Félig angol

By Binder Anita

Janka, egy gazdag, félig angol, félig magyar családból származó, ám igencsak hányattatott gyermekkorú lány úgy dönt, hogy megszakítja családi nyaralását, melyen apja barátnőjével kellene részt vennie. A keleti kultúrák után mániákusan érdeklődő lány busszal indul el Marokkóból, azonban rögtön az út elején, Algériában elveszik. Egy fiatal helyi férfi siet a segítségére, aki saját családja házában nyújt neki szállást, egy mesébe illő farmon, ahol azonban semmi sem az, aminek látszik. Véletlen (?) szerencsétlenségek sorozata után a családfő üzletet ajánl Jankának hazatérése érdekében...

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633445020

Book preview

BINDER ANITA

FÉLIG ANGOL

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-502-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Binder Anita

1.

– Unatkozom – motyogta.

Mivel senki nem reagált, ő tovább bambulta az elé táruló látványt: a hatalmas, élénk kék medencét, a műanyag cserépbe ültetett pálmafákat meg a többi turistát, aki a hotel strandján pihent.

 – Tulajdonképpen nem is szeretek napozni – folytatta nyafogva, mérgelődve, miközben felállt és árnyékba húzta a nyugágyat.

Victoria végre felnézett. Órákkal ezelőtt olvasnivalót hozott le magának, ám pár perc után elszundított, a könyv pedig az arcára borítva feküdt már jó ideje. Most pislogva szemlélte a lapjait, melyekre ráfolyt az izzadság, és behullámosította a papírt, aztán hanyagul maga mellé dobta a könyvet.

– Mit mondtál? – kérdezte Jankától.

– Unatkozom. Már napok óta itt poshadunk a szállodában, anélkül, hogy egyszer is kiléptünk volna Marrakesh utcáira.

– Ugyan, Janka! – legyintett rá. – Pihenj, élvezd a napsütést, igyál valamit, kapcsolódj ki, mit tudom én. Erre való a nyaralás, nem?

Janka elhúzta a száját.

– Én már rég kipihentem magam. Lassacskán a semmittevésbe kezdek belefáradni.

– Nem értem, mit elégedetlenkedsz. Ezért jöttünk ide.

Ő válaszként csak a fejét csóválta. Már a fekvés sem esett jól neki, inkább törökülésbe ült.

– Azt hittem, megnézünk majd egy csomó érdekes dolgot. Napozni, meg jéghideg frissítőket inni otthon is tudnék.

Victoria idegesen grimaszolt.

– Akkor mit szeretnél?

– Legszívesebben fognám magam, és nekivágnék a városnak. Marrakesh irtó szép hely lehet! Bejárnám a bazárt, és nagyokat alkudnék! Azt mondják, az itteni árusok profi színészeknek is beillenek. Aztán vendéglőbe mennék megkóstolni valami helyi kaját, közben arab zenét hallgatnék. És fényképezkednék a vízhordókkal. De igazából arra is kíváncsi lennék, milyenek itt az emberek hétköznapjai.

Gyorsan visszahajolt a könyv fölé.

– Nekem semmi kedvem idegenekkel ismerkedni. Szerintem apádnak sincs.

Janka elmerengett.

– Vicky, mondd, te… szereted apát?

A nő arcán szinte olvasható volt, ahogy belül felkiált: „Kikérem magamnak, te kis liba!"

Alig volt idősebb Jankánál, bár valójában soha nem derült ki, hány éves is igazán. Amikor összejött az apjával, még tizenkilenc volt, aztán egy éven belül hirtelen huszonkettő lett. Amikor Janka végignézett feszes bababőr arcán, önmagát mindig valahogy csúnyának képzelte mellette. Victoria világos platinaszőke haja, mindig gondosan fésült frizurája folyton olyan rendezett volt, mintha épp most állt volna fel a fodrász székéből. Arca természetellenesen ránctalan, még akkor is, ha nevet, alakja pedig mint egy Barbie babáé. Janka először dacból újra és újra versenyre kelt vele, aztán egy idő után beleunt a fáradozásba.

– Mit gondolsz? – vetette oda Victoria lenézően. – Ha nem szeretném apádat, hagynám, hadd menjen egyedül ezekre az unalmas üzleti utakra, én pedig otthon, Londonban költeném a pénzét. De itt vagyok – feje modorosan ingott, ahogy beszélt.

Janka apja, Dalton egy jól menő londoni cég tulajdonosa volt, aki egy fogadáson találkozott Victoriával, most pedig gyakorlatias ember lévén úgy gondolta, összeköti a kellemest a hasznossal: amíg ő üzleti ügyekben tárgyal a befektetőkkel, addig barátnője és lánya kellemesen elnyaralgatnak ebben a turistaparadicsomban. Janka megörült, amikor megtudta a hírt, úgy gondolta, szívesen utazik különleges helyekre, még akkor is, ha javarészt Victoriával kell tölteni idejét. A gyakorlat azonban mást mutatott.

– Persze – bólintott megértést színlelve, majd témát váltott. – Apa mikor érkezik?

– Délelőtt megmondta, hogy ma későn jön – hangja mintha azt sugallná: „Mit kérdezel ilyen hülyeségeket?"

– Ó, Vicky, én tényleg rettenetesen unatkozom. Nincs kedved körülnézni kicsit a városban?

– Első nap már körülnéztünk.

– Igen, de az… az csak a felszín, én szeretnék egy kicsit mélyebbre ásni.

– Mi vagy te, szociológus?

– Nem, kulturális antropológus.

– Jaj, hagyjál már a hülyeséggeiddel! Megmondtam, nem foglak kísérgetni. De fogadj egy idegenvezetőt, vagy mit bánom én!

Janka tudta, nem tehet semmit a hangnem ellen.

– Jó – határozottan bólogatott, majd magára kapta a törölközőt, és apró vizes lábnyomokat hagyott a kövön.

Victoria a szemüvege alól egy pillantást vetett a távozó lányra, majd visszafordult, és lapozott egyet a könyvben.

2.

Besétált a szálloda portájára, hogy kérjen pár prospektust. Fenn, a hűvös szobában tüzetesen átnézte őket, aztán útra kelt, és estig mászkált, körbejárva szinte az egész belvárost. Ügyet sem vetett arra a tényre, hogy egyedül van. Egyrészt nem először fordul elő vele, másrész pedig még mindig jobb így, mint ott poshadni a medence és Vicky mellett.

Már a mindennapi utcai forgatag is jókedvet csalt arcára a luxusszálloda modern, túlzottan letisztult, mindentől elzárt környezete után. A piacnál mindenhol nagyon erős illatok és szagok terjengtek. Az egyik percben még ínycsiklandozó ételszagot érzett, másutt erős és édes virágillatot, megint másutt már az émelyítő halszag csapta meg az orrát. A hangok is rendkívül szokatlanul hangzottak a nyugati fülnek: szamárbőgés, zene, szekérnyikorgás vegyült a helyiek folytonos, különös hangzókkal teli, dallamosan pergő beszédébe. Máskor a mecsetek tornyaiból hangzó öblös hangú müezzinre figyelt fel, és amíg a város imádkozott, ő ámulva, mosolyogva nézte a megannyi pár szigorú sorba rendezett cipőt a mecsetek kapui előtt.

A sok járkálástól hamar megéhezett. Egy büfében helyi specialitást, taginét evett, és mentateát ivott hozzá. Amikor a bazárhoz ért, hihetetlen látvány fogadta. A színes forgatagban úgy érezte magát, mintha egy mese helyszínére cseppent volna. A legelső árusnál, ahol nagy kosarakban állt a bab, a füge, a datolya, a mogyoró, szárított datolyát vett. Kicsivel a stand mellett a falnál színes fátylakba öltözött lányok csacsogtak egymással. Megint másutt három idősebb férfi kártyázott egy csöppnyi asztal körül.

Jankát megszólította egy árus, félig arab félig angol nyelven beinvitálta egy üzletbe, ahol egy plafonig érő polc állt telis-tele színes-díszes papucsokkal, a fazekasnál pedig ezernyi mintás tányért talált.

Körülbelül két-három óra bolyongás után jutott eszébe, hogy valójában azt sem tudja, hogyan talál vissza a szállodához, bár a legkevésbé sem vágyott ismét oda, helyieket kezdett kérdezgetni. Voltak, akik egyáltalán nem beszéltek angolul, de ez látszólag cseppet sem zavarta őket abban, hogy készségesen mutogatva ne adjanak neki tanácsot az útirányt illetően. Mások beszéltek egy keveset, de hatalmas akcentussal, mondhatni érthetetlenül. Végül csak összeállt a fejében egy kép, és estére némi sétálgatás után visszatalált a hotelba.

Victoria érdeklődve fogadta, ám amikor elmondta neki, mennyire vidám élményekben volt része, ő csak kétkedően rázta a fejét, nem értette, mi lehet az ide-oda mászkálásban ekkora élmény, majd ismételten közölte, hogy ha Jankán múlik, mehet akármerre akármikor, de ő egészen biztosan nem fog vele tartani, ne is számítson rá.

Janka végre elmondhatta, hogy estére kellemesen elfáradt. A nyaralás alatt ez volt az első nyugodt éjszakája. Eddig, mivel egész nap pihent, általában nem volt álmos, s az éjszakák felét mindig a plafon bámulásával töltötte. Ezúttal viszont még az édesapja hazaérkezése előtt elaludt.

3.

Nyolc körül járt, mikor felébredt. Ideérkezésükkor ő a Dalton és Victoria melletti egyágyas szobát kapta meg. Esténként morbid tippjei támadtak arról, mi történhet éppen a szomszédban, de ilyenkor inkább megrázta fejét, és próbált másra gondolni. Vajon az anyja is átélhette ugyanezt?

Janka anyja Budapesten élt, és egy pályázatíró cég vezetőjeként dolgozott. Sikerorientált, harcias, vékony nő volt, olyan, akitől inkább megijednek a férfiak. Legtöbbször csinos kosztümöt viselt, haját összetűzte, arca mindig vérmes elszántságot tükrözött. Majd ő megmutatja. A legtöbb nő általában irigységgel tekint volt férjének új, fiatal barátnőjére, ő azonban egy huszárvágással überelte exférje teljesítményét, és bemutatta újdonsült, jóképű, huszonéves szeretőjét, aki korban leginkább lányához illett volna. Zsolt pár félreeső pillantással próbálkozott is nála, de ő hamar értésére adta, hogy nincs esélye.

Janka általában úgy definiálta magát, mint félig brit, félig magyar, elvált szülők egyetlen, tengődő gyereke. Gyakran ingázott a két ország között. Apját is, anyját is túlzottan lefoglalta a munka ahhoz, hogy pontosan nyomon kövessék, szinte felnőtt lányuk éppen melyiküknél is tartózkodik, ő pedig ezt kihasználva titokban heteket töltött azzal, hogy Európában ide-oda utazgatott. Nem bánta az egyedüllétet. Szerette figyelni az embereket, csodálni a különböző kultúrákat. Egyszer Oktoberfest idején egy egész hetet Németországban töltött. Nem ivott, nem is ismerkedett, csak szemlélte a történéseket, és nevetett vagy szomorkodott azon, amit az arcokon látott. Máskor Finnországba ruccant ki egy hétvégére, megint máskor Portugáliába látogatott a csempefestők ünnepére. Szenvedélyesen rajongott bárki idegen népére jellemző arcvonásaiért, legyen az csúnya vagy szép.

Magyarországon kulturális antropológiát és teológiát tanult. A szülei nem értették, szerintük ilyesmikből nem lehet megélni, jobban örültek volna, ha lányuk inkább a menedzsment vagy a bankszektor iránt érdeklődik. De aztán idővel megbékéltek. Janka tudta, nem azért, mert megértették, hanem mert nem izgatták magukat többé lányuk újabb „furcsa hóbortja" miatt. Talán a szülei hozzáállása is hozzásegített ahhoz, hogy sokszor érezte magát egyedül a saját családjában. Testvére nem volt, unokatestvére is csak kevés, és meglehetősen keveset találkozott velük. Két baráti körrel rendelkezett, egy Londonban, egy Budapesten várt rá. Szerette a barátait, de megosztott élete megkövetelte tőle, hogy néha hosszú időre elszakadjon tőlük. Így aztán furcsa, kötődésnélküli kapcsolatot tartott fenn velük: ha találkozott velük, örült nekik, de ha huzamosabb ideig nem látta őket, nem, vagy csak vajmi kevéssé érezte a hiányukat. Barátai is ismerték, tudtak családi hátteréről és különc utazási szokásáról, ezért sokszor nem is keresték, amikor egyik napról a másikra szó nélkül eltűnt, és csak hetekre rá került elő újra.

Így telt az élete. Nyitott volt az emberek felé, szinte csodálta őket, igazán mély kapcsolatot azonban csak kevéssel sikerült kialakítania. Egyetlen gyerekkori barátnője, Lillian állt talán hozzá a legközelebb. Vele mindent megoszthatott, ő tudott kusza családi ügyeiről, és az ebből fakadó belső, mély magányáról.

Nagyot ásított, megdörzsölte a szemét, mielőtt kibújt volna az ágyból. Épp végzett a tusolással, amikor hallotta a kopogást, és édesapja hangját a folyosóról.

– Jane, drágám, ébren vagy már? Indulunk reggelizni!

– Oké, apa, megyek!

Sötétlila hosszú szoknyában billegett le a szálloda lépcsőjén. Az ebédlőnél egy pult mögött elegáns ruhában keleties vonású, fedetlen fejű lány mosolygott rá, illedelmesen a nevét kérte. Janka végigtekintett rajta, és olyan érzése támadt, mintha Londonban lenne.

Dalton és Victoria az egyik kisebb asztalnál ültek, a lány joghurtot evett, míg az apja kávét szürcsölgetett éppen. Janka mosolyogva közelített hozzájuk, majd helyet foglalt.

– Jó reggelt!

Victoria visszabólintott.

– Jó reggelt kislányom, hogy aludtál? – szólt az apa mindig kedves, ám mégis modoros hangján.

– Köszönöm, remekül telt az éjszakám.

– Tegnap sikerült nyélbe ütni egy nagyszerű üzletet az egyik multival. Ráfér erre az országra, hogy itt is terjeszkedjünk egy kicsit.

Victoria hümmögve bólogatott.

– Ma megint nem jövök korán, ne várjatok. Janka, hallom tegnap városnézésen voltál. Valóban?

– Igen. Túl érdekes ez a hely ahhoz, hogy kihagyjam a látnivalókat.

– Azért csak vigyázz, az emberek nem tűnnek túl megbízhatónak. Arra kérlek, ha legközelebb csatangolni mész, csatlakozz egy turistacsoporthoz, hogy nyugodtabb legyek, rendben?

– Jó. De nem csatangoltam, csak…

– Kérlek!

– Oké, rendben.

– Victoria, megkérhetnélek, hogy nézz utána egy csoportnak, akikhez Janka csatlakozhatna?

A nő szája széle aprót rándult, aztán szélesen elmosolyodott.

– Hát persze, drágám!

Janka tudta, hogy Victoria enyhén szólva is gyűlöli. Kicsit sem érdekelte, mi van a kedvese lányával, talán jobban szerette volna, ha egyszerűen csak eltűnik onnan, mindegy, hova. Amikor pedig az „ostoba kívánságai" miatt kellett intézkednie, talán úgy érezhette magát, mint egy pótanya egy túlkoros csecsemő mellett. Amikor befejezték a reggelit, Janka ügyesen odasúgta neki:

– Nem kell tenned semmit, majd én elrendezem.

Az ilyen és hasonló ügyek miatt tanulta meg, hogy mindent elintézzen magának. Könnyebb volt, mint viselni a tudatot, mennyire felesleges mások szemében.

Tehát egy turistacsoporthoz csatlakozott, akik városnéző túrára indultak. Tulajdonképpen ismét végigjárta velük ugyanazokat a helyeket, amelyeket tegnap egyedül meglátogatott, annyi különbséggel, hogy ezúttal egy hivatásos idegenvezető is velük tartott, aki néhány érdekes történetekkel tarkította az utat. Az egyetlen hely, ahol Janka eddig még nem járt, a városszéli cserzőműhely volt.

A csoport egy jelentéktelennek tűnő boltszerű helyiség után egy szűk és meredek lépcső irányába indult, ami az épület tetejére vezetett. Még fel sem értek teljesen, orrukat már megcsapta valami émelyítően erős bűz, amit ugyan előre beharangoztak, de ennyire kellemetlen, gyomorforgató szagra nem számított. Fintorgott, de a grimasz rögtön eltűnt az arcáról, amikor a csoport kissé eloszlott a tetőn, így végre utolsóként ő is megpillanthatta a bőrcserző udvart. Hatalmas volt, magas, fehér falakkal körülvéve, tele nagy, kerek kádakkal, mindegyikben más-más színű híg folyadék. A környező falakon kifeszített, festett bőrök száradtak.

A turistacsoport legtöbb tagja inkább hátrahúzódott. Úgy gondolták, a tarkabarka színek bámulása nem ér annyit, hogy ezt az elviselhetetlen szagot szívják mellette. Ő viszont az első sorba tolakodott, habár nem a színeket, inkább az embereket figyelte. A kádak mellett kicsivel gúlába rakott kecske és juhlábakat pillantott meg, amint egy helyi férfi éppen csoportokba rendezi őket. A munkás zavartalanul végezte a munkáját, fel sem pillantott a látogatókra. Épp úgy, ahogy azok sem, akik térdig álltak a színes lével teli kádakban, és csavargatták-tunkolták beléjük a hatalmas bőrdarabokat.

Kissé elborzadva nézte őket, az idegenvezető szavaira alig figyelt. Csak annyit kapott el, melyekből megtudta, hogy a cserzett bőröket évszázadokkal ezelőtt is ugyanígy készítették, a munka menete azóta semmit sem változott. Ezek az emberek általában nem élnek túlzottan sokáig, és legtöbbször nem is házasodnak. Az émelyítő bűz annyira beivódik a bőrükbe, hogy még naponta többszöri fürdés után is érezni rajtuk. Mindemellett nem tűntek jól megfizetett munkásoknak, inkább fáradtnak, sőt elcsigázottnak. Még mindig nem volt egyetlen sem közülük, aki észrevette volna a turistacsoportot, és Janka ezt furcsállta talán a legjobban. Elképzelte a helyzetet, hogy ha neki kellene egy ilyen nehéz, áldozatokkal teli munkát végeznie, talán leginkább azt nem bírná elviselni, ha valakik, akik valószínűleg sokkal jobb körülmények között élnek, egyszer csak megjelennének, és azt bámulnák, ahogy ő dolgozik!

– Fuj! Milyen undorító! – hallott a háta mögül egy hangot. Egy termetes, középkorú, angolul beszélő nőt pillantott meg, aki egy papírlapot legyezett orra előtt rendíthetetlenül. Arcára kiült az undor, miközben tolakodva befúrta magát a többiek közé.

Janka lehajtotta fejét. Különös szégyenkezés fogta el.

Szinte megijedt, amikor valaki kicsit meglökdöste a karját. Egy helyi fiúcska volt, aki mentaleveleket nyújtott fejé, és közben vékonyka hangján magyarázott valamit, majd kicsi kezén mutatta az árat. Ő elvette tőle, majd a zsebébe nyújt, hogy átadjon neki két dirhamot. A gyerek bólintva megköszönte, aztán továbbállt, míg ő ujjai közt dörzsölve az orra elé emelte a kellemes illatú levélkéket.

Az egyik munkás, aki éppen a térdig érő lében ácsorgott, derekát fájlalva felegyenesedett. Ahogy kihúzta magát, felnézett, egyenesen a csoportra. Pár percig úgy maradt. Janka visszabambult rá. Az arab rajtuk hagyta a tekintetét, amíg kicsit pihentette megfáradt tagjait… aztán felsóhajtott, és lehajolva folytatta tovább a munkát.

A lány elfordult.

A túra következő programja vásárolgatás lett volna a bazárban, neki már semmi kedve nem volt ilyesmihez, inkább visszament a szállodába.

4.

Egyedül álldogált a tágas teraszon, és nézte a csillagokat meg messze a város fényeit. Az aznap látott tekintetek beleégtek az emlékezetébe. A sajnálatnál, amit a cserzőműhely dolgozói iránt érzett, sokkal inkább nyugtalanította az emberek közti irgalmatlanul széles, áthidalhatatlannak tűnő szakadék. És ő? A szakadék szélén áll, és élénken kémleli a túlpartot. Miért vágyakozik arra annyira, hogy a másik szélre jusson, ha másért nem, legalább körülnézni? Ha ott lenne, talán ugyanúgy visszavágyna oda, ahonnan jött? Vajon odaát megtalálhatná a helyét ebben a nagy világban, az otthonát, ami valójában sosem létezett, vagy ez az egész csak ábrándkergetés, és ha egyszer megpróbálná, nagyon megütné a bokáját?

Vagy inkább a szakadék megszüntetésén fáradozna? És ha igen, hogyan?

Nem tudott választ adni. Körbe-körbe jártak gondolatai, sehogy sem jutott előre. Csak annyit tudott és érzett, hogy nincs a helyén, hogy valami nincs rendben, de hogy mit kellene tennie ez ellen…? Valahogy megoldhatatlan misztériumnak tűnt a számára.

Felnézett az égre, és nehézkesen sóhajtott fel – Istenem, én magam sem tudom, ki vagyok! Fogalmam sincs, hol az otthonom, hol a hazám, hol a helyem.

Pislogott egy ideig a csillagokra, melyek halovány apró pontokként pislogtak vissza rá. Lehajtotta a fejét, és visszalépdelt a szobába.

5.

Dalton az íróasztal felett görnyedt, míg Victoria a fürdő nyitott ajtaja mögött állt köntösben, haját törölközőbe csavarta, arcára világos lila pakolást kent.

– Néha nem értem a lányodat. Állandó mászkálhatnékja van!

– Ő ilyen – válaszolt a férfi anélkül, hogy felnézett volna. – Egész életében ilyen volt. Majd megszokod.

– Azért lehetne egy kicsit, hogy is mondjam… lazább!

– Lazább?

– Igen. Olyan merev néha, úgy ragaszkodik a saját kis elképzeléseihez, amikből sehogy sem lehet kimozdítani.

– Mire gondolsz?

– Én a helyében örülnék, és élvezném az életet!

Dalton elmosolyodott.

– Te most is azt csinálod.

– Így van, mert én tudok élni. De a lányod csak filozofál, szemlélődik, és mindemellett sehol nem tud megmaradni huzamosabb ideig!

Kopogtak.

– Tessék!

Janka lépett be, félénken, mintha nem is a saját családjához jönne.

– Zavarhatlak egy kicsit, apa?

– Mondjad csak, kislányom.

– Gondolkoztam egy kicsit, és rájöttem, hogy szeretnék most hazamenni.

Victoria rosszalón sóhajtott, és inkább behúzódott a fürdőszobába. Dalton meglepetten emelgette szemöldökét, miközben hátradőlt a széken.

– Nem érzed itt jól magad? Már csak egy hét, és megyünk.

– Tudom, de… én mégis szeretnék most egy kicsit…

– Nem tetszik neked ez különös keleti világ, ugye?

– Dehogyis, nem erről van szó. Nagyon is tetszik, igazán magával ragad, csak…

– Csak?

Felvonta a vállát, mint aki maga sem tudja, mit szeretne.

– Csak jó lenne most menni valamerre.

– Ahogy gondolod, kicsim. A londoni lakás üresen áll.

– Anyához mennék, Budapestre.

– Ó, jól van. Hát menj, ha szeretnél.

A lány kötelességtudóan mosolygott.

– Köszi.

– Mikor indulnál?

– Amikor tudok. Talán holnap, vagy azután.

– Rendben, Victoria majd elintézi neked az utat.

Janka fél szemmel a fürdő felé sandított, ahonnan nem hallatszott más, csak a krémes tubus cuppogása.

– Az jó lesz – hazudta, aztán bólintott egyet. – Akkor én megyek is. Holnap találkozunk. Jó éjszakát nektek!

– Jó éjt, Jane!

– Jó éjt!

Az ajtó zárja kattant, Victoria pedig sokatmondó grimasszal lépett ki a tükör mögül.

– Ne mondj semmit – legyintett Dalton, majd visszahajolt a papírok fölé.

6.

Már délután volt, mikor a szállodai telefon megcsörrent az éjjeliszekrényen. A portáról keresték, egy kedves hang szólt bele, jelezve, hogy a megérkezett a jegye, rövidesen felküldenek egy londinert, akitől átveheti.

Kopogtak, Janka ajtót nyitott. Egy magas, szálkás, jóképű arab férfi állt előtte sötétkék, aranyszegélyű londiner-egyenruhában, halovány mosollyal arcán. Egy tálcát tartott, rajta boríték, csekkszerű levélke.

– Köszönöm – mosolygott vissza elpirultan Janka, majd elfordult, és…

Buszjegy? Magyarországra? Innen? Indulási idő tíz harminc, érkezés kilenc negyven… Több, mint huszonhárom óra menetidő?

– Bocsánat, ez…? – megakadt a szava, ahogy a karakán fiúra nézett.

– Valami baj van, kisasszony?

Megrázta a fejét.

– Van. De nem magukkal! – kikerülte, és a szomszéd szobához viharzott. Ökle erőteljesen dübörgött az ajtón. Victoria unott arccal nyitotta ki.

– Ez mégis mi? – emelte magasba Janka a papírokat. – Buszjegyet rendeltél nekem Magyarországig?

– Ó, hagyj engem, nem rendeltem én neked semmit. Mindent a szállodai alkalmazottak intéztek.

Janka számonkérőn nézett az arab fiúra, aki védekezően pislogva válaszolt.

– Biztosíthatom önt, hogy munkatársaim a megfelelő módon jártak el.

– Beszélni akarok a munkatársaival!

A londiner a recepcióhoz vezette őt, ahol egy fiatal arab nő kedves mosollyal fogadta.

– Szeretném megtudni, hogy kaphattam buszjegyet Magyarországig? Miért nem repülőre foglaltak helyet? El tudják képzelni, mennyi ideig fogok így utazni?

A nő arca gondterheltté változott, majd tüzetesen elmagyarázta Jankának, hogy ők csak a nekik meghagyott módon jártak el. A szomszéd szobából tegnap érkezett jegyrendelés arra jogosította fel őket, hogy keressék meg a legolcsóbb módját egy személy Magyarországra utazásának. A rendelő személy kihangsúlyozta, hogy jármű mindegy, lényeg az olcsóság. Ők pedig szépen beprotezsálták őt egy visszatérő körutazás üresen maradt helyére.

Leengedte magasba emelt, jegyeket lobogtató kezét, és a homlokát fogva felsóhajtott.

7.

– Busszal? Busszal fogsz hazadöcögni Magyarországra?

– Igen Lillian. Így alakult.

– Hogy lehet ilyen az a nő? Bocsáss meg, de nem hinném, hogy ennyire össze kellene húznotok magatokat!

– Nem is. Egyszerűen csak arról van szó, hogy Vicky-t nem érdekeli, mi van velem. De most már mindegy, ma összepakolok, és holnap indulok.

– Komolyan, teljesen ki vagyok akadva! Nem lenne jobb, ha inkább maradnál?

– Neeem... mennem kell, Lilly, értsd meg. Tudod jól, hogy általában magamban utazok mindenhova. Amikor Vicky, illetve Vicky-n keresztül apám meghívott erre a nyaralásra, azt gondoltam, nem baj, kibírom vele, de már akkor sejthettem volna, hogy így fog alakulni. Egész végig az járt a fejemben, adok egy esélyt, de vége, eldöntöttem, hazamegyek. Apa mindig tárgyaláson van, nekem pedig egész nap Vicky-vel kell lennem a szállodában, mert ő nem hajlandó sehova sem menni. Nem is igazán jó társaság, és a semmittevést is nagyon unom már.

– Ezt igazából megértem. Bár huszonhárom óra, az azért mégiscsak huszonhárom óra!

– Tudom, de ez van. Nem baj, én már beletörődtem… Nézzük a jó oldalát, át fogok hajózni a Földközi-tengeren.

– Valóban?

– Igen. Szicíliában még úgysem jártam.

– Nahát, van hely Európában, ahol még nem jártál? Ez meglep! – nevetett. – Azért vigyázz magadra.

– Ne aggódj, fogok. Viszont most le kell tennem. Örülök, hogy beszéltünk, Lilly!

– Én is!

– Sikeres vizsgázást neked! Szia!

– Neked meg jó utat! Bye!

8.

Dalton üzleti megbeszélés miatt maradt távol akkor is, amikor a taxi megérkezett a szálloda elé. Victoria kelletlenül kísérte le a lányt a hallig, alig várta meg, míg beszáll, egyetlen intés nélkül megfordult, és felbillegett a lépcsőn. Janka pislogva nézte a kocsiból az elhaladó impozáns luxusépületet.

A pazar pompát hirtelen egyszerű szegénység váltotta fel. Buszpályaudvar a város közepén, tömegben és koszban. Már az elején, az információnál hosszú perceket kellett eltöltenie.

– Merre találom, kérem, a csoportot, amelyik Magyarországra megy? Magyarország! – kiabált be a kis ablakon erősen artikulálva.

Végül csak rábukkant a tipikusan öltözködő hazai turistacsoportra, és örült, hogy anyanyelvét értő emberekkel beszélgethet. A poggyászok a busz alsó csomagtartójába kerültek, Janka pedig helyet foglalt az utolsó előtti sorban. Egy idős néni ült mellé, aki szóban ugyan nem sokat kommunikált vele (talán azt hitte, hogy csak angolul tud?), de rengeteget mosolygott rá, és aztán inkább az előtte ülő kis unokájával meg a lányával törődött.

Janka nézte a kissé foltos ablakon keresztül az elhaladó embereket. Arra gondolt, felhívja az édesanyját, de pár kicsengés után csak egy üzenetrögzítő jelentkezett be. Az ülés elsőre kényelmesnek tűnt ugyan, de tudta, hogy nem lesz könnyű és egyszerű útjuk hazáig. Figyelte a felszálló embereket, ahogy egymással beszélgetnek.

Nem sokkal indulás után behunyta a szemét, és rövid időn belül elszenderült.

9.

Csak sokára ébredt fel. Nem tudta, mennyi ideig aludt, de érezte, hogy biztosan nem tíz perce hunyta le a szemét. A feje megfájdult. Körülnézett. Csend volt, csak a motor monoton zaja zúgott. Az utasok közül néhányan halkan szundikáltak, mások fásult arccal meredtek maguk elé, mint a készenléti állapotra kapcsolt droidok.

Más választása nem lévén, ő is a tájat nézte. Esteledett, s az égen gyülekező felhőktől a kinti világ még sötétebbnek látszott, mint valójában. A vidék is olyan élettelennek tűnt, sehol egy fűszál, csak töménytelen bozót mindenfelé, sziklák és kövek. Mintha nem is ezen a földön járnának már.

Nekitámasztotta a fejét az ablaknak. A busz nagyokat zökkent a rögös utakon. Lehunyta a szemét, ismét aludni próbált, s talán el is andalodott valamennyire, amikor a jármű bekanyarodott egy benzinkúthoz, és megállt. Addigra már besötétedett. Egy ideig figyelte a fényeket, látta, ahogy az egyik sofőr az épület felé tart. Aztán pár pislogó tekintet után egy hirtelen elhatározástól vezérelve fogta a táskáját, felállt, és előre sétált. A második sofőr az ülésen terült el, s a plafont bámulva próbált relaxálni.

– Elnézést, uram – szólította meg suttogva, mire ő felkapta a fejét. – Csak szívnék egy kis friss levegőt.

– Persze, nyugodtan – a férfi álmosan motyogott. – Megvárjuk.

Janka normális esetben ilyenkor egy kedves mosollyal és bólintással köszönt volna, de most inkább nem terhelte udvariaskodással a hullafáradt sofőrt, inkább hagyta, hadd pihenjen tovább, és óvatosan, halkan lesétált a lépcsőn.

Friss hideg levegő csapta meg, tenyerével karját megdörzsölve borzongott. Egyedül voltak, rajtuk kívül senki sem volt a lerobbant benzinkútnál. Egyszerre rendkívül éberré vált, és gondolta, belépdel ő is a kasszához, ahol a másik sofőr éppen fizetett. Talán vesz valamit.

A szegényes pultokon nem talált semmi érdekeset, az ott dolgozó éjszakás eladó azonban nyomban kiszúrta magának, s a sofőr válla felett átnézve, zavarba ejtően hosszan figyelte. Nagydarab, tagbaszakadt ember volt, sötét bőrrel és tipikus észak-afrikai vonásokkal. Janka kissé meg is ijedt tőle, így inkább úgy döntött, csak meglátogatja a mellékhelyiséget, aztán megy is rögtön vissza a buszhoz. Még hallotta az ajtóból, ahogy a benzinkutas és a sofőr vitáznak valamin, biztosan a visszajárón. Ekkora zavart keltett volna a jelenlétével, vagy az eladó egyszerűen csak ügyetlen a számolásban, nyugtatta magát. A mosdó ajtaján kilépve nem is mert a pult felé sandítani, inkább igyekezve osont az ajtó felé – minél jobb lesz visszabújni a busz melegébe, gondola.

Kilépett az épületből.

Agyán tizedmásodpercek alatt suhantak végig a gondolatok, először a rémület, szeme körbefutott a megállóhelyeken, majd távolabb, az úton, jobbra, majd balra…

Nem, az nem lehet, hogy itt hagyták! Nélküle ment el a busz?! Hiszen szólt a másik sofőrnek! Elaludt volna?! És ez az első is láthatta, miközben fizetett, hogy hagyhatták itt?!

Kirohant az útra, megperdült maga körül. Észrevette, hogy a benzinkút ajtajánál ott áll az eladó, kíváncsian figyelve, s már csak egy pillanat választja el attól, hogy induljon felé, de neeem, Janka ezt már nem akarta megvárni! Sietve lépdelt az idevezető egyetlen úton, egyre gyorsítva, hátra-hátra nézve. A tagbaszakadt ember követte, az elején még futott, de aztán feladta. A boltot mégsem hagyhatta ott, a lány pedig csak menekült előle a semmibe. Jobbra tőle a kisváros egyik utcája nyílt, balra üres földek terültek el, talán szántók vagy veteményesek.

Remegő kézzel kotorta elő a táskája mélyéből a mobilját. Még szerencse, hogy az megvan, az összes csomagja úgyis a buszon maradt, csak ezt a csöpp kis válltáskát hozta magával. Kész procedúra lesz megtalálni őket, de mindegy is ez most, először csak érjen haza! Próbálta hívni a szüleit, de a telefon mintha nem működött volna. Ahogy a képernyőre pillantott, látta, hogy nincs térerő. Magasba emelte a készüléket, de semmi. Szaladt hát tovább, hiszen nem volt más választása, hátha a városban tud majd legalább egy SMS-t küldeni. Biztosan így lesz, nyugtatta magát.

Nála volt még a pénztárcája, majd kivesz egy szobát. Csak lesz itt egy kis hotel valahol. Ahogy egy útkereszteződéshez ért, megállt. Az egyik irányból hangokat hallott. Fiatal helyi férfiak álltak egy lámpa alatt nem messze. Ahogy a fény megvilágította őket, tisztán látszott, hogy éppen üzletelnek valamin. Öten voltak, ketten a fal tövében guggoltak, a többiek körülállták őket.

Nincs mese, muszáj lesz odamenni, és útbaigazítást kérni tőlük – még ha nem is tűnnek túl megbízhatónak, gondolta. Összeszedte minden bátorságát, és feléjük indult. Ők, amint észrevették, elhalkultak, és mereven bambulva nézték a közeledő idegen lányt.

– Bocsánat… tudnak angolul? – állt meg nem sokkal előttük.

Nem jött válasz, csak ugyanazok a mozdulatlan, furcsálló tekintetek. Nem tudnak, hogy is tudnának, senki nem tud ezen az átkozott helyen angolul, mindenki csak franciául beszél, miért is ne!

– Parlez vous français? – nem tudta, miért próbálkozott, hiszen ő meg franciául nem beszélt, ezen az egy mondaton kívül. De választ erre sem kapott. Csodálkozó, értetlen tekintetek ragadtak rá a némaságban.

– Én csupán annyit szeretnék tudni, hol találok itt egy hotelt…? Hol van itt hotel? Hotel! – idegesen hadonászva próbálta megértetni magát. Szava azonban megakadt, amikor az egyik fiú összenézve a többiekkel felállt a földről, és felé lépett.

Abban a pillanatban megbánta, hogy hozzájuk fordult, megperdült, és futni kezdett előlük. Hallotta a beszédjüket, a lépéseiket, ahogy utána szaladnak. Megértette végre, ez itt nem Európa, se nem a turistaparadicsom, itt mások a szabályok. Segítségkéréssel itt semmire sem megy, sőt csak veszélybe sodródik, inkább saját magának kell megtalálnia a megoldást! Szerencséje volt, hogy igazából ez a csapat fiú is rövid időn belül feladta, s nem kezdett hajtóvadászatba, hagyták, hogy a lány eltűnjön a szemük elől. Janka tudta jól, ha akarnák,