Alaszkai kávé

By Szücs Imre Zoltán

„Napközben az alaszkai kávé nem hagyta nyugodni. „Jó volt az íze, az illata, szép a színe, Tim pedig kedves fickó és már hányszor megígértem neki, hogy meglátogatom Alaszkában, de soha nem gondoltam komolyan. Lehet, hogy a kávé és Tim is valaminek a részei, így együtt? Elvégre soha nem lehet tudni pontosan, miből mi következik. Jó esetben csak halvány érzetek párosulnak, s az eseményeknek látszólag hozzájuk nem tartozó más olyan történések ágyaznak meg, melyek csak utólag válhatnak világossá magyarázatként. Talán ez a kávé és Tim is ilyen. Szóval, az alaszkai kávé eléggé jelentéktelen ahhoz, hogy elsőre rendeltetést kössünk hozzá. De, ki tudja? Arra talán alkalmas, hogy elgondolkodjak valamin.” – mondta magában Jean-Pierre, és aznap este felhívta Tim-et. Három hét múlva a gépe leszállt az anchorage-i nemzetközi repülőtéren.”

 Jean-Pierre Bresson, a párizsi grafikus, egy évvel felesége, Elise halála után úgy dönt, hogy meglátogatja Tim-et, Alaszkában elő unokatestvérét. Nem tudja, hogy ez élete utolsó utazása lesz, melynek végén a maga különös módján újra találkozik Elise-zel. Utazás ez sorsok, gondolatok és emlékek körül. Utazás ismeretlen és a magyar olvasó számára is ismert tájakon. Utazás a múltba. Utazás a jövőbe. Utazás az életből a halálba. Utazás a halálból az életbe. Jean-Pierre utazása keretét ugyan az alaszkai táj adja, de számára tudatosan meg nem tapasztalt módon a magyar vidék, a nagy tó, a Balaton, és magyar emberek az előhírnökei az eljövendő sorsának, ahogyan Elise-ének is. Ha képes lett volna rá, talán megérezhette volna, hogy a saját és Elise sorsa majd Magyarországhoz köti - melyben egy fiatal magyar pár meghatározó szerepet játszik.

 A mű a szerző első regénye.

• Language: Magyar
• Publisher: Szücs Imre Zoltán
• Release date: May 18, 2020

Book preview

Tartalomjegyzék

Első fejezet - Pörkölés

Második fejezet - Őrlés

Harmadik fejezet - A kávé illata

Pörkölés

Késő éjjel egyedül volt a szobájában a már negyedéig leégett szivarral az ujjai között. Azon járt az esze, hogy ki kell aludnia és rendbe kell szednie magát, újra szépnek és üdének kell lennie. Úgy kell kinéznie, mint egy rendes férfinak, mert másnap jelenése lesz. Megfürdött, evett valamit tegnapról, ágyára heveredett, jól betakarózott, párnáját a fejére húzta, hogy semmit se halljon, csak a füle zúgását, és elaludt. Nyugtalanul aludt, mint az elmúlt egy évben minden éjszaka.

Másnap akkor ébredt fel, amikor az ablaka apró résén egy vékony napsugár lehunyt bal szeméhez ért. Ébredése előtt álmodott, de nem emlékezett az álom minden részletére; talán csak Natalie arcára. Majd eszébe jutott, hogy aznap találkozik néhány olyan emberrel, akiket régen látott, és valószínűleg táncolni is fog. Szeretett táncolni. Szeretett mindenféle módon táncolni. Néha úgy érezte, hogy a tánc a léte boldog ürügye, ezért aznap reggel a szokottnál is komolyabban vette magát. Alaposabban borotválkozott és meglepődött, hogy eközben fütyül. Reggelit készített és álmélkodott, hogy tojást süt, korábban soha nem csinált ilyet. Mindig Elise készítette el a tojást. Kivasalta egyik fehér ingét, és újra meglepődött, ezúttal azon, hogy vasal. Mindig Elise vasalt. Kicsomagolta egy évvel azelőtt a temetésre vásárolt öltönyét és megvizsgálta, hogy szép-e még, s ugyanolyan szépnek találja-e, mint amikor megvette. Szépnek találta. Elcsodálkozott azon, mennyi meglepetés éri ezen a reggelen. „Ez a mai a meglepetések reggele. - gondolta. Úgy érezte, Elise halála óta kicsit visszatért belé az élet. Egy pillanatra, alig érzékelhetően lelkiismeret furdalása is volt, és tudta, hogy miért. „Hogy jössz ahhoz, hogy jól érezd magad a bőrödben? Hiszen nincs, akinek elmondhatnád, hogy tojást főztél, hogy vasaltál, hogy ruhát próbáltál, egyáltalán mit gondolsz, ki vagy te, hogy csak úgy legyűrd magadat? – gondolta. Ezúttal azonban hagyta magát legyűrni. Ugyan szokatlan volt, de különösebb megerőltetés nélkül érezte jól magát a bőrében, elég volt csak az esti táncra gondolnia. Öntudatlanul vizsgálta magát, nem folyamatosan, csak időről-időre visszatérően, és mindig éppen akkor, amikor Elise az eszébe jutott. A reggel legnagyobb meglepetése azonban az volt, hogy a jó kedve megmaradt közvetlenül azt követően is, hogy Elise arca újra és újra előtűnt. „Filmszakadás. Ennek a fele sem tréfa! Itt kérem, olyan komoly változás van, amit virággal kell emlékezetessé tenni." – gondolta Jean-Pierre Bresson, és kezdte elengedni halott feleségét, Elise-t.

Útban a virágoshoz köszönt a szomszédjának is és arra gondolt, hogy almát vesz a szomszéd kislányának. A szomszéd igencsak meglepődött a köszönésen, kezében megállt a seprű és csodálkozva visszaköszönt „Jó reggelt Jean-Pierre. - mondta. Köszönt a péknek, a csendőrnek, az újságosnak és egy régi ismerősének is, aki éppen szembe jött vele az utcán, és akinek már csak az arca volt ismerős, a nevére nem emlékezett. Piros rózsákat vett a virágosnál, és beszélgetni kezdett vele; az érdekelte, hol nőttek ilyen szépre a virágok. Amikor megtudta, hogy Katwijk mellett egy kis faluban Hollandiában, megállapította magában, hogy szép rózsák nőnek arrafelé, bár fogalma sem volt, merre van Katwijk és merre van a mellette lévő kis falu. Elise ekkor is eszébe jutott, de úgy volt ezzel, mint aznap reggel mindig; hagyta tovaröppenni az arcot és ekkor, ott a virágosnál tudatosult benne, hogy már erre is képes. Hazafelé, miután megvette a szomszéd kislányának az almát, ezen a felismert új képességén jártak a gondolatai, de nem görcsösen, hanem magának szemrehányást nem téve kicsi örömmel, úgy, mint egy gyerek, akinek az apja a hosszú útról hazatérve ajándékot ad. Cinkosa volt magának. A nap további része, egészen addig, amíg el nem indult a táncra - mondhatjuk - derűsen telt. Ebédet készített magának és megette, majd leporolta a bútorait, elolvasott egy cikket egy régi újságból, és kipróbálta, milyen egyedül sakkozni. Nem lepődött meg magán, hogy mattot kapott; csak nevetett. „Óh, hát ilyen az élet is, most mattot kaptam magamtól. – gondolta. Kinézett az ablakon és meglátta a szomszéd kislányát. Az ablak üvegén keresztül kikopogott neki, majd nem megvárva, hogy a gyerek észrevegye, a konyhába rohant, felkapta az almát az asztalról és kirohant a lakásból. „Lisette, gyere ide, adok neked valamit. – mondta a kislánynak. A gyerek, aki éppen labdázott, hagyta a játékát elgurulni és megállt, Jean-Pierre-re nézett és elmosolyodott. „Na, gyere csak ide, adok neked valamit. – mondta újra mosolyogva. A kislány odament. Az alma gyorsan cserélt gazdát. „Köszönöm Bresson bácsi. – mondta, és ő is mosolygott. A szomszéd, aki valamely kifürkészhetetlen oknál fogva reggel óta szünet nélkül söpört az udvaron, abbahagyta ebbéli tevékenységében, a seprű megállt a kezében és csodálkozva nézett Jean-Pierre-re. „Reggel köszönt, most meg a lányomnak almát ad? Mi ütött magába, Bresson? – kérdezte. Jean-Pierre nem válaszolt, csak mosolygott és visszament a lakásába.

Ahogy közeledett az indulás perce a bálba, Jean-Pierre egyre izgatottabb lett. Felvette öltönyét, amelyre egy éve rá sem nézett, csak aznap reggel. Halványkék nyakkendőt csomózott a fehér inge fölé és arra is volt gondja, hogy a patinásra kopott fekete cipőjét kitisztítsa. „Megvan minden? – kérdezte magától. Ellenőrizte ruházatát, és megigazította még egyszer Elise bekeretezett fényképét az éjjeli szekrényen, valamint a kép elé helyezett piros rózsákat. A képet megigazította, hogy jobban mutasson. Majd elindult a bálba. Büszke volt magára. Örült, hogy elegáns és örült, hogy nem felejtette el, milyen elegánsnak lenni. Az út hosszú volt. A bál a Rue Ignatieff 68. szám alatt volt egy régi palotában. Át kellett haladnia a Szajnán és úgy döntött, hogy gyalog megy. Amúgy is régen gyalogolt. „Nem árt, ha a július végi szellő megcsapja az arcomat, talán még kis pír is lesz rajta, amikor megérkezem. – gondolta. A Szajnán való átkelésre a Le Pont Royal-t választotta. A Rue Moucheron azon része, ahol ő lakott, nem tartozott Párizs elhanyagolt környékeihez. Ilyenkor este mindig sok embernek volt dolga errefelé. Jean-Pierre sétája közben nézte az embereket; az arcukat, a ruháikat, a testtartásukat, és megpróbálta kideríteni, hogy hova mennek, amit ugyan nem tudott megfejteni, de annyira azért nem is érdekelte, hogy megkérdezze tőlük. „Különben is, biztosan faragatlanság lenne. Azelőtt sem kérdeztem meg senkitől. – gondolta. Ekkor minden átmenet nélkül újból megjelent előtte Elise. Majdnem átlátszó kék kosztüm volt rajta ezüst berakással, nyakában fehér kínai selyemsál. Csöndben, szótlanul nézte Jean-Pierre-t. Vele együtt, háttal haladt ő is ugyanabba az irányba, amerre Jean-Pierre. „Mit akarsz Elise? – kérdezte Jean-Pierre halkan. „Megbeszéltük ma, hogy vége. Engedtél egy szép napot. Engedted, hogy nevessek, hogy jó legyek, hogy embereknek köszönjek, hogy almát adjak egy gyereknek, hogy rózsát vegyek neked, hogy elhelyezzem a fényképed előtt újra, hogy főzzek magamnak, hogy vasaljak, hogy végre magam legyek. Elise! Meggyászoltalak. Nem tehetek többet! Mit akarsz még? Tudod, hogy utánad akartam menni. Ugye tudod? Persze, hogy tudod! Ezt ezerszer megbeszéltük már. A múltkor is azzal jöttél, hogy nem volt jogom egy barátommal meginni egy brandyt Gaston-nál, mert milyen az, hogy akárcsak megpróbálom jól érezni magam. Nem lehetsz ennyire önző! Pedig az vagy! Elise, az Isten szerelmére kérlek, hagyj élni! Várd ki türelemmel a sorod! Légy türelmes, a fenébe is!. Jean-Pierre életében ez volt az utolsó alkalom, hogy ellenállhatatlanul, remegve zokogott Elise miatt. A zokogó, tehetetlen és magányos férfi eltorzult-büszke arcával, kezeit nadrágja zsebeiben tartva vonszolta magát a Le Pont Royal felé, majd, amikor a híd elejére ért, hirtelen elállt a könnye. Éppen abban a pillanatban, amikor Elise is eltűnt előle. Jobb kezével megtörölte arcát. „Na, most aztán szépen vagyunk. Megyek egy bálba, ahol táncolni fogok és beállítok oda összegyűrt arccal, éppen úgy, mint egy hisztis kislány. – gondolta és keserűen elnevette magát. Magán nevetett. A Szajna Párizsban nem túl széles folyó. Ha az ember jobban nekigyürkőzik, egy kavicsot is átdobhat a túlsó partra. Elise halála óta azonban Jean-Pierre nem volt a túlsó parton, és a hídon gyalogolva átérezte ennek semmihez nem mérhető jelentőségét. Úgy gondolta, hogy a jelképes és értelmetlennek tűnő jelenségeknek néha legalább akkora a jelentőségük, mint a valamilyen célból végzett, átgondolt cselekedeteknek, továbbá bármely, egyébként jelentőség nélküli, ésszerű cselekedet akár önmagán messze túlmutató eredményt is hozhat; akár most is. „Egy éve nem voltam a Szajna túloldalán. Most átmegyek, és majd elmondhatom, hogy már voltam egyedül a Szajna túlsó partján. Hahaha! Lesz Elise nélküli életem. Ez jó! A francba is!" – mondta magában, és átérve a hídon, elindult a Quai Voltaire felé.

Már a Rue des Braque Hongroises-on volt, amikor arra gondolt, hogy valójában kikkel is találkozik majd a bálban. Nos, lássuk csak! Ott lesz Lucien, a nyurga, a mindig jó kedvű befektetési bankár. Ott lesz Matthieu, a vidéki borász, aki mindig nagy beleéléssel tudott a borairól mesélni, és olyanokat szokott mondani, hogy „A borom könnyed déli gyümölcsökre, fekete olíva bogyóra, kis mértékben eperre és málnára emlékeztet. Szájban üde és lendületes, erős zamatokkal. Rámenős bor. Mindig kényeztet, amikor elolvad a szájban. – és ezeken Matthieu nagyokat szokott nevetni. Jean-Pierre mindenesetre úgy emlékezett, hogy Matthieu borai tényleg jók. Ott lesz még Giselle a hosszú hajú, Antoinette a karcsú, Oralie a nagy szájú, Marion a szép szemű és ott lesz Adeline is. „Adeline, hát te is itt leszel. Édesem, de régóta nem láttalak. Adeline, tudom min mentél keresztül te is. Istenem! Emlékszem, amikor olvastuk a hírt arról az autóbalesetről. Hát, hetekig csak rólad beszéltünk. Remélem, túltetted magad rajta, utóvégre tíz éve történt, ha jól számolom. – gondolta Jean-Pierre. Ki lesz még ott? „Várjunk csak! Igen! Ott lesz Natalie is, a zöld szemű. Ő is eljön. – mondta magában Jean-Pierre, közben fekete cipői orrát nézte maga előtt, amint alig hallható kopogással lépdelt előre.

Natalie egykor úgy játszott központi szerepet Jean-Pierre életében, hogy a lánynak erről fogalma sem volt. Jean-Pierre egykor kamaszos ábrándozással vetette bele magát a gondolataiba, ha eszébe jutott Natalie. Beszélt hozzá, veszekedett vele, persze szigorúan csak egyedül, hogy senki meg ne hallja. Natalie sem hallotta meg. Ilyenformán fogalma sem volt arról, mit érez iránta Jean-Pierre. „Gyáva voltam. Vannak helyzetek, amikor valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt nem az történik, aminek látszólag történni kellene." – gondolta Jean-Pierre. Végső soron hálás volt a sorsnak, mert a gyávaságának megvolt az az előnye, hogy a maga tisztaságában anélkül, hogy korábban már csalódott volna, megismerhette Elise-t. Jean-Pierre ezen nem is gondolkodott többet az úton, de lelke mélyén mégis, magának nem bevallva, önmaga elől titkolni próbálva, megfoghatatlan és idegen bizonytalanságot érzett. Nagyot lélegzett, amikor elérte a Rue Ignatieff és a Rue Sapin sarkát. Pár lépést tett és megérkezett a 68-as számhoz.

Már mindenki ott volt. Körbeülték az asztalt heten. Egy szék üres volt Giselle és Natalie között. Kedélyesen beszélgettek és bort kortyolgattak.

- No lám, megérkezett Jean-Pierre – mondta örömmel sugárzó arccal Giselle. - Régóta nem láttalak, milyen elegáns vagy, szép az öltönyöd, az inged pedig, mintha ma is vasalták volna, a cipődet pedig, mintha tegnap vetted volna. Az arcod pedig milyen friss és kipihent. Ugye gyalog jöttél?

- Igen, gyalog jöttem Giselle, különben továbbra is rátapintasz a lényegre. Rám fért ez a gyaloglás, jót tett. Mostanában egyedül gyaloglom. Régen gyalogoltam ekkorát. Tudod, időnként jót tesz.– felelte Jean-Pierre.

- Időnként? Nem! Az mindig jót tesz, főleg, ha egyedül teszi az ember. Olyankor van ideje elgondolkodni a dolgokon, olyankor nem zavarja senki és semmi. Bárcsak én is megtehetném, de tudod, az én drágám soha nem enged egyedül bóklászni a városban. Mindig velem akar lenni és velem is van. Kivéve a ma estét! Hurrá! Szerencsés ember vagy Jean-Pierre – mondta nevetve Matthieu.

- Így van, Matthieunak igaza van. Ha az ember megteheti, legyen csak egyedül, úgyis mindig van körülöttünk valaki. Én néha már várom, hogy elmenjen a párom, de komolyan. Szeretem őt, nagyon is szeretem, el nem tudnám képzelni nélküle az életem, de most veletek olyan jól érzem magam újra, mint régen és tudjátok mit, a fenébe is Lorenzo-val! - közölte nevetőgörcsbe fulladva Oralie.

- No, gyere Jean-Pierre, ülj le ide közénk. – szólalt meg Natalie.

Miután Jean-Pierre leült Giselle és Natalie közé, bort rendelt. Egyből vöröset. Az mindig megnyugtatta és már alig várta, hogy belekortyoljon és megérezze az ízt, ami régi pincék hangulatát hozta vissza és abban reménykedett, hogy hamarosan eltereli a figyelmét arról, amit hallott és arról, amiről nem akart beszélni. A mindig néma gondolatokat azonban nem tudta megállítani.

„Mond csak Natalie, hogy vagy? Tudod, hogy volt idő, amikor minden percemet, te töltötted be? Volt idő, amikor hozzád beszéltem és úgy kaptam válaszokat, hogy te a kérdéseimet meg sem hallottad, ott sem voltál, és valahogyan mégis mindig válaszoltál? Tudod, hogy én kérdeztem és én adtam meg a válaszokat a tieidként magamnak és még el is hittem ezeket a válaszokat? Ugye, nem tudod. Sőt, ezeket valós válaszoknak gondoltam. Hogy te erről nem tudtál semmit? Tudom jól, hogy nem tudtál te erről semmit, hiszen nem voltam bolond, de mégis, mégis, ki kellett találnom valamit,