A Kincsesbolygó őrzői

By Demeter Attila

A Kincsesbolygó felfedezőinek kalandjai folytatódnak.

A planétán eltemetett hatalmas kincs tovább ingerli az alvilági bűnözők fantáziáját. A kincs méltó arra, hogy a hataloméhes kalózok és más rablók megpróbálják megszerezni, de a távoli birodalom, a Földet egyszer már letaroló, ám később mégis vereséget szenvedő Robak ügynökei is érdeklődéssel fordulnak a kőkorszaki szinten élő népek által lakott bolygó felé.

Az ellentétes oldalon álló erők csatározásának története összefonódik az előző részben megismert szereplők életével, ebből kerekedik ki a „Második őrszolgálat” harmadik részében leírt kalandokból. Az Őrszolgálat sorozat korábbi köteteinek szereplői is felbukkannak a történetben, így az Ezeréves őrszolgálat negyedik és ötödik részében megismert hősök is megjelennek a regény lapjain. A kötettel immár nyolc részre bővült az „Őrszolgálat” sorozata.

• Language: Magyar
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Jul 21, 2022
• ISBN: 9786150157344

Book preview

A Kincsesbolygó őrzői

(A második őrszolgálat 3.)

Tudományos fantasztikus regény

Demeter Attila

2022

Publishdrive

Minden jog fenntartva

ISBN 978-615-01-5734-4

A regény szerkesztésében író kolléganőm, Eliza Beth volt a segítségemre.

Ezúton is szeretném neki megköszönni áldásos tevékenységét!

Felfoghatatlan magasból, több mérföld távolságból omlott alá a sötét égből a Császár-hegyet háromszínű lángba borító fényzuhatag. A palota kertjéből úgy látszott, egyenesen a kozmosz a forrása a narancs, a sárga és zöldszínű függönynek.

Az ünnepség már délelőtt megkezdődött, és este, az őrség harmadik órájában érte el a fénypontját. Ez hozta el a pillanatot, a császár újjászületésének percét.

A soha még ilyen pompával nem rendezett alkalom különbözött minden eddigitől, hiszen huszonötödször jött el a magasztos óra, amikor Quintarann hetvenévesen belép a fényözön baloldali szélén, a narancsszínű sugarak kápráztató függönye alá, és tizenegy ágyúlövés múlva az átellenes, zöld oldalon előlép, mint húszéves, lobogósörényű ifjú uralkodó.

A palota kertjében vidáman zajongva, színes italokat fogyasztva sétáltak, csevegtek, flörtöltek és mindenféle lehetséges szórakozással mulatozva ünnepeltek az emberek. Az asztalok a legválogatottabb finomságokkal roskadásig rakva várták a megéhezőket, a hegyoldalba telepített bokrok diszkrét benyílóiban szerelmes játszadozásra csábító padok és heverők szolgálták az arra járó párokat vagy három-négyfős csoportokat. Akik ezt a sebtében szerzett magányt kevésnek találták, bevonulhattak a palota nyári lakjában berendezett szerelemszobákba. Minden az évforduló vendégeit szolgálta.

Az összejövetel valamennyi tagja főrendként élte gondtalan életét, a legtöbbjük a központi bolygón, a Robakon született. Az előkelő társaságban azok számítottak igazán a császár udvarába tartozónak, akiknek a vérvonala sok ezer éven keresztül a központi bolygóhoz kötődött. Főrend lehetett a máshol született nemesember is, de a császár baráti körébe kizárólag a régi nemesség tagjai kerülhettek be. A távolabbi, később meghódított bolygók nemeseit az itteniek mindig lenézték. Néha, különleges érdemként a legjobb katonák közel kerültek a császárhoz, de a baráti körnek nem lettek tagjai.

Megszólalt a Terminátorkürt.

A mulatozók zsivaja gyorsan halkult, majd teljesen elhalt. A nemes urak és dámák akárhol tartózkodtak, megálltak, tekintetüket a hegyoldalra ömlő fényfolyamra szegezték.

A bokrok felett, levegőben úszó kocsiján érkező, megöregedett uralkodót üdvrivalgással és tapssal fogadták. A pompásan kivilágított szekér a narancsszínű fénypászmát elérve leereszkedett a kilépő dobogóra, ajtaja kitárult, és a még mindig délcegtartású, de egyértelműen idős Quintarann lelépett a csillogó platformra. Palástját széttárta, karját kinyújtva üdvözölte az őt ünneplő tömeget.

– Köszönöm! – kiáltotta. – Köszönöm! Az én örömöm legyen a ti örömetek!

A távolság miatt a hangja elveszett volna a hegyoldalban, ezért rejtett erősítés gondoskodott róla, hogy mindenki hallhassa a szavait.

– Most búcsúzom, kedves népem! Belépek a fénykapun, hogy tizenegy ágyúlövéssel később, a túloldalon újra ifjan és teljes erőben léphessek elétek. Utána tovább vezetlek titeket a dicsőséges, fényes ösvényen.

A császár leengedte áldást osztó karját, oldalra fordult, és elindult a fényzuhatag felé. Eget rengető üdvrivalgás kísérte a néhány lépést, aztán az uralkodó eltűnt a lángfüggönyben. A lárma erősödött, az alattvalók úgy gondolták, Quintarann jobban érzi magát az újjászületés öntudatlan pillanataiban, ha elkíséri őt a nép baráti, támogató éljenzése. Hatvan szívdobbanás után a felhangzó ágyúlövés dörrenése nyomta el az általános ujjongást.

Tizenegyszer szólt az ágyú, és a zöld fényből diadalmas mosollyal lépett elő a húszéves kori külsejét viselő férfi. Fején ugyanazt a koronát viselte, amelyet kicsivel korábban, ötven évvel idősebben hordott.

A nép ajkáról harsányan és egyöntetűen harsant fel a tízezer éves üdvözlet, a császárt köszöntő csatakiáltás.

– Reehkoy!

Az uralkodó széttárt karokkal állt a reflektorok fénykörében.

– Hitvesem! Te következel!

Az ifjú császár intett, és a hegyoldal narancsban úszó oldalára megérkezett a második légihintó. A benne utazó asszonyon – bár közel sem ítélhette vénnek senki, hiszen a legjobb tudósok és orvosok őrizték testi állapotát – mégis látszott az ötven esztendő, amely a legutóbbi megifjodás óta vállaira, és ajándékba kapott húszéves termetére nehezedett. Ránctalanná varázsolt arcbőrén nyomot hagytak az évek, alakja, bár kevéssé jelentősen, de mégis megvastagodott, a termete kissé meghajlott. Haja nem lett ősz, a festékek gondoskodtak arról, hogy a császári színeket, vagyis a narancsot, a sárgát és a zöldet mutassák.

Thelma, a császárné is megállt a fénykapu előtt, és belépés előtt üdvözölte a népet.

– Köszöntelek benneteket, Robak főnemesei! Örömmel tölt el, hogy ennyien eljöttetek az ünneplésre, amely ismét meghosszabbítja tevékeny életünket! A fény mögé rejtett oltár után, amikor az ifjúságot adó tudomány elvégzi feladatát, ismét találkozunk.

A ceremónia kísérőjelenségei, az üdvrivalgás és a tizenegy ágyúlövés természetesen a császárnénak is járt. Sőt, az ő megjelenése a császárénál hangosabb ovációt hozott. Az ünnepen megjelent férfiak mindig hangosabban lármáztak a nők látásakor. A zöld oldalon eléjük lépő rendkívül szép, fiatal teremtés zajos tetszést aratott közöttük.

A császár és neje magasba emelte egymás kezét, és az ismét eléjük kerülő hintóba ültek. Természetesen közös kocsiban jöttek le az emelvényről.

Lassan, méltóságteljes tempóban, ahogy ötvenhét bolygó urához illik, elindultak a park széle felé. A kertet övező sövény felett tesznek egy tiszteletkört a megünneplésükre összesereglettek feje felett.

– Jól nézel ki – állapította meg Thelma, miközben végignézett ifjú férje izmos, délceg alakján. Tekintete a göndör hajkorona alatt, az igézően kék szemeken állapodott meg.

– Te is ragyogó formában vagy, mint mindig.

A császárné elgondolkodva vizsgálta a férje tekintetét.

– Együtt töltjük az éjszakát?

Quintarann kis gondolkodás után válaszolt.

– A birodalom… Tudod?

– Hogyne! A fontos államügyek – mormogta lehangoltan a felesége. – Lerosa hercegnő a te birodalmad!

– Ugyan! – magyarázkodott az uralkodó. – Háborúra készülünk.

Thelma lebiggyesztette az ajkát.

– Biztos vagyok benne. Komoly párnacsata következik, mint mindig.

A császár elvesztette a türelmét.

– Ezerötszáz éve ismerjük egymást! Játsszak előtted színházat? Nem! Tudod jól, hogy Lerosa egy egész évvel hamarább fiatalodott meg nálam. Alig vártuk, hogy korban végre utolérjem. Lassan egy éve áhítozunk rá, hogy üde, karcsú testét ifjúként ölelhessem. Elérkezett a pillanat, és nincs kedvem a további tipródáshoz.

– Érthető – váltott kimondottan szemrehányó hangszínre a felesége. – Én meg olyan öreg maradtam, mint voltam! – Csendes, sértődött hangja előjel nélkül, hangos sikítássá változott. – Vagy nem? Császárom!

Az uralkodó dühtől eltorzult arccal, de a hangját fékezve válaszolt.

– Muszáj mindenkinek a tudomására hozni a családi ügyeket? Kérlek, halkabban reklamálj!

– Félted a híredet? Felség! – kiabált változatlan hangerővel Thelma. – Nem érdekel a látszat! És vedd tudomásul, nem játszom el a kedvedért ezt a képmutató előadást!

– Pedig megtehetnéd, mert egyikünknek sem válik hasznára, ha a birodalmat vezető házaspár viszálya nyilvánvalóvá lesz. Mindenki tudja, hogy nem vagy hűségesebb hozzám, mint én hozzád, és mindenki előtt ismert a szokás, hogy a birodalom összes főrendje úgy él, ahogy mi élünk. Remélem, te is úgy véled, rosszul tennénk, ha a magánügyeinket szembeötlően kiteregetnénk az alsóbb osztályok előtt. A külső bolygókról is eljöttek erre a jubileumi alkalomra. Türtőztesd magad, kérlek!

A császárné lassan lehiggadt, és ezt jól tette. Az eltelt huszonöt egymást követő élet évei alatt, férjéhez hasonlóan megszámlálhatatlanul sok szeretőt elfogyasztott, és a trófeákat olykor az alantasabb rétegek tagjai közül idézte be férfiakból verbuvált gyűjteményébe. Hosszú életének lehetne a jelképe a rengeteg nevet és képet tartalmazó galéria.

– Megérkeztünk a díszemelvényhez – figyelmeztette az asszonyt Quintarann, és szépséges feleségének nyújtotta a karját. A sértett ara dühösen megrántotta a vállát, legyezőjét átdobta a balkezébe, és délceg testtartással vonult a férje mellett a színarany trónus felé.

– Az ifjú pár! – jelentette be őket a rendezvényt vezénylő udvarnagy.

A semmiből hirtelen eléjük perdült a Birodalmi Hírmondó főkommunikátora.

– Gyönyörű vagy, mint mindig, felséges asszony – hajolt meg Thelma felé aztán a császárhoz fordult. – Üdvözöllek, uralkodó! A párosotok méltó a birodalom vezetéséhez!

– Köszönjük! – nyugtázta a bókokat a férj és a feleség a legnagyobb egyetértésben, mintha az eltelt percek a legteljesebb békében múltak volna el közöttük. – Megtiszteltetés a birodalmat és az 57 bolygó népét szolgálni!

– Legutóbb huszonkét élettel ezelőtt adtatok trónörököst ennek a csodálatos birodalomnak. Számíthatunk-e arra, hogy ezúttal ismét utóddal kedveskedtek az alattvalóitoknak?

– Gyermekről beszélsz? – nézett nagyot az uralkodó. – Nincs szükségünk újabb gyermekekre! Nekem sem, és ifjú arámnak sem. Nézzetek ránk! Olyanok vagyunk, akár ha a saját gyermekeink lennénk. Örökké élhetünk, és ez a hosszú élet feleslegessé teszi a gyermekneveléssel járó kockázatot. Mi vagyunk a birodalom jövője, és nem a leszármazottainkból felkent császár. Ezt megfontolva kijelenthetjük, Thelma császárnénak nincs miért gyereket hozni a világra. Eddig is csak mértékkel vállaltuk ezt a terhet, és a továbbiakban ugyanígy szeretnénk élni. Két fiunk és egy lányunk a birodalom három részét összefogva, évszázadok óta segít minket az uralkodásban. Ha további örökösök követnék őket, abból káosz és hanyatlás keletkezne.

A császár tartott némi hatásszünetet, közben mosolyogva nézett hitvese szemébe, aztán röviden befejezte a beszédet.

– Ahogy említettem: ötven évenként megifjodva örökké fogunk élni, és maradunk a helyünkön! Óvjuk a birodalmat minden bajtól és szerencsétlenségtől!

Büszkén folytatták útjukat a dúsan terített asztal felé, ahol a főnemesek kiválasztottjai ünnepelhettek együtt a párral.

Hosszan elhúzódott a lakoma. A vége felé Quintarann a segédtisztjével üzent Rayqvit hercegnek, hogy az ünnepi vacsora végeztével várja őt a fogadószobában.

Rayqvit két élettel korábban bolygóhercegből lépett elő a legmagasabb rangú birodalmi hercegi rangra, és jelenleg ismét húszéves testben foglalt helyet a főnemesek között, az asztalnál. Azon kevés kivételezettek közé tartozott, akik a gyarmatokról származva bekerülhettek a császári udvar belső köreibe. Szolgálataival érdemelte ki a kiváltságot, amely a birodalmi hercegek sorába juttatta őt és valamelyik későbbi életében megszülető utódait. A családja az évezredekkel korábban meghódított Tinkva bolygón élt ősidők óta, és a császárokat szolgálta már azokban az időkben is, amikor a birodalom uralkodójának a többi főrendhez hasonlóan szintén csak öt élet járt. Rayqvit herceg titkos ügynökként végzett alapos munkát Quintarannak, és a jó eredmény jutalmául kapta birodalmi hercegi rangját. A titkos megfigyelések azóta is a feladatai közé tartoztak.

– Kedves, herceg! – kezdte a császár, és barátságos ölelésre tárta karját. – Több nehéz küldetésben vettél már részt az oldalamon. Új megbízatásom van a számodra.

– Parancsolj velem, felség! – bontakozott ki a baráti karok könnyű fogságából.

– Ismered a történelmünket.

– Úgy hiszem, tudok ezt-azt a múltunkról.

– Bizonyára értesültél már arról is, hogy a jelenünk kevésbé fényes, mint ahogy a birodalom múltjának legszebb évszázadaiban ragyogtak felettünk a galaktika csillagai.

– Ez így van, felség, de ez még megváltozhat. Nem olyan régi a hódításaink lassulása, hogy mélyen gyökeret ereszthetne a hagyományokban a balsiker. Jobb észben tartanunk, hogy a hadiszerencse a zsákutcák ellenére sem fordult ellenünk. Átmeneti hullámvölgyről lehet szó.

A császár elkomorodva ingatta a fejét.

– Magunk között vagyunk, Rayqvit. Felesleges a széles tömegek számára felkínált mesével áltatnunk magunkat. Sok évszázada elpártolt már mellőlünk a hadiszerencse.

A herceg megértette az uralkodó szándékát, ezúttal valódi tanácskozásra gondolt, nem a szokásos, ünnepekre tartogatott színjátékra, és a tényekről beszél.

– Értem, uram. Igazad van. Nem kell elmélyednem a titkosszolgálataink jelentéseiben, azok nélkül is láthatom, valóban elértük azt a pontot, ahonnan egyelőre nem tudunk tovább növekedni.

– Végre egy nyelvet használunk, tehát nem beszélünk mellé – folytatta a császár a megtalált gondolatmenetet. – Az eltelt két évezredben lassú egy helyben toporgássá változott a birodalom bővülése. Eleinte még sikerült meghódítanunk egy-két planétát, most évszázadok óta főleg a saját problémáink foglalnak le bennünket. A periférián lévő bolygók népei lázonganak, és kínlódva, nehezen tartjuk fenn a sok évezred alatt kialakult rendet. Mindenhol erősödnek a szakadár mozgalmak. Felködlik előttem a jövő, pár évszázad elteltével a birodalom zsugorodni kezd, aztán a hanyatlás visszafordíthatatlanná válik.

A herceg nem mert buzgón helyeselni, mert a császár által vázolt helyzet a valóságra utalt. Logikusan folytatva a gondolkodást azt a tanulságot szűrte le magának, hogy a császár képtelen helyreállítani a régi idők gyakorlatát, tehát alkalmatlan a vezetésre. Ennek hangoztatása felségsértés. Rayqvit kételkedett abban, hogy Quintarann felkészült-e a szomorú tény felismerésére. A császár eszmefuttatását egyébként folytathatná tovább, de a herceg erre még magában is ritkán tett kísérletet, bár sejtette a konklúziót. Alighanem az lehet a folyamat valódi hátterében, hogy maga a birodalom vált életképtelenné, és ennek előbb-utóbb súlyos következményei lesznek. Akkor is, ha a császárság megbukik, és akkor is, ha az államforma még sok évszázadon át fennmarad. Az ötvenhét bolygót egyesítő konglomerátum bizonyára széthullik.

A herceg tehát elhallgatta az őszinte véleményt, de az álságos hajbókolás távol állt tőle. Egyet tehetett, megkérdezte a császárt az elképzeléseiről.

– Mit parancsolsz, császárom? Miben segíthetnélek a bajok elhárításában?

Az uralkodó habozott a válasz előtt. Láthatóan ő maga is kételkedett benne, hogy ismeri a választ a jövő kihívásaira.

– Már jó ideje annak, hogy elveszítettünk két nagy háborút. Akkor kezdődtek a bajok – vágott végül bele a mondanivalójába Quintarann. – A két vereség után egy ideig még nem vettük észre a hanyatlást, de már láthatóan recseg-ropog az egész birodalmi rendszer. Kétlem, hogy egyszerűen megtalálhatjuk a gyógymódot a bajokra. El kell gondolkodnunk a jövőnkön, és ehhez fontos lenne felfedni jelenlegi gondjaink gyökereit.

– Bölcs vagy, uram – sóhajtott nagyot Rayqvit. Örült annak, hogy nem kell megjátszania magát. Méltányolta a császár éleslátását, és tényleges törekvéseit a bajok kiküszöbölésére.

– Megnyugtat, hogy nem fantomok ellen küldesz harcba, mert a virtuális háború nem segítene rajtunk. Ha valódi tanácsot vársz tőlem, örömmel szolgállak csekély tudásommal!

– Ne szerénykedj, herceg! A tudásod széleskörű, és tényleg valódi tanácsokra számítok tőled.

– Tartok tőle, hogy nehezet kérsz, uram, de megteszem, ami lehetséges. Azt hiszem, hogy valójában egy időgépre lenne szükséged. Sajnos az nincs és nem is lesz a birodalomban.

– Valóban kényelmes megoldás lenne beülni egy szerkezetbe, és visszamenni vele kétezer évet. Ott megvizsgálnánk, mi történt, amikor a Diblosz ellen küldött hadsereg váratlanul és nyomok nélkül semmivé foszlott. Aztán tennénk egy utat a kevésbé régi múltba, ezer évvel közelebb a jelenhez, és megtudnánk, hogyan győzték le hódító erőinket a magát Földnek nevező bolygó bennszülöttei. Ez a két vereség a határkő a történelmünkben. E két időpont a kezdete haderőnk gyengülésének. Ha kibogozhatnánk, miképp győzték le az addig kizárólag diadalmaskodó csapatainkat, rájöhetnénk arra is, hogy mi okozza a gyengülést.

– Te is tudod, uram, sajnos nincs időgépünk, ezért a múltnak ezek a sötét pillanatai titokban maradnak előttünk. Időgépet pedig nemcsak tilos építenünk, nem is vagyunk rá képesek – válaszolta Rayqvit.

A császár gyanakvóan húzta össze a szemöldökét.

– Szerinted valóban nem vagyunk rá képesek? Mit hallottál erről?

– Keveset. Az akadémia tanácsosai tudtommal, összedugták a fejüket, és megvitatták a kérdést, vajon alkalmaznád-e velük szemben a törvényt, ha szembeszállnának az ősi szabályokkal, és kutatnák az időgép építésének lehetőségeit. Végül elvetették a gondolatot. Kivitelezhetetlennek találták a tervet, tehát úgy ítélték meg, feleslegesen kockáztatnák a jóindulatodat azzal, ha ilyen irányú kéréssel zaklatnának.

Quintarann elgondolkodva sétált a teremben.

– Erről nem hallottam idáig.

– Azt hiszem, ez így helyes. Ha minden kósza gondolat felől neked kellene döntened, nem futná az idődből a vezetés tényleges gondjainak megoldására.

A császár bólogatott.

– Mindig megbíztam benned, és a bizalmam ezután is töretlen. Azt hiszem, igazad van. Hagyjuk a halva született ötleteket, ellenben…

Az uralkodó megakadt. A herceg türelmesen várt, feleslegesen sürgetné a császárt.

Quintarann rövid perc szünet után kezdett bele a folytatásba.

–… ellenben kigondoltam a megfelelő módszert, azzal választ kaphatunk a kérdéseinkre.

– Hallgatlak, uram.

– A Dibloszt még atyám, Második Magron veszítette el. Akkoriban a hódító csapatok rendre, egymás után küldték a győzelmi jelentéseket. A szokásos előkészületek után az általunk keltett járvány elindításáról befutott az utolsó távirat, és azóta semmi hír nincs az addig kifogástalanul harcoló egységeinkről. Erőinket éppen egyéb területeken zajló ütközetek kötötték le, így nem tértünk vissza az elvesztett bolygóhoz. Ugyanakkor diadalmasan leigáztuk a Földet. Mivel a Diblosz titokzatos esete után érdektelenné vált a távoli gyarmat megtartása, elvonultunk a Föld világából. Később, ezer évvel ezelőtt úgy döntöttem, itt az ideje az egyszer már meghódított és letarolt bolygót végre birtokba vennünk. Elindítottam a flottát a Földhöz. Az eredmény az lett, hogy az a hódító egység is eltűnt a végtelen kozmoszban. Egyik pillanatról a másikra megszűnt velük a kapcsolat, és azóta tökéletesen néma minden kommunikációs vonal a Föld irányából. Ez a második vereség különösen fájó, hiszen egy már legigázott planéta csúszott ki a markunkból. Az eltelt évezredben nem tétlenkedtem, de alig történt valami ebben a két ügyben. Most már tényleg elérkezettnek látom az időt arra, hogy ismét naggyá tegyük a haderőnket, és újjáélesszük a hódítás rendszerét a birodalomban.

Rayqvit már felfogta, mit kér tőle a császár. A kívánság valószínűleg nagy lesz, de a birodalmi hercegi rang gyakran igényel még ennél is komolyabb áldozatokat.

– Derítsem ki, mi történt azon a két bolygón?

– Pontosan.

– Ezt egyféleképpen tehetem, uram.

– Jól látod. Oda kell utaznod.

A herceg lelkesedés nélkül gondolt a következő százötven-kétszáz évre, amelyet majd a nagy távolság megtételére fordít, de az uralkodóval nem ellenkezhetett. Ezen kívül vonzotta őt a megbízatás, szerette a nehéz feladatokat.

– Nem adhatok melléd kíséretet, mert ha azon a két bolygón a miénknél nagyobb erők működnek, akkor a védelmedre rendelt flottával ugyanúgy elbánnak, mint ahogy az elődeikkel tették. A reményeim szerint ellenben egy magányos utas nem kelt feltűnést. Megkapod a Robak leggyorsabb felderítőhajóját. Mindennel felszereltük a kényelmed és a biztonságod érdekében. A fénynél gyorsabban nem utazhatsz, ezt tudod, de a fénysebességet megközelítő iramban repülhetsz a cél felé, ezért – bár nagyjából száz évet igénybe vesz a hetvenkét fényév megtétele – számodra mindössze pár hónap lesz az út, azt hibernálva töltöd. A helyszínen természetesen magadra leszel utalva.

Rayqvit erre számított. Szerencsére itt a birodalomban nem maradnak hozzátartozói, az elvesztegetett időről nem kell számot adnia senkinek, és lényeges szempontként értékelte azt, hogy nem öli meg őt az unalom a hosszú úton, hiszen végigalussza az egészet. A relatív, saját idejében csak egy-két évet jelentene az úton töltött idő, de magányosan egy acélgolyóbisban – még, ha nagyon kényelmesre van is berendezve a hajó, roppant hosszú a két év unalom.

– Mit tudunk arról a két bolygóról? – kérdezte. A titkosszolgálatok nem figyelték a perifériának ezt a részét, így a saját ügynökeitől kapott jelentések között nem láthatott adatokat a Dibloszról vagy a Földről.

– Szinte semmi új hír nem érkezett onnan. A csillagászaink figyelik az általunk elhagyott szektort, és az eddigiekben azt jelentették, hogy a két bolygó megvan. Nem zuhantak bele a napjukba, nem robbantak fel, nem nyelte el őket egy kóbor fekete lyuk, tehát fizikailag a helyükön vannak. Ha elpusztultak volna, arról tudnánk. Ha egy kataklizma miatt lakhatatlanná lettek, arról majd meggyőződsz, és beszámolsz. Leginkább az érdekel, hová lett a leigázásukra kiküldött két armada. Ennek kiderítésére küldelek oda.

– A történészek vagy katonai szakemberek nem kutatták eddig a vereség okát? – faggatta a császárt Rayqvit.

Az uralkodó késlekedett a válasszal. Alighanem érezte a súlyát annak, hogy kétezer év elteltével még mindig homály fed egy elbukott katonai akciót, holott a Robak elveinek legfőbb alapja a hadviselés fontossága, és a hadi erő érvényesítése.

– Pár évszázaddal ezelőtt küldtem már oda kémet, Halvor Ranket. Ez a küldetés is a kudarcok közé tartozik, mert Rank is eltűnt a látókörünkből. Nincs felőle hír vagy információ.

– Sötét titkokat rejt a határvonal a birodalom peremén – állapította meg Rayqvit.

– Ezért gondoltam arra, hogy minden jelenlegi problémánk ellenére elérkezett az ideje, járjunk a végére annak, mi történik az űrnek általunk elhagyott szektorában. Mivel tudjuk, hogy ott veszélyek lesnek a kémeinkre, ezért készülj fel alaposan. Álcáznod kell magad, tökéletesen be kell simulnod az ottani világba. Nem hiszem, hogy a fizikai létedet olyan veszély fenyegetné, amit a tudósaink nem ismernek, inkább arra gondolok, hogy ott olyan társadalmat találsz, amelyik téged a személyedben fenyeget.

– Nem félek tőlük – jelentette ki Rayqvit.

– Reméltem, hogy ezt feleled. Te vagy a legjobb a kémek között, és számítok rád.

A herceg belül nem érzett ellenvetést. Őszintén hitte, hogy a Robak jövője elől elháríthatják az összes elképzelhető akadályt, és felszámolhatják az eredményesen uralkodó császári dinasztia hatalmát veszélyeztető tényezőket. Bár a birodalom tudósai hivatalosan nem foglaltak állást a teremtő vonatkozásában – az ilyen entitás létét a köznéppel folytatott beszélgetésekben évezredekkel korábban kizárták – az uralkodót a Maghintőtől eredeztették. Ezért kaptak császári címet. A család múltja a történelem homályának mélységeibe veszett, mégis mindenki úgy fogadta el, mintha ténylegesen a Maghintő leszármazottai lennének. A mindenek felett álló teremtőt a hivatalos tudomány legendaként könyvelte el, és mégis. Így bizonyára könnyebben tartották fenn a folyamatosságot. Az időnként fellángoló lázadások vezetői sem vitatták a császárság eredetét. Rayqvit herceg hozzájuk hasonlóan gondolkodott erről a kérdésről, a tudata mélyében túlságosan mélyen gyökerezett a hagyomány. A császári ház hatalma örökkévaló, és az uralkodó óhaja mindenkit kötelez. Ezen felül a józanész megkívánta a titokzatos csatavesztések körülményeinek tisztázását. Erre a kivizsgálásra pedig valóban ő a legalkalmasabb.

– * –

A csillaghajó szabályos manőverrel lépett ki a mélyűrből.

Mind a hárman a vezérlőben ültek, és reménykedtek benne, épségben megérkeznek a Naprendszerbe. Tom kifogástalanul végrehajtja a hazatérés minden mozzanatát, és napokon belül otthon lehetnek végre. Az elképzelésükhöz képest nagyon lassan múlt a Darga és a Föld rendszere között megtett mélyűri utazás, és a hazatérést megelőző percekben ez a türelmetlenség vonzotta őket az irányítópulthoz.

– A néhai kalóz hajója hibátlanul viselkedett – nyugtázta Jess a mélyűrből való kiemelkedés örömteli pillanatát.

– Mostantól cammogunk – felelte a bátyja.

– Nekem már az eddigiek is cammogásnak tűntek – panaszkodott Jess. – Nem közelíthettük volna meg jobban a mélyűrben a Föld pályáját?

– Ne szekáld a tesódat! – hűtötte a kialakuló konfliktust Norma. – Amikor a Dargához érkeztünk, Fred sem haladt csillagközi sebességgel a rendszer a belsejében, pedig űrhajózás dolgában neki a bátyádnál jóval nagyobb gyakorlata volt.

– Nyugalom, lányok! A Tavaszvirág nem valami vihargyors hadihajó, ez csak egy szimpla, felderítő utakra épített jármű. Bajba kerülnénk, ha nagy sebességgel bukkannék ki a bolygórendszer közepén a semmiből. Szakképzett pilótaként ugyanígy gondolkodnék. Nincs az a pénz, amiért a kalandjaink után ezzel szórakoznék.

– Az a pénz már itt utazik velünk – mosolyodott el Norma.

– Az a pénz a tiéd – replikázott Jess.

Norma a fejét csóválta.

– Ne kezdjük újra ezt a vitát! Tengernyi suska van a birtokunkban, és az a dohány mindannyiunké. Ha ti nem segítetek, az egész ott marad a Dargán velem együtt. Nektek köszönhetem a szabadságomat meg azt, hogy egyáltalán hazatérhettem. Teljesen jogosan osztozunk.

– Mi meg ezt a hajót köszönhetjük neked, és végül azt, hogy egyáltalán megérkezhettünk ide.

– Legjobban te szenvedtél meg ezért a vagyonért – szólt közbe Jess.

– És mellékesen nekem hiányzik a legkevésbé – tiltakozott tovább Norma. – Tudom, sokak szerint a rengeteg pénznél jobb a sokkal több, de az öcsémmel kettőnké lesz a Föld legvastagabb öröksége. Persze remélem, még jó pár évtizedig eltart, mire a szüleim itt hagynak minket, és a vállunkra rakják annak a piszok nagy gazdagságnak a terhét.

Norma felemlegetett családi kapcsolatainak hallatára Jess arcát elfelhőzték az emlékek. Eszébe jutott, hogy az anyja halálos balesete után immáron az apjukat is elvesztették. Will jelenleg felmérhetetlen messzeségben, sok fényév távolságban kering valahol a Darga napja körüli pályán, ahová a halála után, az elhunyt kívánsága szerint kitették őt. A föld legjobban tisztelt halottjának lényegesen könnyebben megbolygatható a sírja, mint az apjának. Will a jeges űrben rója a köröket akár évmilliókon át, míg a rendszer napja eléri a csillagok életének a végét, vörös óriássá lesz, és felfalja az egész rendszert minden bolygójával meg sziklájával együtt. Az ő tágas sírhelyén valóban lehetetlen bármiféle kegyeletsértő viselkedés. A Föld leggazdagabb embereinek sírját a fáraók temetkezési helyeitől kezdve a modern, elektronikusan védett temetőkig sokszor rabolták ki.

A műszerfalon villogó nagyobbacska piros lámpa kért tőlük figyelmet.

– A hatóság máris meglátott bennünket – mordult fel Tom. Megnyomta a kommunikátor gombját, és várta a szokásos felszólítást az igazoló adatok bemondására.

Hosszúnak tűnt a szünet, mire végre beszéd szűrődött ki a hangszóróból.

– Hé! Hind! Te vagy? – kérdezte egy kevéssé hivatalosnak tűnő hang.

Tom hirtelenében nem tudta, mit tegyen, ezért nem kapcsolta be a saját mikrofonját.

– Ez nem a hatóság – dünnyögte. Őket nem érdekli a pilóta kiléte, ők a hajó neve és lajstromszáma után faggatóznak.

– Fred! A Robakra! Látom a verdádat a műszereimmel! Felelj végre! Vagy bealudtál?

Norma eszmélt fel a leghamarább.

– Fogadok, hogy annak a szemét kalóznak a cimborája keresi velünk a kapcsolatot.

Közelhajolt a mikrofonhoz, és bekapcsolta.

– Fred nincs a vezérlőben – közölte. – Ki vagy?

Sértődött hangon jött válasz az űr ismeretlen pontjáról feléjük.

– Én kérdeztem előbb. Te ki vagy?

Norma pillanatnyi habozás után válaszolt.

– Ne játszd az eszed! Én vagyok az a nő, akit… – jelentőségteljesen elhallgatott.

– Norma? Mi a francot keresel a műszerpultnál?

A lány fintorgott, mielőtt válaszolna.

– Esti mesére vágysz? Bogaram! Fred ültetett ide, mert aludni ment.

Ennek a feleletnek az emésztése hosszabb időt igényelt a hívó féltől.

– Szóval az a rohadék elment szunyókálni? Kiütötte magát?

– Irigyelnéd, ha tudnád, miért – játszotta tovább a titokzatost a lány.

Megint hosszabb szünet állt be a társalgásban. A néhai kalóz cimborájának nyilván nem ment a fejébe, hogy az elrabolt lányt vajon miért engedte Fred a pilóta székébe. Ennek egyetlen épkézláb magyarázata lehetett. Meggyőzte Normát arról, hogy tekintsen el az emberrablás körülményeitől, és a fogoly átállt fogva tartója oldalára.

– Fred annyira megbízik benned? A kezedbe adta a hajó irányítását?

– A barátoddal megdumáltuk, hogy mellette jobb sorsban lesz részem, mintha nélküle keresném a boldogulást az élet viharai között.

– Akkor megtaláltátok a…

– Meghibbantál? – vágott a szavába Norma éles hangon. – Fogalmam sincs arról,