A nagy társas ugrás

By William von Hippel

Mi is ez a címben jelzett "nagy társas ugrás"?Nagyjából hatmillió évvel ezelőtt őseink a sűrű esőerdőből a kelet-afrikai nyílt szavannára vándoroltak. Ez volt az emberi evolúció történetének egyik legjelentősebb eseménye. Amikor őseink rátaláltak a szavannai életből fakadó kihívások társas megoldására, olyan eseménysort indítottak el, amely végül az emberhez vezetett.A fák és a füves vidék közötti "ugrás" nyilvánvalóan metaforikus, de ennek során elődeink előkészíthették a terepet a bonyolultabb társas stratégiák számára, és ez a folyamat örökre megváltoztatta elménk működését: átformálta egész viselkedésünket, innovatívvá tett bennünket, és újfajta társadalmi intelligenciát hozott létre.William von Hippel rendkívül élvezetes könyvében ezt a forradalmi átalakulást rajzolja meg, nyomon követve az emberi fejlődést, és elmagyarázva, hogyan alakítják mai életünket távoli múltunk eseményei. Az antropológiát, biológiát, történelmet és pszichológiát az evolúciós tudományokkal ötvöző, érdekfeszítő és rendkívül személyes hangú elemzés friss és sokszor provokatív pillantást vet fajunkra, és új támpontokat ad arról, honnan jövünk, kik vagyunk, mi tesz minket boldoggá, és hogyan használhatjuk fel ezt a tudást életünk javítására.„Felejtsd el az aranyvécéket és a magánrepülőket. A boldogság kulcsa sokszor apróságokban rejlik. Von Hippel könyve, amely tele van remek megfigyeléssel az emberi jellemet illetően, ösztönző programot kínál a siker anyagi mércék nélküli méréséhez és a boldogság eléréséhez." - Kirkus Reviews magazin.„A nagy társas ugrás az elmúlt évek egyik legjobb könyve. A modern emberi viselkedés evolúciós gyökereinek vizsgálata mélyreható és kinyilatkoztató jellegű. A lebilincselő történeteket, a gazdag ismeretanyagot és gyönyörű prózát zökkenőmentesen egybeszövő Von Hippel páratlan bepillantást enged őseink életébe, és ezáltal önmagunkba is." - Sonja Lyubomirsky pszichológus, a Hogyan legyünk boldogok? című, magyarul is megjelent könyv szerzője.„Ez a könyv mindannyiunknak szól. Mindenkinek, aki egy cseppet is kíváncsi arra, hogyan lettünk emberré. Von Hippel panorámája arra késztet bennünket, hogy feltegyük magunknak a kérdést: mit akarunk kezdeni azzal a csodával, hogy most itt vagyunk?" - Mahzarin R. Banaji, a Harvard Egyetem pszichológusa.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: May 17, 2022
• ISBN: 9789631368185

Book preview

I. RÉSZ

HOGYAN LETTÜNK

ILYENEK?

1.

Kiűzve a paradicsomból

Mindnyájan csimpánzszerű teremtményektől1 származunk, amelyek az esőerdőből hat-hét millió évvel ezelőtt költöztek a szavannára. Első pillantásra furcsa döntésnek tűnhet, hogy csimpánzszerű őseink elhagyták a fákat, mert az erdő lombkoronájában jóformán egyetlen ragadozó sem tudta megkaparintani őket. A csimpánzt még azok az állatok sem támadják meg a fán, amelyek olyan remekül másznak fára, mint a leopárd, mivel a csimpánz nagyon gyors és veszélyes, ha elemében érzi magát. A földön azonban könnyű préda. Két lábon ügyetlenül mozog, még négy lábon is elég lassú, és viszonylag kis mérete miatt könnyen felfalhatják a nagymacskák, például az oroszlánok, a leopárdok vagy a kardfogú tigrisek, amelyek egykor Kelet-Afrikában kóboroltak.

De miért kellett elhagynia az erdőt? Milyen körülmény vagy erő kényszerítette arra őseinket, hogy a biztonságos és gazdag lombkoronát felcseréljék a bizonytalan, veszélyeket rejtő földi élettel? Erről a kérdésről élénk tudományos vita folyik, és sokan a „szavanna-hipotézis" egyik korszerűsített változatát fogadják el. Ezt a hipotézist Ray Dart vetette fel 1925-ben, amikor az Australopithecus africanus, a „dél-afrikai ember-majom felfedezését publikálta. Miután megállapította, hogy az ember valószínűleg nem a trópusi erdőkben fejlődött ki, mert ott az élet túl könnyű volt, megjegyezte: „Az embernek másfajta edzés kellett, hogy élesedjen az elme, és felgyorsuljanak az értelem magasabb rendű megnyilvánulásai – nyitottabb vidékre volt szükség, ahol ádázabb verseny folyt a fürgeség és a lopakodás között, ahol a gondolkodás és a mozgás elevensége döntő szerepet játszott a faj fennmaradásában.

Dart helyesen állapította meg, hogy a szavannán folytatódott az evolúciónk, de 1925-ben még fogalma sem volt, milyen erők hajtottak oda bennünket. Ma úgy gondoljuk, hogy a kelet-afrikai Nagy-hasadékvölgyben jelentkező tektonikus aktivitás választott el csimpánzszerű őseinktől. A Föld felszíni képződményei – a kontinenseket alkotó szárazföldek, az összes tengerfenékkel együtt – tektonikus lemezeken vándorolnak. Ezek a lemezek az alattuk elhelyezkedő köpenyen úsznak, amely vulkánkitöréskor viszkózus folyadékként kerül a felszínre, a földkéreg alatti óriási nyomáson azonban képlékeny aszfalthoz hasonlít. A Föld belsejéből kiáramló hő rendkívül lassú, de erős áramlásokat kelt a köpenyben; ezek az anyagáramok cipelik magukkal a lemezeket. Néha a lemezek nagyon-nagyon lassan egymásba ütköznek. A Himalája (amely ma is évi néhány centimétert emelkedik) például akkor keletkezett, amikor India Ázsiába ütközött. Olykor a lemezek elválnak és eltávolodnak egymástól. Afrikában a kontinens keleti széle – északról, a Vörös-tengertől indulva délre, Mozambik partjaiig – lassacskán elszakad a többitől.

A kelet-afrikai „földrajzi cipzár" mentén kibontakozó tektonikus aktivitás hozta létre a Nagy-hasadékvölgyet, és emelte fel lassan, szórványosan Etiópia, Kenya, Tanzánia óriási területeit magasföldekké. Ez a topográfiai változás vezetett azokhoz a helyi éghajlatváltozásokhoz, amelyek során a Nagy-hasadékvölgy keleti oldalának esőerdői egymás után elszáradtak, és szavanna váltotta fel őket. Végül is kiderül, hogy egyáltalán nem mi hagytuk el a fákat – a fák hagytak el minket.

Mivel csimpánzszerű őseink rendkívül ügyesek voltak a fák között, de nagyon ügyetlenek a földön, az esőerdő fokozatos visszaszorulása és a szavanna térhódítása miatt ki kellett találniuk, miből fognak megélni. Korábbi táplálékuk, a gyümölcs, a bogyó és a levélrügy a fákkal együtt megfogyatkozott, húst nehezen szerezhettek maguknak, mert lassan mozogtak a földön, és mindennek a tetejébe hatalmas ragadozók ólálkodtak a szavannán. Hogyan reagáltak az eltűnőfélben lévő ennivaló és az újonnan feltünedező, veszélyes ragadozók kettős dilemmájára? Sok leendő ősünk nyilvánvalóan elpusztult, de néhányan fennmaradtak, és végül boldogultak; az ő történetük a mi történetünk is.

A dikdik–pávián-stratégia

Nem csak csimpánzszerű őseink próbáltak a fák ágai közül a talajra költözni, ezért a kutatók más fajok viselkedését is gyakran vizsgálják, hogy megfejtsék, hogyan alkalmazkodhattak a csimpánzok a szavannához. Vegyük például a páviánokat. A pávián majom ugyan, de nem emberszabású, ezért nem is olyan okos, mint a csimpánz. Több szempontból azonban hasonlít rá, és az afrikai szavannán számos páviánfaj fordul elő. A szavannai páviánok nagy csoportokban élnek: ennek az az előnye, hogy sok szemmel figyelik a ragadozókat, és így sok foggal is védekeznek. Ez nem a legrosszabb megoldás a szavannabeli életre, hiszen még mindig rengeteg a pávián. De ez az élet stresszes és nagyon veszélyes: a páviánok gyakran végzik pillanatok alatt egy éhes oroszlán vagy leopárd szájában.

A ragadozók elleni küzdelemben fontos szerepet játszik, hogy bár a páviánok teste kisebb a csimpánzokénál, erős metszőfoguk viszont nagyobb amazokénál. Ha csimpánzszerű őseink úgy döntöttek volna, hogy harapással reagálnak a szavannából adódó kényszerhelyzetre, ma valószínűleg elég „kutyául" néznénk ki: kidomborodna az állkapcsunk, és sokkal nagyobb fogaink lennének. Kis állkapcsunk és szánalmas szemfogunk arra utal, hogy a páviánok megoldása nem felelhetett meg őseinknek: ők másfajta életmódot kerestek a síkvidéken. Ez a döntés már nyilvánvaló volt, mire Ray Dart Australopithecusáig fejlődtünk, amelynek állkapcsa és fogazata félúton járt a csimpánzoké és a miénk között.

Mivel a csimpánz okosabb a páviánnál, hosszabb idő alatt éri el a felnőttkort, az elhúzódó érés pedig több anyai gondoskodást kíván. Emiatt a csimpánz idősebb korban kezd szaporodni, és a páviánénál kisebb a reprodukciós rátája. Ha őseink ugyanolyan gyakran estek volna áldozatul, mint a páviánok, a lassabb reprodukció miatt könnyebben kihalhattak volna. Tehát valószínűleg azok a csimpánzszerű őseink élték túl ezt az evolúciós kuktát, akik mindent megtettek, hogy elkerüljék az oroszlánok, a kardfogú tigrisek és a többi ragadozó figyelmét, ahelyett hogy konfrontatívabb megoldást választottak volna.

Sok növényevő számára a rejtőzködés az első számú stratégia. Gondoljunk a dikdikre, arra a nagyjából házimacska-méretű antilopra, amely szintén a kelet-afrikai szavannán él. Az apró dikdik nemigen védekezhet egy pudlinál nagyobb ragadozó ellen, ezért egész életében rejtőzködik. Borzasztó gyors és mozgékony, amikor üldözik, de annyira nem, hogy nyílt terepen is elmenekülhessen a támadó elől. Ezért beleolvad a környezetébe, folyton figyeli a ragadozókat, és soha nem kóborol messzire a sűrű bozóttól.

Csimpánzszerű őseink nem voltak olyan gyorsak, mint a dikdikek, tudtak viszont fára mászni. Napjaik valószínűleg azzal teltek, hogy rejtőzködtek, a ragadozókat lesték, és biztonságot keresve a közeli fákra másztak. A mai csimpánzok a kombinált pávián–dikdik-módszert követik a szavannán: az esőerdőbeli csimpánzoknál hajlamosabbak a csoportalkotásra, és gondosan elkerülik a nyílt vidéket, ahol nem menekülhetnek gyorsan a fákra. Talán még érdekesebb, hogy a szavannabeli csimpánzok két másik egyedi viselkedési formát is követnek: faágakból kezdetleges dárdákat készítenek, amelyeket bedöfködnek a fák üregeibe, hogy felszúrják, majd kiszedjék a bent rejtőző majmokat, és az esőerdőben élő csimpánzoknál hajlandóbbak az osztozkodásra. Mindkét viselkedési forma azokat a változásokat ismétli, amelyek őseinknél is megjelentek az erdő elhagyása után (erre később még visszatérünk).

A szavannán élő csimpánzok és páviánok megfigyelése arra utal, hogy a fokozott éberség és az együttműködés hozzájárult őseink szavannabeli boldogulásához, és fontos szerepet játszhatott az erdők eltűnése utáni első néhány millió év túlélésében. A páviánnal és a dikdikkel ellentétben őseink nem elégedtek meg ekkora sikerrel. A szavanna új lehetőségeket kínált az okos emberszabású majom számára, amelynek már nem volt szüksége kézre a járáshoz. A változás nem egyik napról a másikra játszódott le; a következő hárommillió év alatt elménk és szervezetünk többször is alkalmazkodott, ami arra utal, hogy a füves vidéken gyökeresen új módszereket találtunk fel a védelmünkre.

Kődobálással az oroszlán ellen

Mihez kezdenénk, ha olyan állat támadna meg bennünket, amely annyira erős, vad és gyors, hogy nem tudunk elfutni előle, és puszta kézzel is képtelenek lennénk védekezni ellene? Nekem nem kell hosszasan gondolkoznom a válaszon. Azon a környéken, ahol felnőttem, nem sokat törődtek a kutyatartási szabályokkal, így a barátaimat és engem is gyakran megtámadott az utcánkban lakó német juhász és dobermann. Bár gyenge és kicsi voltam, és ezek a kutyák még ma is megijesztenének, kődobálással már hét-nyolc évesen is elég jól megvédtem magam. Amikor a testvéreim vagy a barátaim velem voltak, csak le kellett hajolnunk a kövekért, és a felénk rohanó kutyák azonnal sarkon fordultak. Ha egyedül voltam, felmásztam a legközelebbi kerítésre vagy fára, mert nem tudtam olyan gyorsan dobálni a köveket, hogy elriasszam az állatokat, de ketten már álltuk a sarat.

Ezekből a tapasztalatokból kiindulva elképzelhetjük, hogyan reagáltak őseink a szavannában rájuk leselkedő ragadozóveszélyre: kődobálással, ami akkor válhatott be igazán, ha össze tudtak verődni, és sok követ hajítottak el. Nem mehetünk vissza az időben, hogy megnézzük, tényleg ezt csinálták-e, de a testünk közötti különbségek támpontot adnak ennek a stratégiának az alkalmazhatóságára. Szóval, mit mutatnak a jelek?

A fosszíliákon számos változás megerősíti a kődobálás hipotézisét. Ezeknek a változásoknak a többsége, legalább részben, megtalálható Australopithecus afarensis nevű afrikai ősünkben (vagyis Lucyben, aki három és fél millió évvel ezelőtt kóborolt Kelet-Afrikában, és Ray Dart Australopithecus africanusának elődje volt). Lucy – agyának mérete alapján – nem lehetett sokkal okosabb a csimpánznál, de a jelek szerint új módszereket eszelt ki a ragadozók ellen, azon túl, hogy elrejtőzött, és azt remélte, nem veszik észre. A csimpánzénál mozgékonyabb lett a keze és a csuklója, hajlékonyabbá vált a felkarja, a válla közeledett a vízszinteshez, és több hely lett a csípője és mellkasának alja között. A jegyek együttesének ilyenfajta változása valószínűleg abból fakadt, hogy Lucy két lábon járt (bipedális volt); ez a szokás a szavannán élő őseiben fejlődött ki. Ezek az új tulajdonságok rendkívül kedveztek a dobásnak.

A tengerparton labdázó embereket nézve úgy tűnik, hogy a dobás elsősorban a kar- és a vállizmon múlik. De ha az erős és pontos dobást akarjuk megtanulni, akkor a baseballjátékosokat, az amerikai foci irányítójátékosait vagy a vadászó-gyűjtögető embereket kell megfigyelnünk. A gyakorlott dobók esetében a kar és a váll még nem minden. Az erős dobás úgy indul, hogy átellenes lábbal előrelépünk (tehát bal lábbal, ha jobbkezesek vagyunk), a csípő elfordulásával halad tovább, aztán a törzs következik, majd a váll, végül a könyök és a csukló.

Ezek az egymás utáni mozdulatok arra épülnek, hogy a test előreirányuló és forgatóerői együtt feszítik meg a kar és a váll szalagjait, inait és izmait, amitől a dobás legvégén előregyorsul a kar – ahogy a megfeszített gumiszalag is visszapattan. A csimpánzok ugyan erősebbek nálunk, mégsem hoznak létre ilyen típusú rugalmas energiát dobás közben, mert az ízületeik nem elég hajlékonyak, és az izmaik sem helyezkednek el jó irányban. A csípőnek, a vállnak, a karnak, a csuklónak és a kéznek is meg kellett változnia ahhoz, hogy Lucy és ausztralopitekusz társai sokkal jobban dobálják a köveket. A változások miatt már egy bottal is oda tudtak sózni, ami kapóra jöhetett, ha a dobás nem hozta meg a kívánt eredményt.

Egészen más kaliberű feladat az oroszlánok és a kardfogú tigrisek eltérítése kődobálással, mint egy dobermann elijesztése – különösen akkor, ha valaki 25–45 kiló és egy-másfél méter magas, az ausztralopitekuszokhoz hasonlóan.2 Gyakorlással azonban mesterdobókká válhatunk. Erre a húszas éveim végén kellett rájönnöm, amikor elmentem a barátnőmmel az Ohiói Állami Vásárra. Az egyik standon egy labda-visszapattintó hálót és egy radaros sebességmérőt állítottak fel, én pedig elhatároztam, hogy sportteljesítményemmel nyűgözöm le a partneremet. Nagyon meg voltam elégedve 80 kilométer/órás dobásaimmal, kellő áhítatot is keltettem – egészen addig, amíg egy vékony, 12 éves fiú be nem állt mellém. Ez a negyvenkilós iskolás minden erőlködés nélkül legalább 100 kilométer/órás sebességgel dobálta a labdákat. Mivel nem akartam csúfos vereséget szenvedni ebben a férfias küzdelemben, minden erőmet összeszedve dobtam el az utolsó labdámat. Az eredmény egy nagyon pontatlan, 90 kilométer/órás dobás és a könyökömbe meg a vállamba nyilalló fájdalom volt. A barátnőm azzal vigasztalt, hogy a dobás főleg a gyakorlaton múlik, nem az erőn – azt hiszem, ekkor jöttem rá, hogy feleségül akarom venni –, és persze igaza volt.

Ha abból indulunk ki, hogy gyakorlat teszi a mestert, a kődobálás hipotézise még valószínűbbnek tűnik, amikor egy egész csoport lát neki követ hajigálni. Ezzel a feltevéssel összhangban áll, hogy a dobás a régi feljegyzések szerint is nagyon eredményes lehet. Több krónikás leírja, hogy amikor az európai felfedezők és a bennszülöttek találkozása csetepatéba torkollt, az őslakosok csak köveket használtak. Az európaiak általában a fegyvereikben bíztak, de a küzdelemből rendszerint vesztesen kerültek ki, és néha alaposan el is bántak velük. Nézzük meg azt a három beszámolót, amelyet Barbara Isaac antropológus ásott elő nagyszerű cikkéhez (Throwing and Human Evolution).

„Rövid időn belül annyira megvertek bennünket, hogy a kődobálás miatt vérző fejjel, törött karral és lábbal szorultunk vissza menedékünkbe: mert ők nem ismernek más fegyvert, és higgyék el nekem, sokkal ügyesebben dobnak és bánnak a kővel, mint a keresztény ember; úgy vetik el, mintha számszerszíjból lőnék ki." (Jean de Béthencourt, 1482)

„A bennszülöttek óriási kövei minden pillanatban megnyomorították egyik-másik emberünket […] azért is tértünk ki oly nehezen a kőzápor elől, mert nem mindennapi erővel dobtak és céloztak, s köveik majdnem olyan hatásosak voltak, mint a mi golyóink, csakhogy azoknál is gyorsabban követték egymást." (Jean-François de La Pérouse, 1799)

„Mielőtt a bennszülöttek természetét kiismertük volna, gyakran előfordult, hogy egy teljesen fegyvertelen ausztrál megölt egy fegyveres katonát. A katona rálőtt a bennszülöttre, aki ide-oda ugrálásával megakadályozta, hogy az ellenség pontosan célozzon, aztán egyszerűen darabokra szaggatta egy kőzáporral; a felkapkodott köveket oly erősen és pontosan dobta, hogy azt látni kell, különben el sem hiszi az ember […] az ausztrál olyan gyorsan dobja egymás után a köveket, mintha gépből zúdítaná őket; és dobás közben ide-oda ugrik, hogy a lövedékek különböző irányokból terítsék be szerencsétlen célpontját." (John Wood, 1870)

A beszámolók felhívják a figyelmet a közös kődobás halálos veszélyére, de egy másik fontos mozzanatot is felvetnek: a nagy állatokkal, például az oroszlánokkal vagy a leopárdokkal szemben elért siker kulcsa a kooperáció.

A kollektív cselekvés pszichológiája

A csimpánzok jóval hajlamosabbak a versengésre, mint az együttműködésre. Ezért csimpánzszerű őseinknek nehézséget okozhatott a nagyragadozók közös elrettentése. Ha egyetlen Australopithecus afarensis hajigálta volna a köveket (miközben a csapattársai esetleg elfutnak), valószínűleg egy alig-alig sérült ragadozó gyomrában végezte volna; de ha sok ausztralopitekusz dobált, elhajthatták a hiénákat, a kardfogú tigriseket, sőt még az oroszlánokat is. A kollektív cselekvés iránti igény vezetett ahhoz a rendkívül jelentős pszichológiai változáshoz, amely a puszta túlélésen kívül a boldogulást is lehetővé tette a szavannán: kialakult az együttműködés iránti vágy és a kooperációs képesség.

A csimpánzok alig kooperálnak egymással, amikor csoportosan vadásznak, és együtt támadnak más csimpánzokra, a csoporttagokkal szembeni alapvető orientációjuk pedig – a rokonaik vagy a közeli barátaik kivételével – versengő, kompetitív. Ezért valószínű, hogy az első száz, ezer vagy akár millió alkalommal, amikor csimpánzszerű őseink a szavannán lopakodtak, a támadás első jelére szétspricceltek a legközelebbi fák felé. De a történések láncolatában végül összefogtak a közös védelem érdekében, és ettől kezdve mindegyikük nagyobb eséllyel maradhatott életben.

Az ilyenformán együttműködő csoportok tagjai óriási előnyre tettek szert, és könnyen túlsúlyba kerültek a „mindenki a saját szerencséjének kovácsa" stratégiát követő csoportokkal szemben. Ugyanilyen fontos, hogy az evolúció minden olyan későbbi pszichológiai változásnak kedvezett, amely javította a kollektív csoportreakció minőségét. Azok az őseink, akik készségesen kooperáltak, és lehetett rájuk számítani, ezekkel a változásokkal nagyon jól jártak.

Amikor az ausztralopitekuszok megtanulták, hogy kődobálással tartsák távol a ragadozókat, valószínűleg hamarosan rájöttek, hogy ezzel a módszerrel sikeresen vadászhatnak is. A kollektív kődobáláshoz nem kell sok tervezés vagy koordináció, ezért a távoli ősök korlátozott kognitív képessége is elég lehetett. Ha egy Australopithecus-csoport lehetséges prédára bukkant, nyilván kövekkel támadt rá. Az ausztralopitekuszok kődobálással más állatok friss zsákmányát is megszerezhették, hiszen minden ragadozó jó eséllyel az áldozata mellé került, ha a kőzáporban igyekezett megvédeni az ebédjét.

A kődobálás nemcsak a kooperáció hasznát növelte tetemesen, hanem új eszközt is kínált annak kikényszerítéséhez. Az együttműködést az élősködés vagy az a hajlam veszélyezteti a legjobban, hogy a kemény munkát megúszva részesedjünk a nyereségből. A korai szavannai csoportokban sok ausztralopitekusz kísértést érezhetett a potyautas viselkedésre, vagyis hogy elfusson a ragadozók első jelére, miközben a többi csapattag közösen védekezik. Őseinket biztosan bosszantotta ez a hozzáállás, ahogyan bennünket is idegesít, amikor néhányan kihúzzák magukat a meló alól, de fáradtan bólogatnak, ha a főnök megköszöni a gályázást. Elődeink azonban két új fegyvert is találtak a kooperáció kikényszerítésére.

Az első fegyvert a kiközösítés veszélye jelentette. Már az is elég kellemetlen volt, ha az emberszabású majmok zártak ki egy csoporttagot az erdőben, de egy ausztralopitekusz kiközösítése halálos ítéletnek számított a szavannán. Ezért őseinkben gyors érzelmi reakció fejlődött ki ez ellen a veszély ellen.3 Azok az ausztralopitekuszok, akik nem bánták, hogy kivetik őket a csoportból, nem azok az ausztralopitekuszok, akik az őseink lettek, így a kiközösítés kockázata hamar elintézte, hogy a potyautas magatartás ne jelentsen problémát. A kiközösítés és az elutasítás mind a mai napig fontos eszköz a kooperáció kikényszerítésére. Emiatt érezzük most is rettenetesen fájdalmasnak a társas elutasítást, és teszünk meg bármit azért, hogy ne essünk ki a csoport kegyeiből.

A visszaeső bűnösök esetében, akiket nehezen lehetett kiközösíteni (vagy azért, mert piócaként tapadtak a csoportra, vagy azért, mert agresszívek voltak, és nem tűrték el a kiközösítést), valószínűleg a kollektív büntetés veszélye művelt csodát. A távolról ölés képessége a hadtörténet egyik legnagyobb találmánya, mert a gyengébbek is megtámadhatják az erősebbeket, ha többen és viszonylagos biztonságban vannak. A megkövezés valószínűleg őseink első olyan büntetései közé tartozott, amelyet azokra róttak ki, akik nem vették ki a részüket a közös munkából, és mindmáig fontos eszköz maradt. Például a Biblia is számos bűn megtorlására hívja segítségül, pedig akkor írták, amikor az emberek már képesek voltak egymás felakasztására, lefejezésére, keresztre feszítésére, vagy a másik szörnyen leleményes megölésére. A bibliai törvények szerzői nem feledkeztek meg a vétkesek megkövezésének biztonságosságáról4 és eredményességéről.

Amint a következő részben látjuk, ez a kezdeti kollektív cselekvés indította el azokat az evolúciós folyamatokat, amelyek az elmúlt hárommillió évben mentális kapacitásunk rendkívüli növekedésével jártak. Talán nem tűnik nagy dolognak, hogy őseink eldöntötték a ragadozók megdobálását, és lehet, hogy nem is volt sok haszna az első néhány száz vagy ezer alkalommal, de amikor már működött, mindent megváltoztatott.

A kollektív cselekvés kognitív forradalomhoz vezetett

Egy korábbi hipotézis szerint idővel annyira megokosodtunk, hogy a szembefordítható hüvelykujjat már tárgyak manipulálására használtuk fel. Kétségtelenül rejlik némi igazság ebben a feltevésben; végül is a polip borzasztó okos, és a karjai ugyanazt a lehetőséget kínálják, mint a szembefordítható hüvelykujj. A zebra viszont nem sok hasznát venné a rettentő nagy agynak, mert a patáival valószínűleg semmilyen eszközt sem tudna készíteni vagy