Jelszó: Titanic

By Kovács Attila

A történetet valós események ihlették. Katona Viki éltanuló, az érettségi, egyetemi felvételi előtt áll. Tehetséges és ambiciózus, sokkal többet szeretne elérni, mint amennyit a szülei elértek – és sokkal gyorsabban, mint a társadalmi szamárlétra engedi. Amikor megismerkedik a prostituált Mónival és az a segítségét kéri, Viki tudja, hogy elérkezett a pillanat: végre megépítheti a jelképes Titanicját, amelyik elsüllyeszthetetlen lesz. A lány vakmerő tervet eszel ki, amely döbbenetes fordulatot hoz az életében. Félreteszi erkölcsi aggályait, és pár hónap alatt annyi pénzt keres, hogy degeszre tölti vele a gyerekkori kisbőröndöt. Tizennyolcadik születésnapját már az álompasival ünnepli egy álomutazáson. A legendás hírű gőzös útját jéghegyek akadályozták. Vikinek is rá kell ébrednie, hogy olyan világba csöppent, amelynek a szabályaival nincs tisztában, olyan „jéghegyekkel” szembesül, amelyek komolyan próbára teszik a leleményességét. Kire számíthat, amikor kártyavárként omlik össze körülötte minden, amit felépített? Barátaira? Szerelmére? Az apjára, Krisztiánra, akinek mentősofőrként az életek mentése a hivatása, de üzemanyag-sikkasztással vádolják és szeretőjét rejtegeti? Testvérére, akit berlini főiskolára száműzött apjuk becsvágya? Viki is, Krisztián is megtalálja a megoldást arra, hogy hogyan másszanak ki a slamasztikából. Azonban döntéseikkel éppen azokat sodorják életveszélybe, akiket a legjobban szeretnek.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Jul 27, 2021
• ISBN: 9789635740734

Book preview

Jelszó: Titanic

Jelszó: Titanic

Kovács Attila

Underground Kiadó Kft

Contents

Impressum

Első rész: Ciprus

1.

2.

3.

Második rész: Párizs

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

Harmadik rész: Monaco

19.

20.

21.

22.

23.

24.

25.

26.

27.

28.

29.

30.

Negyedik rész: New York

31.

32.

33.

34.

35.

36.

37.

38.

39.

40.

41.

42.

43.

44.

Ötödik rész: Warnemünde

45.

Impressum

Underground Kiadó Kft.

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

Copyright ©Kovács Attila, 2021

Borítóterv: Kovács Attila

https://attilakblog.wordpress.com/

ISBN

A történetet valós események ihlették.

Első rész: Ciprus

1.

A hirtelen feléledő szél felborzolta a puha kötésű könyv lapjait. A borító finoman Viki combjának ütődött, mire a lány kinyitotta a szemét. Hunyorogva a napszemüvege után nyúlt, és lábával kissé odébb pöckölte a könyvet a széles heverőn. Majd lábfejével ellenkező irányba húzta, hogy ne gyűrje maga alá a bátyja, ha álmában megmozdul.

A kúp alakú bambusztető alá ferdén bevágott a délelőtti nap, de még nem volt égetően erős. Mintha láthatatlan, langyos plédet terített volna a tengervízben lehűlt lábakra.

Viki felült. Előttük, a szikrázóan fehér homokon csak két kiterített törölköző árválkodott. A szinte hullámtalan, élénkzöld vízben is kevesen voltak. Ketten a felszínen búvároztak, a barnálló kövek fölött, egy másik pár pedig az öböl belseje felé úszott. Egyenletesen csattant a víz karjaik alatt.

Viki imádta ezeket a reggeli órákat. Mintha egészen más helyen lenne, mint néhány óra múlva, amikor a homokos sávot elözönlik a fürdőzők, lepedők, napernyők, zsibongás, forróság – és a tenger is átalakul, a kékeszöld türkiz fehér csipkecsíkok közé varrt zafírrá változik.

Négy napja vannak Cipruson, és csak most sikerült rávennie Petit, hogy jöjjön ki vele korán reggel a napozóra. Hogy jöjjön ki? Jobban mondva: lépjen ki! A homokos part felső végében, a bambuszernyős heverők mögött egy alacsony kőkerítés futott végig, és a kerítésen túl már a bár terasza következett, egy napozóágyakkal körbevett medence, majd a szálloda épülete.

Ez egészen más volt, mint…

Viki felállt. Lábai belesüppedtek a finom homokba. Vállig érő, nedves tincseit meglebbentette a sós szél, és a lány önkéntelenül behunyta a szemét, karjait kitárta, mintha viszonozni akarná a szél ölelését.

– Mit mondtál? – szólalt meg mellette álmosan a bátyja.

Viki leengedte a karjait.

– Mondtam valamit?

Peti pislogva felkönyökölt.

– Ühüm, azt hogy: „Én vagyok a világ ura!"

A lány előbb összeráncolta a homlokát, tiltakozni akart, de amikor Peti a hátára fordulva hahotázni kezdett, elöntötte a méreg, és a heverőre térdelve összeszorított ököllel püfölni kezdte a fiút.

– „Én vagyok… a világ… ura!" Ezt mondtam? Mi?

Peti megpróbálta lefogni a kezeit.

– Csak vicceltem! Ne haragudj, Viki. De annyira…

Gurgulázva tört ki belőle a nevetés.

Viki egyre erőtlenebbeket ütött, majd Peti mellé hevert, és ő is elnevette magát.

– Hogy is jutott eszedbe a Titanic film, te bolond? – kérdezte.

– Az lett volna a csoda, ha nem jut eszembe. Azon merengtem itt becsukott szemmel, hogy már eltelt öt év, amióta utoljára tengerparton voltunk? A máramarosi busz, amivel Görögországba mentünk… Parália… és persze a Titanic, ugye?

A húgára kacsintott. Az elfordította a fejét.

– A nap a Titanickal kezdődött – emlékezett Peti –, az imádott Jack-kel folytatódott és a szép, gazdag Rose-zal zárult. Minden áldott nap ez volt a téma.

– Tizenkét éves voltam. Szerintem semmi különös nem volt ebben.

– Hát ebben semmi. Esetleg az volt egy kicsit furcsa, hogy a tizenhárom éves fiútestvéredet etetted ezzel a csöpögő sztorival naphosszat.

– A „Bosszúállók" helyett? – vágott vissza élesen Viki.

– `Morning!

Egyszerre fordultak a hang irányába. A szakállas báros fiú egy áttetsző dobozt nyújtott feléjük, amiben szőlő, őszibarack és eper volt. Széles mosollyal közölte, hogy kinyitott a bár, csak szóljanak, ha hozhat egy üdítőt, majd ruganyos léptekkel visszasétált a szálloda irányába.

Peti hosszan utána nézett.

– Gyümölcstál a parton. Ez igen! Megtoldva egy macsós vigyorgással! Még jó, hogy itt voltam, Viki, különben szőröstül-bőröstül bekapott volna téged a srác.

– Láttam – legyintett a lány. – Nem az én esetem.

– Ezeket a ciprusi férfiakat mintha mind egy kaptafára faragták volna. – Peti bekapott egy szem szőlőt. – Olyanok, mint a perzsa harcosok az ókori frízeken.

Viki mélyet sóhajtott.

– Patrik? – kérdezett rá a testvére.

– Á, dehogy is! Eszembe sem jut. Folyton küldözgeti a hülye kis üzeneteit, de nem rúg labdába. Amikor elkezdődik a suli, nyíltan megmondom neki, hogy szálljon végre le rólam. Különben sem lesz időm tizenkettedikben a kamasz fiúk nyavalygásaira. Azt akarom, hogy nagyon jól menjen az érettségim…

– Ha te izgulsz a jegyeidért, mit szóljanak az osztálytársaid?

– Nem érdekelnek az osztálytársaim. Senki nem érdekel, Peti. Be akarok jutni az Informatikára. Ez érdekel. – Felült és elnézett arra, ahol a sziporkázó tenger kékje összeolvad az éggel. – Én nem leszek olyan, mint Anyu és Apu.

– Hát persze, hogy nem – mondta halkan Peti és ő is felült. – Habár valami csak változott, ha most itt vagyunk. Ciprus, fehér homok, négy csillagos szálloda a parton, all inclusive… Mégis csak igyekeznek, nem?

Viki nem válaszolt. Tudta jól, hogy mire gondol a testvére.

A görögországi nyaralásuk óta eltelt években sehova nem kirándultak együtt. Fura módon nem is hiányzott. Pedig Parália mennyei volt, és Viki sokszor játszotta le magában az utazásuk egy-egy részletét, csukott szemmel az ágyán heverve, lehúzott rolókkal. Igen, csodálatos volt az a hét, annak ellenére, hogy tulajdonképpen szörnyen mezítlábas kirándulás volt.

Nyomorúságos körülmények között utaztak oda, egy rozzant, porszagú tragaccsal, ami Nagybányáról indult és már késéssel érkezett meg. Egy benzinkút parkolójában várakoztak a buszra, két másik családdal. A kegyetlenül tűző napon. Különösen jól emlékszik a kövér nénire, akiről patakokban folyt a víz a széles karimájú fehér kalapja alatt. Viki a nagyobbik bőröndön ült Petivel és kő-papír-ollót játszottak. Apáék pedig néhány lépéssel arrébb azt tették, amit általában szoktak: veszekedtek. Ha a kövér néni nem forgatta volna olyan felindultan a fejét Apáék irányába, talán már fel sem tűnik az ingerült szóváltásuk.

A buszon alig egy órácska után bedöglött a légkondi. Még az éjjeli órákban is annyira meleg volt, hogy a máramarosiak közül többen az ülések közötti folyosón nyúltak végig – állítólag ott jobban járt a levegő. Az a veszély nem merült fel, hogy valaki rájuk taposson, ha a sötétben tapogatózva a vécére indult, ugyanis már felszálláskor megtudták, hogy a vécé zárva van, nem működik.

– Ne izguljanak – nyugtatta meg a társaságot a bajuszos sofőr, miközben a bőröndök bepakolásában segédkezett –, sűrűn megállunk majd. A benzinkutaknál vásárolhatnak is ezt-azt, kinyújtóztathatják a lábaikat. Sokszor megjártuk már ezt az utat. Higgyék el, minden a legnagyobb rendben lesz.

A bajuszos sofőr – akit Vikiék Untyunak neveztek el, mert így szólította a másik autóvezető, a fiatalabb, göndör hajú – nem hazudott: valóban megálltak kétóránként. Az utasok egyre fásultabban kászálódtak le a buszról a parkolókban, és álltak be a lepukkant vécék előtt kígyózó sorokba, ha kellett, ha nem. Ez a monoton rend kellemetlen módon felborult éjfél körül, amikor a fiatal, göndör sofőr ült a volánhoz. Érzéketlen, őrült futam kezdődött, gyomorforgató kanyargásokkal, hirtelen fékezésekkel. Hosszú órákon keresztül száguldott így a busz. Valaki szóvá tette, hogy jó lenne, ha végre megállnának, mire a sofőr ingerülten hátraszólt:

– Az isten szerelmére, gyerekek maguk? Tartsák még egy kicsit a pisijüket, nem állhatunk meg csak úgy, az erdő közepén!

És a busz eszeveszetten rohant tovább a görög tengerpart felé, zörögve és zötyögve, a fullasztóan meleg fekete éjszakában. Viki belemélyítette a körmeit a bal tenyerébe, mert úgy érezte, menten szétreped a hólyagja.

A lány indulás előtt megnézte a térképen, hogy hol is van pontosan Parália Katerini. A görög üdülőhely, ahova Dóráék már jó néhány éve eljutottak. Nem tűnt különösebben nagynak az az ezer kilométeres távolság, szinte nyílegyenesen le, délre. Dóra mesélte, hogy reggel indultak, és már aznap estefelé ki is mentek a partra fürödni. A szüleinek van egy virágzó autókereskedésük, ők a saját kocsijukkal mentek Görögországba. A kényelmes, tágas, bordó színű Audival.

Vikiék is kimentek a partra rögtön a megérkezésük után.

A majdnem huszonnégy órás út végén, amikor a busz lomhán lehúzott az apartmanházzal szembeni parkocska mellé, kiderült, hogy a szobák takarítása még nem fejeződött be, az utasoknak várniuk kell egy keveset. Az anyjuk vállalta, hogy ott marad a csomagokkal, és biztatta őket, hogy dobják be a legszükségesebbeket egy hátizsákba és menjenek ki az apjukkal a partra. Amint megkapja a kulcsot, utánuk megy ő is.

A tengerpartig bizony jó nagyot kellett sétálniuk a szálláshelytől, és olyan zsúfolt volt, hogy alig találtak egy szabad helyet, az is akkorka volt, hogy csak a kisebbik lepedő fért el rajta – Viki mégis ujjongó sikoltozással rohant be a lágyan hullámzó, meleg vízbe, és azt érezte, ez élete legboldogabb pillanata. Előrevetette magát, lemerült, és ekkor az villant át a fején, hogy valahogyan meg kellene állítania az időt – mert ilyen boldog már soha többé nem lesz.

Ebben tévedett.

A paráliai kirándulás végig nagyon jól telt. Anyuék is csak egyszer… na jó, legfeljebb kétszer vitatkoztak, és ugye, ott volt az a vicces nap Apuval és a napszemüveggel… És persze a hajókirándulás, amelyiken Roland bácsiékkal találkoztak. Az emlékezetes hajócsata, amikor vizes lufikkal ostromolták a másik hajó utasait… Istenem, de izgalmas volt!

Viki kiemelt a dobozból egy kövér eperszemet. Apró vízcsepp csillant meg rajta.

Ismerős hangokat hallott. A szálloda felé tekerte a nyakát és elsőnek az apját pillantotta meg, aki egy kék törölközőt szorongatott a hóna alatt. Hangosan magyarázott valamit Baloghéknak. Mögöttük jött Robi a feleségével, a sort pedig Tomiék zárták.

A társaság petyhüdt bőrű, sörhasú férfitagjaival ellentétben Viki apjáról, Katona Krisztiánról senki nem mondta volna meg, hogy két év múlva betölti az ötvenet. Dús, sötétbarna hajában csak a halántékán csillant meg néhány ősz hajszál. Magas, sportos termetét, egyenes testtartását nézve Vikit büszkeség töltötte el. Az anyja is viszonylag jól tartotta magát, de már néhány éve megtört valami a tekintetében, amitől öregebbnek nézett ki. Ezt csak hangsúlyozta a két mély ránc a szája sarkában. És a rövid frizura, ami éppen csak eltakarja a füleit. A „madárhaj", amihez érthetetlen módon ragaszkodik, pedig még az örökké szelíd Mama is csak sóhajtozva csóválja a fejét, ha ez szóba jön.

Viki illedelmesen köszönt sorra mindenkinek, ahogy elvonultak mellettük. Az anyjuk megállt egy pillanatra.

– Nem is reggeliztetek? – kérdezte. – Menjetek gyorsan, még nem szedték le az asztalokat. Hallod, Peti fiam?

– Hagyd, Anyu, nem vagyunk éhesek. – Peti megemelte a gyümölcsös dobozt. – Kérsz?

Az anyja megrázta a fejét, és a többiek után indult. Vicces volt, ahogy gólyaként emelgette a lábát a felforrósodott homokon.

– Amikor kiderült, hogy nem csak mi leszünk, a család – szólalt meg Viki –, nagyon dühös lettem…

– De végül is nem olyan zavaró – fejezte be a gondolatot a testvére. – Ezt akartad mondani? Figyelembe véve, hogy mi még soha nem repültünk repülővel, szerintem egészen jól jött, hogy Balogh Zsolték velünk voltak a reptéren. Elképzelem a stresszes Anyut, ahogy…

– Hagyd ezt most! – torkollta le a lány. – Olyan jól érzem magam! Kérlek, ne rontsd el.

Néhány percig csendben nézték, ahogy a felnőttek letáboroznak a homokban, majd hangoskodva megmártóznak a tengerben, gyerekesen paskolva egymásra a vizet.

– Azért valami sehogy sem fér a fejembe – szólalt meg egy idő után Viki. Megfogta a bátyja karját. – Magyarázd meg nekem, hogy mi ez az egész. Hogy mit is keresünk mi itt.

– Ezt hogy érted?

– Évekig nem megyünk sehova. Nincs pénz, nincs pénz, nincs pénz. Amikor a szüleink egymás torkának esnek, mást se hallasz, csak „a pénz így, a pénz úgy, az „anyagiak így, az anyagiak úgy. Jó, rendben, mi is felfogtuk: nem futja a széle a hosszát. Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint egyesek, akiknek a szülei ezt vagy azt tudják biztosítani…

Elhallgatott.

Peti elhessegetett egy darazsat a gyümölcsökről.

– Mi a kérdés? – nézett a húgára.

– Te komolyan hülye vagy? Hogy-hogy mi a kérdés? Nézz körül! Nem mondom, irtóra imádom ezt az egészet, a repülőt, szállodát, a svédasztalos kajákat, a mesebeli partot, ezt a nyavalyás gyümölcstálat, mindent, amiben itt részünk van… Limuzinnak is beillő taxival hoztak ide a reptérről! Semmi nem gond! Megvehetünk bármit, amit megkívánunk.

– Hát, mondjuk a búvárszemüveget csak viccből dobtam be…

– És rögtön meg is kaptad! Hát nem érted? Persze, hogy minden szuper itt, de… egyszerűen ez nem a mi életünk! Nem a mi szintünk!

Peti csodálkozva nézte a húgát. Nagyon is jól ismerte ezt a testtartást, ahogy a lány megfeszített háttal kissé előre dől, és a rőten hullámzó fürtök csatarendbe állnak a szikrázó zöld szemek mögé.

– Ez nem a Katonáék szintje. Valami nem stimmel! – pontozta meg Viki, ellentmondást nem tűrő hangon.

Pedig Petinek esze ágában sem volt ellenkezni. Benne is felmerült egy adott pillanatban, hogy a ciprusi kirándulás túl szép, hogy igaz legyen, de úgy okoskodott, hogy talán az évek alatt megspórolt pénzből finanszírozzák ezt a szülők. S ha már így van, hát így van. Tudomásul kell venni. És örülni kell neki.

Ahogy a rossznak, kellemetlennek nem kell örülni – de azt is tudomásul kell venni. És engedelmeskedni kell. Így van ez a berlini egyetem ötletével is. Ha az apja ennyire ragaszkodik hozzá, akkor így kell csinálni.

– Viki – mondta csitítóan –, azt értem, hogy miről beszélsz, csak azt nem értem, hogy mi a bajod ezzel? Ha már szóba jött Parália: emlékszel, mit mondtál egyik este, amikor kisétáltunk a tengerpartra, a templom mellé? Néztük a teraszokon vacsorázó embereket, és te azt súgtad a fülembe, hogy „Mikor leszünk végre mi is gazdagok?"

– Látod, hát éppen ez a bajom! – fakadt ki Viki. – Azóta semmi nem változott. Apánk továbbra is csak egy mentősofőr, Anyu pedig ugyanabban a nyomorúságos varrodában senyved. Ugyan mitől lennénk most egyszerre gazdagok? Annyira, hogy te egyenesen Berlinbe készülsz egyetemre!

Petinek elborult a tekintete.

– Nagyon jól tudod, hogy ez egyáltalán nem az én ötletem volt. Sőt! Utálom, hogy Apu ezt annyira erőlteti.

Feltérdelt és a kis vászonzsákban kezdett kotorászni.

– Nem szeretnék most erről többet beszélni. Megyek és búvározok egyet.

2.

A szálloda előtti széles partszakaszt nem zárták le, bárki letelepedhetett oda, mégis nagyjából ugyanazokat látta maga körül Viki, akikkel bent, az épületben is találkozott. Ott van például az a nyurga, sötétbőrű pár a csetlő-botló, aranyos kis csokibabájukkal vagy odébb, a pálmafa árnyékában a pocakos angol férfi a nagyhangú családjával. És amott a szeplős lány a szalmasárga hajú, vékonydongájú barátjával… Azok alighanem németek. Sokat nem beszélnek, annál többet nyalják-falják egymást. És néha faütőkkel teniszeznek ott, ahol a legsekélyebb a víz.

De akin rögtön megakad az ember szeme, az a csinibaba. A hosszú lábú női tünemény, aki csak délben érkezik meg a napozóra, amikor a legerősebben tűz a nap, olyan kimért eleganciával, hogy a férfifejek delejesen forognak utána, mint valami bamba napraforgók. Mindig a legszélső heverőre pakolja le a cuccait: előbb a szalmakalapot teszi gyöngéd mozdulattal az ágy bal sarkára, azután a virágmintás válltáskáját rakja a jobb sarokba, majd lassan lehúzza a magas sarkú sárga parafapapucsát. Csak ezután bújik ki a felsőjéből és a rojtos szélű rövidnadrágból. Az óriási, fehér keretes napszemüveget soha nem veszi le. Kecsesen kiemeli a táskából a naptejet, és lassú, ráérős mozdulatokkal bekrémezi a karjait, a nyakát, majd a lábait. Minden nap ugyanebben a sorrendben.

Viki egyetlenegyszer látott a kezében egy vékonyka könyvet, azt olvasgatta – különben mást sem tesz, csak az ágyon heverészik. Vagy a homokra terített törölközőn.

Mint ahogy most is.

Viki a parton ült, kinyújtott lábait a vízbe lógatva élvezte, ahogy az apróra morzsolódott hullámok fel-le futkároztak a combján. Bágyadtan és céltalanul nézte a tengert, a fürdőzőket, a napozókat.

Néha a magasba lendül Peti búvárfelszerelésének piros végű légzőcsöve, a fiú talpra áll és mosolyogva integet neki. Mire Viki visszaintene, újra a vízre hasal.

Kegyetlenül éget a nap.

Társaságukból az asszonyok nemrég felszedelőzködtek és libasorban elindultak vissza a szállodába, a légkondis szobákba. Egyedül Viki anyukája maradt még kint. A lány hallotta, amint azt mondja Baloghnénak:

– Még öt perc úszás, azután megyek én is.

– Ahogy gondolod, Judit. Csak vigyázz, hogy ne kapj napszúrást.

A férjek karéjban térdeltek a derékig érő vízben – a hullámok lágyan meg-megemelték őket –, és beszélgettek.

Viki elnyomott egy mosolyt, mert a férficsapat úgy helyezkedett, hogy mindegyikük szabadon bámulhasson a part felé. Pontosabban a legszélső heverő felé. Ahol a csinibaba formás combjai pirultak a déli napon.

A hullámok zúgása és a meleg szél elnyomták a férfiak szavait, nem lehetett kivenni, hogy miről diskurálnak, de az mégis feltűnt Vikinek, hogy visszafogottabbak, mint általában. Nem a szokásos élénk heccelődés folyt, nagy hahotázásokkal.

És amikor Judit odaúszott melléjük, elhallgattak.

Viki ilyen távolságból is érzékelte a kínos csendet, ami beállt. Végül felcsendült Krisztián hangja, kissé erőltetett vidámsággal és ügyetlenül:

– Jól van, srácok, ennyi volt. Ütött az óra, be kell mennem. Találkozunk négykor a teraszon. Gyere, Judit!

Elindult a part felé.

Az asszonynak kellett néhány másodperc, amíg legyűrte a zavarát, csak azután követte a férjét. A többiek csendben nézték, senki nem segített tompítani a megalázó pillanatot egy kedves vagy legalább udvarias szóval.

Judit Vikivel egy irányban érte utol a férjét.

– Mi volt ez, Krisztián?

– Te mondd meg. Jöttél a pórázomat rángatni?

– Tessék?!

Viki felállt.

Ebből ennyi elég is volt. Kezdődik a cirkusz. Határozott léptekkel bemasírozott a vízbe.

Érezte, ahogy a lábára ragadt homokszemeket leolvasztja a hűvösnek tűnő víz, és amint karjait előrenyújtva belesiklott az egyik tarajos hullámba, a tenger kedvesen ölbe kapta a jóleső víz alatti csendben.

Amikor csutakos hajjal felbukkant a felszínen, körbenézett. A bátyját kereste.

---

Az első merüléskor víz folyt a búvárszemüvegbe, de a légzéssel nem volt gond. Viki meglepően élesen látta Peti lábait és a követ, amin a testvére állt, s mellette a szűrt napfényben ide-oda hajladozó vízinövényeket. Visszaillesztette a szemére a szemüveget, megnyomkodta körben, ahogy a testvére tanította, azután elfeküdt a víz tetején, mint egy nagy béka. Lenézett, maga alá.

És hirtelen megértette, miért lebegett olyan kitartóan és hosszan a bátyja a búvárfelszereléssel, amióta megkapta. Egy fantasztikus világ tárult fel előtte! Mintha az első sorban ülne a moziban és 3D-s szemüveggel bámulná ezt az elképesztően színes és gazdag víz alatti országot, amelynek a lakói közül néhányan virgoncan ide-oda cikáznak, mások csak méltóságteljesen siklanak. Egyedül, párosával vagy itt-ott kis rajokban tűnnek elő a semmiből, majd beúsznak a kövek közé – egyesek riadtan, mások megindítóan szelíden. Hamarosan meg tudta különböztetni őket: volt köztük fehér színű, nyurga, sötét szegélyű farokkal, és volt ezüstös hátú, hosszanti sötét csíkkal, vagy világoszöld testű, dundibb, fekete keresztvonallal… A nagy kedvencek egyértelműen a szivárvány színeiben csillogó, átlátszó farkú példányok lettek. Viki kitapasztalta, hogy lágy úszómozdulatokkal úgy tudja egyiket-másikat követni, hogy nem ijeszti őket el. Néha, amikor megpróbált talpra állni, nem ért le a lába. Hiába kereste ijedten kapálózva a lábával a homokos feneket vagy az érdes köveket, csak a mély vizet kaszálta, mert észrevétlenül beljebb csalták a halak.

Pólót húzott a fürdőruhájára, úgy búvározott, hogy ne égjen le a háta, és most, amikor a büszkén mosolygó Peti felé tartott az egyre sekélyebb vízben, a vizes ruha kellemetlenül a bőrére tapadt. Átadta a testvérének a szemüveget és a légzőcsövet, majd gyors mozdulattal kibújt a pólóból.

– Hű, ezt nem gondoltam volna! Isteni volt!

– Délelőtt még vagányabb – mondta a bátyja –, mert tisztább a víz. Holnap reggel kipróbálhatod.

– Oké, rendes tőled. Én pedig azzal viszonzom, hogy nem adom vissza, amíg itt vagyunk. Csak miután hazaértünk. Mit szólsz?

Peti szája mosolyra húzódott, de végül csak egy merev grimasz lett belőle.

– Nagyon fogsz hiányozni, Viki – suttogta erőtlen hangon.

A lány a bátyja mellé telepedett és átölelte a vállát.

– Ne butáskodj, te szamár! Más a fél karját odaadná, hogy külföldre menjen egyetemre.

– Akkor menjenek azok!

– De most komolyan, Peti! Hogy is tudsz ilyen gyerekesen viselkedni? Hiszen már… Jól van, ne haragudj, nem akarok én is olyanokat mondani, mint Apu… De… Jó lesz minden, meglátod.

Szótlanul nézték a tengert.

Rendre járultak elébük a szikrázó hullámok, fáradhatatlan kitartással jöttek egymás után, üres kézzel mind, majd sietve hátráltak vissza zsákmányukkal, azzal a néhány szem homokkal.

– Van egy ötletem – derült fel Viki arca. – Emlékszel a görögországi darázsra? Az egy haláli jelenet volt! Van egy sárga kövem otthon, amelyik nagyjából úgy fest, mint egy darázs. Az, ami az éjjeliszekrényemen áll. Azt neked adom. Hogy legyen egy varázsköved Berlinben. Egy őrző-védő amulett!

– Viki, én nem vagyok babonás…

– Nem számít. A darazsam majd megóv minden kellemetlenségtől, meglátod. Nem úgy, mint annak idején a te darazsad…

A második paráliai napon történt. Bár igyekeztek jó korán kiérni a partra, már annyira bezsúfolódott a napozó, hogy csak a felső végében találtak helyet maguknak, a vendéglő terasza mellett. A kötelező naptejeződés után Viki elment Anyuval a büféig, hogy térképezzék fel a kínálatot („Amíg a bőr beszívja a krémet, nem mehettek a vízbe, gyerekek!"), az apjuk piszmogott valamivel a pléden, Peti pedig szófogadóan törökülésbe ereszkedett és a bójákon túl száguldó motorcsónakokat bámulta.

– Vigyázz!

Peti megrezzent az apja fojtott hangjára.

– Darázs! A lábadnál, fiam, nem látod? Ne mozdulj! Mondom, hogy ne kapálózz! Ne légy már ilyen ügyetlen, Peti! Nesze, itt van ez a pálca, adj a testére. Vedd már el, fiam, mit bámulsz így? Csapj rá! Most, amíg a csutkán van! Nem hallod? Csapj már oda neki!

Peti magbabonázva nézte a fekete csíkokat a darázson.

Megbökte az almacsutkát. A darázs mély zümmögéssel arasznyira felszállt, de rögtön vissza is ereszkedett. Peti tanácstalanul az apjára nézett.

– Ne légy már ilyen félős! – dörrent az rá.

– Nem félek – mondta a gyerek. – De nem akar elmenni.

– Öld meg és kész!… Ó, fiam, ne legyél már ilyen anyámasszony katonája, az isten szerelmére!

A pálca a magasba lendült és suhogva lecsapott. Egyszer. Kétszer. Háromszor.

Peti óvatosan a mozdulatlan darázs alá tolta a pálca végét, majd széles mozdulattal messzire pöccintette szegény párát, a terasz irányába. Amikor felnézett, látta, hogy az anyjáék is végre érkeznek. Az asztalok mentén jönnek, elöl Viki, boldogan szökdécselve, mögötte az anyjuk. És egyszerre csak Viki lerogy a homokba, feltartja a lábát és éktelen üvöltésbe kezd.

Rálépett a haldokló darázsra.

Labdányira duzzadt a talpa és csak estefelé tudott bemenni a vízbe, bicegve és sírástól kivörösödött szemekkel. Petit ugyan biztatták a szülei, hogy ha már így alakult, ő végezze a dolgát, fürödjön csak nyugodtan, Vikin úgysem tud segíteni – mégis egész nap a pléden ült a húga mellett. Kártyáztak, és Peti öt percenként magyarázta, hogy sajnálja, nem akart fájdalmat okozni a testvérének.

3.

Katona Krisztiánt nem olyan fából faragták, hogy sziszegjen és sóhajtozzon, ha fájdalom kínozza. Most mégis legszívesebben ezt tette volna. Nem is emlékszik, hogy valaha így leégett volna a nyaka és a válla. Biztosan le fog hámlani a bőre.

Bal kezével megsimogatta a nyakát – szinte izzott az ing alatt. Judit feléje fordult. Ekkor gyorsan úgy tett, mintha csak az inggallérját igazította volna meg. Megköszörülte a torkát és rámosolygott a feleségére.

– Kényelmesen ülsz?

Judit bólintott.

– Hány órára érkezünk Nicosiába? – kérdezte a nő enyhe fásultsággal a hangjában.

– Tíz körül.

Mindketten a távolsági busz ablakára szegezték a tekintetüket. A sárgás, kopár dombokon nemigen volt mit nézni. Hébe-hóba felbukkant egy-egy kisebb település a kiszikkadt földeken. A szinte találomra szétszórt fehér házak eléggé lehangoló látványt nyújtottak.

Krisztián újra megköszörülte a torkát.

– Indulás előtt azt ígértem…

– Jól emlékszem, hogy mit ígértél – vágott a szavába Judit. Nem nézett a férfire, fel sem emelte a hangját, ingerültség sem bujkált a szavai között, és ettől Krisztián elbizonytalanodott. Nem tudta, hogyan folytassa. Egy kis lelkifurdalást érzett, mert Judit már otthon felvillanyozódott a nicosiai kirándulás ötletére. „Az egyetlen európai főváros, amelyik két részre van osztva!" – ezt nagyon izgalmasnak találta. Most pedig, útban Nicosia felé… A francba!

Krisztián tétován megszorított a nő kezét.

– Kérlek, ne haragudj. Igen, azt ígértem, hogy kedves és nyugodt leszek. Esküszöm, hogy nagyon igyekszem, Judit. Csak…

A nő ajkai összepréselődtek. Elhúzta a kezét és tüntetően összefonta a karjait.

– Hányszor futunk neki ennek, Krisztián? Akárhogy forgatjuk, mindig előjön egy „csak"!

– Ez most más. Ne, kérlek, ne mosolyogj így. Komolyan mondom, hogy ez most más. – A férfi tartott egy kis szünetet, gondolkozott, hogy mennyit mondjon el. – A melóban… gondok vannak. Problémák. Nagy a stressz. Ez már nem az a mentőállomás, ami régen volt.

– Azt mondtad, hogy jól megemelték a fizetéseket. Talán emiatt többet is várnak el. De könyörgök, Krisztián, ez nem lehet ok arra, hogy utálatos legyél hozzám! Hogy megalázó helyzetbe hozz a kollégáid előtt! Inkább jöttünk volna csak mi. A család. Nem szeretem, hogy úgy kisajátítanak maguknak Zsolték.

Krisztián mély levegőt vett.

– Ők azért vannak itt, mert mi egy csapat vagyunk. Ők a barátaim.

A nő lemondóan sóhajtott. Szólásra nyitotta a száját, ám ekkor egy szőrös kéz furakodott elébük, ami egy fekete-fehér dobozt zörgetett.

– Helóka, galambocskák! – vigyorgott rájuk Balogh Zsolt. – Elnézést a zavarásért, de Krisztián azt ígérte, hogy sakkozunk egyet a buszon. Átülsz a helyemre, Judit kedves?

Judit sokatmondóan a férjére villantotta a szemét, és felemelkedett az ülésről.

– Hát ha az én férjem ezt ígérte… Zsolt kedves. Kiengedsz, Krisztián?

A férje átcsusszant az ablak mellé, a nagydarab Zsolt pedig befészkelte magát a külső ülésre. A válla fölött Judit után nézett.

– Van valami gond? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Semmi. Csak a szokásos.

Zsolt kinyitotta a dobozt, az ölébe pottyantotta a mágneses bábukat, majd elkezdte egyenként