F. Scott Fitzgerald A gyűlölet vége és az utolsó korszak más elbeszélései Fordította Ortutay Péter

By Ortutay Peter

Azt szokás mondani, hogy csak kétféle nő van a világon – az egyik, aki csak vesz, a másik meg, aki csak ad – könnyen ki lehet találni, hogy Josie melyik kategóriához tartozott. És bár hazája a gyűlölet sivataga volt, Tib már nem érezte úgy, hogy csak egy elveszett lélek, mely bolyong, de a helyét nem találja benne.
Az est megrázó eseménye – melyet akkor még csak halványan lehetett felfogni – tengernyi változást hozott. Az ország legerősebb embere erős vállára vett minden terhet, és lökést adott a változásnak még halálával is.
Doktor Pilgrim is rádöbbent valami ilyesmire, mert a bekövetkezett csendben egy szót sem szólt; akkor sem tiltakozott, amikor Josie egy másik kérdésben is döntött helyette:
– Tib, kedvesem, nem tudom, hová mégy – nem tudom, hová megyünk, de a bátyám és én nagyon boldogok lennénk, ha ma itt maradnál éjszakára ebben a házban.

• Language: English
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Nov 27, 2017
• ISBN: 9781370670390

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

F. Scott Fitzgerald

A gyűlölet vége

és az utolsó korszak más elbeszélései

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

Smashwards Edition

2017

Tartalom

Édes szeretteink

Az új típus

Gipszbe zárva

Finnegan finanszírozása

Eldobva [Rendezők kézikönyve]

Egy író anyja

A gyűlölet vége

Tartozom

Furcsa menedék

Hírek Párizsból – tizenöt évvel ezelőtt

Gyerekzsúr

Édes szeretteink

Ó, Szépséges Ifjú, ki most oly elmélyülten olvasod Platónt! Ó, barnahajú gyönyörűségem, színes golfbajnoka Chicagónak! Fut a síneken a vonat, s ő is vele, mert dolgozik: club–kocsik  derék stewardja, aki munkavégeztével egyetlen villanykörte homályos füstös fényében a büdös köpőcsészék mellett írogat. Leveleket ír Nyugatra – a Rosecrucion  Testvériség címére. Csak ír és ír rendületlenül.

Ó, Szépséges Ifjú, itt van az a lány is, a neve Liliomvirág, aki szeret; nem olyan Sas, mint te, de ügyes, okos, és tud alkalmazkodni, mint a kígyó, és rajtad kívül senki férfiembert nem lát meg a földön és veled lesz egyszer az égben is.

Liliomvirág, mivel szereti, örök hűséget fogadott az észak–englewoodi Szent Jarvis  székesegyházban. Aztán az évek folyamán csak egyre tökéletesebben végezték munkájukat a földi taposómalomban, idősebbek lettek, de megmaradtak olyannak, mint azelőtt. A Chicago Daily igazgatójának feleségétől kölcsön kapta A kommunista kiáltvány–t, hogy elolvassa, de a változatosság kedvéért Platónt is kapott tőle – a Phaidroszt és a Protagórászt, vagy pedig valami más szívet–lelket melengető olvasmányt a Rosecrucion testvérektől is a kaliforniai Sacramentóból, mely épp úgy kattogott fülében, mint a vonat kereke a sötétben az Alton, Springfield és Burlington szakaszon.

Rézbarna szerelmesek, sohasem lehet rézbarna gyermeketek – vagy legalább is így tűnt évekig. De aztán ütött az óra, megszólalt a gong és doktor Edwin Bruch a South–Michigan Sugárúton vállalta, hogy kétszáz amerikai dollárért kezébe veszi a dolgot. Hisz mindketten annyira rendesek voltak, annyira kimondottan, finoman rendesek, soha sem bántották egymást, oly annyira jól tudták, hogy kell elsimítani minden nézeteltérést, és hogy kell kompromisszumot kötni.

A Szépséges Ifjú, mint szeme fényét óvta feleségét áldott állapotában – fizetett húgának, hogy vigyázzon rá, míg munkáját végzi és másodállásban kiszolgálja a vendégeket a városban; s egy szép napon világra jött a rézbarna bébi is.

Ó, Szépséges Ifjú, mondta Liliomvirág, lám, megszületett szépséges kisfiad. Egy négyágyas kórteremben feküdt a kórházban egy golfbajnok, egy temetkezési vállalkozó és egy orvos feleségével. A Szépséges Ifjú arca ragyogott a boldogságtól; mosolygott két hófehér fogsorát villogtatva, a szeme meg olyan kedves és szelíd volt, hogy úgy tűnt, nem érheti semmi baj sem az életben.

A Szépséges Ifjú ott ült felesége mellett, amikor az aludt, és már harmadszor is Thoreau Walden–jét  olvasta. Aztán a nővér azt mondta, hogy most már el kell mennie. Aznap este felszállt a vonatra, hogy munkáját végezze, és Altonban, ahol az egyik utas kérésére levelet akart postára adni, megcsúszott, egy mozgó vonat alá került – s az egyik lába, térden felül, oda lett.

A Szépséges Ifjú kórházba került, s elmúlt egy év. Liliomvirág ismét munkába állt, mint szakácsnő. Nehéz idők jöttek. Még a kárpótlást is nehezen tudta kiverekedni a vállalattól a sérülésért – de könyvei megvigasztalták. Megtalálta bennük azokat a szavakat, melyek segítettek átvészelni a nehéz időket, miközben mindenki más annyira, de annyira mással volt elfoglalva…

A kisbaba fejlődött, de távolról sem volt olyan szépséges, mint a szülei; egyáltalán nem lett olyan, mint ahogy azt ők akkoriban, azokban az aranyidőkben remélték. Túl kevés idejük maradt ahhoz, hogy szeretettel övezzék a gyermeket, ezért a nagynéni mind nagyobb és nagyobb szerephez jutott nevelésében. Mert hát ők szerettek volna visszatérni oda, ahol egyszer már voltak – azt akarták, hogy a Szépséges Ifjú lába ismét kinőjön, és hogy ismét minden olyan legyen, mint azelőtt. Hogy újból örömmel tudjon belefeledkezni könyveibe, Liliomvirág pedig ismét reménykedni tudjon gyermekében.

Múltak az évek. Újból végezni kellett a szokott munkát a taposómalomban, és nem lehetett abbahagyni. A Szépséges Ifjú most éjjeliőrként dolgozott, fél lábát hatszor is megműtötték, da a műlábat sehogy sem tudta megszokni. Fájt a lába tűrhetetlenül. Liliomvirág sokat dolgozott és becsületesen végezte munkáját, mint szakácsnő. Most már pont olyanok voltak, mint a többi ember. Már a testvér is régen elfelejtette, hogy a Szépséges Ifjú Chicago színes bőrű golfbajnoka volt egykor. S egyszer, amint a sufniban rakosgatott, kidobott minden Platónt, Phaidroszt és a Protagórászt, valamint Thoreau–t és Emersont , meg minden brosúrát és levelet, amit egykoron a Szépséges Ifjú váltott a Rosecrucian testvérekkel. Észre sem vette, hogy ez mind eltűnt. Amikor meg észrevette, üres szemekkel bámulta a helyet, ahol voltak, és csak annyit mondott, hogy „nahát…" 

Mert a dolgok egyre csak változnak, és annyira mások lesznek, hogy már fel sem lehet őket ismerni. Csak a nevük maradt a régi. Bár jóval az után, hogy már minden öröm elszállt, az a név is, hogy Szépséges Ifjú és Liliomvirág, már hamisan csengett.

Néhány év múlva influenza–járvány következtében mindketten meghaltak és az égbe mentek. Azt hitték, hogy most már minden rendben lesz – és valóban, a dolgok pontosan úgy kezdtek alakulni, ahogy azt nekik gyermekkorukban elmondták. A Szépséges Ifjú lába újra kinőtt és az egész Mennyország golfbajnoka lett, a fehéreké és a feketéké is, és hatalmas ütésekkel röpítette a labdát felhőről–felhőre a kék golfpályán. Liliomvirág melle is újra fiatal és kemény lett; tiszteletnek örvendett a többi angyal körében, és ismét épp oly büszke lehetett a Szépséges Ifjúra, mint annak előtte.

Esténként kiültek egy felhő szélére és azon törték a fejüket, hogy mi is az, ami még hiányzik. Nem a könyv, mert itt mindenki tudott mindent, ami benne van; nem a gyerek, mert egyiküknek sem volt a része. Nem tudtak sehogy sem rájönni – ezért aztán feladták az ilyen zavaros próbálkozásokat, és csak arról beszéltek, hogy milyen tökéletes is a másik, és hogy mennyivel fog győzni a Szépséges Ifjú holnap a következő meccsen.

Így mennek most a dolgok.

Az új típus

I.

Akkor hát mégis igaz – ezek a helyek, emberek, tárgyak, viselkedések tulajdonképpen léteznek. Leslie Dixon sose hitte volna, hogy igen; mint ahogy az Északi Sarkban is nehezen hisz az ember, vagy a pigmeusok országában. És mivel vészterhesen zivataros időkben élt Kínában sokáig, majdhogy épp úgy nem volt gyakorlata a hit dolgában, mint a Vörös Királynőnek.

Először is itt volt például a tengerpart, látszólag épp olyan volt ez a tengerpart, mint amilyet sokat látott plakátokon. Tökéletes tengerpart, Egyiptom homokjával, Nápoly égboltjával, a Bahamák kékjével, a Riviéra csillogásával – és alig negyven percre a Times Square–től. Aztán itt voltak ezek a furcsa alakú autók, melyek szinte lábujjhegyen suhantak tova csillogva. Leslie egyáltalán nem úgy fogta fel őket, mint autókat, mert nem is úgy néztek ki, mint autók, hanem mint valami – mint ahogy a német gyerekjátékok is gyakran néznek ki úgy, mint ami eredetileg volt, de már húsz éve nincs. Ezek az autók ennek pont az ellenkezői voltak – úgy néztek ki, mint aminek még legalább húsz évig nem lett volna szabad létrejönni. Ugyan így, a mellette lévő lánynak, az előtte lévő lánynak és az előttük lévő lányoknak a fürdőruhái nem úgy néztek ki, mint fürdőruhák, legalább is Dixon nem így képzelt el egy fürdőruhát. Csak úgy néztek ki, mint valami. Arra késztették, hogy nevessen; arra késztették, hogy öregnek és sebezhetőnek erezze magát.

A mellette lévő lánynak nyilván fogalma se volt arról, hogy miután bemutatták őket egymásnak, kéne valamiről társalogni is egy kicsit. Csak egyetlen egyszer lepte meg valami olyasmivel, ami szerinte a tökéletes társalgás mintapéldája lehetett.

– Nagyon meleg van – mondta.

A lány elég magas volt. Hamu szőke frizurájában az időjárás nem látszott kárt tenni azon az egy hosszú lelógó fürtön kívül, melyben nyilván volt egy kis dauer, sőt még az is elvárható volt tőle, hogy lobogjon egy kicsit, ha megfújja a szél. A nap vörösbarnára sütötte bőrét, és arcán nem is volt smink, de jó lehetett látni, hogy minden tervszerűen van elrendezve rajta. Egy aprócska hullám alatt, amit aligha lehetett volna szemöldöknek nevezni, tiszta sötétkék szemek néztek az emberre, még az írisze is halványkék volt és beleolvadt a pupillák sötétjébe. A fogsora hófehéren villant elő napsütötte arcából, a rúzs a száján meg olyan piros volt, hogy szemének kékségével együtt rögtön érezhető lett egy meglepő összhatás – mintha a szája zöld, a pupillái meg fehérek lennének. A hátáról Leslie–nek csak sejtése lehetett, mert nem akarta a fejét forgatni, hogy megbámulja; a szeme sarkából azért megfigyelte, hogy elég hosszú, és úgy ítélte meg, hogy egyébként minden bizonnyal olyan, mint az összes többi hát a szeme előtt itt a strandon.

– Nem akar úszni egyet? – kérdezte a férfi.

– Még nem – felelte a lány.

Ez után a tartalmas eszmecsere után szünet következett. Odament hozzá két fiatalember, megfogták a nő fejét és két vállát, jó ismerősként csavargatták, mángorolták, de elég vadul. Aztán lefeküdtek a lábánál a homokra. E durva bizalmaskodás közben a lány arca, de még a frizurája sem, nem változott. Mindössze annyit motyogott, hogy „ne," de azt is csak tisztán a forma kedvéért, és aztán Dixonhoz fordult és megkérdezte:

– Szerdán a néném bált rendez nekem. Nem jönne el?

– Ó, én nagyon szívesen, hacsak az unokatestvérem nem…

– Ő is ott lesz. A néném Mrs. Emily Holliday, és a háza a Holliday Hillen van Eglantine–ban. Úgy kilenc óra tájban.

– Azt hiszem, ismerem… Azt hiszem, az anyám is ismerte, amikor itt laktunk.

A lány azonnal válaszolt:

– Az anyja biztos nem volt elragadtatva. A nénémtől ellenszenvesebb valakit el sem tudok képzelni. Sosem vagyok nála, ha nem muszáj.

A férfit ez egy kicsit meglepte, és zavarát egy kérdéssel próbálta leplezni.

– A nénjénél lakik?

– Látogatóban vagyok nála. Dúsgazdag, de fösvény. Bármelyik pillanatban felszólíthat, hogy fizessek a kosztért és a szállásért.

A férfi nevetett, de a téma nem volt kellemes. Zavarba jött.

– Egyébként hol lakik?

– New Yorkban.

Ezt úgy mondta, mintha esze ágában sem lenne tovább folytatni a beszélgetést. New Yorkban!

– És maga?

– Sokáig voltam a Távol–Keleten, de hazajöttem. Azt hiszem, végleg.

A két fiatalember – egyetemista korban voltak – feléje fordult és röviden szemügyre vette.

A durva bizalmaskodás után egyikük sem szólt egy szót sem, de most, anélkül, hogy a lányra nézett volna, az egyik ezt mondta:

– Úgy hallom, Mrs. Holliday ugyanúgy érez irántad, Paula, mint azelőtt. Csak egy üres, léha leányzónak tart.

Paula arckifejezése nem változott.

– Tudom. Azzal, hogy meghívott, először tett valamit a családért húsz év óta – de amint megláttam azt az állatseregletet, amit tart, rögtön tudtam, hogy ezt utoljára teszi.

Ellen Harris, aki Leslie–nek volt az unokatestvére, ment oda hozzájuk. Testéről még csöpögött a víz. Az a típusú lány volt, akit meg tudott érteni, az ilyen lányokból már volt sok 1922–ben is, amikor elhagyta az Államokat. Ellen jellemének alapja még „ódivatú" volt, olyan, amit az ember képes volt előrelátni, és amiben bízhatott; úgy gondolkodott, mint egy flapper, de ugyanakkor tudta, hogy felelősséggel tartozik a mai világnak, és ha férjhez megy, minden bizonnyal azzá az ismerős típussá változik majd, mint az anyja, sőt a nagyanyja.

Mintha ha csak Ellen jötte felhívta volna a figyelmüket arra az egyszerű tényre, hogy az Öböl itt van a közelben, mert Paula és a két fiatalember is felállt, hogy megmártózzon, de Leslie tétovázott, nehogy Ellen azt higgye, hogy máris olyan nagyon összebarátkozott velük. Halványan sejtette, hogy Ellen vonzónak találja. Az a körülmény, hogy sokáig élt a világ más részeiben, jelentősége a családban, mert „sikeres" embernek tartják, azzal az érzéssel töltötte el a lányt, hogy unokafivére értékes ember.

De Paula Jorgensen, a lány, akivel együtt üldögélt, még a felét sem tette meg a távnak a strand vízéig, amikor máris lerohanták.

Egy alacsony ember volt az illető, nem volt semmi rendkívüli benne, és úgy nézett ki, mint akinek semmi keresnivalója sincs ebben a festői környezetben. Ám nyilván lehetett valami hatalma, mert Paula, miután a férfi bemutatkozott, türelmesen megfordult és visszament vele oda, ahonnan elindult.

S bár Ellent és Leslie–t nem érdekelte a dolog, mégis kénytelenek voltak hallani, miről is beszélnek.

– Mindnyájan azon a véleményen vagyunk – mondta a férfi olyan hangon, melynek korábban már minden árnyalatot megadott, ezért most már semmi mást nem tehetett a nagyobb nyomaték kedvéért, mint azt, hogy egyre inkább felemelje –, hogyha egyszer ennyit fizetünk magának…

– Ne beszéljen velem így – szakította félbe Paula. – Ki kell, hogy fizessen.  Megállapodtunk. Nekem kell az a pénz.

– Pontosan. Nekünk is. Nyakig benne vagyunk. Mi csak azt akarjuk, hogy magát… – itt a férfi körbenézett és Ellenre és Dixonra tekintettel megpróbálta a hangját moderálni – …elegáns barátaival, társaságilag elfogadott, magasabb társadalmi köröket képviselő barátaival lássák. Erős lámpákra van szükség, hogy dolgozhassunk. Az egyiket például a lépcsőn kell elhelyezni… Itt ismét szünetet tartott és kezével hevesen gesztikulálva magyarázta, hogy hol és miként, és a lépcsőnek melyik fordulójánál lesz erre szükség. – S aztán, érti, emberek kellenek, érti, minél gazdagabb, elegánsabb emberek, minél gazdagabbak, elegánsabbak kell, hogy legyenek, érti, nem?

Paula csak hallgatott. Leslie–nek úgy tűnt, sóhajtott is egyet magában.

– Óké! – mondta. –