Ortutay Mária Egymás tükrében Esszék, interjúk, önéletrajzi írások

By Ortutay Peter

Horváthné Kulcsár Katalinnal találkoztam:
Az élet szép, és bármennyire nehéz, érdemes élni. Egy mondatban összefoglalva, ez sugárzik ki Judittal folytatott tartalmas beszélgetésünkből. Igény van az elgondolkoztató írásokra. Ez a beszélgetés elröpített az ismeretlenbe, egy harmonikusan leélt családi élet első és végső szakaszába. Nagyon figyeltem riportalanyomra. Talán mást is szerettem volna kérdezni tőle, a szakmájukról, a férjével való kapcsolatára koncentrálva. Közben kiderült, hogy személyiségének támogató, a jóra nyitott, kötelességtudó, szeretetre méltó vonása, sokkal mélyebb érdekesebb témákat kínál, mint mindkettőjük példásan végzett szakmája.
Az igazi család, az anyaság, a szeretett orvos férj háttér segítése, közben folyamatos tanulás, volt a legnagyobb vágya, célja és a legnagyobb érzése. Ez sikerült!
Arról is beszélgettünk, milyen emlék terheli a legjobban szüleivel való kapcsolatát? Élettörténete nem egy dimenzióban, egy síkban zajlik. Így az elsődleges vegetatív és érzelmi vonások bonyolultabb kapcsolatban vannak.. A múlt lendületes ábrázolásával ezt látni fogjuk. Haladva az elbeszélésben megszületnek a jellemek. Elsősorban az interjúalanyomé, Judité. „Memento mori!” – „Emlékezz a halálra!” - ez a dráma is végig kíséri a történetet. Édesanyja fájdalmas, korai halálával, majd szeretett férjének elvesztésével.

• Language: English
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: May 1, 2019
• ISBN: 9780463200605

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

Ortutay Mária

Egymás tükrében

Esszék, interjúk, önéletrajzi írások

Szerkesztette Ortutay Péter

Smashwords

2019

Egymás Tükrében

Szeretném, ha szeretnének…

Férjem, dr. Horváth Dezső emlékére

Horváthné Kulcsár Katalinnal találkoztam:

Az élet szép, és bármennyire nehéz, érdemes élni. Egy mondatban összefoglalva, ez sugárzik ki Judittal folytatott tartalmas beszélgetésünkből. Igény van az elgondolkoztató írásokra. Ez a beszélgetés elröpített az ismeretlenbe, egy harmonikusan leélt családi élet első és végső szakaszába. Nagyon figyeltem riportalanyomra. Talán mást is szerettem volna kérdezni tőle, a szakmájukról, a férjével való kapcsolatára koncentrálva. Közben kiderült, hogy személyiségének támogató, a jóra nyitott, kötelességtudó, szeretetre méltó vonása, sokkal mélyebb érdekesebb témákat kínál, mint mindkettőjük példásan végzett szakmája. 

Az igazi család, az anyaság, a szeretett orvos férj háttér segítése, közben folyamatos tanulás, volt a legnagyobb vágya, célja és a legnagyobb érzése. Ez sikerült!

Arról is beszélgettünk, milyen emlék terheli a legjobban szüleivel való kapcsolatát? Élettörténete nem egy dimenzióban, egy síkban zajlik. Így az elsődleges vegetatív és érzelmi vonások bonyolultabb kapcsolatban vannak..  A múlt lendületes ábrázolásával ezt látni fogjuk. Haladva az elbeszélésben megszületnek a jellemek. Elsősorban az interjúalanyomé, Judité. „Memento mori! – „Emlékezz a halálra!  - ez a dráma is végig kíséri a történetet. Édesanyja fájdalmas, korai halálával, majd szeretett férjének elvesztésével.

Isten, elválaszthatatlanul életünkhöz kapcsolta az elmúlást, s erre évezredeken, évszázadokon keresztül figyelmeztették is az embert. Csak az utóbbi évtizedek önző világában szeretnénk azt gondolni, hogy örökké fiatalok maradunk.

Interjúalanyom nemcsak az elgondolkoztató múltról beszél. Emlékezetes, szép történetei vannak a máról.

Az Életöröm Sérülései.

– Mi az a legkorábbi emlék, amire nem csak az eszeddel, hanem az egész lelkeddel megmaradt benned? Milyen volt az ifjúságod?

(S itt átadom a szót beszélgetőpartneremnek)

– A napfény… A Fehérvári úton laktunk, 2-évesen ülök egy két ajtó közötti hintán és ragyog a besütő Nap. Nagy élményt jelentett. Ezek után átköltöztünk egy VI. kerületi bérház földszinti lakásába, ahová sohasem sütött be a Nap. Apám kapta ezt a lakást, az Ipartervezőknél dolgozott, mint mérnök. A Nagymező-utcai lakás nagyobb volt az előzőnél, de sötét és számomra barátságtalan. Valószínű ez a kontraszt hagyott mély nyomot gyermektudatomban. Napközis, óvodás voltam, mindketten dolgoztak. Anyám grafikusként a Pamutszövőknél és egyéb vállalatoknál. Festett, rajzolt, de nem volt lehetősége alkotó tehetségét kiteljesíteni. Az Iparművészeti Szövetségnek sem volt a tagja, pedig megérdemelte volna.  Keresték bennem az alkotói hajlamot, örökséget, de én inkább apám mérnöki precizitását, logikáját örököltem.  Van egy kép labdarózsákkal az ágyam fölött. Jól emlékszem rá, 9-10 –éves lehettem, amikor anyám festette. Maga mellé ültetett, gyakoroljak, de nekem nem sikerült a szirmokat kibontani. Jól emlékszem erre az időpontra, mert akkor küldték ki apámat Koreába, az újjáépítést segíteni. Anyámmal ketten maradtunk otthon. Előzőleg nagyon sokat jártuk kirándulni az óbudai hegyekbe. Később a Római-parton lett egy kabinunk és egy csónakunk. Apám nagy evezős volt. Nagyon élveztük a csónaktúrákat. Van egy kedvenc fotóm, ahol anyám egy nagy szalmakalappal a fején mosolyog, boldog. A felépített sátor a hátunk mögött. Számomra nem jelentett újdonságot a későbbi rendszeres túrázás. Már pólyás koromban is bevittek a csónakba, talán ezért is a motorcsónak hangja mindig valami melegséget áraszt felém. Egyszer előfordult, hogy beázott a csónakunk és én pólyában „lebegtem". Nem csoda, hogy annyira szeretem a Dunát és a Tiszát, még az illatát is megkülönböztetem. Egész nyáron, kellemes baráti társaságban, ott nyaraltunk.

Apám koreai kiküldetése 1954-ben kezdődött. A transz-szibériai expresszel mentek ki. Benéztünk anyámmal a vonat fülkéjébe, csodálatos kényelmet, csillogást, szép berendezést tapasztaltunk. Talán még ezek a vonatok a cári időkből maradtak itt. Egy évre szólt az újjáépítési feladatuk. Ketten itthon maradtunk, nagyon szerényen éltünk. Apám, itthoni fizetéséhez nem nyúltunk.

Szüleim házassága nagy szerelemmel indult, érzékeny, szenvedélyes szerelemmel. Később változás történt, mert előfordultak viták, veszekedések. Indulatos ember volt. Érzékenyen fogadtam. Azóta sem bírom a feszültséget, a veszekedést a családban. Mi a férjemmel sohasem veszekedtünk.  Anyámhoz nagyon ragaszkodtam és szerettem. Gyönyörű nő volt, szép, magas, tehetséges! Apámmal, sajnos, csak akkor kerültünk igazi közelségbe, amikor már beteg volt és a Mozgásterápia Intézetbe került a Villányi úton. Nagy szomorúság volt számunkra, amikor anyám megbetegedett, de előtte ért bennünket még egy tragédia. 10-éves voltam, amikor apám, visszajövet a koreai és kínai kiküldetéséből, deréktól lefelé lebénult. A gerincébe megpattant egy ér, ez okozhatta a bajt. Anyám akkor már nagyon beteg volt. 14-éves voltam, amikor elveszítettem a legnagyobb kincsem, anyámat. Így kerültem intézetbe, állami gondozásba. A rokonok nem vállalhattak, mert ők is televoltak gonddal. 18-éves koromig voltam az intézetben, ott érettségiztem. Hazamentem a beteg, mozgásképtelen apámhoz. Közben egy előképző tanfolyam után felvettek a Műszaki Egyetemre, amelyet estin végeztem, nappal pedig dolgoztam. Ott lettem gépész-tervező.

Visszatérve az ifjúkoromhoz, számomra nem volt borzalmas az intézeti élet. Cinkotai Gimnáziumba jártunk, egy kastélyépületbe, régen tanítóképző volt. Rendkívüli tanárok tanítottak, akik nem voltak a rendszer hívei, ezért félreállították őket, „eldugták" Cinkotára. Sőt, azt is mondhatom, szép volt, boldog emlékekkel, csak tanulni kellett és olvasni. Ezt pedig nagyon szerettem. A tanáraim szerettek, jó kapcsolatom volt velük. A tudás, a helytállás, a kötelesség – a szüleim jellemvonása volt. Talán az én génjeimben is megvannak. Még most is megvan az a barátnőm, aki vigasztalt engem a kollégiumban, amikor oda kerültem. Először, 14-évesen sírdogáltam, ő esténként átnyúlt az ágyon, vigasztalt. Jó vele, ma is együtt lenni.

Apámmal a kollégiumi éveim alatt nem szakítottam meg a kapcsolatot. Amikor csak tudtam, látogattam. Felügyelete mellett készítettem el a házi feladatokat. Büszke volt rám, amikor látta, milyen pontosan végzem a matematikai, geometriai feladatokat. Először, bűntudattal, megijedtem, hogy kivesznek, apám gondozása miatt, a kollégiumból. Nagyon szerettem tanulni, olvasni! Fölösleges aggodalom volt, mert apám mindig úgy viselkedett, hogy nekem sohasem legyen ezért bűntudatom. Viszont, amikor hazajött a Szabolcs-utcai kórházból, ahol 2-3 hónapi fekvés után óriási felfekvései voltak, szinte csontig. Óriási lázzal, nem tudott megmozdulni. Én kezeltem otthon. Kötöztem, tisztítottam, jártam az orvoshoz receptért. Ő mindig arra törekedett, hogy ne legyen számomra teher és én ezért nagyon hálás vagyok neki. Ápolását kötelességből és szeretetből végeztem.

Az ifjúság örömei, ifjú házasok, az anyák boldogsága.

– Térjünk át életednek további szakaszára. A fiatalok nagy életerejének ugyanis még sok a vágya. A szerelem vagy az érzékiség gyönyöreit, mikor tapasztaltad meg először? Mi jutott neked osztályrészül? Csalódások sorozata vagy a vágyad beteljesülése?

– 18-évesen az Ipartervben kezdtem el dolgozni, az osztályomban mindenki fiatal volt, nagyon jól éreztem magam. Építész, gépész fiatalemberek, jó társaság, együtt jártunk a Metró-klubba, Zoránt hallgatni. Egy közelebbi barátom is volt, de épp akkor elvitték katonai szolgálatra. A lelkiismeretem megszólalt, úgy éreztem, hogy illetlenség nélküle szórakozni, táncolni, klubokba járni, amíg ő szolgálatot teljesít. Megírtam neki, igaz, bömbölve, sírva, hogy ez így nem megy, hagyjuk abba! Élni akartam végre az életemet, de nem úgy, hogy a lelkiismeretem hűtlenséget sejtetett. Nem tartottam becsületesnek, hogy mással táncolok, netalán flörtölök, esetleg szerelembe esek. Elküldtem a levelet. Amikor leszerelt, akkor még találkoztunk egyszer és megbeszéltük a szituációt. Én akkor már úgy éreztem, elveszítettem iránta érzett szerelmemet. Szabad akartam lenni. Dezső, a későbbi férjem, akkor még a kolléganőmnek udvarolt, de később szakítottak. Még nem ismertük egymást csak hallásból. Egyszer az utcán összefutottunk, amikor még együtt voltak, de semmi említésre méltó nem történt a szokásos udvariasságon kívül. A hölgy már mással járt, amikor Dezső egyszer, váratlanul felhívott telefonon. Az operaház előtti találkozási ajánlatát elfogadtam. Nem felejtem el azt a pillanatot, amikor megláttam. Igazi úriemberként, ott állt egy nagy csokor virággal és az Andrássy-úti kávéházba invitált. Nagyon gyorsan egy hullámhosszra kerültünk. Rendkívül szimpatikusnak tűnt. Magabiztosság, nyugalom, kedvesség, biztonságot nyújtó, gyönyörű alakú, elegancia sugárzott belőle. Pozitív hatásában bízott. Le tudott venni mindenkit a lábáról. Magas intellektusa, műveltsége mellett azt tapasztaltam, hogy a sport is a kedvenc elfoglaltsága. Én már akkor első éves voltam az egyetemen, komoly munkám is volt, de egy percig sem éreztem, hogy ezt, netalán miatta fel kell adnom. Három évig jártunk együtt, volt időnk kiismerni egymást. Ő már akkor, kitűntetéssel végzett kezdő orvos volt. Én sem siettem, mert szerettem volna befejezni az egyetemet. Nagyon boldog időszak volt, talán a legboldogabb!

Átadtuk magunkat a mindennapi boldogságnak, amiért együtt voltunk! Apámtól kérte meg a kezem.

Azt hittük, hogy nincs olyan több boldogító érzés, de volt! A gyerek utáni vágyunk kölcsönös volt. Rendkívül bájos kislány volt Laura, első gyermekünk. Megaranyozta életünket, célt adott. Sokan megállítottak az utcán, amikor sétáltunk vele, olyan bájos, kedves, szép gyerek volt. Laura lehetett 2-3 éves, amikor egyszer előre szaladt. Jött egy ember és azt mondta: „Hát téged a jó Isten örömében teremtett"! Most is nagyon szép! Mindenki imádta! Később pedig kitűnő sportoló és tanuló, apja nyomdokain haladva. Sohasem kellett tanulásra ösztönözni. Országos bajnokok voltak tornász csapatával. Edzések majdnem naponta, hétvégén vittük versenyezni. Tűrőképességem a gyakorlatok nehézségével együtt csökkent. Amikor már nem bírtam nézni, kimentem. Főként, amikor korláton és gerendán tornázott.

A Műszaki Egyetemen a mérnöki diplomámat még Laura születési évében szereztem meg. Dezső támogatta elhatározásomat. A terheléstől, sajnos, én is egy ideig depressziós lettem. Elhatároztam szülök még egy gyereket, aki csak az enyém lesz! Laurát szinte „szétszedték", annyira kedvelte mindenki. Oroszlán típusú anya vagyok, azt szerettem volna, ha mindent én csinálok a gyerek körül. Richárd születése a legnagyobb örömet jelentette. Laurával ellentétben gyors szülés volt. Áldásnak éreztük jövetelét. Reméltem, hogy eljön a boldogság állapota. Az enyém maradt, de mindig feltettem magamnak a kérdést: vajon tehetem-e? Lelkületileg mindig egyek voltunk, kamaszos csibészségeit kivéve. Kapcsolatunk ma is mindennapi. Nem múlik el egy nap sem, hogy meg ne kérdezze: hogy vagyok? Jól érzem magam? Az apja kamasz korában elégedetlen volt vele. Hurcolta a futó versenyeire, de nem mutatott érdeklődést. Tornázott, kerékpározott, aztán azt is abbahagyta. Viszont bokszolni, túrázni nagyon szeretett. Az apja, iránta érzett elismerését akkor nyerte vissza, amikor az Agrártudományi Egyetemet külön díjazással végezte. Mondtam én mindig, hogy a célt nem csak az egyenes úton lehet elérni. Fiam életében váratlanul felbukkanó élethelyzetek, tanították meg élettapasztalatra. Az emberi találékonyságot és leleményt a legjobban a nehéz szituációk, a veszély fejleszti. Sajnos, elég korán volt ebben része.

A család, a férj,a  családfő, a jó és szak-ember, apai, anyai szeretet; váratlan, drámai fordulatok.

– Említetted, hogy a férjed, Dezső volt mindig a családfő, az ő döntése volt a meghatározó. Az összes iskoláiban kitűnő tanuló, az orvosi egyetemen úgyszintén. Intelligenciája magas fokú. Mindig tisztában volt vele, hogy nincs olyan ember, akiben nem ütköznek a szellemek és szenvedélyek. És ez attól függ, a szellem ereje mennyire hagyja őket „tombolni a felszínen.  Amikor megismerted őt, a visszafogottsága, intelligenciája, harmóniája, nyugodtsága, imponáló önbizalma tetszett neked a legjobban. Sportos, elegáns megjelenése elkápráztatott. Mindig tudta, mit csinál. Az „ellenőrző léleknek ez a hatalma teszi az embert? Ilyen erős volt az önuralma?

– Fantasztikus ember volt a férjem! Mágnesként vonzott már az első pillanattól. Én, éppen azért, mert korán veszítettem el édesanyámat, mindig egy idillikus családra vágytam. Egy olyan férjjel, mint Dezső. Ezt az álmot építgettem magamban, amely végül is sikerült! Laura sporttársaival néha összefutunk és sok év távlatából is azt a megjegyzést teszik: „Olyan szép család voltunk!" Igen, én ezt akartam! Erről ábrándoztam mindig, mert nekem nem volt ilyen. Megcsináltam! Erőfeszítésembe került, nem volt egyszerű, de nagyon akartam.

Laura kezdettől, Richárd, tapasztalataiból tanulva, kötelességtudó emberek lettek. Pontosak, megbízhatóak. Mint említettem, az apja igazán akkor lett büszke a fiára, amikor átvette az egyetemi diplomáját. Természetesen, Laurát tartotta a legalkalmasabb követőjének. Nem tévedett! A lánya ma kiváló hematológus, tudományos fokozattal! Apja lánya volt. A legjobban hasonlított rá, nagyon szerette.  Az apai szeretet feltételes szeretett Elve a következő: „Szeretlek, mert megfelelsz a várakozásaimnak, mert teljesíted a kötelességedet, mert olyan vagy, mint én!" A feltételekhez kötött apai szeretetnek, éppúgy, mint a feltétel nélküli anyai szeretetnek megvannak a jó és rossz oldalai.  Negatív oldala az a tény, hogy az apai szeretetet ki kell érdemelni, és el lehet veszíteni, ha a gyermek nem azt csinálja, amit várnak tőle.  Dezső szigorú volt, igényes hozzánk is, mint a munkájához. Fölöslegesen senkit sem dicsérgetett, még Laurát sem nagyon, pedig ő aztán igazán megérdemelte. Engem is akkor dicsért meg nagyon, amikor a Tatai-tavat 2x végig futottam vele. Érezni lehetett, mikor