Kun vezérek leszármazottai Kelet-Európában

By Szultan Talevics Katancsijev

Kunok, kipcsakok – a sztyeppe középkori történelmében kulcsszerepet játszó népesség családi kapcsolatai elevenednek meg e kötetben. Katancsijev Szultan Talevics észak-kaukázusi (azon belül is kabard-balkáriai) családtörténész ugyanis a XIII–XIV. századi kunok történelmi szerepét, etnikai és politikai folyamatait főleg a kun előkelők házassági kapcsolatai és későbbi családtörténetükön keresztül láttatja. A szerző maga is a Magyarországon 1241-ben meggyilkolt Kötöny kun vezér (kán) nemzetségének leszármazottja; azon a földön él, ahol Besse János, a híres magyar néprajzkutató utazó járt a XIX. század elején, hogy felkeresse őseink leszármazottait, általa feltételezett rokonainkat.
 A kunok jelentős része a XIII. században nemcsak Magyarországra települt be, hanem a Kaukázus északi előterébe és a Balkánra is jutott belőlük, sőt, az egykori orosz fejedelemségek – akikkel hosszú ideig hadakoztak – szintén befogadtak kunokat, akik előkelő családokba is beházasodtak. Kun volt például Alekszandr Jaroszlavics Nyevszkijnek, 1242-ben, a „Jégcsatában” a livóniai német lovagrend hadseregét leverő vezérnek az egyik nagyanyja, de családi kapcsolatok fűzték a kun fejedelmeket például Borisz Godunov cárhoz is. Minderről szinte semmit sem tud az érdeklődő magyar közvélemény. A szerző bőven értekezik könyvében az észak-kaukázusi családok és nemzetségek egymás közötti kapcsolatairól, jellegzetes családi szokásokról, amelyeket forráskutatásai és saját tapasztalatai révén ismertet, hiszen ő maga adatközlő is, nem csupán kutató. Ezekről a családi szálakról hazánkban még a szakirodalom is keveset tud.
 A kötet előszavában Erdélyi István régész-történész ad a kárpát-medencei kunokról, azok betöréseiről, majd a király általi behívásukról és történetükről rövid tájékoztatást, szakirodalmi utalásokkal.
 Sorozatunk jelen kötete kissé rendhagyó, hiszen nem egy hazánkban vagy nemzetközileg elismert tudós szerző műve, hanem egy, a saját családját, nemzetségét és őseit kutató észak-kaukázusi családtörténész életművének összefoglalása. Témája azonban teljes mértékben beleillik elképzeléseinkbe, hiszen a számunkra, magyarok számára is jelentős délkelet-európai és a magyarság egyik fontos alkotórészét is képező kunok középkori családi kapcsolatairól szól, bevallottan szubjektív stílusban és a magyar szakirodalomtól sokszor eltérő következtetésre jutó orosz nyelvű munkák alapján, azokat idézve; nem tankönyvnek vagy tudományos összefoglalásnak készült, hanem egy fontos sztyeppei nép feloldódásának egyéni értelmezését olvashatjuk benne.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632638546

Book preview

Kelet-Európában

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Vincze Ferenc

Fordította: Benkő Mihály

Szakmai lektor: Erdélyi István

Szöveggondozó: Kovács Ildikó, Bognár Antal

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Ómúltunk Tára 4.

ISSN 1789-2023

Sorozatszerkesztő: Csáji László Koppány

© Szultan T. Katancsijev, 2009

© Benkő Mihály, 2009

© Napkút Kiadó, 2019

ISBN 978 963 263 854 6

Támogatóink

Az e-book megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap

Erdélyi István

Előszó

Kötöny kán és a magyarországi kunok

A szerző Nalcsikban, a Kabard-Balkár Köztársaság fővárosában, a Kaukázus északi peremvidékén élő történész, aki már közel egy évtizede foglalkozik genealógiával, családtörténettel. Ebben a tanulmányában magyarországi kérdéseket is feszeget. Nézeteit, orosz nyelvű forrásai nyomán megadott adatait nem akartuk megváltoztatni a részben már magyarul is kiadott írásos források tekintetében, hiszen ő azok orosz fordításaiból dolgozott. Családi származása révén mind a kabard, mind pedig a balkár néppel szoros kapcsolatban áll, de – mint munkája igazolja – rendkívül erősen foglalkoztatják családja, nemzetsége régi kun kapcsolatai. Magyarországon is járt, sokat foglalkozott Kötöny kán és rokonsága családi kapcsolataival, valamint általában a kunok régi történetével. Némi túlzással ír arról, hogy a kunok a legnagyobb török etnikai néprész, amely elmagyarosodva, népünk jelentős tömegét alkotja. Tény, hogy a kunok két nagy néprésze a Kis- és a Nagykunságban mindmáig sajátos és jelentékeny keleti eredetű elemet alkot, de ne felejtsük el, hogy a náluk valamivel talán kisebb lélekszámú besenyők, szétszórtan a nyugati gyepű és a belső gyepűk mentén, szintén jelentős kun-kipcsak török nyelvű alkotóelemét jelentik a magyarságnak. Jelenleg a magukat Magyarországon kunnak valló magyarok lélekszámát a kazakok kétszázezerre teszik.

A besenyők Magyarországra való kerüléséről már Taksony fejedelem idejéből is értesülünk, aki rangos besenyő családból származó nőt vett feleségül. Besenyők betöréséről tudunk a királyi trónért folyó harcban, amikor az elfogott és Visegrádra bebörtönzött Salamon kiszabadult, és 1085-ben élükre állva behozta őket Moldvából, hogy segítsék őt a trón elnyerésében. Erdély földjét ígérte nekik a siker esetén. Azonban a vesztett csata után a besenyők visszamentek szállásterületükre.

Abu Hamid al-Garnati arab jogtudós és utazó I. András király udvarában és az országban, 1050 körül jelentős számú itteni baskírról is említést tesz az utazásairól szóló könyvében. A baskírok is a kun-kipcsak török nyelvcsaládhoz tartozó nyelven beszélnek, csakúgy, mint annak idején a kunok vagy a besenyők. Ezeknek a hazai baskíroknak a kiléte viszont sok fejtörést okoz mindmáig a kutatóknak.

A Magyarországra is betelepült kunok a magyarság egyik legjelentősebb és legnagyobb létszámú csatlakozott keleti népéből váltak magyarrá. Eredetük, kultúrájuk egyre inkább foglalkoztatja leszármazottaikat, erőteljesen keresik keleti kapcsolataikat is, annak ellenére, hogy nyelvileg már régen, a XVI. században magyarrá váltak. Katancsijev megemlíti egyik legjelesebb magyar kutatójukat is, a kun származású, fiatalon elhunyt Mándoky Kongur István nyelvészt. A kunok kultúrája jelentős hatással volt a magyar viseletre és a XIII–XIV. századi hadfelszerelésre. Műveltségükkel, nyelvükkel, embertani problémáikkal és régészeti emlékeikkel ma is több jeles magyar kutató foglalkozik, így például Pálóczi Horváth András és Selmeczi László régész, Baski Imre és Gyarmati Imre nyelvész, Henkey Gyula antropológus.

A hazai kunok eredetkérdése már a XIX. század első felében foglalkoztatta tudományos köreinket (l. pl. Fejér György akadémikus munkáit). A róluk szóló szakirodalom mennyisége nem csekély. Ebből némi válogatást adunk hazai olvasóink számára, sajnos a csupán orosz nyelven olvasó külföldi kutatók ezeket nem ismerhették, és nem ismerheti őket maga a szerző sem. Történetük első nagyszabású összefoglalását Gyárfás István adta közre a XIX. század utolsó harmadában, akinek a jelentős könyvsorozatát 1992-ben fakszimilében újra kiadták.

A kunok eredetéről ma már azonban sokkal többet tudunk (Marvazi, 19742).

Mielőtt a kunok megérkeztek hozzánk

A nomád kunok, de mint utóbb kiderült, tulajdonképpen úzok (az orosz forrásokban guzok), 1068-ban törtek be Magyarországra először, és maga Salamon király, valamint a két királyi herceg, Géza és László vették fel velük a magyar seregek élén sikeresen a küzdelmet. Ennek érdekes nyoma maradt középkori művészetünkben. László – a későbbi Szent László királyunk – és egy „leányrabló kun" párviadala igen sok magyarországi és erdélyi templomi falképen és a Thúróczy-krónikában is megjelent, nyilvánvalóan annak népszerű szóbeli, balladisztikus előadásával egyidejűleg. A (Volgai Bolgárországot orosz szövetségeseikkel együtt legyőző) torkokkal rokon úzokat maguk előtt hömpölygetve vonultak nyugat felé a kunok a népek sztyeppei országútján. Az úzoknak a Kárpátok vonulata egyáltalán nem jelentett akadályt, hiszen legalább fél tucat hágó állt rendelkezésükre a betöréshez. Keleti részeik, dél felé törekedve, végső eredményként létrehozták a Szeldzsuk Birodalmat, miközben a sztyeppén vonuló néprészeik azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy egyesülve a birodalom seregeivel, Bizáncot fogják elfoglalni. A besenyők vagy ellenálltak nekik és felőrlődtek, vagy pedig kényszerű módon csatlakoztak hozzájuk. A kijeviek csak később, 1055-ben támadtak rá a sztyeppei guzokra-torkokra Jaroszláv fia Vszevolod vezetésével, akinek bizánci hercegnő volt a felesége. 1060-ban a kijeviek ismét rátámadtak a torkokra, akikről többé nem tudunk a forrásokból.

Ugyancsak 1055-ben történt meg először, hogy a kijeviek Blus vezérrel az élükön vonuló kunokról kaptak híradást, azaz egy új sztyeppei népről, akikkel – nyilván megérezve a közelgő nagy veszélyt – rövidesen békét kötöttek. Honnan jött ez az új nép? A IX. és X. századi arab és a perzsa földrajzi írók adnak hírt a kimekek sztyeppei országáról. Fő törzsük az Irtis partjainál lakott, ott helyezkedett el vezetőjük, a kagán központi nyári szállása. Az ismeretlen szerző által írt, Hudud al Alam elnevezést viselő perzsa nyelvű forrás arról ír, hogy a kimekek az Urál hegység déli részében laktak. A kipcsakok és a kimekek területe ott az erdővidék (a tajga) népeivel volt határos. Az Aral-tengertől északra az oguzok legelői mellett helyezkedtek el. Békeidőben egymás legelőit is használhatták. Nyugati szomszédaik a baskírok voltak. Azt is tudjuk egy XII. századi forrásból, hogy a legelőváltó nomád állattartás mellett földművelést is folytattak, legalábbis a IX. század végétől egyre intenzívebben.

A kipcsakok, másik nevükön a polovecek, a XI. század elejétől indultak meg nyugat felé. Rövidesen uralmuk alá vetették a Kárpátoktól keletre elterülő sztyeppéket, az Al-Dunától a Jaik (Dzsaih) folyóig. Rövidesen a Kijevi Russzal kerültek egyre-másra fegyveres összetűzésbe, így például 1071-ben, de aztán már a Bizánci Birodalomba is betörtek 1078-ban, amikor Adrianupoliszt – Drinápolyt (a mai Edirnét, Törökország európai területén) vették ostrom alá, a besenyőkkel együtt.

A