No.1. Női Nyomozóiroda

By Alexander McCall Smith

Precious Ramotswe túlad atyai örökségén, és a tehenekért kapott pénzen megnyitja Botswana legjobb, egyszersmind egyetlen női magánynyomozó irodáját. Barátai – Mr. J.L.B. Maketoni autószerelő-műhely tulajdonos és széptevő, valamint a főváros leggyorsabban gépelő sikítós titkárnője, Mma Makutsi – segítségével kell megoldania egy különös apa, egy pórul járt férj, egy elvesztett középsőujj és egy elrabolt fiú esetét…

Noha a legendásan gyors észjárással, ravaszsággal és tökéletes ösztönnel megáldott, szókimondó Mma Ramotswe a botswanai élet sötét botrányainak, galádságainak és piszkos ügyeinek bugyraiba vezeti az olvasót, történetei finom humorral, rejtélyekkel és életkedvvel átszőtt, szívet melengető modern afrikai mesék.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 29, 2018
• ISBN: 9786155617546

Alexander McCall Smith

Alexander McCall Smith is the author of the award-winning series The No.1 Ladies' Detective Agency, and he now devotes his time to the writing of fiction, including the 44 Scotland Street and the Isabel Dalhousie series. He is the author of over eighty books on a wide array of subjects, and his work has been translated into forty-six languages. Before becoming a full-time writer he was for many years Professor of Medical Law at Edinburgh.

Book preview

cover.jpg

Alexander McCall Smith

No.1. Női Nyomozóiroda

A mű eredeti címe: No1. Ladies Detective Agency

Fordította: Loósz Vera

Copyright © Alexander McCall Smith, 1998

Hungarian translation © Loósz Vera, 2016

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2016)

ISBN 978 615 5617 20 1

Az e-book formátumot előállította:

BooknWalk_logo_RGB

www.bookandwalk.hu

A könyvet ajánlom Anne Gordon-Gillissnek Skóciában, valamint

Joe és Millie McKnightnak Dallasban, Texasban

Első fejezet

Az apa

Mma Ramotswénak nyomozóirodája volt Afri­kában, a Kgale-domb lábánál. Íme, az iroda vagyona: egy kis fehér furgon, két íróasztal, két szék, egy telefonkészülék, egy ősrégi írógép, egy teáskanna, amelyben Mma Ramotswe, Botswana egyetlen magánnyomozónője a vörösbokor teát főzte, végül három csésze – egy neki, egy a titkárnőjének, egy pedig az ügyfél számára. Igazából mi másra volna szüksége egy nyomozóirodának? Az efféle ügynökségek az emberi ösztönre és észre bazíroznak, Mma Ramotswénak pedig mindkettőből bőven kijutott. Ezek a tételek persze sosem szerepelnek a leltárban.

És ott volt még a kilátás, ami ugyancsak nem jelenik meg semmiféle listában. Hogy is írhatnánk le, mit láthatsz, amikor kinézel Mma Ramotswe ajtaján? Átellenben egy akácia áll, ez a tüskés fa pettyezi a Kalahári-sivatag messze elnyúló határait; nagy fehér tüskéi ijesztőek, az olívazöld levelek azonban kecsesek és finomak. Ágai közt késő délután és kora reggel, a hűvösben lármás madarakat látni vagy legalábbis hallani. Az akácia mögött, a poros út túloldalán, fák és cserjék alatt a város háztetői sorakoznak, s a láthatáron kéken reszkető hőségben valószínűtlenül hatalmasra nőtt termeszbolyoknak tűnnek a dombok.

Mindenki Mma Ramotswénak hívta, ámbár ha hivatalosabbak akartak volna lenni, Mme Mma Ra­motswénak szólították volna. Nagy termetű emberek esetében ez a helyénvaló, ám ő maga sosem használta. Tehát mindig Mma Ramotswe volt, inkább az, mint Drága Ramotswe – mely keresztnévvel vajmi kevesen dicsekedhetnek.

Jó detektív volt, és jó asszony. Mondhatni, jó asszony egy jó országban. Imádta a hazáját, Botswanát, a béke honát, és imádta Afrikát a megpróbáltatásai miatt. „Nem szégyellem afrikai patriótának nevezni magam – mondogatta. – Isten minden teremtményét szeretem, de ahhoz különösen értek, hogy miként kell az ezen a helyen élő embereket szeretni. Ők a népem, a fivéreim, a nővéreim, és kötelességem segíteni rajtuk életük titokzatos ügyeinek megoldásában. Ez a hivatásom."

Tétlen pillanatokban, amikor nem kellett sürgető dolgokkal foglalkoznia, és szemlátomást mindenki álmos volt a hőségtől, Mma Ramotswe mindig az akácia alá telepedett. Noha poros hely volt az ücsörgéshez, s a csirkék meg-megcsipkedték a lábfejét, mégis serkentette a gondolkodást. Itt szokott elmélkedni azokon a témákon, amiket a mindennapi életben oly könnyen félresöprünk.

Korábban minden valami más volt, merengett. Itt vagyok én, az egyetlen magánnyomozónő egész Botswanában. A saját irodám előtt üldögélek, ám alig néhány évvel ezelőtt ez nem nyomozóiroda volt, korábban még épület sem állt ezen a helyen, csak az akáciák, meg nagy távolban a folyómeder, azon túl pedig, oly közel a Kalahári.

Akkoriban még Botswana sem létezett, csak Be­csuánaföld Protektorátus, még régebben Khama országa meg az oroszlánok a sörényükbe kapaszkodó száraz széllel. De nézd csak meg most! Itt, Gabo­ronéban létezik egy nyomozóiroda – én, a kövér magándetektív előtte üldögélek, és azon töprenkedem, hogy ami ma ilyen, holnap valami egészen mássá változik.

Az 1. számú Női Nyomozóiroda ötlete Mma Ra­motswe agyában fogant meg, ő alapította, mégpedig az apja teheneinek eladásából. Obed Ramotswénak hatalmas gulyája volt, és ez az egyetlen gyermeke, így minden egyes marha, mind a száznyolcvan, a fehér brahmin bikákat is beleértve, amelyek nagyszüleit ő maga tenyésztette, a lányára szállt. Az állatokat a távoli legelőről terelték Mochudiba, ahol a porban vártak a fecsegő pásztorfiúk tekintete előtt, amíg meg nem érkezett az állatkereskedő.

Nagyszerű árat értek el, ugyanis abban az évben sokat esett az eső, és nedvdús volt a fű. Ha az előző esztendőben történt volna mindez, amikor Afrika déli részének javát szárazság gyötörte, teljesen másként alakult volna a dolog. Az emberek akkor elveszítették a fejüket, és meg akarták tartani a jószágot, mintha meztelenek volnának nélkülük, mások pedig, a kétségbeesettebbek, eladták, mivel évről évre elmaradtak az esők, és látták, hogy egyre soványabbak az állataik. Mma Ramotswe örült, hogy édesapja a betegsége miatt nem hozott semmiféle döntést, mivel most fölmentek az árak, és azok, akik megtartották a marháikat, jókora hasznot vágtak zsebre.

– Szeretném, ha saját üzleted lenne, Drága – mondta halálos ágyán az apja. – Most jó árat fogsz kapni a tehenekért. Add el őket, és vegyél magadnak egy boltot, talán egy hentesüzletet vagy palackozottital-boltot. Amit csak szeretnél.

Az édesapja kezét fogta, annak az embernek a szemébe nézett, akit mindenkinél jobban szeretett, a bölcs papája szemébe, kinek a tüdeje porral telítődött a bányában, aki fogához verve a garast takarékoskodott, hogy a lányának jó élete legyen.

Nehéz volt zokogva beszélnie.

– Nyomozóirodát nyitok – nyögte ki végül –, lent, Gaboronéban. Ez lesz a legjobb egész Botswanában. Az egyes számú iroda.

Apja egy pillanatra tágra nyitotta a szemét, látszott, hogy küszködik a beszéddel.

– De… de… – Ám, mielőtt bármi mást mondhatott volna, meghalt.

Mma Ramotswe az apja mellkasára omlott, és siratta mindazt a méltóságot, szeretetet és szenvedést, ami sírba száll vele.

Élénk színűre festett cégtábláját közvetlenül a Lobatse út mellett, a város szélén állították fel, a kis épületre mutatott, amelyet megvásárolt, s ez állt rajta: 1. SZÁMÚ NŐI NYOMOZÓIRODA. BIZALMAS ÜGYEK ÉS NYOMOZÁS. MINDEN FÉL SZÁMÁRA GARANTÁLT SIKER. SZEMÉLYES IGAZGATÁS.

Az iroda megnyitását nagyfokú nyilvános érdeklődés övezte. Interjút készítettek Mma Ramotswéval a Botswana Rádióban – szerinte meglehetősen gorombán firtatták a végzettségét –, valamint egy fölöttébb kielégítő cikk jelent meg a Botswana Newsban, amelyben felhívták a figyelmet, hogy ő az egyetlen női magánkopó az egész országban. Az újságcikket kivágták, lefénymásolták, és szembetűnő helyre, az iroda bejárati ajtaja mellett lógó táblára tűzték.

Komótos kezdés után, igencsak meglepődött, hogy jelentős igény mutatkozik a szolgálataira. Kikérték a tanácsát eltűnt férjekről, lehetséges üzleti partnerek hitelképességéről, és lopással gyanúsított alkalmazottról is. Szinte mindegyik ügyben legalább némi hírrel elő tudott rukkolni, s ha azzal sem, olyankor lemondott a tiszteletdíjáról. Így alapjában véve senki nem volt elégedetlen, aki a tanácsát kérte. Fölfedezte, hogy Botswanában szeretnek beszélni az emberek, s ha csak megemlítette, hogy magándetektív, a puszta tény mindenféle témában szabadjára engedte az értesülések áradatát. Úgy találta, hízeleg az embereknek, ha egy detektív környékezi meg őket, s ez kifejezetten megoldja a nyelvüket. Ugyanez történt az egyik első ügyfele, Boldog Bapetsi esetében is. Szegény Boldog! Elvesztette az apját, aztán megtalálta, majd újra elveszítette…

– Valamikor boldog volt az életem – mesélte Boldog Bapetsi. – Nagyon boldog. Aztán történt ez az ügy, és már nem állíthatom magamról ugyanezt.

Mma Ramotswe vörösbokor teáját iszogatva figyelte ügyfelét. Hitt abban, hogy minden, amit tudni akarsz egy személyről, rá van írva az illető arcára. Nem hitte viszont, hogy a fejforma számít – még akkor sem, ha sokan ragaszkodtak ehhez a hiedelemhez –, hanem az általános arcvonásokat kell alaposan szemügyre venni. No meg természetesen a szemet. Az nagyon fontos. A szemén keresztül egyenesen beleláthatsz az emberbe, a lényéig hatolhatsz, úgyhogy ezért hordanak napszemüveget a szobában azok, akiknek takargatnivalójuk van. Hát őket kell nagyon alaposan megfigyelned.

Szóval Boldog Bapetsi intelligens volt, ami tüstént látszott rajta. És nemigen aggódott. Ez abból a tényből derült ki, hogy egyáltalán nem barázdálták ráncok az arcát, mármint a nevetőráncokat kivéve. Szóval férfi okozza a bajt, gondolta Mma Ramotswe. Valami pasas fölforgatott és bemocskolt mindent, az ocsmány viselkedésével tönkretette a nő boldogságát.

– Engedje meg, hogy mindenekelőtt elmeséljek magamról néhány dolgot – mondta Boldog Bapetsi. – Maunból származom, tudja, fönt, az Okavango-deltánál. A mamámnak volt egy kis üzlete, mi pedig mögötte, a házban laktunk. Rengeteg csirkét tartottunk, és nagyon boldogok voltunk. A mamám elmondta, hogy a papám réges-rég elment, amikor én még kisbaba voltam. Dolgozni ment Bulawayóba, de sosem tért vissza. Valaki írt nekünk… egy másik tswana, aki itt él, hogy úgy véli, a papám meghalt, de nem biztos benne. Azt írta, meglátogatott valakit a Mpilo Kórházban, és a folyosón eltoltak mellette valakit egy hordágyon, és a halott, akit vittek, nagyon is hasonlított az én papámra. De nem volt egészen biztos ebben.

Szóval elkönyveltük, hogy a papám alighanem halott, de a mamám nem csinált belőle nagy ügyet, hiszen sosem szerette túlzottan, én pedig még csak nem is emlékeztem rá, úgyhogy nekem nem sokat számított. Maunban jártam iskolába, katolikus misszionáriusok működtették. Az egyikük felfedezte, hogy nagyon jól tudok számolni, és rengeteget segített nekem, sok időt töltött velem. Azt mondta, még sosem találkozott olyan lánnyal, aki ilyen remekül számol.

Ha megláttam egy számcsoportot, egyszerűen megjegyeztem. Aztán rájöttem, hogy úgy adok össze számokat a fejemben, hogy még csak nem is gondolkodom rajta. Nagyon könnyen ment. Kitűnően tettem le a vizsgáimat, aztán Gaboronéba kerültem, és megtanultam könyvelni. Számomra az is nagyon egyszerű volt. Csak ránéztem egy oldalnyi számra, és tüstént felfogtam. Másnap pontosan emlékeztem az összesre, és ha kellett, le is írtam őket.

A bankban kaptam munkát, és egyik előléptetés jött a másik után. Most én vagyok az első számú fiók-számlavezető, de nem hiszem, hogy ennél följebb emelkedhetek, mert az összes férfi azon aggódik, hogy ostobának fog tűnni mellettem. De a legkevésbé sem izgat. Remekül megfizetnek, és délután háromra be tudom fejezni az összes munkámat, néha korábban is. Utána vásárolgatok. Szép, négyszobás házam van, nagyon boldognak mondhatom magam. Eléggé rendben van, ha harmincnyolc éves korára mindezzel rendelkezik az ember, azt hiszem.

Mma Ramotswe mosolygott.

– Hallatlanul érdekes. Igaza van, jól csinálta.

– Nagyon szerencsés vagyok – felelte Boldog Ba­petsi. – Ám aztán történt ez a… dolog. A papám megjelent a házamban.

Mma Ramotswénak elakadt a lélegzete. Erre nem számított. Úgy vélte, udvarló-probléma lesz. Az apák teljesen más lapra tartoznak.

– Egyszerűen bekopogott – folytatta Boldog Bapet­si. – Szombat délután volt, az ágyamon szunyókáltam, amikor meghallottam a kopogást. Fölkeltem, az ajtóhoz mentem, és ott állt ez az ember. Olyan hatvan körüli. Nos, ott állt, kalappal a kezében. Azt mondta, ő az apám, nagyon sokáig Bulawayóban élt, most azonban visszaköltözött Botswanába, és eljött, hogy találkozzon velem. Értheti, mennyire sokkolt a dolog. Le kellett ülnöm, azt hittem, ott menten elájulok. Egyfolytában beszélt, megmondta a mamám nevét, és hogy sajnálja, amiért korábban nem kereste a kapcsolatot. Aztán megkérdezte, lakhatna-e az egyik vendégszobában, mert nincs hová mennie.

Azt feleltem, természetesen lakhat. Bizonyos tekintetben nagyon izgatott voltam, hogy látom a papámat, úgy gondoltam, nagyszerű lesz behozni azt a sok elveszített évet, és rábeszélem, hogy maradjon velem, főleg mivel szegény mamám meghalt. Szóval megágyaztam neki az egyik szobában, és kiadós vacsorát főztem, steaket meg krumplit, ő pedig villámgyorsan megette. Aztán még többet kért.

Ennek idestova három hónapja. Azóta abban a szobában lakik, és az égvilágon minden munkát én végzek. Én készítem a reggelit, ebédet főzök, azt otthagyom neki a konyhában, este pedig vacsorát csinálok. Én veszem meg a napi egy üveg sörét, és új ruhákat meg egy pár új cipőt is vásároltam neki. Ő pedig nem csinál mást, mint egy széken ücsörög a bejárati ajtóban, és engem ugráltat.

– Sok férfi ilyen – vetette közbe Mma Ramotswe.

Boldog Bapetsi bólintott.

– Hát, ez a férfi túlságosan is. Amióta megérkezett, egyetlen lábost nem mosogatott el, én pedig kezdek belefáradni, hogy rohangálok utána. És rengeteg pénzt is elkölt vitaminra meg napon szárított húsra. Tudja, nem sajnálnám tőle, csak van egy kis gond. Nem hiszem, hogy valóban ő a papám. Semmivel nem tudom bizonyítani, de úgy sejtem, ez az ember egy csaló, aki az igazi papámtól hallott a családunkról, mielőtt meghalt volna, és most szerepet játszik. Az a gyanúm, hogy valami idősek otthonát keresett, és nagyon elégedett, mert egy fölöttébb jót talált.

Mma Ramotswe nyílt álmélkodással nézett Boldog Bapetsire. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy igazat mond, a pimaszság döbbentette meg, a férfiak kendőzetlen, merő arcátlansága. Hogy merészel ez az alak idejönni és rászedni ezt a segítőkész, boldog embert? Micsoda ravaszkodás, miféle szélhámosság! Alapjában véve ez egy arcátlan lopás.

– Tud segíteni? – kérdezte Boldog Bapetsi. – Kiderítheti, hogy ez az ember csakugyan az én papám? Ha tényleg ő az, akkor kötelességtudó lánya leszek, és elviselem. Ha viszont nem, jobban szeretném, ha valahova máshová menne.

Mma Ramotswe egy percig nem habozott.

– Kiderítem – felelte. – Lehet, hogy beletelik egy-két napba, de megoldom.

Persze könnyebb volt mondani, mint megtenni. Manapság léteznek vérvizsgálatok, de nagyon is kétséges, hogy ez az alak beleegyezne. Nem, ennél valami ravaszabbat kell kitalálnia. Valami olyat, ami vitathatatlanul bizonyítja, hogy az ügyfele édesapja-e vagy sem. Megszakította gondolatai fonalát. Ez az! Van valami bibliai ebben a történetben. Salamon vajon mit tenne?

Mma Ramotswe kezébe vette az ápolónő egyenruhát, melyet a barátnőjétől, Gogwe nővértől kölcsönzött. Kicsit feszült rajta, különösen karban, mert Gogwe nővér, bár szintén jól megtermett volt, nála azért valamivel karcsúbb. Ám amikor a ruha mellére tűzte a nővérórát, kiköpötten úgy festett, mint a Marina Hercegnő Kórház egyik ápolónője. Jó álca, gondolta, s az eszébe véste, hogy a jövőben is érdemes lesz alkalmaznia.

Miközben Boldog Bapetsi háza felé hajtott a kis fehér furgonban, azon tűnődött, hogyan tehet tönkre embereket a rokonok eltartásának afrikai hagyománya. Ismert egy férfit, egy rendőrőrmestert, aki egy nagybácsit, két nagynénit és egy másod-unokatestvért támogatott. Aki hisz az ősi tswana erkölcsben, nem utasíthat vissza rokont, és erről rengeteget lehetne mesélni. Ám ez azt is jelentette, hogy manapság a sarlatánoknak és a parazitáknak sokkal egyszerűbb itt, mint bárhol másutt. Ezek az emberek rombolták le a rendszert, morfondírozott Mma Ramotswe. Ők keltik a tradíciók rossz hírét.

A házhoz közeledve rátaposott a gázra. Végül is ez egy irgalmas ügy, és ha az apa a bejárati ajtó mellett ücsörög a hokedlin, látnia kell, amint hatalmas porfelhőt kavarva megérkezik. Természetesen ott ült, és élvezte a délelőtti napsütést. Amikor meglátta a kapu felé robogó kis fehér furgont, fölegyenesedett. Mma Ramotswe levette a gyújtást, és rohanva tette meg az utolsó métereket a házig.

– Dumela Rra! – üdvözölte sebtében a férfit. – Maga Boldog Bapetsi édesapja?

A férfi fölállt.

– Igen – mondta büszkén. – Én vagyok az apja.

Mma Ramotswe zihált, mintha próbálna lélegzethez jutni.

– Sajnálom, de baleset történt. Boldogot elgázolták, és nagyon súlyos állapotban van a kórházban. Most is komoly műtétet hajtanak végre rajta.

Az apa följajdult.

– Ó, jaj! A kislányom! Az én kicsi Boldogom!

Remek színész, gondolta Mma Ramotswe, hacsak… Nem, inkább Boldog Bapetsi ösztönének hitt. Egy lány még akkor is megismeri az apját, ha csecsemőkora óta nem látta.

– Igen – mondta. – Nagyon kétségbeejtő. A lánya borzasztóan, borzasztóan beteg, és rengeteg vérre van szüksége, hogy pótolják, amit elveszített.

Az apa összeráncolta homlokát.

– Meg kell kapnia azt a vért, a rengeteg vért. Ki tudom fizetni.

– Ó, nem a pénzről van szó – felelte Mma Ra­motswe. – A vért ingyen kapja, viszont nem rendelkezünk a megfelelő fajtával. A családtagoktól kell vért szereznünk, és maga az egyetlen rokona. Magától kell vért kérnünk.

Az apa nehézkesen leült.

– Öregember vagyok – mondta.

Mma Ramotswe érezte, hogy beválik a terve. Ez az ember bizony szélhámos.

– Pontosan ezért kérjük magától – győzködte a férfit. – A lányának olyan sok vérre van szüksége, hogy a magáénak a felét le kell csapolnunk. Tudja, ez rettentően veszélyes, tulajdonképpen bele is halhat.

Az apának tátva maradt a szája.

– Meghalhatok?

– Igen – felelte Mma Ramotswe. – De végtére is maga az apja, és tudjuk, hogy megteszi a lányáért. Most pedig jöjjön gyorsan, vagy túl késő lesz. Doktor Moghile várja.

Az apa kinyitotta, majd becsukta a száját.

– Jöjjön már! – sürgette Mma Ramotswe, és megfogta a férfi csuklóját. – Odasegítem a furgonhoz.

Az apa fölállt, majd ismét megpróbált leülni, de Mma Ramotswe maga felé rántotta.

– Nem – mondta a férfi. – Nem akarom.

– Muszáj megtennie. Na, menjünk.

Az apa megrázta a fejét.

– Nem – nyögte halkan. – Nem akarok. Tudja, igazából nem én vagyok az