Három város. Lourdes

By Emile Zola

Bernadette Soubirous története és a Lourdes-i jelenések annak idején megmozgatták egész Európát, és ez alól a nagy írók sem kivételek. Franz Werfel 1941-es regénye a lélek felő közelítette meg a témát, míg a csaknem 50 évvel korábban, a Zola tollából keletkezett változat a naturalizmus felől. Zola remekműve elsősorban a csodahívő és reménykedő emberek naturális szenvedései, a tömeg nyomorgása, a hitre épülő "ipar", egyszóval a naturalizmus felől közelít. Mélységes emberi testi és lelki kínok naturális tablókban vonulnak előttünk, szinte agyonnyom ennyi szenvedés... Látunk érthetetlen gyógyulást, és még több elkerülhetetlen halált. A két igencsak eltérő felfogású regényt egymás után célszerű olvasni; mintegy kiegészítik egymást. A kötetet Bartos Zoltán remek műfordításában adjuk közre.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634745440

Emile Zola

Émile Zola was a French writer who is recognized as an exemplar of literary naturalism and for his contributions to the development of theatrical naturalism. Zola’s best-known literary works include the twenty-volume Les Rougon-Macquart, an epic work that examined the influences of violence, alcohol and prostitution on French society through the experiences of two families, the Rougons and the Macquarts. Other remarkable works by Zola include Contes à Ninon, Les Mystères de Marseille, and Thérèse Raquin. In addition to his literary contributions, Zola played a key role in the Dreyfus Affair of the late nineteenth and early twentieth century. His newspaper article J’Accuse accused the highest levels of the French military and government of obstruction of justice and anti-semitism, for which he was convicted of libel in 1898. After a brief period of exile in England, Zola returned to France where he died in 1902. Émile Zola is buried in the Panthéon alongside other esteemed literary figures Victor Hugo and Alexandre Dumas.

Book preview

Émile Zola

HÁROM VÁROS

*

LOURDES

fordította:

Bartos Zoltán

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-544-0 EPUB

ISBN 978-963-474-545-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Les Trois Villes: Lourdes

Első kiadás: 1894

a borító XIX. századi, Lourdes-ot ábrázoló színes képeslap

részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Első nap

I.

Ahogy a mozgó vonat harmadosztályú kocsijának kemény padjain összezsúfolt zarándokok és betegek befejezték az Ave maris stellá-t, amelyre Orleans állomás elhagyása után zendítettek reá, Marie lázas izgalommal emelkedett föl kissé nyomorúságos fekvőhelyéről és megpillantotta az erődítményeket.

- Ó, az erődök! - kiáltotta boldogan, szenvedéseiről megfeledkezve. - Csakhogy elhagytuk Párizst, csakhogy útnak indultunk végre!

M. de Guersaint, az apja, mosolygott örömén, míg Pierre Froment abbé testvéri gyöngédséggel nézte és kissé megfeledkezve magáról, résztvevő nyugtalansággal mondta:

- Holnap reggelig el vagyunk látva! Csak három óra negyvenkor érünk Lourdes-ba. Több mint huszonkét órás utazás!

Félhat lehetett. A csodaszép reggeli tisztaságban éppen ragyogón kelt föl a nap. Augusztus 19-ike és pénteki nap volt. A látóhatáron apró felhők viharos forróságú, nehéz napot jeleztek. A rézsútos sugarak behálózták a vasúti fülkéket és táncoló aranyporral töltötték meg.

Marie-t újra félelem fogta el:

- Igen, huszonkét óra! - mormolta.

Apja segítségével visszafeküdt keskeny, ereszszerű kis ládájába, amelyben már hét éve lakott. Kivételesen megengedték, hogy a poggyásszal együtt két pár leoldható és visszarakható kerekét is elvigye, hogy sétáltathassák. A gördülő koporsó deszkái között szorongva, három ülést foglalt el a pádon, ügy feküdt egy pillanatig behunyt szemmel. Lesoványodott, ijedt arca gyermekesen finom és bájos maradt huszonhárom éves kora ellenére is. Csodálatos szőke haját, királynői haját nem kezdte ki a betegség.

Nagyon egyszerű, fekete vászonruhát viselt. Nyakán az ápolócédula lógott, nevével és számával. Ő maga kívánt így megalázkodni, hogy nyomorba került családjának ne kerüljön pénzébe.

Így jutott a fehér vonat harmadik osztályába, - a Lourdes felé tartó tizennégy vonat közül a legszomorúbba: a súlyos betegekébe. Ötszáz egészséges és majdnem háromszáz nyomorult, gyöngeségtől kimerült, szenvedésben megtört, összezsúfolt zarándokot röpített gőzerővel a vonat Franciaország egyik végéből a másikba.

Pierre bosszankodott, hogy elszomorította a leányt és gyöngéd, testvéri szemmel nézett reá.

Körülbelül harmincéves lehetett, sápadt, sovány, széles homlokú. Az utazás legapróbb részleteinek gondját is ő vállalta, sőt hogy elkísérhesse a beteget, fölvétette magát a Hospitalité de Notre Dame de Salut segédtagjai sorába. Reverendáját a betegápolók narancssárgával szegélyezett vörös keresztjét viselte.

Guersaint csak a zarándokok skarlátvörös keresztjét tűzte szürke mellényére. Szemmel láthatóan örült az utazásnak. Tekintete a vidéket nézte. Ötvenéves elmúlt, arca mégis rendkívül fiatalnak látszott, kedves, szórakozott, madárszerű feje egy pillanatig se maradt nyugton.

Az erős rázkódás sóhajokat csalt Marie ajkára. Hyacinthe nővér fölkelt a szomszéd fülkében. Észrevette, hogy a fiatal leányra tűz a nap.

- Abbé úr, húzza le a függönyt! Ej, ej, helyezkedjünk jól el és rendezkedjünk be.

Hyacinthe nővér éber serénységgel mosolygott fehér fejkötővel és fehér gallérral élénkített fekete ruhájában. Fiatalság ragyogott üde kis száján és meleg, kék szemében. Talán nem lehetett szépnek mondani, de elragadó, finom, nyúlánk volt; fiús mellel a kötény előkéje alatt; fehérbőrű, egészségtől duzzadt, derült, ártatlan, jó gyerek.

- Máris fölfal a nap! Kérem, asszonyom, húzza össze a függönyét!

A nővér mellett lévő helyet, a sarokban, Jonquiérené foglalta el. Még mindig ölében tartotta kis táskáját. Lassan összehúzta a függönyt.

Erős, barna, még mindig kellemes arcú asszony volt, pedig a leánya, Raymonde, aki két vöröskeresztes hölggyel: Déseagneaux-néval és Volmarnéval első osztályon utazott, már betöltötte a huszonnégy évet. Mint a lourdes-i Hospital de Notre Dame des Douleurs egyik termének vezetője, nem hagyta el betegeit. Kívül, a fülke ajtaján lógó táblára volt írva a neve, valamint a két kísérő nővéré is.

Anyagilag tönkrement ember özvegye lévén, igen mérsékelt viszonyok között élt leányával a Vaneau-utca egyik udvarában, évi 4-5000 frankból. Minden idejét a Hospitalité de Notre Dame de Salut művének szentelte, kimeríthetetlen könyörületességgel és lelkes tevékenységgel. Világosbarna ruháján ő is vörös keresztet viselt. Kissé büszke vérmérsékletű volt. Szerette, ha dicsérték és szerették. Örült az évenkénti zarándokúinak, mert szívét és kedvtelését kielégíthette.

- Igaza van, nővérem! Rendezkedjünk be. Igazán magam se tudom, hogy miért bajlódom ezzel a táskával!

És letette az ülés alá.

- Várjon csak, kérem - jegyezte meg Hyacinthe nővér -, a víztartó éppen a lába alatt van. Alkalmatlan lesz!

- Szó sincs róla! Hagyja csak! Valahol lennie kell annak is!

Azután mind a ketten csakugyan berendezkedtek, hogy lehetően kényelmesen éljenek egy nap és egy éjjel a betegeikkel.

Kissé zavarta őket, hogy Mariét nem vehették be fülkéjükbe, miután mindenáron apjánál és Pierre-rel együtt akart maradni, de az alacsony közfalon át jól érintkezhettek és könnyen átmehettek a szomszédba..

Egyébként az öt-tízüléses fülkéből álló kocsi tulajdonképpen egy nagy, mozgó és közös szobát alkotott. Végig lehetett tekinteni rajta.

A fal nyers és sárga famunkájával, a mennyezet fehérre festett burkolásával, rendetlen összevisszaságával igazi kórteremhez hasonlított, amelyben rendelést rögtönöztek. A pad alatt, félig elrejtve, kancsók, vödrök, söprűk, szivacsok hevertek.

A vonaton nem lévén poggyászkocsi, mindenütt sok bőrönd, fehér faláda, kalapdoboz, zsákok, zsinegekkel összetákolt kopott, ócska holmi halmozódott föl. A magasban ugyanaz az összevisszaság: ruhák, csomagok, kosarak függtek a rézfogasokon és himbálóztak szünetlenül.

A zsibvásár közepette a nehéz betegek, több ülést elfoglalva, keskeny matracukon, meg-megremegtek a zakatoló kerekek rázásától. Akik ülni tudtak, odatámaszkodtak a falhoz és vánkosokhoz szorították sápadt arcukat.

Szabály szerint minden fülkének megvolt a maga gondozónője. A második irgalmas nővér, Claire nővér, a kocsi túlsó felében tartózkodott.

Az egészséges zarándokok fölállottak és már evéshez, iváshoz láttak. A kocsi legmélyén női szakasz is volt: tíz zarándoknő szorongott egymás mellett, fiatalok is, öregek is, és mind szánalmasan, szomorúan, egyformán csúnyák.

Nem merték leengedni az ablakokat a tüdővészesek miatt; a nagy hőségben tűrhetetlen szag szállingózott, amely mintha lassanként teljes sebességre fokozta volna a haladás gördülését.

Guvisyben lemorzsolták az olvasót. Hat órakor szélsebesen haladtak el Bretigny állomásnál. Hyacinthe nővér fölemelkedett. Ö vezette az ájtatos gyakorlatokat s a legtöbb zarándok kékkötésű könyvből követte menetét.

- Az Angelus A, gyermekeim! - mondta a nővér anyáskodó mosollyal, amelyet fiatalsága még bájosabbá és édesebbé varázsolt.

Megint egymást követték az Avé-k. Ahogy befejezték, Pierre és Marie a fülkéjük másik sarkában ülő két asszony iránt érdeklődtek. Az egyik, a Marie lábánál ülő sovány, szőke, polgári külsejű, harminc év körüli, idő előtt elhervadt asszony volt. Alig foglalt el helyet, egészen megsemmisült sötét ruhájában, színevesztett hajával, hosszú, végtelen odaadást és szomorúságot sugárzó, fájdalmas arcával. A másik vele szemben ült, a Pierre padján. Hasonló korú munkásnő. fekete fejkötővel, nyomor- és aggódás dúlta arccal. Sápadt, sovány, alig négyévesnek látszó, hétéves leánykát tartott ölében. A kihegyesedett orrú, viaszsárga arcú gyermek behunyta kékes szemhéját. Nem tudott beszélni, csak olykor nyögött panaszos-szelíden és mindannyiszor hasogatta a föléje hajló anya szívét.

- Vajon adhatnék neki egy kis szőlőt? - kérdezte az addig hallgató hölgy gyöngéden. - Van a kosaramban.

- Köszönöm, asszonyom - felelt a munkásnő. - Csak tejet iszik és... Hoztam is egy üveggel.

A nyomorultak szükségszerű közlékenységével mondta el élettörténetét. Vincentnének hívják. A férje aranyozó volt és tüdővészben halt meg. Egyedül maradt a kis Rose-zal és szenvedélyesen szerette. Éjjelnappal varrt, hogy fölnevelhesse. De betegség jött közbe. Már tizennégy hónapja tartja így a karján. És egyre fájdalmasabban pusztul, megy össze. Kétségbeesésében egy reggel templomba ment, pedig máskor nem igen szokott miséhez járni és úgy könyörgött gyermeke fölgyógyulásáért. Ott egy hang azt tanácsolta, hogy zarándokoljon Lourdes-ba, a szent Szűz majd pártfogásába veszi.

Nem ismert senkit, azt se tudta, hogy és hol szervezik a zarándokutakat, de a gondolat nem hagyta nyugodni: dolgozni, pénzt megtakarítani, jegyet váltani és útnak indulni zsebében utolsó harminc fillérével, meg egy üveg tejjel. Egyebet nem is hozott, magával; arra nem is gondolt, hogy hát egy darab kenyeret vegyen saját részére.

- Mi baja van a szegény kicsikének?

- Bizonyosan vízkórság, de az orvosok másképp nevezik. Jelentéktelen hasfájással kezdődött. Aztán később megdagadt a hasa és úgy szenvedett, az ember szívét hasogatta. Most már lelohadt a hasa, de fogy, pusztul. Olyan sovány, hogy már lába is alig van és folytonosan izzad.

Rose kinyitotta szemét és nyögött. Az anya izgatottan, sápadtan hajolt föléje:

- Mi bajod, aranyos, drága kincsem? Inni akarsz?

De a kisleány már lehunyta sejtelmes, zavaros égszínű szemét. Nem is felelt, visszaesett megsemmisülésébe. Fehér ruhájában még fehérebbnek látszott. Az anyai hiúság késztette szegény asszonyt a fölösleges költekezésre és azt hitte, hogy a Szűz talán jóságosabb lesz a beteghez, ha csinos, fehér ruhába öltözteti.

Rövid szünet után Vincentné újra, megszólalt:

- És ön, asszonyom, azért megy Lourdes-ba, mert szintén beteg?

A hölgy megijedt. Bánatosan húzódott vissza a sarokba és halkan mondta:

- Nem, nem vagyok beteg! Bár inkább betegséget adna az Isten, kevésbé szenvednék.

Madame Maze-nak hívták és gyógyíthatatlan bánat emésztette szívét. Szerelmi házasságot kötött egy viruló, vidám fiúval és már a mézeshetek után magára maradt. A férje, mint ékszerügynök sokat utazott és sok pénzt keresett. Olykor hat hónapra is eltűnt és csalta Franciaország egyik végétől a másikig. Olykor még haza is hozott nőket. Az asszony pedig imádta és olyan rettenetesen szenvedett, hogy a vallásban keresett vigaszt. Végre elhatározta, hogy Lourdes-ba zarándokol és ott könyörög a Szűzanyának, hogy térítse meg és adja vissza férjét.

Pierre és Marie végighallgatták a beszélgetést. Pierre közbeszólt. Csodálkozott, hogy a munkásasszony nem vétette föl kis betegét. A Notre Dame de Salut egyesületet az Augustin de I’Assomption-atyák alapították a háború után, hogy szolgálják Franciaország boldogulását és védjék az egyházat közös imádsággal és jótékonyság gyakorlásával. Ok indították meg a zarándoklási mozgalmat is és immár húsz éve fejlesztik egyre szélesebb körűre az augusztus végén, minden esztendőben Lourdes-ba induló nemzeti zarándoklást. Valósággal tudós szervezetté tökéletesedtek lassanként. Tekintélyes könyöradományokat gyűjtöttek az egész világon, fölszedték a betegeket minden plébánia területéről, szerződéseket kötöttek a vasúti társaságokkal, nem is beszélve a kis Assomption-nővérek, meg az Hospitalité de Notre Dame de Salut hathatós segítségéről. Az odaadással dolgozó szövetségben nagyobbára az előkelő világhoz tartozó nők és férfiak ápolták, szállították a betegeket, vigyáztak a rendre, a zarándoklás igazgatójának fölügyelet e alatt.

A betegek írásban kérték fölvételüket és így mentesültek az utazás és ott tartózkodás minden költsége alól. Lakásukra mentek értük és vissza is kísérték őket. Csak éppen némi elemózsiáról kellett gondoskodniuk az útra.

Legnagyobb részüket papok vagy jótékonysági emberek ajánlották fölvételre, egyúttal irányították a kérvényeket, vigyáztak az akták, a szükséges személyazonossági igazolások és orvosi bizonyítványok megszövegezésére.

Ezek után a betegeknek semmi egyébbel sem kellett törődniük, most már a gondozók és gondozónők testvéri kezében csak szenvedő és csodára váró testekké váltak.

- De, asszonyom - magyarázta Pierre -, a plébánoshoz kellett volna fordulnia. Beteg gyermeke pártfogást érdemel és azonnal fölvették volna.

- Nem tudtam, abbé úr!

- Hogy került ide?

- Egyik szomszédnőm, aki szokott újságot olvasni, említett egy helyet, ahol jegyet válthatok, abbé úr.

A fizetni tudó zarándokoknak adott igen mérsékelt árú jegyekről beszélt. Mariét a szavak hallatára részvét és némi szégyenkezés fogta el. Öt, hála a Pierre közbenjárásának, ingyenesnek vették föl, holott nem élt éppen nyomorban, míg a szegény anya és gyermeke odaadták minden megtakarított pénzüket és fillérjük se maradt.

A vagon erősebb rázkódása sikolyt csalt ajkára:

- Ó, apám, emelj föl kissé, kérlek, nem bírok tovább feküdni a hátamon.

Mélyen föllélegzett, mikor Guersaint fölültette. Alig hagyták el a Párizstól másfélórányira fekvő Étampes állomást, a meleg, a por, a zaj máris kifárasztotta.

Jonquiérené fölállott helyéről, hogy a közfalon keresztül néhány jó szóval bátorítsa a leányt. Hyacinthe nővér is fölállott és vidáman tapsolt, hogy a vasúti kocsi egyik sarkától a másikig mindenki figyeljen és engedelmeskedjék:

- Gyerünk, gyerünk! Ne gondoljon senki a bajára. Imádkozzunk és énekeljünk s a Szent Szűz velünk lesz.

Rákezdett a Rózsafüzérre, a Notre Dame de Lourdes szavai szerint és valamennyi beteg és zarándok követte. Az első füzér az öt boldog misztériumból - a Föltámadás, a Mennybemenetel, a Szentlélek küldetése, a Mennybefogadtatás és a Megkoronázás - állott. Azután valamennyien rázendítettek: Nézzük, ím, az Égi arkangyalt!

A hangok belehaltak a kerekek zakatolásába, csak az eltikkadt tömeg tompa zsongása hallatszott a vég nélkül robogó, zárt vasúti kocsiban.

Guersaint ájtatos volt ugyan, de sohasem tudott végigénekelni egyetlenegy zsoltárt sem. Fölkelt, visszaült. Végül odakönyökölt a közfalra és a szomszéd fülkében, ugyanehhez a falhoz támaszkodó egyik beteggel beszélgetni kezdett. Sabathier ötven év körüli, zömöktermetű, széles, jóságos és teljesen kopasz fejű ember volt. Már tizenöt éve megbénult. Csak olykor szenvedett, de lábát egyáltalán nem tudta használni. A felesége kísérte és ha a holt lábak túlságosan ölére nehezedtek, egyszerűen arrébb tolta, mint valami ólomrudakat.

- Igen, uram, a Charlemagne-líceum ötödik osztályának tanára voltam. Eleinte azt hittem, hogy valami csípőízületi bajom van, aztán hasogató fájdalom jelentkezett, mintha izzó vas marcangolná izmaimat. Tíz évig minden orvost konzultáltam, minden fürdőhelyre elmentem; most kevesebbet szenvedek, de mozdulni sem tudok a karszékemből. Addig vallástalanul éltem, de a nyomorúság visszavezérelt Istenhez és azt hiszem, hogy a lourdes-i Szűz meg fogja szánni szenvedéseimet.

Pierre érdeklődve könyökölt a közfalra és figyelt.

- Ugye, abbé úr, leginkább a szenvedés kelti életre a lelket? Már hetedik éve járok Lourdes-ba és a gyógyulásba vetett reményem mégsem csüggedt. Szent meggyőződésem, hogy az idén meggyógyít a Szent Szűz. Igen, hiszem, hogy fogok járni még valaha és ebben a reményben élek.

Sabathier félbeszakította beszédét és azt kívánta, hogy felesége kissé balra taszítsa lábait. Pierre ránézett és úgy csodálkozott, hogy konok hitre akad a rendszerint voltairiánus tanult emberek egyikénél. Vajon hogy vert gyökeret agyában a csodába vetett hit? Valószínűen, mint maga is mondja, a fájdalom magyarázza meg az illúziók szükségességét, az Örök vigasztaló virágzását.

- Amint látják, a feleségem is, én is szegényesen öltözködtünk, mert az idén szegény akartam lenni, ingyenesnek vétettem föl magam, hogy a Szent Szűz összetévesszen a szerencsétlenekkel, a gyermekeivel... Csakhogy nem akartam elfoglalni más szegénynek a helyét és ötven frankot fizettem az egyesületnek, ami tudvalévőén följogosít arra, hogy legyen egy külön betegem a zarándokok között. Ismerem is a betegemet. Bemutatták az imént a vonatnál. Úgy látszik, hogy tuberkulotikus és nagyon, nagyon rossz állapotban lehet.

Újabb csönd következett.

- Bár segítené meg a Szent Szűz, aki mindent megtehet, őt is, olyan boldog volnék. Betetőzné boldogságomat.

A három férfi halkan tovább beszélgetett; előbb orvosi dolgokról, azután - az egyik domboldalon megpillantott torony révén, amelyet keresztvetéssel köszöntöttek a zarándokok - a román építőművészetről. A szegény szenvedők seregében, az egyszerű, nyomorúságtól elernyedt arcok között, a fiatal pap és két társa megfeledkeztek környezetükről, erőt vett rajtuk képzettségük hatalma.

Egy óra telhetett el. Még két zsoltárt énekeltek, elhagyták Toury, Aubrais állomásokat, de a beszélgetés csak Beaugencynál maradt abba, mikor Hyacinthe nővér tapsolt és üde, csengő hangja rákezdte:

- Parce Domine, parce populo tuo...¹

Valamennyi hang fölcsendült és egybeolvadt a fájdalmakat elzsibbasztó, reményt élesztő imádságok hullámzásában és eltöltötte a messze távolban kegyelmet és gyógyulást keresők fáradtan csengő lelkét.

Ahogy Pierre visszaült helyére, észrevette, hogy Marie rendkívül sápadt. Behunyt szemmel feküdt, de arcának fájdalmas vonaglásán látszott, hogy nem alszik.

- Nagyon szenved?

- Igen. Borzalmasan! Nem érem meg a végét! Ez a folytonos rázkódás...

Nyögött, kinyitotta szemét, fölült és szédülve nézte a többi beteget.

A szomszéd fülkében, Sabathier-val szemközt, la Grivotte, aki addig halotti mozdulatlansággal feküdt, most fölemelkedett. A magas, harminc éven fölüli, csipőtelen, sajátságosán kerek- és dúltarcú, fürtös hajú és izzószemű, szinte szépnek mondható leány, igen súlyos tüdővészben szenvedett.

- Ugye, kisasszony - kérdezte rekedt, alig hallható hangon Mariétól -, jó lenne megkönnyebbülni kissé? De nincs rá mód, mintha valamennyi kerék az ember fejében forogna.

Nagyon fárasztotta a beszéd, de erőltette és részleteket mesélt önmagáról.

Matracokat varrt egyik nagynénjével éveken át Bercyben és házról házra járt. Ahogy fésülte a fertőző gyapjút, attól lett beteg egész fiatal korában. Már öt éve járja a párizsi kórházakat. Ismerősként emlegette a legjobb nevű orvosokat. A Lariboisiére-növérek térítették meg, mert látták, hogy a vallásos szertartások mennyire magukkal ragadják és meggyőzték róla, hogy a Szent Szűz már várja Lourdes-ban, hogy meggyógyíthassa.

- Szükségem is van reá, mert azt mondják, hogy egyik tüdőm már nincs is és a másik sem sokat ér. Nagy üregek... Eleinte csak a vállam fájt és habosat köptem. Aztán szánalmasan lefogytam. Most meg állandóan izzadok, és majd kiszakad a szívem, úgy köhögök... már nem tudok köpni... nagyon nehéz... És állani se tudok a lábamon, nem eszem...

Fuldoklás fogta el. Hamuszürkévé vált.

- Nem baj, még mindig jobban érzem magam a saját bőrömben, mint az a testvér, aki a mögöttünk lévő fülkében ül. Ugyanaz a baja, ami nekem, de sokkal előrehaladottabb állapotban.

A leány tévedett. Csakugyan ott feküdt a Marie háta mögött egy fiatal misszionárius, Isidor testvér, de látni se lehetett, mert egy ujját se tudta mozdítani.

Májbajos volt, nem tüdőbeteg. Szenegálban szerezte baját. Hosszú, sovány, kiaszott sárga arca pergamenhez hasonlított.

A máján keletkező daganat végül kifelé tört utat magának, a kifakadás kimerítette, állandóan lázban remegett, hányt, félrebeszélt Csak olthatatlan szeretetet sugárzó szeme élt még, tüze beragyogta keresztre-feszített Krisztus-arcát. Közönséges paraszti vonásait a hit és belső hév sokszor fenségessé varázsolta. Sokgyermekes breton család utolsó, vézna sarja volt. Otthagyta kis földjét idősebb testvéreinek. Egyik testvére, Márta, aki Párizsban szolgált, mint mindenes és odaadással töltötte be jelentéktelen munkakörét, elhagyta helyét, hogy elkísérje és fölélje félretett pénzecskéjét.

- Ott voltam a parton - folytatta la Grivotte -, amikor beszállították a vagonba. Négy ember fogta.

Nem beszélhetett tovább. Erős köhögés rázta meg és lerogyott a padra. Fuldoklott, arcának vörös rózsás lila színűre váltak. Hyacinthe nővér rögtön fölemelte a beteg fejét, megtörülte ajkát. Vér festette vörösre a kendőt.

Jonquiérené ugyanabban a pillanatban a vele szemközt ülő beteget ápolta. Madame Vétunek hívták, a Mouffetard-negyed egyik kis órásának felesége volt. A férj nem zárhatta be boltját, hogy elkísérje Lourdes-ba. Azért is vétette föl magát ingyenesnek, hogy ápolásban részesüljön útközben. A halálfélelem vezérelte az egyház kebelébe, pedig első áldozása óta nem lépte át a templom küszöbét. Tudta, hogy a gyomrában pusztító rák halálra ítélte. Már látszott is arcán a rákbetegek jellegzetes sárgás merevsége. Fekete váladék tört föl belőle, mintha kormot hányt volna. Egész utón egy szót sem szólt még. Ajka néma volt, mint a fal. Rettenetesen szenvedett.

Hirtelen hányás fogta el és elvesztette eszméletét.

Alig hogy kinyitotta száját, rettenetes, orrfacsaró bűzt lehelt.

- Lehetetlen kibírni! - mormolta Jonquiérené támolyogva. - Szellőztetni kell!

Hyacinthe nővér visszafektette la Grivotte-ot a párnákra.

- Nyissunk mindenesetre ablakot néhány pillanatra. De nem ezen az oldalon! Újabb köhögési rohamtól tartok! Inkább a másik oldalon!

A hőség egyre fokozódott, az ember majd megfulladt a nehéz, hányásszagú levegőben. Valóságos megkönnyebbülést jelentett a beáramló levegő.

A következő pillanatban tisztogattak: a nővér vedrek és kancsók tartalmát kiöntötte az ajtón keresztül, míg a gondozó hölgy szivaccsal törülte a remegve rázkódó padlót.

Mindent rendbe kellett tenni. Nyomban új munka adódott. A negyedik beteg, fekete kendőbe burkolt fejű, sovány leány, aki még idáig nem beszélt, kijelentette, hogy éhes.

Jonquiérené nyugodt odaadással ajánlkozott:

- Ne aggódjék, kedves nővér, majd fölvágom neki a kenyeret apró darabokra.

Marie, hogy foglalkoztassa gondolatait, érdeklődve nézte a fekete kendőbe burkolt mozdulatlan arcot. Valami sebet sejtett rajta.

Csak annyit tudott róla, hogy cseléd. A szerencsétlen picarde-i származású Élise Bouquet kénytelen-kelletlen kilépett helyéből és Párizsban élt testvérénél, aki gonoszul bánt vele. Kórházba nem vették föl, mert egyébként nem volt beteg. Nagyon ájtatos lévén, hónapok óta forrón vágyódott Lourdes-ba.

Marie félő kíváncsisággal leste, hogy a kendő kissé félrecsússzék.

- Elég kicsi lesz így! - kérdezte Jonquiérené anyáskodva. - Be tudja tenni a szájába!

A fekete kendő alatt rekedt hang rikácsolt:

- Igen, igen, asszonyom!

A kendő leesett és Marie irtózva borzongott. Bőrfarkas borította a leány orrát és száját. A lassan növekvő sebesedés elterjedt a kemény részekre és már a nyálkahártyát is kikezdte. A kutyára emlékeztető hosszúkás fej, a durva hajzat és nagy, kerek szemmel, borzalmas látvány volt.

Az orr lágy részeit már kimarta a kór, a száj, összehúzódott, a dagadt felső ajak majdnem egészen balra húzta; rézsútos repedéshez hasonlított; piszkos és formátlan volt. Véres, gennyes izzadság folyt az óriási sebből.

- Ó, Pierre, nézze csak! - mondta Marie remegve.

A lelkész is megborzadt a látványtól, amint Élise Bouquet óvatosan csúsztatta vérző szájába az apró kenyérdarabokat. Az egész kocsi elsápadt az undorító jelenség láttára. Ugyanaz a gondolat szállt föl valamennyi, reménységtől duzzadó lélekből: Ó, Szentséges Szűz! Hatalmas Szűz! Milyen csoda lenne, ha ez a beteg is meggyógyulna!

- Ne gondoljunk örökösen magunkra, gyermekeim, ha jól akarjuk érezni magunkat! - ismételte Hyacinthe nővér.

Elmondatta a második füzért, az öt fájdalmas misztériumot: Jézus az Olajfák hegyén, Jézus bántalmazása, Jézus megkoronázása töviskoronával, Jézus viszi a keresztfát, Jézus meghal a keresztfán. Azután a Benned bízunk, szent segélyünk, Mária zsoltárt énekelték.

Blois mellett haladtak el éppen. Már három óra hosszat utaztak.

Marie elfordította tekintetét Elise Rouquet-től és most a jobbfelőli fülkében, Isidor testvérrel együtt ülő férfi kötötte le érdeklődését. Már több ízben nézegette a nagyon szegényes, kopott fekete ruhába öltözött őszülő, ritkaszakállú, még elég fiatal embert. Szemmel láthatóan erősen szenvedett. Sovány, hústalan kis arcán veríték ütött ki. Mozdulatlanul ült helyén, nem beszélt senkivel, nagy, tágra nyílt szeme mereven bámult maga elé.

Marie hirtelen észrevette, hogy a férfi szemhéja lecsukódik és elájul.

- Kedves nővér, azt hiszem, hogy ez az úr rosszul van!

- Melyik, édes gyermekem?

- Az, akinek hátrahanyatlott a feje.

Az épkézláb zarándokok izgatottan ugráltak föl, hogy jobban lássanak.

Jonquiérené átszólt Mártának, az Isidor nővérének, hogy ütögesse a férfi kezét.

- Kérdezze meg, hogy fájdalmat érez-e valahol?

Márta rázogatta, kérdezgette, de a férfi nem felelt, csak hörgött és nem nyitotta ki szemét.

Egy rémült hang szólalt meg:

- Azt hiszem, kiszenved!

A félelem nőttön-nőtt, megjegyzések, tanácsok röpködtek a kocsi egyik sarkából a másikba. Senki sem ismerte az illetőt. Nem vétethette föl magát ingyenesnek, mert nem lógott nyakán a vonat színét viselő fehér cédula.

Valaki elmondta, hogy indulás előtt három perccel vánszorgott ki a vonathoz és kimerülten rogyott ugyanabba a sarokba, ahol most haldoklik.

Meg se moccant. A mellette függő magas tetejű, ócska kalap szalagjában csakhamar megpillantották egyébként a jegyét.

Hyacinthe nővér fölkiáltott:

- Hiszen lélegzik! Kérdezzék meg a nevét!

Márta újból kérdezgette, de a férfi halkan, panaszosan nyögött:

- Ó, hogy szenvedek!

Attól kezdve csak ezt ismételte. Hiába kérdezték, hogy kicsoda, honnan jön, mi a baja, mivel segíthetnének rajta, nem felelt, csak nyögte szüntelenül:

- Ö, hogy szenvedek! Ó, hogy szenvedek!

Hyacinthe nővér izgatottan aggódott. Ha legalább átmehetett volna abba a fülkébe! Föl is tette magában, hogy helyet cserél, de a vonat most már Poitiers-ig nem állott meg. Rettenetes helyzet! És ráadásul a férfi feje ismét hátrahanyatlott.

- Meghal! Meghal! - ismételte az előbbi hang.

Szent Isten! Mitevők legyenek? A nővér tudta, hogy az Assomption-rend egyik szerzetese: Massias atya is kíséri a vonatot, hogy szükség esetén föladhassa az utolsó kenetet a haldoklóknak, mert minden esztendőben haltak meg utazók.

A vészféket azonban nem merte meghúzni.

A konyhavagonban, ahol Saint-Francois nővér teljesített szolgálatot, orvos is utazott kis gyógyszertárral.

Ha a beteg kibírja Poitiers-ig, ott egy félórát áll a vonat és kellő gondozásban részesíthetik.

Csak az lenne rémes, ha Poitiers előtt kiszenvedne.

Lassanként azonban mindenki megnyugodott. A férfi egyenletesebben lélegzett és látszóan aludt.

- Meghalni a cél előtt... - mormolta Marie -, meghalni, mielőtt az Ígéret földjére érünk!

Apja megnyugtatta:

- Úgy szenvedek én is!

- Bízzék - szólt közbe Pierre -, a Szent Szűz őrködik fölötte.

Marie nem bírt tovább ülni, vissza kellett fektetni keskeny koporsójába.

Apja és a lelkész végtelenül óvatosan bántak vele, mert a legcsekélyebb rázkódásra fájdalmasan nyögött.

Lélegzete is alig hallatszott, úgy feküdt, mint egy halott, szenvedő arcával, királynői, szőke hajával.

Már négy óra hosszat robogott velük a vonat és egyre tovább robogott.

Azért rázkódott annyira a kocsi, tűrhetetlen mozgással, mert hátul volt a sorban; az összekötőkapocs nyikorgott, a kerekek veszettül dübörögtek.

A nyitott ablakon át forró, égető por özönlött be. A hőség elviselhetetlenné fokozódott; viharelőtti, nyomasztó hőség, mozdulatlan, vastag felhőkkel borított, sápadt ég alatt.

A fölhevült fülkék valóságos sütőkemencékké váltak és a gördülő kunyhók utasai ittak, ettek bennük, a betegek minden szükségletüket elvégezték a mérgezett levegőben, panaszok, imádságok és zsoltárok zsivajában.

Nemcsak Marie állapota súlyosbodott. Mindenki egyaránt szenvedett az utazástól.

A kis Rose, kétségbeesett, könnyektől homályos szemmel föléje hajló anyja ölében, meg se mozdult és olyan halotthalvány lett, hogy madame Maze kétszer is megfogta kezét, abban a félelemben, hogy talán már ki is hűlt.

Madame Sabathier-nak is minduntalan változtatnia kellett férje lábainak helyzetét, mert a beteg panaszolta, hogy csípőjét szaggatja súlyúk.

Isidor testvér megszokott fásultságát kitörő sikolyok törték meg; a testvére csak úgy tudott segíteni rajta, ha fölemelte és átölelve tartotta.

La Grivotte aludni látszott, de makacs csuklás kínozta és száján keskeny vércsík szivárgott ki.

Madame Vétu megint rettenetes szagú, fekete váladékot hányt.

Élise Bouquet sem igyekezett már leplezni arcának borzalmas nyitott sebét.

A beteg férfi amott tovább hörgött, nehezen lélegzett, mintha minden pillanatban kiadná lelkét.

Madame de Jonquiére és Hyacinthe nővér hiába működtek legnagyobb erőfeszítésükkel, ennyi bajon mégsem segíthettek.

A nyomorúság és szenvedés poklának kocsija teljes sebességgel rohant és rázkódása ide-oda himbálta a poggyászt, a fölaggatott ócska holmit, a megrongált, összezsinórozott kosarakat, míg a leghátsó fülkében ülő fiatal, öreg és egyaránt szánalmasan csúnya tíz zarándoknő szünet nélkül énekelt éles, panaszos és hamis hangon.

Pierre a fehér vonat többi kocsijára gondolt, ahol a legsúlyosabb betegek utaztak: valamennyin egyforma szenvedéssel robogott a háromszáz beteg és ötszáz zarándok. És gondolt a többi, Párizsból aznap induló vonatra: a fehér vonatot megelőző szürkére és a kékre és az utána következő zöld, sárga, rózsaszín, narancsszínű vonatokra. Minden órában indítottak vonatot, a vonal egyik végéről a másikra. És gondolt az ugyancsak aznap Orléans-ból, Ifans-ból, Potters-ből, Bordeaux-ból, Marseille-ből, Carcassonne-ból induló vonatokra.

Franciaország földjén ugyanebben az órában barázdákat húzott minden irányból a sok hasonló vonat és valamennyi odatartott a szent barlanghoz és harmincezer beteget és zarándokot szállított a Szent Szűz lábaihoz.

Eszébe jutott az is, hogy a hullámzó tömeg az év többi napján is éppen úgy áramlott és nem telt el hét anélkül, hogy Lourdes zarándoklókat ne fogadott volna; nemcsak Franciaország, de egész Európa, az egész világ odaözönlött és bizonyos vallásos években háromszázezer, sőt ötszázezer beteg és zarándok kereste föl.

Szinte hallotta Pierre a minden irányból Lourdes felé száguldó vonatok dübörgését, amint igyekeznek a lobogó gyertyafényben úszó sziklaüregbe. Valamennyi vonat zakatolásába fájdalmak sikolya és zsoltárok zengése vegyült. Kétségbeejtő betegségek robogó kórházában emberi szenvedés áramlott a gyógyulás reménysége felé és lázas megkönnyebbülni akarás, ernyesztő rohamokkal vegyest, fenyegető halálsiettetéssel zűrzavaros tülekedésbe olvadt. Robogtak, egyre robogtak, a végtelenségig robogtak, fölhalmozva a világ minden nyomorúságát és útnak indítva isteni illúziók, bénák biztatója, szomorúak vigasztalója felé.

Végtelen szánalom tört föl a Pierre lelkéből, annyi bajnak, gyönge, tehetetlen embereket emésztő könnyeknek vallása. Halálos szomorúság fogta el és rajongó irgalom lobogott lelkében, minden lény és minden teremtmény iránt érzett testvériség olthatatlan tüze.

Féltizenegykor elhagyták Saint-Pierre des Corps állomást. Hyacinthe nővér jelt adott és arra elmondták az öt dicsőséges misztériumot: az úr föl támadását, mennybemenetelét, a Szentlélek misszióját, a Szentséges Szűz mennybemenetelét és megkoronázását. Azután elénekelték a Bernadette zsolozsmáját, hosszú, hatszor tizes verseket, amelyek refrénje: az Angyali üdvözlet, lassú ringással, észrevétlenül betölti, hatalmába keríti és rajongó álomba, csodaváró gyönyörűségbe andalítja a lelkeket.

II.

Poitou zöld vidékén haladtak át és Pierre Froment abbé kitekintő szemmel nézte a fák futását, aztán lassanként észre se vette őket.

Egy torony tűnt föl, nyomban el is tűnt; a zarándokok keresztet vetettek.

Félegykor kellett Poitiersba érkezniük, a vonat fáradhatatlanul folytatta útját a viharterhes nap növekvő fáradságában.

A fiatal pap mély álmodozásba merült és csak tompán hallotta a zsoltárokat a zakatoláson át.

Elfelejtette a jelent, a fölelevenedett múlt töltötté el lelkét.

Emlékei visszakalandoztak a lehető legmesszebbre.

Látta Neuillyt, szülőházát, amelyben még mindig lakott, a béke és munka hajlékát, néhány szép fával beültetett kertjét s a szomszédház ugyanolyan kertjétől elválasztó sövényt.

Három-négy éves lehetett; egy nyári napon a terebélyes gesztenyefa árnyékában reggeliztek: apja, anyja és bátyja.

Az apja: Michel Froment arcát csak elmosódva, sejtelmesen látta maga előtt... Híres kémikus és az Institut tagja volt. Ebben a puszta városrészben rendezte be laboratóriumát és egészen beletemetkezett.

Annál élénkebben emlékezett bátyjára: Guillaume-ra, aki akkoriban tizennégy éves lehetett. Aznap reggel jött haza vakációra a líceumból.

Anyjára is jól emlékezett. Milyen szelíd, csöndes volt és szemében mennyi tevékeny jóság ragyogott.

Csak később szerzett tudomást vallásos lelke rettegéseiről, amiért hálából, hogy a családjának tett szívességeket lerója, férjhez ment egy tizenöt évvel idősebb hitetlen emberhez.

Amikor Pierre, a házasság késői gyümölcse született, az apa már ötven éves elmúlt; anyja tiszteletteljesen és alázatosan viselkedett férjével, nagyon szerette, de egyre remegett a lelki üdvösségéért.

Hirtelen más emlék villant át agyán: apja halálának rettenetes emléke. Véletlen robbanás ölte meg laboratóriumában.

Pierre akkor öt éves lehetett és élénken emlékezett mindenre: anyja sikoltására, amikor összezúzva találta a holttestet, törmelékek között; rémült zokogására, buzgó imáira, hogy Isten ne büntesse örök elkárhozással a hitetlent.

Könyveit és Írásait nem merte elégetni, de lezárta a szobát és senki sem lépte át többé küszöbét.

Attól a pillanattól kezdve a pokol látomása úgy kínozta az anyát, hogy csak egy gondolat élt lelkében: kisebbik fiát szigorú vallásosságban akarta nevelni, hogy bűnbocsánatot eszközöljön ki apjának.

Guillaume, az idősebb fiú már úgyis kikerült hatalma alól. A gimnáziumban nevelkedve, behódolt a század szellemének; de a kicsi nem fogja elhagyni a szülei házat; pap lesz a tanítója.

És az anyja titkos álmodozással, égő vággyal papi pályán látta a fiát, első miséjét mondva, hogy megenyhítse az örök, tűzben szenvedő lelkeket.

Azután új kép tűnt föl élénken az ég kékjével átszűrt zöld lombok között a Pierre lelki szemei előtt:

Marie de Guersaint alakja, úgy ahogy egy reggel látta a két kertet elválasztó sövény nyílásán át.

Guersaint normand kisnemes, elhibázott föltaláló volt, aki templomos és iskolás munkásvárosok tervezésével foglalkozott. Az elégtelenül tanulmányozott, nagy vállalkozásba szokott meggondolatlanságával és félbemaradt művészvakságával beleölte háromszázezer franknyi vagyonát.

Azonos vallásos meggyőződés szőtt barátságot madame Guersaint és madame Froment között, csakhogy előbbi szigorú és merev volt hitében. Vaskezekkel uralkodott házán és visszatartotta az összeomlás lejtőjén. Szigorú ájtatosságban nevelte két leányát: Blanchet és Mariét. Blanche örökölte komolyságát, Marie minden vallásossága mellett is szeretett játszani és csengő nevetése gyakran hallatszott.

Pierre és Marie gyermekkoruk óta mindig együtt játszadoztak. Áttörték a sövényt és a két család élete egybeforrott.

Azon a napsugaras reggelen, amelyre Pierre visszagondolt, a tízéves Marie megjelent a széthajtott ágak között.

Pierre tizenhat éves lévén, a következő kedden szándékozott belépni a szemináriumba.

Sohasem látta Mariét ilyen szépnek. Ha hosszú, aranyszőke haja kibomlott, egészen beleburkolózhatott. Minden vonására most is élénken emlékezett: gömbölyű arcára, kék szemére, piros ajkára, ragyogó, fehér bőrére.

Jókedvűen sugárzott, mint a vakító napfény, de szempilláján könny csillogott, mert tudta, hogy Pierre elmegy.

Odaültek a kerítés árnyába, a kert mélyén. Kezük egymásba kulcsolódott, szívük bánattal telt meg.

Pedig játék közben sohase fogadkoztak egymásnak, teljes ártatlanságban éltek. De a búcsú pillanatában ajkukra tolult minden érzés. Számot se tudtak adni maguknak szavaikról, de megfogadták, hogy mindig egymásra gondolnak és összetalálkoznak még, mintha a mennyországban találkoznának, nagy és szép boldogságra.

Maguk se tudták hogyan történt, de szorosan átölelték egymást és forró könnyek között csókolóztak.

Pierret mindenüvé elkísérte a kedves emlék, annyi év és annyi fájdalmas lemondás után még most is élénken élt emlékezetében.

Erős rázkódás zavarta meg álmodozását. Benézett a fülkébe és szenvedő alakokat látott. Madame Maze mozdulatlanul ült, mintegy megsemmisülve bánatában. A kis Rose szelíden nyögött anyja ölén. La Grivotte köhögési rohamban fuldoklóit.

A Hyacinthe nővér vidám arca uralta egy pillanatig a helyzetet, fehér gallérjával és fejkötőjével. Isteni remény sugározta be a hosszú, nehéz utazást.

Azután a múlt emlékeinek hullámai lassanként megint elborítottak mindent. Csak a zsoltárok ringató zsongása hallatszott, mintha láthatatlanságból törnének föl sejtelmes, álomszerű hangok.

Pierre azután belépett a szemináriumba. Látta maga előtt az osztályokat, a befásított udvart. És a saját arca hirtelen olyan tisztán tűnt föl előtte, mintha tükörben nézné. Figyelmesen vizsgálta, részletezte, mint valami idegent. Magas, sovány, hosszúkás arcú fiú volt, magas, egyenes, nagy homlokkal, az állkapocs finomvágású állban végződött. Csak kissé erős szája maradt gyöngéd erős koponyájában. Ha komoly arca földerült, szeme és szája végtelenül gyöngéd kifejezést öltött, mintha sohasem csillapítható szomjúság késztetné szeretni, odaadni magát és élni.

A szellemi törekvés azonban hamar fölülkerekedett, örökös vágy kínozta, hogy mindent megértsen, mindent tudjon.

Szinte csodálkozva gondolt a szemináriumi évekre. Hogy is fogadhatta el évek hosszú során át a vak hit szigorú fegyelmét, az engedelmes, vizsgálódás nélkül való hivést.

Azt kívánták tőle, hogy küzdje le okoskodását. Megfeszítette minden erejét és sikerült elfojtania magában a gyötrő igazságkeresés vágyát. Kétségkívül anyja könnyei is megpuhították. Minden óhajával igyekezett megajándékozni anyját az álmodott boldogsággal. Most azonban átvillant agyán a lázadozás borzongásának emléke. Eszébe jutottak sírva töltött hosszú éjszakák - maga se tudta, miért. Sejtelmes képekkel benépesült éjszakák... a külvilág szabad, férfias élete, a Marie szüntelenül visszatérő arca, ahogy akkor reggel látta: ragyogón és könnyázott arccal, egész lelkével csókolva. Egyedül ez a kép rögződött a múltból agyába. Vallási tanulmányainak évei, az egyhangú leckék eltűntek ködös félhomályba, halálos csöndbe.

A vonat gőzerővel rohant el egy állomás mellett és Pierre lelkében, a folytonos zajban, zavarosan összekuszált fogalmak ébredtek.

Nagy pusztaságot pillantott meg. Mintha húszéves korában látná magát megint. Gondolatai elkalandoztak. Elég súlyos betegség állta útját tanulmányainak és falusi tartózkodásra kényszerítette.

Sokáig nem látta Mariét. Neuilly-ben töltött két szünideje alkalmával nem találkoztak, mert Marie folyton utazgatott. Már akkor tudta róla, hogy sokat szenved. Tizenhárom éves korában leesett egy lóról, éppen fejlődése idején. Kétségbeesett anyja az ellentmondó orvosi vélemények alapján sorba járta vele a legkülönbözőbb fürdőhelyeket

Azután hírül hozták egyszer, hogy a szigorúlelkű, de családjának pótolhatatlan anya tragikus körülmények között meghalt.

Egy este Bourboule-ban levetette kabátját, hogy a kezelésre kísért Marie vállát takarja le vele. Tüdőgyulladást kapott, amely öt nap múlva elvitte.

Az apa félőrülten vitte haza leányát és a felesége holttestét.

Azóta, hogy az anya elment, a család ügyei hovatovább annál bonyolultabbakká váltak az építész kezében. Meggondolás nélkül szórta vagyonát vállalkozások feneketlen mélységébe.

Marie nem kelt föl többet nyugágyáról. Blanche vezette a háztartást és amellett makacs kitartással tanult, hogy oklevelét elnyerje, szinte előre sejtve, hogy egy napon kenyeret kell majd keresnie.

Pierre előtt a zavaros, félig elfelejtett események seregéből hirtelen tiszta kép jelent meg.

Gyönge egészségé miatt újabb szabadságot vett. Huszonnegyedik évét töltötte be, de sokat késett, még csak a négy legalacsonyabb fokozatot érte el.

Gyermekkori játékai színterén, a Guersainték kertjében, Neuilly-ben lezajló jelenet határozott részletekkel alakult ki emlékezetében.

Kitolták a Marie nyugágyát a kert végére, nagy, árnyas fák alá, közel a közös kerítéshez. Egyedül maradtak ketten az őszi délután szomorú csöndjében. Marie mély gyászt viselt anyja miatt és erőtlen lábbal feküdt; Pierre, szintén feketébe öltözve - már reverendát viselt -, egy vasszéken ült mellette.

A leány már öt év óta szenvedett. Tizennyolc éves múlt, lesoványodott, elvesztette színét, mégis bájos maradt aranyszínű hajával. Azt nem kezdte ki a betegség.

Pierre úgy tudta, hogy örökre nyomorék lesz, sohasem lehet belőle asszony, a betegség nemileg is károsan hatott reá.

Az orvosok lassanként elhagyták; úgysem tudtak segíteni rajta.

Legalább is Marie ilyesmit beszélt azon a komor őszi délutánon, amikor sárguló falevelek hullottak reájuk. Nem emlékezett már szavaira, csak sápadt mosolyára, bájos, fiatal arcára és az életét sajnáló kétségbeesésére.

Lassanként ráeszmélt, hogy Marie fölidézi búcsúzkodásuk rég elmúlt napját, ugyanezen a helyen, a kerítés mögött, a lombokon átszűrődő napsütésben; mintha azóta meghalt volna minden: könnyeik, ölelkezésük, csókjuk, fogadkozásuk, hogy boldogságra találkoznak majd egyszer.

Igen, találkoztak, de hogyan? A leány halni készül és Pierre a világi életre hal meg.

Ha az orvosok kimondták az Ítéletet, hogy Marie sohase lesz asszony, se feleség, se anya, attól a pillanattól kezdve ő is lemondott arról, hogy férfi legyen, megsemmisülhet Istenben, anyja úgyis Istennek adta.

Most is érezte az utolsó találkozás édes-bús keservét. Marie szomorú mosollyal beszélt hajdani gyerekeskedéseikről és arról, hogy Pierre boldog lesz majd az Isten szolgálatában. Elérzékenyülve kérte, hogy hívja meg, amikor első miséjét fogja mondani.

Saint-Maure állomásnál megint fölriasztotta Pierre-t álmodozásából a sürgés-forgás zaja és figyelme a kocsi belsejére irányult.

Újabb krízistől, ájulásoktól tartott. De a szenvedő arcok mit sem változtak, ugyanaz a kifejezés ült rajtuk: az oly lassan közeledő isteni segítség aggódva várása.

Sabathier