A kis Kató

By Martha Giese

Mindannyian ismerjük a "békebeli" kifejezést. Van békebeli szaloncukor, boldog békeidők, s mindez valamikor a XX. század elejére datálódik. Amikor minden bájos, ártatlan, szeplőtelen volt. Nos, a serdületlen leányoknak íródott történetek is ilyen "békebeli" írások. A kis Kató története derűs, rózsaszín, némi tanulsággal szórakoztató, és egyszerű bája és derüje máig világít: az erős hit, mely minden nehézségen átsegít. A történet egyszerű bája ma is elragad, mosolyt csal ajkunkra, s bár tudjuk, hogy az élet egyáltalán nem ilyen, mégis, elhisszük, hogy lehet (vagy egyszer lehetett) ilyen is. Olvassák mosolyogva, akár apróbb gyermekeknek, akár saját gyermekkorunkra emlékezve. A kötetet Sárosi Bella fordította.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Feb 25, 2020
• ISBN: 9789634749189

Book preview

Martha Giese

A KIS KATÓ

ELBESZÉLÉS JÓ KIS LÁNYKÁK RÉSZÉRE

fordította

Sárosi Bella

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-918-9 EPUB

ISBN 978-963-474-919-6 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

magyar kiadás: 1925 körül

A borító Frederick George Cotman (1850 – 1920) Spellbound

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I. fejezet

Rámás mester unokái

Nagyban várták már a nyarat. Számtalan búzakalász lengette bojtos-rojtos koronáját; lángvörös ruhában pipacsok pompáztak mindenfelé és meg-megigazgatták az ágas-bogas koronát a fejükön. Szende búzavirágok vegyültek közéjük.

Ne találja Nyár uram pusztán a birodalmát!

Tömérdek zsenge tavaszi virág megszökött már. Némelyik nem tűrte a perzselő napsugarakat, más a kaszák, sarlók elől rettegett, melyeket itt-ott már pengettek az aratók.

A patakmenti réten - melyet Rámás Péter uram, a takács tart haszonbérben - le van már a fű kaszálva. Két unokája, Bandi és Kató tették ezt. Amint vége lett az iskolának, kijöttek ide. Kezdetben csevegtek hellyel-közzel kissé, kergették a hímes pilléket. Kezdetben, - de később annál szorgalmasabban dolgoztak.

A szorgos Kató rá sem hederít a buksi, talpas béka komára, amint az - fáradhatatlanul brekegve - mindig ott lábatlankodik, lépten-nyomon ott ugrál előtte. Pedig a békák néha érdekes, dolgokat tudnak ám elmondani!

Bandi meg sem látta azt a kicsi tücsköt, aki olyan kecses táncot lejtett az ő gereblyéje körül a maga ciripelte muzsika hangjai mellett.

Az idő már estére hajlott, mire odakiáltotta a nővérének: Készen! - Az ő szénája már mind szépen meg volt forgatva.

Lefeküdt a földre, hatalmasat nyújtózott, csak úgy roppant bele minden csontja, és közben erősen ráfujt forró tenyerére. Mert azt ugyancsak feltörte ám a gereblye nyele!

Nemsokára Kató is elkészült a dolgával.

- Tán bizony el sem fáradtál? - kérdezte Bandi tőle, mikor olyan könnyed léptekkel sietett feléje. - Pedig én éppen azt gondoltam magamban: Na, a Katót is ölbe kell ma hazavinnem.

- Te? - kacagott az jóízűen. - Mióta lettél nagyobb nálamnál?

Bandi egy bukfenccel egyszeriben talpra állt, erősen kihúzta magát - és Kató csak úgy ámult-bámult. Csakugyan, félfejjel magasabbra nőtt nálánál. Az utóbbi idők eseményei nem engedték erre figyelniük, más pedig ki vette volna észre?

Azelőtt, amig a szülők éltek, gyakran mondták nekik: Első tekintetre meglátni, hogy ikertestvérek vagytok. Egyenlő magasak, szöszkék és kékszeműek. - De most! Ugyan ki törődnék most ezzel?

- Siessünk, hogy mielőbb hazakerüljünk! - unszolta Kató.

A széna alá rejtették gereblyéiket; itt nyugodtan csücsülhetnek holnapig. Ember ritkán téved erre, annál több gólya; de azok békákra vadásznak, nem pedig gereblyékre.

Míg Kató harisnyát, erős bőrcipőt húzott napsütötte, barna lábacskáira, Bandi belepacskolt a rét mellet csörgedező patakba.

Szívesen ivott volna belőle, mert nagyon szomjazott, de a sekély víz lomhán, zavarosan folydogált.

- Vajon egészen üres-e már a barna kávéspalack, a füzesek alján? - Odaszaladt, kihúzta szétázott papírdugóját és utolsó cseppig megitta a benne levő folyadékot.

- Kati, hát te nem innál? - kínálta és sunyi mosollyal nyújtotta neki a palackot.

És a szegény Kató langyos kávé helyett vastagon őrlött kávéalját és pótkávé-darabokat nyelt. Bezzeg kamatostól fizetett volna e csínyért Bandinak, ha az el nem szalad, míg ő köhögni, kacagni volt kénytelen.

Aztán sietve összeszedte minden cókmókját. A portól, szénaszálaktól menet közben tisztogatta meg a ruha- ját. És mégis utolérte pajkos fivérét, mert annak futás közben baja esett.

Szomorúan, megszeppenve állt az út közepén és illesztgette, nyomogatta egymáshoz a törött kávéspalack cserepeit.

Most ketten nyomogatták, illesztgették – csak nem akart ép lenni többé! Szomorú kilátások a holnapra nézve! Kató tudta, hogy nincs otthon egy másik palack.

Az országúinál elváltak. Bandi egy szóra átszaladt barátjához, Széles Petihez. Meg akarta neki mondani, hogy ma nem fogott cserére alkalmas lepkét; míg Kató az úgynevezett „Zug"-ba vezető ösvényre tért. Kicsi, szürkére meszelt ház volt célja, mely felé serényen lépegetett.

Bandival és a két kicsinnyel alig néhány hét előtt költöztek ide, a nagyapához. Rámás Péter takácsmesterhez. A két idősebb gyermeknek nagyon nehezére esett szülőfalujuktól, Eresházától megválni. Kató hátrafelé ment, mint a rák, amig csak láthatta a bíróék kémény én a gólyafészket. De aztán kis dombon kellett lemenniük, és a gólyafészek eltűnt szemei elől. És mikor egy idő múlva - szomorú gondolataiba merülve - megállt, Bendéné őt és Bandit maga mellé szólította.

„Komolyan kell beszélnem a gyermekekkel, de különösen a leánnyal - gondolta magában. - Kötelességein, mert keresztanyjuk vagyok". És mondott is az áldott jó asszony jóságos, igaz szavakat, melyek mégis mázsányi teherként nehezedtek a Kató lelkére.

- Ha jól tudom, e télen lettetek tíz évesek! - mondta. - Igen? No, akkor okosnak is kell lennetek! A ti korotokban én már pesztonka voltam, gyermekeket gondoztam és más effélét végeztem. Ne higyjétek, hogy az öreg ember házában olyan dolgotok lesz, mint volt édesanyátok mellett. Nem bizony! Fele olyan sem, annak vége örökre! De ezen nem változtat sem a pityergés, sem a sopánkodás. Nagy atyátoknak is elég baj ez. Az ő korában már nem egykönnyen szokja meg az ember, hogy gyermekekkel bíbelődjék. A két kicsikével pedig, tudom meg fog gyűlni a baja. Legyen gondotok, hogy ki ne fogyjon a türelemből; mert ha ez megesnék, el- küldhet benneteket magától, kit erre, kit arra. De neked, okos nagy lányom, elég éber a szemed, nézz körül és lásd meg, ha baj van készülőben. Rajtad áll, hogy minden rendben folyjon.

Cseveghettek neki ezután kis testvérkéi, Marcsu és Pista; fütyülhetett Bandi gégeszakadásig, a madarakkal versenyt, Katónak mindig e szavak csengtek a fülében: „Rajtad áll!" - Oh, mit tegyen, hogy jól tegyen? Édesanyjának örömmel segített mindenben, de amit Bendéné reá rótt, az bizonyára ezerszer nehezebb feladat. Amennyire tőle telik, igyekezni fog neki megfelelni; vigyázni fog testvéreire, mint a két szeme fényére. A keresztmama bizonyosan erre célzott.

Egy idő múlva néhány lépésnyire elmaradt a többiek mögött, egymásba kulcsolta kezeit, felnézett a felhőtlen égre és halkan igy szólt:

- Istenem, édes, jó anyácskám, segítsetek, hogy a nagypapa el ne küldjön magától, az egyiket erre, a másikat arra. Úgy megsiratnám testvérkéimet, mintha meghaltak volna.

Akkor remegve, dobogó szívvel lépett a nagyapa elé. Ma sokkal nyugodtabban lépte át a ház küszöbét

- Kallósné átüzent, hogy ma nem jöhet el! - kiáltotta feléje a nagyapa, a sötét konyhából jövet.

- Mindent magunknak kell tennünk! - tódította meg Pistuka tudákosan, és sietve az öreg takács nyomában tipegett.

Kató tüstént segítségül ajánlkozott:

- Szabad megfejnem a kecskéket? - kérdezte.

- Az már megvan! - volt a válasz.

Egy pillanatig némán, tűnődve állt, aztán - anélkül, hogy sokat kérdezősködnék - ügyesen, jókedvűen segített a nagyapának a házi dolgot elvégezni.

Nemsokára elkészült a vacsora. Bandi ezalatt megírta iskolai feladványát. Jól - természetesen - nem csinálhatta meg oly rövid idő alatt. Jujujuj! Most meg - mert nem volt itatós papirosa - kezével rátapicgált a nedves főnevekre, és egészen elmázolta a halvány tintát.

Rámás mester asztalhoz ült. Bandinak félre kellett tenni a füzetet. Kató futólag belenézett. „No, ezzel ugyan nem fog valami nagy dicséretet aratni az iskolában! - cikkázott át agyán. - Biztosan becsukják, és éppen holnap".

- Imádkozz, Kató! - kellett őt a nagyapának intenie. Aztán pompásan esett a szerény vacsora. Egykettőre eltűnt a jó, habos tej és foszlós kenyér. Marcsu - mint rendesen - elszunnyadt, alig, hogy megitta tejét, megette kenyerét; a morzsák még körül voltak ragadva a szája szélén. Kató hamarosan lefektette kis nővérét. Közös kamrácskájuk odaát volt a pitvaron túl.

A kicsike rövid néhány pillanat múlva édesen aludt. Kató még