Kalifornia

By Eric Knight

A regény magyar címe a cselekmény helyszínére utal, bár az eredeti angol cím sokkal jobban visszaadja a mondanivalót: A feketét játszod meg, és a piros jön ki. Ez egyben utal a szerencsejátékok amerikai hazájára, Kaliforniára, valamint az élet fent és lent jellegére. A regény főhőse egyes szám első személyben meséli el miként jut el Kaliforniába, ahol kis híján az életébe kerülő eseményeken megy át, majd tapasztalatokban gazdagodva, derűs felsőbbrendűséggel miként áll tovább. A történet önmagában is remek, ám Knight remek karakterteremtő képességével filmszerűvé válik: az ötven fejezet akár egy film 50 jelenete pereg előttünk.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9789634749813

Book preview

Eric Knight

KALIFORNIA

fordította

Nádler Pálma

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-981-3 EPUB

ISBN 978-963-474-982-0 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

A mű eredeti címe:

You play the black and the red comes up

Első kiadás: 1940

Az elektronikus kiadás az 1946. évi

magyar nyelvű kiadás alapján készült

A borító Hilma af Klint (1862 – 1944)

festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Jennie-nek,

aki az elégedettségbe burkolózik

1.

Éjfélkor lejárt a váltás. Amikor feljöttem és megláttam, hogy a kocsmaablak nem világos, tudtam, hogy Lois itt hagyott.

Bizonyosan tudtam, épp úgy, mint ahogyan azt is bizonyosan tudtam, hogy cédula lesz a kispárnán.

Amikor elolvastam, nem is izgatott. Bezártam a házat és lementem megint a dombról a kocsmához. Valahogy reméltem, világosság lesz majd az ablakban és minden rendben lesz megint. De hiába reméltem.

Egészen sötét volt odabent minden. Amikor benéztem az ablakon, az utcai lámpa fényénél láttam, hogy egy törülgetőrongy hever a pulton, úgy, ahogy odatette. Még azt a fáradságot is restellte, hogy elmosogasson, mielőtt elmegy.

Arra gondoltam, legalább elmosogathatott volna, bár ez igazán mindegy. Jó kis hely volt. Odabent táblákat szögeztem ki, hogy „Nem Tudjuk, Anyus Hol Jár, De Az Apust Jégre Tettük, meg „Ha Az Asszony Nem Tud Főzni, Hagyd Az Ágyban És Étkezz Nálunk és más ilyenféléket.

Kívül kék meg sárga kockákkal festettem tele a ház oldalát, mint egy sakktáblát, hogy a teherautósofőrök Dallas felé menet mindig emlékezzenek rá. Egy nagy lógó táblánk is volt: „Dick Kocsmája, Lois Főztjével". Néha arra gondoltam, neonfényt is szemelek rá.

Egy idő múlva megint lementem a dombról. Nem mentem a kocsmába. Tudtam, nem lenne jó dolog, mert azt is tudtam, mi történt. Pedig nem is gondoltam rá azelőtt. Mintha valami megmondta volna nekem, olyan biztosan, mintha ott lettem volna és végignéztem volna az egészet.

Luisnak csak ki kellett lesnie a pillanatot, amikor délután munkába mentem és ki kellett vennie a kiskasszából a kétszázharminc dollárt, amit összeraktunk. Aztán felöltöztette Dickie-t a legjobb ruhájába, otthagyta nekem a cédulát a párnán és még el is érte az 5.15-öst a Part felé.

Tudtam, hogy odament. Hiszen Lois mindig őrjöngött Hollywoodért. Unokatestvérei éltek Los Angelesben. Hozzájuk ment. Azt írta a cédulán, soha nem találom meg, de év tudtam, hogy megtalálom. A cédula szerint azért hagyott el, mert morcos vagyok és durva és minden szórakozást sajnálok tőle. Ezért elviszi Dickie-t valami jobb helyre, mint ez a nyomorult oklahomai bányaváros. Sohasem fogom megtalálni őket, mert messzire mennek. De én tudtam, hogy Hollywoodba ment, mert mindig azért őrjöngött, hogy bejusson a filmhez. Lementem a sínekhez és vártam a sötétben, hogy megjöjjön a 3.20-as nyugati teher, aztán felugrottam rá. Felültem a fékezőbódé tetejére és ott üldögéltem, néztem vissza, Sokáig látszott, hogy izzanak a kohók. Lehet, hogy tizenöt mérföldre is ellátszott.

Ott ültem és hideg volt, de nem gondolhattam rá. Úgy éreztem magam, mintha fából lettem volna. Pontosan úgy éreztem magam.

Ezen az éjszakán úgy összefagytam, hogy mikor a teher napkeltekor megállt Apache Gabnál, vizet venni és én le akartam mászni, a hideg úgy megdermesztett, hogy nem tudtam belekapaszkodni a vashágcsóba. Tíz láb magasból egyenesen a fenekemre estem. Egy legény megkérdezte:

- Óla, que cosa?

- Nada, - feleltem.

Ezzel a mexikóival lementünk az egyik nyitott vagonhoz. Egész csokorra való legény ült benne. Valamennyien Kaliforniába mentek, mert volt ott egy ember, aki meg akarta magát választatni kormányzónak és minden pénzt el fog venni a milliomosoktól, hogy minden munkanélkülinek ötven dollárt adjon egy héten. Békétlenkedtek, hogy a vonat lassú. Idejében ott akartak lenni.

Amikor megint megindultunk, ott ültünk a vágón nyitott ajtajánál, néztük a lapos vidéket és hallgattuk, hogy kattog a vonat a síneken. Az egyik sarokban egy vénember ült és nagyokat sóhajtott. Megkérdeztem, mi baja.

- Nehezen bírja, - mondta az egyik legény, aztán rákiáltott az öregre: - Pofa be, rongyos!

- Éhes vagyok, - mondta az öreg ember és felült. Olyan mocskos volt, mint egy birka.

- Azt hittem, azt mondja, éhes, - felelte a legény. Csúfondárosan mondta, magas hangon, mint egy madár.

- Két napja ezt hajtogatja, - mondta egy másik. – Majd, ha Kaliforniába érünk, eszünk.

Aztán mind összébb rukkoltak, mint a pulykák az ülőn és azt kezdték tárgyalni, mit csinálnak majd az első ötven dollárral, amit a kormányzó ad nekik. Én rágyújtottam egy cigarettára, mire mind abbahagyták a beszédet és úgy néztek rám, mint a borjú az újkapura. Hát kiosztottam az összest.

Délután megálltunk egy kis vacak állomáson. Lemásztam és vettem egy dollárért tíz babkonzervet. Amikor visszamentem és kiosztottam közöttük, a pokolba akartak küldeni, amiért olyan hülye voltam, hogy nem hoztam konzervnyitót is magammal. Az egyik embernek azonban volt egy éles kése, hát valamennyien felnyithattuk a dobozunkat, csak amikor az öreg emberre került a sor, mondták, hogy elveszett a kés. Majd megőrült, sírni kezdett és szét akarta ütni a dobozt. Órákig azzal szórakoztak, hogy azt mondták, elveszett a kés, csak aztán adták oda neki. Sötétedéskor megálltunk egy kitérőnél és az egyik legény azzal rohant oda, hogy a másik kocsiban két lány van. Erre valamennyien kiugráltak és úgy futottak a sínek között, mint a staféták. Csak a mexikói és a néger maradt ott. Az öreg ember is elment, de visszajött éppen, amikor megindultunk. Azt mondta, a többiek nem engedték be, mert túlságosan öreg.

Így aztán négyen maradtunk a kocsiban, a mexikói, a néger, az öregember meg én. Valamennyien behúzódtunk a kocsi egy-egy sarkába és lefeküdtünk. Idővel az öreg-ember megint sóhajtozni kezdett, pedig megkapta a babkonzervjét. Hallottam, mert felébredtem, de egy idő múlva ő is elaludt.

Másnap elértük a dombokat és meleg lett. Meleg vidék volt, csak kaktusz nőtt a dombokon és a csorda is korcs és keshedt volt, amint ott kérődzött a hőségben. Egy helyen néhány csordást láttam, éppen a kaktusz tüskéit égették le, fáklyával, hogy a marha legelhessen belőle, de a csordának, mintha már nem is kellett volna az a kóró, olyan messzire szétszéledt. Mégis azt gondoltam, ügyes dolog volt megherélni a kaktuszt. - Úgy kell neki, - most majd lelegeli a csorda.

Bizonyos, hogy száraz vidék, - forró és száraz és majd meghaltunk az italért. De nem tehettünk egyebet, mint hogy vártunk és reméltük, majd megállunk egy víztoronynál.

A következő éjszaka egyszerre csak arra ébredtem fel, hogy a teher megállt egy tartálynál és valami nagy világosság fénylik erősen a sötétben. Kiugrottam, hogy vizet szerezzek, de egy hosszú gumibottal a lábamra csaptak, hogy maradjak odabent.

Először azt hittem, a vasúti rendőrség és össze akarnak fogni bennünket, pedig már nem is fogdossák össze a csavargókat. Annyi a vándorlegény, hogy a vasúti csapatok is megijednének, ha mind össze kellene szedniük őket. Úgy megtelnének a börtönök a városokban, hogy a rendőrség senkit sem tartóztathatna le többé. Most visszakergetik őket a tehervonatokra, hogy továbbmenjenek. Egyszerűen nem engedik meg, hogy kiszálljon náluk az ember.

Ebben a városban vagy ötvenen pucoltak ki a börtönből és most felrakták őket a teherre. Abba a vagonba lökdösték be, amelyikben én ültem. Ahogy másztak fel a vagonba, mindegyik kapott egyet a gumibottal a fenekére. Apait, anyait beleadta a rendőr az útravalóba.

Valamennyit megverték, egy hosszú legényt kivéve, aki egy haranglábhoz hasonlított. Ez a hatalmas alak csak éppen megfordult és ránézett a rendőrre. A rendőr visszanézett rá, mintha elszégyellte volna magát, aztán gyorsan megtöltött egy revolvert és a nagy legény övébe lenyomta. Így ez a legény anélkül került fel hozzánk, hogy a gumibot megvakarta volna a hátulsóját.

Addig tömték a vagont, amíg majdnem szétrepedt. Én tudtam, hogy innom kell, hát odahívtam az egyik malomkerékkalapos alakot és megmondtam neki, hogy két napja nem ittam.

- Az nem az én dolgom, - felelte.

- Nézze, adok magának egy dollárt, ha megengedi, hogy igyam valahol, - mondtam.

- Nem engedhetem meg, hogy leszálljon, - mondta erre ő, - de adja ide a dollárt és hozok inni magának.

Olyan szomjas voltam, hogy bele kellett egyeznem. Odaadtam neki a dollárt, de nem jött vissza. A többiek betolták az ajtót és hallottuk, hogy be is lakatolták. Mocskos dolog volt, bezárni a vagont, amikor így teletömték emberrel. A legények mind az ajtót verték és piszkolták a rendőröket mindennek, ami eszükbe jutott, de ez nem változtatott a dolgon. Hamarosan egyet rándult a vonat és megindult, mi pedig egymásra dűltünk, összekeveredtünk és birkóztunk odabent.

Aztán belefáradtunk és egy idő múlva már láttunk is valamit a sötétben. Hallottam, hogy az öregember megint kérődzik és sóhajtozik, az új legények pedig azt mondják neki, fogja be a száját. De nem fogta be, amíg a nagy legény azt nem mondta a többinek, csukják be a bagólesőjét. Hallottam, hogy addig ütötték, amíg el nem hallgatott.

A nagy legény valami királyféle volt közöttük, a többi mindent megtett, amit mondott nekik.

Én ott feküdtem a sarokban ezen az éjszakán is, Dickie-re gondoltam és arra, hogy szerezzem vissza. Akkor majd igazi férfit csinálok belőle, iskolába küldöm és gondoskodom róla, hogy jó nagy műveltséget szerezhessen magának. Én majd megtanítom bokszolni és igazi férfit csinálok belőle.

Olyan sokáig gondoltam erre, amilyen sokáig csak tudtam. Akkor a csavargókirály azt mondta, mindenki vigye oda neki az újságját. Mindegyiknek újság volt a kabátjában gombolva, hogy melegen tartsa és némelyik felül is újságot viselt kendő helyett/ Az egyik csavargó odajött hozzám a sötétben, de megmondtam neki, hogy nekem nincs újságom.

Ezután a csavargókirály azt mondta, néhány kabátra van szüksége. Lehúzták a kabátot az öregemberről. Én hallottam, hogy sóhajtozik, de igazán halkan. Ezt is vesztére tette.

Egy csavargó odajött hozzám és azt mondta, adjam oda a kabátomat.

- Ki mondja? - kérdeztem.

- A nagy John mondja.

- Jöjjön ide és vegye el, - mondtam én.

Álltam a sarokban és vártam. Nem vagyok olyan kis legény és valamikor a tengerészetnél majdnem én voltam a középsúlyú bajnok. És az ember nem gyengül el éppen, ha naponta nyolc óra hosszat horganyércet lapátol. Főleg pedig ki szerettem volna adni valakire mindazt, amit Lois és a többi dolog gyűjtött össze bennem.

Egy idő múlva a csavargó visszajött és kifejtette, hogy ő dörzsölt vagány.

- Figyelj ide, testvér, - mondta, - a nagy John vár. Nem szeret várni. Elég most egy okos szó.

- Igaz, - mondtam én, - de egy rúgás felér két pofonnal.

- Igazad van, te rohadt. Úgy elbánok veled, mint az öreg Grant Richmonddal, - felelte.

- Bűzlesz, - mondtam neki, - bűzlik az apád, bűzlik az anyád is. Az egész családod bűzlik.

- Jól van, - mondta végül, - hát ha te ilyen rohadt akarsz lenni!

Elment és hallottam, hogy a négerrel beszél. A fekete tudta, hogy ezek között a fehérek között semmire sem mehet, hát levetette a kabátját és azt mondta:

- Yes, suh! Yes, suh!

A hangja nagyon négeres volt, lágy és udvarias.

Egy idő múlva elcsendesedtek és mind elaludtunk, majdnem egymás tetején. Gondoltam, most majd elintéznek, de sokkal fáradtabb és szomjasabb voltam, semhogy én intézhettem volna el őket. Inkább aludtam.

Nem nagyon tudom, mi történt ezután. Furcsa, de sötétben az ember nem látja pontosan a dolgokat. Néha tudtam, hogy nappal van, mert a deszkák résein át fényszivárgott be. Megpróbáltam kiszámítani, mikor szállunk ki, de nem tudtam, hol vagyunk. Néha a sivatag szikes szagát éreztem és úgy gondoltam, Arizonában járunk. Aztán éreztük, hogy egy második mozdonyt kapcsolnak fel. Hegyre mentünk és majdnem halálra fagytunk valamennyien, mert 0° körül járhatott a vagonban. Azt hiszem, csak azért maradtunk életben, mert úgy össze voltunk zsúfolva.

Nem tudok visszaemlékezni, hogy hány hegy és hány domb volt ott New Mexicóban és Arizonában, de végül is melegebb lett, mint eddig bármikor és úgy gondoltam, átmentünk a vízválasztón. Akkor aztán csak rosszabb lett, hogy annyian voltunk a vagonban, ahelyett, hogy jobb lett volna. Mind levetettük az ingünket és félmeztelenül feküdtünk. Csak úgy dűlt rólunk az izzadtság. Az erősebb legények ellökdösték a többit, hogy a padló hasadékaira fekhessenek és a szájukat odatapasztva egy kis friss levegőt szippantsanak.

Ott feküdtem lehetőleg mozdulatlanul és a gumimat rágtam, hogy nedves legyen a szájam, de ez nem volt elég, mert éreztem, hogy a torkom száraz, a garatom recseg, a szájam pedig nyitva van és megrepedezett. így ment ez végig, amíg csak hirtelen meg nem álltunk és az egész banda el nem kezdett üvölteni és döngetni az ajtót. Aztán hallottuk, hogy valaki ott van