F. Scott Fitzgerald Édes Szeretteink És Más Történetek Fordította Ortutay Péter

By Ortutay Peter

A műfordításról általában annyit, hogy a csodálatos átéléssel, tisztasággal és fegyelemmel gördülő sorok olvastán az ember el sem tudja képzelni, hogy az eredeti szöveg nem a fordító eredeti magyar szövege.

Ad Bozont délelőttje
Én, akinek 40 éve minimum 3 kutyám volt – közel se tudnám így eltalálni a kutya lelket. Fitzgerald azonban, ha akar – képes kutyává változni. A tragédia itt is megjelenik, bár itt kutya-halálról van szó, melyet a játszópajtás éppen csak megérez, bár felfogni nem tud.

Ad A Zene Hatalma
Nem ez az egyetlen novella, ahol Fitzgerald képes belülről ábrázolni az orvos-nővér szerelem gyakori kifutását, ahol az orvos kilép a fiatal gyakorló évek során szinte törvényszerűen fogant szerelemből. Az orvos-nővér szerelem utánozhatatlan varázsa nem is elsősorban a nővér státus-keresése, hanem a fiatalon együtt végzett közös gyógyítás, nemritkán életmentés. Ez teszi fényessé a nappalokat, még inkább éjszakákat, hiszen a betegség nem veszi figyelembe sem a napszakokat, sem a hét-végeket és ünnepeket. Aztán jönnek a státuskérdések, az újabb, sokszor hasonlóan akut kapcsolatok, amikor többnyire az orvos az, aki szakít, vagy egyszerűen továbblép.
A sláger-számokra történő tánc az elhagyott szerelmessel ellenállhatatlanul felidézi a régi érzést, miközben még világosabbá válik, hogy nem lehet újrakezdeni.

Ad Hangyák Princetonban
Vitriolos gúnnyal megírt fajgyűlölet-ellenes mestermű. Lényegét éppen az adja, hogy nem lehet megtudni – melyik oldalon áll a szerző. Mint minden novellán – itt is átsüt a mesteri műfordítás.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Mar 20, 2020
• ISBN: 9780463650936

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

F. Scott Fitzgerald

Édes Szeretteink

és más történetek

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Smashwords

Copyright@Ortutay Péter

2020

Bozont délelőttje

Valami nagyon utálatos álmom volt, és amikor már a nózim is felébredt, körbeszaglásztam az udvart, mert hátha van ott valami, ami érdekes, de túl erősen fújt a szél.

A tálkámban csak egy darab száraz kenyér héját találtam, és ha van valami, ami szomorúbb, mint egy darab száraz kenyér héja egy szeles korareggelen, akkor ne Bozont legyen a nevem.

Koponya, mint mindig, már hajnal óta kint volt, és aztán egy egész napra eltűnt valahová. Már régóta ez volt a szokása. Játszani akartam vele egy kicsit, ezért rohantam hozzá. De azért én nem vagyok az a fajta kutya, aki azt hiszi, hogy a gazdi az Isten, még akkor sem, ha a gazdi egy öreg nigger, akinek olyan szaga van, mint mindenkinek, akik a ruhát adták neki – de nem kellett neki semmit sem adni, mert Koponya volt a legkülönb mindenki közül.

Mióta felnőttem, megértettem, hogy az emberek utálnak minden szagot a sajátjukon kívül, és Koponyával emiatt nem is volt soha semmi bajom – csak egyszer, amikor az éjszaka kellős közepén vittem neki egy csontot, ő meg egyenesen hozzám vágta, pont a két szemem közé.

***

Azt reméltem, hogy ma kimegyünk a városból és úszhatok is egyet a tóban – de semmi ilyesmi nem történt. Koponya szokásához híven beült kerekes házába és elment valahová, én meg csinálhattam, amit akarok. Nem először fogott el a vágy, hogy legyen valami állandó hasznos feladatom, de nem volt.

A legjobb barátom az utca másik végében lakott, de addig soha nem mozdult ki otthonról, míg meg nem kapta a reggelijét – úgy hogy csak a szomszédék kis szemtelen pulijával kellett megelégednem, hogy reggeli futkosásaimat elvégezhessem. Hangosan ugatva rohant ki óljából, átkozott és fenyegetett, mert tudta, hogy nem bántom.

– Ó, te undok nagy szőrgolyó! Mindjárt látni fogod, hogy akár tízszer is körbeugatlak, és még sem tudsz elkapni!

– Na persze! – mondtam, mert ezt úgy mondta, mintha komolyan gondolná. Aztán játszadoztunk, mint szoktunk – egymásnak ugrottunk, elkaptuk egymás torkát vagy lábát, hentergőztünk, futkároztunk. Ment minden, mint a karikacsapás, és egy idő után, már lihegtünk is rendesen, de vele soha sem tudok úgy elfáradni, ahogy kell, mert sokat ugrál és forog körülöttem. Én azt szeretem, ha a játszótársam igazán nekem jön és támad. Még az ilyen nyeszlett kis vakarcs is, mint ez. Egyszer véletlenül megharapott, és én aztán adtam neki.

– Ne élj vissza azzal, hogy kicsi vagy, mert fájni fog.

– Vau, ne haragudj, nem akartam.

***

Úgy hogy utána pihentünk egy kicsit, majd megkérdezte:

– Mit csinálsz a délelőtt?

– Mire gondolsz? De jegyezd meg, hogy nincs macska. Nem áll szándékomban macskák után futkosni. Te is felnőhetnél végre.

– Akkor mi lesz? Húst lopunk – vagy udvarolunk?

– Menjünk, aztán majd meglátjuk.

– Mitől lettél ilyen jó hozzám hirtelen? Milyen nagy az a kutya, akit körül akarsz szagolgatni?

Amíg a barátomra vártunk, ugattunk egy kicsit a rend kedvéért. Pontosabban szólva inkább csak a puli ugatott. Ezek a vakarcsok akár egy egész nap elvannak ugatással, és még be sem rekednek. Megugatott és körbe ugrált egy iskolába induló gyerekcsoportot is, én meg egy jó nagyot nevettem, amikor az egyik fiú odarúgott a bordái közé, mire ő vonyított egyet. Én alig ugattam valamelyest, de azt is csak tessék–lássék, hogy be ne rozsdásodjanak a hangszálaim – nem olyan kutya vagyok én, aki össze–vissza ugrál és mindent és mindenkit megugat.

***

Miután kijött a barátom, futottunk a puli után, hogy lássuk, mit talált nekünk. Jól gondoltam, nem volt ott semmi különös – csak egy kuka, melynek le lehetett tolni a fedelét az orrunkkal. Egy percig azt hittem, van valami érdekes szag benne, amitől egy kicsit izgatott lettem, de aztán, kiderült, hogy csak romlott maradék. Úgy hogy ketten a barátommal jól elláttuk a puli baját azért, hogy csak vesztegeti a drága időnket.

Egy magas hölgy nyomába szegődtünk egy darabig – csak úgy, mert volt nála egy táska, s benne hús – tudtuk, hogy nem ad belőle, de azért sosem lehet tudni! Néha úgy érzem, hogy be kell fogni az orrom, és csak menni kell valaki után, miközben úgy teszek, mintha ő lenne a gazdi, vagy pedig más valaki, aki elvisz most valahová. Néhány utcányi futás után új szagot fogtam.

– Szerelem szagot érzek – mondtam.

– Micsoda orrod van! – A barátom is beleszagolt a levegőbe, de semmit sem érzett. – Úgy látszik, öregszem… Mindent látok, de a szagok közt már nem mindig tudok eligazodni.

– Ugyan, ez csak a szél miatt van – válaszoltam, mert nem akartam, hogy megsértődjék, de valóban gyenge orra volt! Ami engem illet, úgy nekem kitűnő az orrom, de nem látok olyan jól, mint ő. Egy perc múlva azonban már ő is megérezte, ezért otthagytuk a hölgyet és visszafelé kezdtünk kocogni az utcán.

***

Vagy egy egész mérföldön át követtük a szagot, és kezdtünk már mindketten egyre jobban mérgelődni.

– Semmi értelme – mondta a barátom. – Vagy elment az eszem, vagy pedig nem egy szagot követünk, hanem legalább tízet.

– Én legalább húszat érzek.

– Ne hagyjuk abba?

– Tarts ki, már egészen közel vagyunk.

Felmentünk egy dombra és lenéztünk – na, és mit láttunk? Annyi korcs kuvasz volt ott, mint egy kutyakiállításon.

– Mellélőttünk – mondtam, és hazaindultunk.

Koponya még nem jött meg, de Szakáll már otthon volt. Elővette azt az átkozott rudat, és megpróbált megint átverni. Elém tartotta és gagyogott valamit. Pedig már régen rájöttem, hogy ez a tárgy mire való. Arra, hogy megtudja, elég bolond vagyok–e ahhoz, hogy átugorjam vagy sem. De azért nem haraptam meg, csak megkerültem. Aztán megpróbált még egy trükköt, amit mindenki megpróbál velem. Felkapta az első két lábamat, és arra akart rávenni, hogy a két hátsó lábamra állva egyensúlyozzak. Még most sem értem, hogy mire ez neki?

Aztán bekapcsolta azt a zenedobozt, amitől mindig zúg a fülem és vonítani kezdek – úgy hogy kiszöktem megint az utcára. Elment előttem egy kutya újsággal a szájában, és látszott, hogy nagyon meg van elégedve magával – egyszer én is kipróbáltam ezt a dolgot, de elfelejtettem, hogy mit viszek a fogaim között, és elmentem elásni. Hű, mit kaptam ezért Szakálltól, amikor meglátta! Rettenetesen dühös volt!

***

Egyszer csak azt látom, hogy ott kószál a barátom is az utcán. Szép nagy és fajtiszta kutya volt. Egy percig egy ismerős kisfiúval játszott, de amikor meglátott, elkezdett futni felém. Nem láttam pontosan, mi történt ezután. Dél körül járt az idő, és rengeteg kerekes ház szaladgált az utcán – amit azonnal észrevettem, az volt, hogy az egyik kerekes ház megállt, utána egy másik, és hogy néhány ember kiszállt. Az egyikkel én is odasiettem.

A barátom volt ott, az oldalán feküdt és a szájából folyt a vér; a szeme nyitva volt, de nehezen lélegzett. Mindenki izgatottan beszélt, és félrehúzták a gyepre; aztán kifutott a házból a két gazdi, egy kisfiú és egy kislány, és sírni kezdett. Én és egy másik kutya, aki ismerte, odamentünk hozzá és meg akartuk nyalni, de amikor már egészen a közelében voltunk, felült és morogni kezdett: Hrrr! Megpróbált felállni. Azt hitte, fel akarjuk falni, ha egyszer már a földön van tehetetlenül.

A kisfiú azt mondta, „Mars innen, te dög," és ez nagyon rosszul esett, mert soha életemben nem ettem kutyát, és nem is ennék, hacsak nem lennék nagyon éhes. De természetesen elsomfordáltam, hogy ne bosszantsam, és megvártam, míg egy takarón elviszik a barátomat. Ezután megszagoltuk a vérfoltot az utcán, és az egyik kutya meg is nyalta.

***

A ház előtt az udvaron vonítani kezdtem. Nem tudom, miért, de aztán bementem, hogy megnézzem, megjött–e Koponya. Amikor nem találtam, kezdtem azt hinni, hogy vele is történt valami, és nem jön vissza többé. Kimentem a tornácra, és ott vártam, de nem jött. Ezért vakarni kezdtem alul az ajtót, és beengedtek. Egy kicsit vonítottam a Szakáll előtt, mire megvakarta a fejemet.

Odasomfordáltam az ajtóhoz, és akkor láttam, hogy megjött Koponya! Épp akkor szállt ki a kerekes házból – rohantam is hozzá sebesen. Orromat a tenyérébe dugtam és noszogattam a lépcsőkön felfelé. Jó volt tudni, hogy megjött! Hozott nekem vacsorát is – maradék marhasültet, száraz kenyeret, tejet és egy jó nagy csontot. Először a húst ettem meg, aztán kilefetyeltem a tejet és megnyaltam a kenyeret, de nem ettem meg; majd megtisztogattam a fogaimat a csonton, aztán elástam, nem mélyre. Van vagy száz ilyen csontom elásva körös–körül, de nem tudom, mire tartogatom őket. Sose találom meg egyiket sem, legfeljebb véletlenül – de otthagyni őket csak úgy őrizetlenül, képtelen vagyok.

Ez után kimentem az utcára, hogy a barátommal legyek, de nem volt ott senki – a kislányon kívül, aki a hintában ült és sírt. 

A zene hatalma

I.

Egy darabig alig lehetett hallani. A sápadt kék és a krémes rózsaszín lassú vibrálásának tűnt csupán. Egy magas terem a helyszín, ahol sok volt a fiatal, akik aztán mégis csak kezdtek fülelni. Úgy látszik, már el is jutott a fülükig egy–két taktus.

Kik voltak ezek a fiatalok? De nem, most nem róluk, hanem a zenéről akarok beszélni.

Odament a zenekarhoz; a zongorista hagyta, hogy a válla felett, kissé előre hajolva elolvassa: „Részlet Vincent Youmans No, no Nanette musicaljéből."

– Köszönöm – mondta. – Szívesen dobnék valamit a trombitásnak, de ha egy bentlakónak csak egy dollár és néhány cent lapul a zsebében, akkor jobban teszi, ha nem dobálózik. Jobban teszi, ha megnősül helyette.

– Ne fájjon a feje emiatt, doktor úr. Nekem se volt sokkal több tavaly, amikor mégis úgy döntöttem, hogy megnősülök.

Amikor