-e az állapotomon az egészségesebb étrend és némi testedzés. Átmenetileg megpróbálom csökkenteni a Charlestonban vitt ügyeim számát, ezért muszáj volna, hogy itt, Serenityben legyen a hely.

Maddie riadtan nézett a barátnőjére. Ha Helen képes volt csökkenteni a vállalt ügyei számát, akkor az orvos egészen biztosan komoly egészségügyi kockázatokat tárhatott elé.

– Miért nem szóltál korábban egy szót sem arról, hogy ennyire magas a vérnyomásod? Nem mintha csodálkoznék rajta, azok után, hogy annyira megszállottan dolgozol.

– Azért nem mondtam semmit erről, mert enélkül is épp elég bajod volt – magyarázta Helen. – Emellett úgy készülök, hogy tegyek valamit ellene.

– Azt teszed, hogy saját edzőtermet nyitsz – foglalta össze Maddie. – Nem fogja ez az új vállalkozás, amit egy számodra teljesen ismeretlen területen készülsz indítani, csak még tovább növelni a stressz-szintedet?

– Nem, ha te vezeted – felelte Helen. – Emellett, szerintem nagyon mókás lesz, hogy ez a hármunk vállalkozása.

Maddie messze nem volt meggyőződve a dolog mókás mivoltáról. Most odafordult Dana Sue-hoz:

– És te? Neked mi az okod rá, hogy egy új helyet nyiss? Nem elég az étterem?

– Pénzt persze eleget hoz a konyhára – felelte Dana Sue. – De folyton a kaják körül őgyelgek. Felkúszott pár kilócska rám az utóbbi időben. És ismered a családomat. Majdnem mindenki cukorbeteg. Muszáj odafigyelnem a súlyomra. Az evést valószínűleg nem hagyom abba, így hát sportolnom kell.

– Most már láthatod, mindkettőnknek megvannak a jó indokai hozzá, hogy akarjuk azt a helyet – folytatta Helen a győzködést. – Ugyan már, Maddie. Legalább nézzük meg holnap az épületet. Nem kell ma döntened, de még holnap sem. Van időd rá, hogy forgasd még kicsit a kérdést abban az óvatos agyadban.

– Én nem vagyok óvatos – horkant fel Maddie sértetten. Valamikor ő volt hármuk közül a legnagyobb kockázatvállaló. Bármi jöhetett, ha mókáról volt szó, és merészség kellett hozzá. Mindez tényleg teljesen kiveszett volna belőle? A barátnői arckifejezése alapján ítélve igen.

– Jaj, kérlek, hiszen még mielőtt ételt rendelsz, akkor is végigszámolgatod magadban a kalóriatartalmat – jegyezte meg Dana Sue. – De mi így is szeretünk.

– Ezért sem akarunk nélküled belevágni – tette hozzá Helen. – Még ha netán valóban veszélyezteti is az egészségünket.

– Nekem is van egy saját vállalkozásom is – tódította Dana Sue. – Ami a súlyomat illeti, gondolom, annyit tehetünk még ezen kívül, hogy folytatjuk a hetenkénti néhány közös sétát. – Színpadiasan felsóhajtott.

– Mindannak ellenére, amit itt összehordtatok, még mindig nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy ez nem valami jótékonykodás akar lenni a részetekről