Jó lelkek

By Grazia Deledda

Egy szárd patrícius-család életét látjuk lassan leperegni, jó emberek, becsületes, munkás otthon, kedves arcok. Rokonszenves könyv, finom és meleg, de igazán kissé az olvasó hangulatának labilis állapota dönti el, hogy e gyengéd történetet megkapóan finomnak vagy unalmas egyhangúnak találja-e? Ártatlan színei, egyszerű hangja, nyugalmas epikai stílusa és patriarchális levegője néha kissé a háború előtti északi írók világára emlékeztet – noha Szardínia a földrajz szerint éppenséggel nem északi föld. De a Jó lelkekről senki sem gondolná, hogy az olaszok sanguinikus nyelvén íródott s e könyv után az ismeretlen Szardíniára úgy kell gondolni, mint egy végtelenül nyugalmas, egyszerű szép tájra, ahol a ragyogó zöld mezőkön, bozóttal benőtt nagy kertekben, zegzugos öreg házakban régiesen egyszerű nép él, szelíd tradíciókat őrző nép, jámbor, érzelmes és ódivatú. (Török Sophie)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Oct 5, 2018
• ISBN: 9789634743965

Grazia Deledda

Grazia Deledda was born in 1871 in Nuoro, Sardinia. The street has been renamed after her, via Grazia Deledda. She finished her formal education at 11. She published her first short story when she was 16 and her first novel, Stella D'Oriente in 1890 in a Sardinian newspaper when she was 19. Leaves Nuoro for the first time in 1899 and settles in Cagliari, the principal city of Sardinia where she meets the civil servant Palmiro Madesani who she marries in 1900 and they move to Rome. Grazia Deledda writes her best work between 1903-1920 and establishes an international reputation as a novelist. Nearly all of her work in this period is set in Sardinia. Publishes Elias Portolu in 1903. La Madre is published in 1920. She wins the Nobel Prize for Literature in 1926 and received it in a ceremony the following year. She dies in 1936 and is buried in the church of Madonna della Solitudine in Nuoro, near to where she was born.

Book preview

Grazia Deledda

JÓ LELKEK

fordította:

Boros Ferenc

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-396-5 EPUB

ISBN 978-963-474-397-2 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

Anime Oneste

első kiadás: 1895

első magyar kiadás: 1935

a borító Karl Nordström (1855 - 1923) Oat field, Lyrön

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

A megérzés

Az öreg donna Anna halála után Paolo Veléna, miután elintézett mindent, magához vette kicsi unokahúgát és a megállapodáshoz híven Orolába vitte a családjához.

Orola kicsi, szárd járási székhely Sassari tartományban. Virágzó város volt már a rómaiak alatt; a szaracénok betörései miatt ugyan lehanyatlott, azonban újra felvirágzott a Barisonek, Torres bíróinak, királyainak uralma alatt s keményen tartotta magát egészen a feudalizmus eltörléséig, ami Szardínia földjén századunk első felében következett be.

A ploaghei származású híres Arriusnak adatai közt, aki Marcus Tullius Cicero (116-43 Kr. előtt) konzulsága idején meglátogatta a sziget 42 városát s megejtette a szárd népszámlálást, Orola a várost, az erődöket, a hozzátartozó falvakat egybevéve százezernyi lakossal szerepel. A tharrusi Antoninus a kalandozó szaracénokról szóló tudósításában hatalmas, Orolában még megmaradt római emlékekről beszél, köztük nagyszerű fürdőkről, amelyek M. Atius Balbus prétorsága alatt épültek. A mai Orola latin tájszólásán kívül a római uralomnak semmiféle nyomát nem őrzi, s alig van hat-hétezer lakosa. Egyetlen műemléke a Santa Croce, ez a régi, 1100-ból való pisai stílusú templom, Muganónak, a XVII. századi szárd festőnek a freskóival, Orolát fölséges tájak veszik körül, horizontját gránithegységek zárják. Ennek a kedves, jellegzetes városkának tekintélyesebb famíliái közé tartoztak s ma is köztük foglalnak helyet a Velénák, ez a tehetős család, amely az egyik szárd patríciusnemzetségből származik.

A szárd patríciusok, a nép tehetős és hatalmas családjainak a tagjai, legtöbbnyire népviseletben járnak, s ragaszkodnak a régi hagyományokhoz.

A Velénák azonban lassankint elpolgáriasodtak, kifogástalan úriassággal öltöztek s a műveltség is nagyon belopakodott a házukba. Nem volt tulajdonképpen úri család, de már nagyon eltávolodott a népi élettől, viselettől, babonáktól: még nem engedték meg maguknak a szalon haszontalan fényűzését, de minden szobájuk előkelőén volt berendezve, a kisasszonyok meg valamennyien takaros, derék házilányok, divatosan jártak s a város úri társaságában forgolódtak.

A fiútestvérek közül az egyik tanult, a másik gazdálkodott. Paolo Veléna, a család feje, maga is földműves volt, mint minden derék szárd birtokos, mégis elsősorban kereskedéssel és iparral foglalkozott.

Viszont a testvére, Giacinto tanult.

Orvosi diplomát szerzett, letelepedett a mélyen fekvő Logudoro egyik falujában s mint körorvos elvett egy előkelő, de nem nagyon gazdag leányt. Ebből a házasságból egy másik is kerekedett: dón Andrea Maivas, Giacinto feleségének a testvére és a Velénák egyik nővére, egy törékeny, ideges lány között, aki pártbosszúból megölt férjének halálhírére az ijedtségbe belehalt, előbb azonban világra hozott egy koraszülött kislányt.

Annicca, ez a szomorú körülmények közt korán született szegény kicsike, az öreg donna Anna, a nagymama, a komoly, csöndes nő mellett maradt, aki örökösen szinte tragikus gyászába temetkezett, ami a szárd falvak gyászát annyira jellemzi. Fiának s menyének halála után Malvasék régi háza bezárult a napsugár és az öröm előtt. A falakat nem meszelték többé s a füst valami homályos, viaszszínű fátylat vont a falakra, bútorokra, ablakokra.

Ebben a különös, csöndes, mondhatni, gyászos házban töltötte Annicca gyerekkorát s növekedett, mint egy színtelen virágocska, azokhoz a sárga, sápadt virágokhoz hasonlóan, amelyek kietlen, kopár helyeken nyílnak. Egy nap aztán donna Anna megbetegedett s hiába ápoltatta Giacinto szeretettel, meghalt. Paolo Veléna akkor testvére hívására elment a faluba s elhatározta, hogy magához veszi a kislányt. Donna Anna valami csekély vagyonkát hagyott maga után, amit azonban kölcsön is terhelt, kár is ért.

Egy hétig tartó egyezkedés, bosszankodás után Paolo a lehető legjobban elintézett mindent s útnak indult Anniccával.

A pöttöm dáma akkor tizenhárom esztendős volt. Még nem érte fel ésszel, hogy mily roppant szerencsétlenség zúdult rá, s hogy most már milyen rendkívüli helyzetbe jutott. Sőt amint elmúlt a donna Anna elhunytán érzett első nagy fájdalma, hiszen ő jelentette számára a családot, igaz örömmel barátkozott meg azzal a gondolattal, hogy most városba megy, szép házba, amely tele van emberekkel.

*

Útközben, a kocsiban, a végtelen mezők, amelyek a februári napsütés szelíd csókjától ébredeztek, különös varázzsal nyűgözték le.

Még sohase látott ennyi síkságot, ennyi kéket, ennyi napot. Rá-ránézett a nagybácsira, akivel szívesen eltrécselt, s minduntalan ijedezve kérdezte tőle:

- Messze van még? Édes Istenem, milyen messze van!

És sóhajtott, hangos, sokatmondó, gyerekes sóhajtással,

Paolo szeretettel válaszolgatott neki.

Jószívű, derék, családjához ragaszkodó ember volt. E néhány nap alatt nagy szeretet szállta meg szívét a kislány iránt, akiről azt hitte, hogy szomorkodik, s habár a valóságban nem így volt, mégis nagyon gyöngéd volt hozzá. Ügy tetszett neki, hogy csúnya kis arcocskája feltűnően hasonlít legkedvesebb lányának, Caterinának arcához.

Az úton elkezdett neki beszélni egyet-mást Oroláról meg a családjáról. Anniccának meg sem fordult a fejében az a kérdés, vájjon szívesen fogadják-e, nem lesz-e terhükre abban a már úgyis eléggé népes, sürgő-forgó házban? Minden világos és rendjén való volt számára; biztosra vette, hogy kedvesen és szeretettel fogadják.

Nézte a virágzó mandulafákat és szeretett volna leszállni, hogy nagy nyaláb virágos ágat szedjen. Aztán Paolo fején akadt meg a szeme és szerette volna megkérdezni, mért van oly sok ezüstös szál sötét hajában, holott Giacinto nagybácsié ma is hollófekete.

- Hány esztendős a bácsi? - kérdezte tőle nemsokára.

A derék Paolo bácsi nyugodt, piros arcán mosoly szaladt át.

- Sok, nagyon sok, negyvennél is több.

- A nagymama több volt hetven esztendősnél.

Paolo attól tartott, hogy a megboldogultra való visszaemlékezés elszomorítaná, s ezért hirtelen másra terelte a beszélgetést és a tanulásról kezdte kérdezni.

Annicca jól tudott írni, olvasni. Már négy esztendőt járt a falusi iskolában, és Paolo valósággal meghökkent azon az értelmességen, amit Annicca mutatott a tanult dolgok idézgetésével. Nem, egyáltalán nem volt annyira gyerek, mint ahogy a csacsogásából látszott, vagy legalább is eleveneszű kislány volt, akit a szomorú, zárkózott élet nem tett félénkké.

- Szeretnél az orolai iskolába járni? - kérdezte tőle.

- Nem. Hiszen már tudok írni, olvasni. Jobb, ha varrásra fognak vagy tűzhely mellé.

- A tűzhely mellé? De miért?

Annicca nem tudta megmagyarázni. Egy szalonkát pillantott meg, amint épp átrepült a bozóton; tapsolni kezdett a kezecskéivel és könyörgött, hogy a nagybácsi lőjön rá a madárra.

Paolo leszállt a kocsiból és kedvére tett a kislánynak.

- Teringettét, hogy nincs itt a kutyám - mondta azután. - Itt biztosan sok a szalonka.

Oleanderbokorral, bodzával benőtt mocsaras terület volt ez.

Annicca le akart szállni s közben mindenét besározta.

- Szidjon meg, - mondta Paolo felé menet - rossz voltam. Ó, ha a nagymama itt lett volna!

- Nem tesz semmit, hagyd csak. A napon majd megszárad - válaszolt Paolo.

Megint útnak indultak. Lassan-lassan Annicca elszundikált a puha ülésen. Paolo még hallotta, hogy álmában dödög:

- Legalább viszünk vacsorára valót. Teringettét, hogy nem volt velőnk a kutya.

A két szalonkáról beszélt, amelyeket az imént a mocsarakban zsákmányoltak.

Paolo megindultan nézte s ezt gondolta magában: «Jó kis lányka, úgy hajlítjuk majd, ahogy akarjuk.»

S elkezdett beszélgetni az öreg kocsissal.

Mire Annicca felnyitotta szemét, már éjszaka volt. A kocsi megállt egy udvar bejáratánál s a kitárt kapun át a vörös lámpafénynél Annicca öthat asszony- s gyerekfejet pillantott meg.

- Jó estét... jó estét - mondták valamennyien. Annicca alighogy sebtiben leugrott a kocsiról, máris egy magas, erős lány karjai közt érezte magát s ez szinte röpülve vitte be a házba.

A kaput nagy dörrenéssel bezárták és Annicca hallotta, hogy a kocsi egyre távolodik az úton. Csak most ébredt föl egészen.

- Nohát, itt van a mi kis Anna lányunk - szólt Paolo Veléna lányai és felesége felé fordulva.

Mindnyájan a jövevény körül sürgölődtek, hogy megöleljék s megmutassák, hogy igaz szeretettel fogadják, ő meg ijedt szemmel vizsgálta őket.

Bizony nagyon sokan voltak.

Maria Farán, Paolo feleségén kívül hét gyerek, két szolgáló és a szomszédasszony. Aztán egy nagy kutya, két macska. Ezek az asztalra ugrottak s onnan nézték meredt szemmel Anniccát.

Nennele, a gyerekek közül a legkisebb, lábacskáival a levegőben kapálódzott, visított a bölcsőben, Antonino pedig, az utána következő, fölcsimpaszkodott az apja hátára s úgy kiabálta a fülébe:

- Mit hoztál nekem, no mit hoztál?

- Ezt az új testvérkét hoztam neked - válaszolt Paolo. - Eridj oda hozzá és csókold meg.

Ebben az összevisszaságban, még a kocsirázással tagjaiban, Annicca zavart volt és nem beszélt.

Maria Farának az volt az első gondolata, hogy ez bizony csúf és esetlen kislány. Fekete ruhácskájába bujtatva, álla alatt szorosan megkötött gyapjúkendőjével valóban nagyon csúnyának, véznának tetszett, olajbarna bőre sápadt volt, arca szabálytalan, szája túlságosan nagy. A szeme, haja gesztenyeszín, keze nagy, esetlen lábán formátlan cipő: ilyen egy igazán falusi vagy hegy-vidéki lány. «Isten tudja, milyen neveletlen» - gondolta Maria Fara kissé kelletlenül, mikor eszébe jutott, hogy Annicca együtt alszik Caterinával.

Annicca viszont minden igyekezetével azon volt, hogy a legmélyebb tisztelettel álljon Maria szeme előtt, aki erős, magas, feltűnő szép nő volt. Paolo is tisztelettel viseltetett iránta. Csak mikor a szolgálók kimentek, a szomszédasszony eltávozott s Paolo feleségestül visszavonult, tudott Annicca igazán képet alkotni magának a helyről, s azokról, akik közé jutott. Antonino odament hozzá, hogy megcsókolja testvéri szeretettel.

- Hogy hívnak? - kérdezte.

- Annának. És téged?

- Antoninónak. Ez itt Caterina.

Bemutatta nővérét s kötényénél fogva odahúzta.

Caterina tízesztendős volt, barna, vékony lányka, eleven, feketeszemű.

Most Annicca tudni akarta mindnek a nevét s hogy hány évesek.

A legidősebb a húszéves Sebastiano volt, az utána következő Cesare. Egyébként csak úgy hívták, hogy Cesario. Diákoskodott s már a líceumba járt. Épp farsangi szünete volt. Bár két esztendővel fiatalabb, mégis magasabb volt Sebastianónál, pompás fiú, göndör hajfürtjeivel, csillogó szemével.

Aztán következtek a kisasszonyok ketten, Angéla és Lucia. Tizenhatodik-tizenhetedik évükben járhattak s ikrek voltak. Mégis Angéla erős, magas volt, mint az anyja, Lucia meg pici, vékony, törékeny teremtés. Még arcra sem hasonlítottak egymáshoz.

- Nagyon fáradt vagy? - kérdezte Sebastiano Anniccához egészen közel lépve, míg Lucia és Angéla megterítették az asztalt. - Eridj és ügyelj Nennelére! - kiáltott rá Antoninóra, aki a székek körül ugrabugrált.

- Nem, egyáltalán nem vagyok fáradt. Aludtam az egész úton... De mért sír ennyire a kicsike?

- Édes Istenem, Lucia, nézd csak, milyen szép a haja! - kiáltott Caterina lelkendezve Annicca háta mögött.

Ebben a pillanatban visszajött Maria Fara és elvágta a gyerekek csodálkozását Annicca hajfürtje iránt, amit még nem nézhettek meg.

Valóban szép haja volt, olyan vastag, mint a Sebastiano ökle és hosszabb három arasznál.

- Édes Istenem, Szűzanyám Máriám, én még sose láttam ilyent - mondotta Caterina. - Van ötször, húszszor, de harmincszor is akkora, mint az enyém.

- Bizony, jobb, ha azt mondod, ezerszer akkora - kiáltott rá Antonino.

- Azt kell mondani, hogy az Isten áldja meg. - Mindnyájan megérintették Annicca haját, hogy ne ártson neki a szemverés és ő elpirult az örömtől.

- Miért sír ez a kicsike? - mondotta a bölcső fölé hajolva, miközben Nennelét csókolgatta.

- Nennelém, szegény Nennelém - kiáltotta Caterina s csókolgatta a kicsike rózsás lábacskáit. - Istenem, hisz csupa latyak...

- Micsoda név az, hogy Nennele?

- Emanuele. Hallgass, szivecském. Jöjj ide, mama, Nenneléhez...

Caterina karjaiba vette s a kicsike elkezdett gőgicsélve nevetni.

- Jaj, de szép kis baba, de gyönyörű - szólt Annicca és csókolgatta.

Caterina sok mindenről kioktatta. Nennele tizennégy hónapos volt s már megvoltak az első fogacskái. Nagyon szép gyerek volt, de szüntelenül sírt és nem akart ringatás nélkül elaludni.

Annicca így már vacsora előtt egész sereg részletet tudott meg új otthonáról. A szoba, ahol tartózkodtak, ebédlő volt s az udvarra nyílt. Általában nagyegyszerűség uralkodott mindenütt, a fehér falaktól a nagy diófa-asztalig, a tömör székektől az öreg szekrény cserépedényeiig. Parázzsal teli, nagy sárgaréz serpenyő enyhe meleget árasztott a szobában, amelyet olajmécses világított meg, Annicca észrevette, hogy valamennyien bizonyos választékossággal öltöznek és téli, sötétszínű ruhákat hordanak. Maria, a háziasszony, Angéla és Lucia posztókabátkát viseltek, Antonino matrózruhában volt, - ez volt az első fiúruhája - Caterina egészen elveszett kék kötényében. Nennele is ugyanilyent hordott. Cesario papucsot viselt, bár elég hideg volt; elegáns inge jól ki volt keményítve, aranykeretes szemüveget hordott, Sebastiano ellenben formátlan cipőt, barchet ujjast kettős zsebbel.

- Én nagyon