A bosszúálló - The Avenger

By Edgar Wallace

Francis Elmer has vanished, and all that is found is a typed note signed 'The Head Hunter'. Elmer's niece Adele Leamington is an extra at the Knebworth Film Corporation. The actress Stella Mendoza keeps the whole set waiting to shoot, in the best Hollywoo

• Language: English
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633775103

Edgar Wallace

Edgar Wallace (1875-1932) was a London-born writer who rose to prominence during the early twentieth century. With a background in journalism, he excelled at crime fiction with a series of detective thrillers following characters J.G. Reeder and Detective Sgt. (Inspector) Elk. Wallace is known for his extensive literary work, which has been adapted across multiple mediums, including over 160 films. His most notable contribution to cinema was the novelization and early screenplay for 1933’s King Kong.

Book preview

EDGAR WALLACE

A bosszúálló

*

The Avenger

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [e-mail]

A magyar nyelvű szöveget fordította

Fodor Erzsébet

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-510-3 (epub)

ISBN 978-963-377-511-0 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A bosszúálló

1. A fejvadász

Mike Brixan kapitány hitt néhány szelíd és ártalmatlan babonában. Így például meg volt győződve róla, hogyha reggel valami csodabogár kerül eléje, naplemente előtt okvetlenül találkoznia kell egy másik hasonló csodabogárral. És amikor az aacheni állomás könyvesbódéjában találomra megvett egy ponyvaregényt, melynek a Csak egy extrastatiszta vagy Hollywood gyöngye jelentőségteljes címet adta a szerzője, sokkal kevésbé volt kíváncsi arra, hogy miért került ez a megrázó és szamárfüles regény félmillió márkába (ez akkor történt, amikor a papírmárka állítólag pénzt ért), mint arra, hogy milyen körülmények között hallja vagy olvassa legközelebb az „extrastatiszta" szót holmi számfeletti és jelentéktelen mozitündérrel kapcso­latban.

A regény egyáltalában nem érdekelte. Átfutott egy frázisoktól hemzsegő oldalt, aztán a belga vasúti menetrend tanulmányozásához kezdett. Brixan ugyan nagyon unatkozott, de azért annyira mégsem, hogy Rose Lobe kisasszony szenzációs karrierje, melyet a névtelenség sötét éjszakájától a csúcsig (világhír és a saját külön reklámügynök) befutott, érdekelte volna.

De az extrastatiszta szó új fogalom volt a szótárában, és most kíváncsian várta, hogy hol és mikor bukkan majd rá ismét – aminek meggyőződése szerint múlhatatlanul be kellett következnie.

Aki viszont ezek után azt tartja Mike Brixanről, hogy a bűnesetek nem érdeklik, hogy a golferedmények többet jelentenek számára szenzációs betöréseknél, és gyilkossági rekordokat még csak elolvasásra sem méltat – az azért téved, mert Mike Brixan a külügyminisztérium hírszerzési osztályának legügyesebb detektívje volt.

Élete azzal telt, hogy rejtélyes egyénekkel találkozott gyanús éttermekben, és hogy különböző szerepekben igyekezett kinyomozni azokat a titokzatos áramlatokat, melyek nem várt utakra, új kikötőkbe terelik a diplomácia hajóit. Kétszer járta be – fecsegő turista képében – Európát; sok száz kilométert evezett a Duna torkolata felé, hogy kis parti kocsmákban követhesse a titkos mozgósítás szálait. Ezek kedvére való feladatok voltak.

Érthető tehát bosszúsága, amiért éppen akkor rendelték vissza Berlinből, amikor a legjobb úton volt már a csehszlovák szerződés titkainak megoldásához, sőt bizonyos áron megszerezte a szerződés nyers, de teljesen pontos fogalmazványát is.

– Ha még huszonnégy órát adnak nekem, az okmány fényképmásolatát szállíthattam volna! – jelen­tette szemrehányó hangon a főnökének, George Sta­i­nes őrnagynak, amikor másnap jelentkezett nála a hivatalában.

– Nagyon sajnálom – felelte minden megbánás nélkül a főnök –, de volt egy kis négyszemközti beszélgetésünk a szlovák miniszterelnök úrral, amikor is mindent megígért – sőt már ide is adta a szerződés hiteles szövegét; egyszerű kereskedelmi ügyről szól az egész. Mondja, Mike, ismerte maga Elmert?

A külügyminisztériumi detektív leült az asztal másik végére.

– Azért hívott haza Berlinből, hogy ezt megkérdezze tőlem? – kérdezte keserűen. – Azért kellett eljönnöm kedvenc kávéházamból, az Unter der Lindenről, hogy Elmerről diskuráljunk? Valami hivatalnok, ugye?

Sta­i­nes őrnagy bólintott.

– Hivatalnok volt – felelte – a Számvevőségi Hivatalban. Három hét előtt eltűnt, és a könyvei átvizsgálásánál kitűnt, hogy rendszeresen sikkasztott azokból a tételekből, amelyek az ő ellenőrzése alá tartoztak.

Mike Brixan elhúzta a száját.

– Kellemetlen – mondta –, olyan rendes, jóindulatú embernek látszott. De remélem, nem kívánja tőlem, hogy nyomozzak utána? Ez a Scotland Yard detektívjeinek való munka.

– Nem kívánom, hogy nyomozzon utána – felelte vontatottan Sta­i­nes –, mert… mert… hát igen, már megtalálták.

A hangja nagyon jelentőségteljesen és komolyan csengett. S még mielőtt levette volna a polcról a kis pa­pírszeletet, Mike Brixan már tudta, hogy miről van szó.

– Csak nem a fejvadász? – tört ki. Még Mike is tudott a fejvadászról.

Sta­i­nes bólintott.

– Itt a levele.

Átnyújtotta a gépírásos cédulát beosztottjának, aki hangosan olvasta:

„Az esheri vasúti hídnál egy dobozt találhatnak a sövény alatt.

A fejvadász."

– A fejvadász! – ismételte gépiesen, és halkan füttyentett.

– Megtaláltuk a dobozt, és megtaláltuk benne természetesen a szerencsétlen Elmer fejét, amely gondosan le volt metszve a testéről – mondta Sta­i­nes. – Ez hét esztendő alatt a tizenkettedik fej – folytatta –, és majdnem minden esetben, azaz: kettő kivételével az összes esetekben, az áldozat az igazságszolgáltatás elől menekülő szökevény volt. Ha ez a szerződésügy még nem lett volna elintézve, akkor is hazahívattam volna magát, Mike.

– De ez a rendőrség dolga – mondta zavartan a fiatalember.

– Maga tulajdonképpen rendőr – szakította félbe a főnöke –, és most a külügyminisztérium kívánja, hogy a kezébe vegye ezt az ügyet; meg kell jegyeznem, hogy ebben tökéletesen egyetért a belügyminisztériummal, melynek hatáskörébe a Scotland Yard, a rendőrség tartozik. Francis Elmer haláláról és irtózatos csonkjának felleléséről még nem tudattuk a sajtót. A múltkoriban akkora zűrzavar lett belőle, hogy a rendőrség most nyugodtan akarja lefolytatni a nyomozást. Tájékoztatóul mindössze csak annyit tudok mondani magának, hogy Elmert egy héttel ezelőtt látta az unokahúga Chichesterben. Ezt már akkor megállapítottuk, mielőtt ismeretessé vált Elmer borzalmas halála. A lányt Adele Leamingtonnak hívják, és a Knebworth Film Corporation chichesteri stúdiójában dolgozik. Az öreg Knebworth amerikai, mégpedig a legjobb fajtából való. A lány valami extrastatiszta-girl, így nevezik valahogy az…

Mike felkiáltott.

– Extrastatiszta! No lám, tudtam, hogy lesz még dolgom ezzel az ördöngös csodabogárral! Folytassa, uram, mit kíván tőlem, mit csináljak?

– Induljon, és keresse fel ezt a lányt – felelte a főnök. – Itt a címe.

– Van a világon Mrs. Elmer is? – kérdezte Mike, és zsebre vágta a cédulát.

A másik bólintott.

– Van, de nem tud semmiféle magyarázatot adni a gyilkosságról. Az urát már egy hónapja nem látta, és úgy látszik, évek óta külön váltan élnek. A haláleset rá nézve egyébként nagyon kedvező körülményekkel jár, az ura ugyanis tekintélyes összegre volt biztosítva az asszony javára.

Mike még egyszer elolvasta a fejvadász kegyetlen üzenetét.

– Mi az ön véleménye erről? – kérdezte kíváncsian.

– Az általános nézet az, hogy mániákus őrülttel van dolgunk, aki rejtélyes elhivatottságot érez magában a bűnösök megbüntetésére. De az előbb említett két kivétel persze lerontja a szépen felépített elméletet.

Sta­i­nes tűnődő arccal dűlt hátra székében.

– Nézzük csak a Willett-ügyet. Az ő fejét ezelőtt két évvel találták meg a Chobham Commonon. Willett derék ember volt, közkedvelt, becsületes lélek, és bankjának kimutatása szerint rendkívül vagyonos is. A második kivétel Crewling, aki a fejvadász első áldozatai közé tartozik, ugyancsak minden gyanún felül áll, bár ebben az esetben kétségtelen, hogy Crewling a halála előtt néhány héttel meghibbant.

A gépírásos üzenet minden esetben ugyanazzal a géppel íródott. Mindenütt ott látjuk a félig elmosódott „u-t, a halvány „g-t és azt a különleges aláhúzást, mely az egybehangzó szakértői vélemények szerint egy nagyon régi, divatjamúlt Yost írógép sajátsága. Találja meg azt az embert, aki ezt az írógépet használja, és nyilván megtalálta a gyilkost. Ám meglehetősen valószínűtlen, hogy ezen az úton valaha eredményt lehetne elérni, mert a rendőrség közzétette ennek a rendellenes gépírásnak a fényképmásolatát, és feltételezem, hogy a fejvadász úr azóta csak olyankor használja az írógépét, amikor áldozatainak hollétét jelenti be.

Mike Brixan hazament a lakásába. Szokatlan megbízása meglehetősen felkavarta és nyugtalanította. Az élete és a munkája eddig a magasabb politika világában folyt.

Az agyát finom diplomáciai fondorlatok foglalkoztatták, és az emberiség szokásos eltévelyedéseit: a lopást, rablást, gyilkosságot egyszerű bűnözésnek tekintette, ami a közbiztonság őreinek hatáskörébe tartozik, de őt nem érdekli.

– Bill – szólt hazaérve a dolgozószobájába, kis pincsikutyájához, mely ott hevert a kialudt tüzű kandalló előtt. – Bill, ez az az eset, amibe belebukunk. De akár belebukom, akár nem – úgy látszik meg fogok ismerkedni egy statisztával. Remek, mi?

Bill szeretetreméltóan biccentett a farkával.

2. Mr. Samp­son Long­va­le

jelentkezik

Adele Leamington megvárta, míg a stúdió egészen kiürült, és csak akkor ment oda az ősz hajú férfihoz, aki nadrágzsebébe süllyesztett kézzel és rosszkedvű, sötét nézéssel gubbasztott székében.

Hát ez nem volt éppen a kedvező pillanat – a lány nagyon is tisztában volt vele.

– Mr. Knebworth, beszélni szeretnék önnel.

A férfi lassan feltekintett. Máskor fel is állt volna, mert ez a középkorú amerikai rendes körülmények között maga volt a megtestesült udvariasság. Pillanatnyilag azonban a női nem iránti tisztelete valamivel a zéró alá süllyedt. A tekintete üresen nézett keresztül a lányon, bár belülről az igazgatói ösztön közben pontosan felmérte az értékeit. Csinos volt, a vonásai szabályosak, barna fürtjei közt ott bujkált még a gyermekkor aranyos verőfénye. A szája finoman rajzolt és erélyes, alakja karcsú, nyúlánk – az egész jelenség elragadó.

Jack sok gyönyörű statisztát látott már pályafutása alatt, és gyakran tette már meg azt a rövid utat, mely a rajongástól a kétségbeesésig vezet, mikor ezek a kisasszonyok a vetítőgép elé kerültek, és egyszerre csak csinos fabába lett belőlük, élettelen, lélektelen, ügyefogyott figura – reménytelen eset. Túlságosan csinosak voltak ahhoz, hogy okosak is legyenek, és a szépségük nem hatott természetesnek, mert túlságosan tudatos volt. Értelem, ösztön, iniciatíva nélküli bábok voltak ezek a lányok – igazi statiszták, szóval, akik tudnak öltözködni, sőt gépiesen mosolyogni és táncolni is, de egyebet nem; született statiszták, és sohasem lehet belőlük más.

– Well? – kérdezte az igazgató hirtelen.

– Nem volna valami szerep ebben a filmben, amit én eljátszhatnék, Knebworth úr? – kérdezte a lány.

A férfi elbiggyesztette a száját.

– Hiszen tudtommal van már valami szerepe, Miss… hogy is hívják csak… – Leamington; ugye?

– Hogyne, van szerepem, én vagyok az egyik alak a háttérben! – mosolygott a lány. – Nem is akarnék nagy szerepet, de azt hiszem, hogy ennél valamivel nagyobbat is el tudnék játszani.

– Én meg elhiszem, hogy van, aki magánál rosszabbul is játszik – dörmögött a férfi. – Nem, fiam, nincs szerepem a maga számára. Itt nem lesz több szerepkomédia. Ennél maradunk.

A lány elindult visszafelé, mikor az igazgató utána szólt:

– Persze otthagyta a kellemes otthonát, mi? Azt hitte, hogy a mozizás évente egymillió dollár gázsival jár, és minden csütörtökön új autóval? Vagy az is lehet, hogy a jó gép- és gyorsírónői állását hagyta ott, mert a fejébe vette, hogy Hollywood tüstént a lábai elé heveredik, mihelyt megismeri magát? Menjen haza, kislányom, és mondja meg a papájának, hogy itt a legjobb gépírólány is csak színpadi kellék.

A lány kicsit elmosolyodott.

– Nem azért jöttem ide, mert filmőrült vagyok, ha talán erre céloz, Knebworth úr. Amikor idejöttem, nagyon jól tudtam, hogy milyen nehéz lehet itt az élet. És nincsenek szüleim.

A férfi kíváncsian nézett fel a lányra.

– Hát miből él? – kérdezte. – A statiszta szerepkörben nem nagyon lehet keresni. Hacsak nem kerül valami olyan billiódolláros társulathoz, amely minden filmjébe három lóversenyt is beleírat. Nekem legfeljebb ha öt magánszereplőre telik!

– Maradt egy kis jövedelmem az édesanyám után – felelte a lány –, azonkívül írok.

Megakadt, amikor észrevette, hogy az igazgató elnéz felette a stúdió bejárata felé; hátrafordult, és különös alakot pillantott meg az ajtóban. Először azt hitte, hogy színész, aki már beöltözött a jelmezébe.

A jövevény öregember volt, de feltűnő magassága és egyenes tartása meghazudtolta a korát. A szorosan testhez simuló kabát, a cipője alá kapcsolt nadrág, a magas keménygallér, s a fekete selyem nyakkendő egy régmúlt kor emlékei voltak, bár nyilván nemrég készülhettek. Csuklóján fodorított fehér kézelőket viselt, kétsoros szürke bársonymellényét aranygombok díszítették.

Olyan volt, mint az ezernyolcszázötvenes évek gavallérja, aki most szállt le a családi képtár faláról. Egyik kesztyűs kezében öblös karimájú magas kalapot tartott, a másikban aranyfejű sétapálcát. Erősen ráncos arca jóindulatú volt és jóságos, és úgy látszik, egyáltalában nem volt tudatában tökéletes kopaszságának.

Jack Knebworth egy másodperc alatt felpattant és az idegen felé indult.

– Ó, Longvale úr, örömmel üdvözlöm. Megkapta a levelemet? Nem tudom megmondani magának, hogy milyen boldoggá tesz azzal, hogy kölcsönadja a házát.

Samp­son Long­va­le a Dower House-ból! A lány most már tudta, hogy ki ez az idegen. Chichesterben csak régimódi úrnak nevezték, és valaki egyszer egy kiránduláson megmutatta neki azt a nagy házat, s a hozzá tartozó elvadult völgyes-dombos kertet, ahol az öregúr lakott.

– Gondoltam, bejövök és meglátogatom magát – felelte Longvale.

Mély, gyönyörű csengésű hangja volt. A lány úgy érezte, hogy életében sohasem hallott még ilyen édes muzsikájú hangot, és fokozott érdeklődéssel nézett a különös alakra.

– Nagyon örülnék, hogyha hasznát vehetné a háznak és a kertnek. Attól tartok, hogy borzasztóan nagy benne a rendetlenség, de képtelen vagyok ugyanolyan állapotban megőrizni, ahogy a nagyapám tartotta.

– Hiszen éppen ez az, ami nekem kell, Mr. Longvale! Attól tartottam, hogy meg fog sértődni, amikor arra kértem, hogy…

Az öregúr meleg nevetéssel szakította félbe.

– Nem, nem, csöppet sem voltam megsértve, mulattatott a dolog. Magának egy olyan házra van szüksége, ahol kísértetek járnak; én a legteljesebb mértékben kielégíthetem az igényeit, bár nem tudom megígérni, hogy a családi kísértetem éppen működni fog. A Dower House-ban sok száz esztendő óta jár a kísértet. Valamelyik régi lakó őrültségi rohamában meggyilkolta a lányát, és a szerencsétlen hölgy azóta kénytelen kísérteni. Én sohasem találkoztam vele, csak az inasom látta évekkel ezelőtt. Szerencsére ma már nincs részem effajta kellemetlenségekben, ugyanis nem tartok többé inast – tette hozzá mosolyogva. – Ha azonban az éjszakát is a házamban akarják tölteni, a társulat öt-hat tagját azért el tudom helyezni, és szívesen látom.

Knebworth örömmel bólintott. Már szorosan átkutatta a környéket, és megállapította, hogy éjjeli szállást találni a lehetetlenséggel határos; viszont borzasztóan vágyott néhány szép éjszakai felvételre, a film egyik jelenetéhez pedig éppen a kora hajnali órák világítása volt szükséges.

– Csak attól tartok, hogy nagy felfordulást csinálunk önnél, Longvale úr – felelte. – Meg aztán itt most meg kellene tárgyalnunk egy diszkrét kérdést is. A…

Az öregúr egy mozdulattal félbeszakította.

– Pénzről akar beszélni? Kérem, ne is szóljon – szólt erélyesen. – Én nagyon érdeklődöm a film iránt. Egyáltalán, minden modern dolog iránt érdeklődöm. Rólunk, öregemberekről általában azt tartják, hogy előítéleteink vannak a modern jelenségek iránt, de én a legnagyobb gyönyörűséggel tudok elmélyedni azoknak a tudományos csodáknak a tanulmányozásában, melyekkel ez az újkor megajándékozott bennünket.

Kötekedő mosollyal nézett az igazgatóra.

– Egyszer tulajdonképpen le kellene filmeznie engem abban az egyetlen szerepben, melyet, azt hiszem, rajtam kívül senki sem tudna eljátszani: a híres ősöm szerepében.

Jack Knebworth kicsit derülten, kicsit megdöbbenve bámult a vendégére. Nem volt szokatlan jelenség előtte, hogy az emberek szeretnék magukat filmen látni, de Samp­son Long­va­le-ről nem tételezett volna fel ilyen gyerekes hiúságot.

– Szívesen állok rendelkezésére – felelte udvariasan. – A rokonai bizonyára közismert emberek voltak.

Longvale úr bólintott.

– Őszintén sajnálom, hogy nem vagyok egyenes leszármazottja annak az ágnak, melyből családom legnagyobb történelmi nevezetessége: Charles Henry származott. Ő a dédnagybátyám volt. Én a Longvale-ek bordeaux-i ágából származom, amely történelmet csinált.

– Ön francia, Longvale úr? – kérdezte Jack.

Az öregúr úgy látszik nem hallotta a kérdést. Maga elé meredt. Aztán felriadt hirtelen.

– Igen, igen, franciák voltunk. A dédapám egy angol hölgyet vett el feleségül, akivel különös körülmények között ismerkedett meg. A direktórium idejében jöttünk át Angliába.

Úgy látszik, csak ekkor vette észre Adele jelenlétét. Meghajolt felé.

– Azt hiszem, mennem kell – mondta, és egy óriási aranyórát húzott elő a mellényzsebéből.

A lány utánuk nézett, amint keresztülmentek a hallon, és az ablakon át még látta, hogy a régimódi úr beszáll a világ legódivatúbb autójába. Ez talán az autó őse volt, a legelső autó, melyet behoztak ebbe az országba – hatalmas, súlyos, özönvíz előtti bárka, amely mennydörgésszerű robajjal, de annál kisebb sebességgel indult és tűnt el lassan a kavicsos út kanyarodójában.

Jack Knebworth elgondolkozva jött vissza.

– Ez a filmőrület olyan, mint a ragály – nem kímél se öreget, se fiatalt. Jó éjszakát, Miss… izé, hogy is hívják? Miss Leamington, ugye? Jó éjszakát.

A lány már majdnem hazaért, mikor egyszer csak rájött, hogy ez a beszélgetés, melyhez olyan szívdobogva, olyan elszántan kezdett, rá nézve milyen eredménytelenül végződött. A kis szerep éppolyan elérhetetlenül messze volt tőle, mint valaha.

3. Elmer unokahúga

Adele Leamington kicsi szobában lakott egy kicsi házban. Voltak pillanatok az életében, amikor még ezt a szobát is túl nagynak találta. A még kisebb szoba ugyanis talán jogcím lett volna egy kis nekifohászkodásra, hogy rábírja a háziasszonyát, a kérlelhetetlenül szigorú Watsonnét egy kis házbércsökkentésre. Jack Knebworth vállalatánál jól fizették a statisztákat, de ritkán alkalmazták őket; Jack ugyanis azokhoz az okos direktorokhoz tartozott, akik a családi jellegű filmeket kedvelik, mert azokhoz nem kell nagy statisztéria.

A lány éppen öltözködött, mikor Watsonné behozta a reggelijét.

– Valami fiatal fickó leselkedik kint, mióta ébren vagyok – mondta a háziasszony. – Már akkor láttam, mikor a tejet hozták. Nagyon udvarias volt, de én azt mondtam neki, hogy maga még nem kelt fel.

– Velem akar beszélni? – kérdezte csodálkozva a lány.

– Azt mondja, hogy magával – felelte zsémbesen Watsonné. – Kérdeztem, hogy Knebworth küldte-e, azt mondja, nem. Ha beszélni akar vele, használhatja a nappalimat, bár én nem szeretem, ha fiatalemberek fiatal lányokat látogatnak. Sosem volt még színész-lakóm, az ember sosem lehet eléggé óvatos. Mindig tisztelték a házamat, és azt akarom, hogy a jövőben is tiszteljék.

Adele mosolygott.

– Nem tudok tisztességesebb dolgot elképzelni, mint egy reggeli látogatás, kedves Watsonné – felelte.

Lement és ajtót nyitott. A fiatalember a folyosón állt, háttal felé, de az ajtónyitás zajára megfordult. Jóképű és jól öltözött fiú volt, a mosolya kedves és behízelgő.

– Remélem, hogy a háziasszonya nem zaklatta fel miattam? Igazán várhattam volna. Adele Leamington kisasszonyhoz van szerencsém?

A lány bólintott.

– Jöjjön be, kérem! – Bevezette a dohos levegőjű kis fogadószobába, becsukta az ajtót, és várakozóan nézett a fiúra.

– Riporter vagyok – hazudott a vendég, és lesütötte a szemét.

– Francis bácsi miatt jött? Csak nem történt vele valami baj? A múlt héten egy detektív járt nálam. Megtalálták?

– Nem, még nem találták meg – felelte a fiú zavartan. – Ön ugye jól ismerte őt, Leamington kisasszony?

– Nem. Kétszer láttam életemben. Szegény édesapám összeveszett vele, még mielőtt én megszülettem, és én csak akkor láttam, mikor apuka meghalt, meg akkor, amikor édesanyámat is elvitte az apám halála.

A férfi felsóhajtott és láthatólag megkönnyebbült. A lány nem tudta elképzelni, miért esik olyan jól ennek az idegennek, hogy ő nem ismerte a nagybácsiját.

– De Chichesterben találkozott már vele? – kérdezte a fiú.

– Igen, találkoztam vele. Azaz csak egy másodpercig láttam, mikor a társulatunk egy nagy autóbuszon Goodwood Parkba ment: kétségbeejtően betegnek és feldúltnak látszott. Épp egy trafikból jött; a hóna alatt újságot tartott, és kezében egy levelet.

– Hol van az a bolt? – kérdezte gyorsan a férfi.

A lány megadta a címet és az idegen feljegyezte.

– Azóta nem látta?

A lány nemet intett.

– Csak nincs valami komolyabb baj? – kérdezte aztán ijedten. – Édesanyám gyakran mondta, hogy Francis bácsi különc és egy kissé felelőtlen. Talán anyagi zavarai voltak?

– Igen – hagyta helyben Mike. – De olyasmiről nincs szó, ami miatt magának izgulnia kellene. Ugye, maga filmsztár?

A lány minden ijedtsége mellett elmosolyodott.

– Egyetlen eshetőség, hogy engem valaki filmsztárnak tartson, ha maga ezt írná rólam a lapjában.

– Írnám, hová? – kérdezte Mike elbámulva. – Ja persze, a lapomban.

– De nem is hiszem, hogy maga riporter – szólt a lány, hirtelen gyanút fogva.

– De bizony az vagyok – hadarta Mike, és gyorsan kivágta valami szórványosan megjelenő, ismeretlen világlapnak a nevét

– Bár nem vagyok filmsztár – mondta elgondolkozva a lány –, és úgy látszik, soha nem is leszek, ragaszkodom ahhoz a meggyőződésemhez, hogy az egész csak azon múlik, hogy nincs szerencsém; néha azonban rettenetes gyanúm támad, hogy ez a Mr. Knebworth talán ösztönösen megérezte bennem a tehetségtelenséget.

Mike Brixan egyre komolyabban kezdett érdeklődni az Elmer-ügy iránt. Volt olyan becsületes, hogy azt is bevallotta magának: ez az érdeklődés nem egészen független Elmer úr unokahúgának a személyétől. Soha életében nem találkozott még ilyen lánnyal.

– Most biztosan a stúdióba megy, ugye?

A lány bólintott.

– Mit gondol, volna Knebworth úrnak valami kifogása ellene, ha én ott egyszer felkeresném magát?

Adele habozott.

– Knebworth úr nem szereti a látogatókat

– Hát akkor talán őt fogom meglátogatni – bólintott Mike. – Elvégre igazán mindegy, hogy az ember kit látogat meg, ugye?

– Nekem tényleg mindegy – felelte a lány.

Köznyelven ezt úgy mondanák – gondolta Mike lent az utcán –, megvagy, madárkám.

A nyomozás nem vett igénybe sok időt. Megtalálta a kis trafikot, és a tulajdonos szerencsére még emlékezett Francis Elmerre.

– Egy levélért jött, bár az nem Elmer névre szólt – mesélte. – Sokan címeztetik hozzám a leveleiket. Ez az én kis mellékkeresetem.

– Újságot is vett?

– Nem, uram, nem vett lapot, már volt egy a hóna alatt: a Morning Telegram. Tisztán emlékszem rá, mert még azt is észrevettem, hogy az utolsó oldal Nyílttér rovatában megkékceruzázott egy hírt. Még van is egy példányom abból a számból.

Hátrament az üzlet mögötti kis lakószobába, és egy piszkos újsággal tért vissza, melyet letett Mike elé a pultra.

– Van itt hat hír is, de nem tudom, melyik volt az a bizonyos.

Mike átnézte a Nyílttér üzeneteit. Volt közöttük egy, melyben kétségbeesett anya kérte a fiát, hogy: „jöjjön haza, minden meg van bocsátva". Egy másik titkosírással íródott, de most nem volt ideje, hogy megkeresse a kulcsát. A harmadik nyilvánvalóan találka helyét és idejét jelölte meg. A negyedik egy új hajnövesztő szer hirdetése volt, és az ötödiken megakadt a tekintete. Ez így szólt:

„Baj van. Végleges utasítás adott címen. Bátorság.

Jótevő."

– Szép kis jótevő – mormogta Mike. – Mondja, milyen fajta ember volt az, aki a levélért jött? Nem volt zavaros egy kicsit?

– De igen, uram. A levegőbe bámult, nagyon szórakozottnak látszott. Úgy nézett ki, mint aki elvesztette a fejét.

– A leírás stimmel – állapította meg Mike.

4. A sztár

A Knebworth Picture Corporation stúdiójában közel egy órája várt már az egész társulat utcai öltözékben.

Knebworth ott kuporgott szokott módon a nyugvószékében: ujjaival idegesen simogatta hosszú állát, és időnként felpillantott az órára, mely a rendező irodája felett függött.

Tizenegy óra volt, amikor Stella Mendoza belibegett kábító ibolyaillat-felhő és egy szerencsétlen képű kis pincsikutya kíséretében.

– Maga talán nyári időszámítás szerint dolgozik? – kérdezte Knebworth lassan. – Vagy úgy gondolta, hogy délután kezdünk dolgozni? Ötven embert várakoztatott meg, Stella!

– Nem segíthetek rajtuk – felelte őnagysága, és vállat vont. – Maga azt mondta, hogy külső felvételek lesznek, és így persze nem gondolhattam, hogy sietős az ügy. Össze kellett csomagolnom a holmimat.

– Ó, honnan is gondolhatta volna, hogy sietős?

Jack Knebworth úgy számított, hogy évente három nagy mérkőzést kell végigküzdenie. Ez volt a harmadik. Az elsőt Stellával vívta meg. A másodikat Stellával. S a dolgok rendjéből következett, hogy a harmadikat is Stellával.

– Én azt kértem magától, hogy legyen itt tízre. Ezek a fiúk és lányok háromnegyed tíz óta itt vannak.

– Tulajdonképpen kit akar fotografálni? – kérdezte a sztár, és türelmetlenül hátravetette a fejét.

– Természetesen magát – felelte lassan Jack. – Menjen be, kérem, a kilences számú öltözőbe, és ne felejtse el leszedni a gyöngy fülbevalóját. Szegény, éhező kóristalányt játszik. Griff Towerban fogunk dolgozni ma, és én megígértem annak az úrnak, aki kölcsön adja nekünk a házát, hogy délután háromra készen leszünk. Ha maga Greta Garbo volna, vagy Norma Talmadge, vagy Lilian Gish, akkor jogában állna egy kicsit váratni magára; de Stella Mendoza tartozik megkezdeni a munkáját reggel tízkor – ezt ne felejtse el, kérem!

Jack Knebworth felkelt a székéről, és jelentőségteljes lassúsággal kezdte felvenni a kabátját. A lány dühtől kipirulva nézte; sötét szemében szikrázott a gőg és a sértett hiúság.

Stellát valamikor Maggie Stubbsnak hívták, és egy vidéki fűszeresnek volt a lánya. Ez a vén Jack pedig úgy beszél vele, mintha még mindig Maggie Stubbs volna, nem pedig a világhírű filmsztár (lásd reklámügy nőkének idevonatkozó nyilatkozatát), két világrész ünnepelt bálványa.

– Rendben van, Knebworth. Ha botrányra van szüksége, azt megkaphatja. Én most itt hagyom magát, mégpedig azonnal. Tudom, hogy mivel tartozom a nevemnek és a pozíciómnak. Ezt a szerepet úgyis át kellene íratnia, hogy módot nyújtson nekem a saját egyéniségem érvényesítésére. Túl sok benne a férfi szereplő. Az emberek ma nem azért fizetnek a mozijegyért, hogy férfi színészeket lássanak. A maga eljárása nem méltó hozzám, Knebworth: belátom, hogy temperamentumos vagyok, ez igaz, de nem kívánhatja egy magamfajta nőtől, hogy fadarab legyen.

– Az egyetlen, ami fából van magán, a feje, Stella. Az tényleg fából van – dörmögte az igazgató, és továbbment, látszólag mit sem törődve a dühöngő lánnyal. – Maga két évig játszott kis szerepeket Hollywoodban, és nem hozott onnan Angliába mást, mint jól pergő szájat, pedig ehhez egy hazai vasárnapi iskolában is hozzájuthatott volna. Temperamentum! Ez a szó csak az orvosi bizonyítványokban szokott szerepelni, amikor a film már félig kész van, s a sztár addig nem játszik tovább, amíg fel nem emelik a fizetését ötven százalékkal. Ennek a filmnek azonban, hál’ istennek, még a negyed- vagy nyolcadrésze sincs kész. Csak menjen, maga alávaló, komisz teremtés, menjen innen, de rögtön, érti?

A lányt majd felvetette a düh. Ajkai görcsösen rángatóztak, anélkül hogy egy szót is ki tudtak volna ejteni, végül sarkon fordult, és kirohant a műteremből.

Az ősz fejű Jack Knebworth körülnézett a szótlan társaságban.

– Így történnek a csodák! – jegyezte meg gúnyosan. – Így történhetik, hogy a statiszta, aki beteg édesanyát és nyomorúságos életet hagyott otthon, máról holnapra világhírhez jut. Aki nem tudja, hogy Hollywoodban még nagyobb csudák is esnek minden nap, az nem is ért a mesterségéhez. No, gyerünk, álljon elő a második Mary Pickford!

A statiszták egy része mosolygott, mások kissé kényelmetlenül feszengtek, de senki sem jelentkezett Adele-ben megdermedt a vér, képtelen lett volna megszólalni.

– A szerénység nem tartozik ehhez az iparhoz – nevetett szeretetreméltóan az öreg Jack. – Ki érez elég tehetséget magában arra, hogy eljátssza Roselle szerepét ebben a filmben? Mert hogy egy statiszta kapja meg a szerepet, arra esküszöm! Majd megmutatom én ennek az álművésznőnek, hogy nincs olyan statiszta ennél a társulatnál, aki ne tudná őt pótolni. Valaki tegnap valami szerepről beszélt nekem… maga volt, nem?

És Adele-re mutatott, aki viharosan dobogó szívvel indult feléje.

– Fél év előtt próbafelvételt készítettem magáról – mondta Jack elgondolkozva –, valami baj volt vele; mi is volt csak?

Az asszisztense felé fordult. A fiatalember erősen törte a fejét, hogy vissza tudjon emlékezni.

– Talán a bokák? – próbálkozott találomra, minthogy tudta, Knebworth milyen súlyt fektet a bokákra.

– Nem, azzal nincs baj – győződött meg az igazgató szakértő tekintettel. – Keresse csak ki gyorsan a felvételt, mindjárt meglátjuk.

Tíz perc múlva Adele ott ült az öregúr mellett a kis vetítőkamrában, és nézte a saját mosolyogva sétáló képmását. – Megvan! – kiáltott Knebworth diadalmasan. – A haja. Tudtam, hogy volt valami baj. Nem szeretem az Eton-frizurát. Túl hetykévé, szemtelenné teszi az arcot. Megnövesztette a haját? – kérdezte mikor ismét kigyúlt a villany.

– Igen, Knebworth úr!

A férfi nyugodtan nézett fel a lányra, de szemmel láthatólag el volt ragadtatva.

– Maga fogja eljátszani a szerepet – mondta. – Menjen be az öltözőbe, és kérje el Mendoza kisasszony jelmezét. De várjon csak, kérem, előbb még mondani akarok magának valamit – állította meg az induló lányt. – Lehet, hogy jó lesz a szerepében, és lehet, hogy rossz; de akármilyen lesz – jövő nem vár magára, fiam, azt verje ki a fejéből! Angliában csak annak a színésznőnek lehet sikere, akit a direktora feleségül vesz. Márpedig én nem veszem el magát, fiam, még ha térden csúszva kér is meg rá. Mondom, Angliában filmsztár csak a direktorné lehet; aki pedig nem az, annak ennyit sem használ a tehetsége – és csettintett az ujjával.

– Adok magának egy tanácsot, kislányom. Ha ez a filmje beválik, akkor szaladjon és szerződjön le gyorsan valamelyik filmigazgatóhoz, tudja, egy olyanhoz, aki három klubfotelt meg egy cserép pálmát „szalondíszlet"-nek nevez! Megértette? Adja oda hogyishívják kisasszonynak a szerepét, Harry! Na, most menjen szépen valami nyugodt helyre, és tanulmányozza. Harry, intézkedjék az öltözőben! Magának pedig, fiam, egy félórát engedélyezek a szerepe elolvasására.

A lány úgy ment a stúdió épülete mögött húzódó árnyas kertbe, mint a holdkóros. Egy padra ült, hogy áttanulmányozza a gépírásos jegyzeteket. – Nem igaz. Az egész csak álom, nem is lehet igaz! – zakatolta az agya gépiesen. Ekkor lépéseket hallott a kavicsos úton, s hirtelen felriadt. Az a fiatalember volt, aki ma reggel kereste őt: Mike Brixan.

– Jaj, kérem, ne zavarjon most – kérte izgatottan –, képzelje, szerepet kaptam, egy nagy szerepet, most hamar el kell olvasnom!

A lány nyilvánvalóan olyan izgatott volt, hogy a fiú sietett búcsúzni.

– Borzasztóan sajnálom… – kezdte.

A lány izgalmában leejtette a kézirat lazán fűzött lapjait, amelyek széthullottak. Mindketten gyorsan lehajoltak, hogy felszedjék őket, és közben összeütődött a fejük.

– Jaj, bocsánat! Ez egy régi bohózatszituáció, ugye? – mentegetőzött a fiú.

Aztán a kezében lévő papírlapra nézett, és elkezdte olvasni. Az egyik jelenet színhelyének volt a leírása.

„Nagy börtöncella, középen függőlámpa pislogó fénye. A háttérben rács, amely mögött az udvaron katonai őrszem jár fel-alá…"

– Szent Isten – kiáltott Mike, és elsápadt.

A gépírás „u betűje elmosódott, a „g-k hibásak voltak. Ezt az írást azzal a géppel írták, mellyel a fejvadász szokta gyártani irtózatos halotti jelentéseit.

5. Mr. Lawley Foss

– Mi történt? – kérdezte Adele, mikor a fiatalember elsötétült arcába nézett.

– Honnan van ez? – kérdezte a fiú, és a kezében lévő papírlapra mutatott.

– Nem tudom; a többi lap között volt. De azt már látom, hogy nem tartozik a Roselle-hez.

– Ez az a darab, amelyben maga játszani fog? – kérdezte a férfi, és gyorsan hozzátette: – Ki tudhat erről többet?

– Knebworth úr.

– Hol találom őt?

– Menjen be az ajtón, és megtalálja a stúdió előcsarnokában.

A férfi szó nélkül besietett az épületbe. Ösztönösen megérezte, hogy melyik az az úr a jelenlevők közül, akit ő keres. Jack Knebworth elborult arccal nézett az idegenre, mert dühöngött, ha üzleti órák alatt magánlátogatásokkal zaklatták, de mielőtt magyarázatot kérhetett volna, Mike már mellette állt.

– Ön Knebworth úr?

Jack bólintott.

– Bizony, az vagyok – felelte.

– Beszélhetnék önnel két percig?

– Még egy percig sem. Nem érek rá, senki számára – dörmögött Jack.

– Külügyminisztériumi detektív vagyok – felelte Mike halkabban, s Jack modora azonnal megváltozott.

– Valami baj van? – kérdezte, és bevezette a detektívet a szobájába.

Mike letette a gépírásos papírlapot az asztalra.

– Ki írta ezt? – kérdezte.

Jack Knebworth ránézett a papírlapra, és vállat vont.

– Sose láttam! Miért, mi van vele? – kérdezte.

– Sohase látta ezt a lapot?

– Esküszöm, soha életemben. De a dramaturgom talán tud róla. Mindjárt érte küldök.

Megnyomott egy csengőgombot.

– Szóljon Mr. Lawley Fossnak, hogy jöjjön be gyorsan – szólt a belépő szolgának.

– A filmtémák, forgatókönyvek, kéziratok elolvasása a dramaturgom feladata – magyarázta Jack. – Az én kezembe csak az olyan kézirat kerül, amelyet ő elfogadásra ajánl; és persze még olyankor sem biztos, hogy tényleg megcsináljuk. Hogyha a benyújtott filmtéma alkalmatlan, akkor nem is kerül hozzám. Persze nem vagyok biztos benne, hogy nem vesztek-e el ilyen módon néhány egész jó filmtémát, mert Foss – az igazgató habozott egy percig –, hát szóval Foss és én nem vagyunk mindig egy állásponton. No, most mondja, Mr. Brixan, miről van szó tulajdonképpen?

Mike néhány szóval elmagyarázta a gépírásos papírlap súlyos jelentőségét.

– A fejvadász? – füttyentett Jack.

Most kopogtak, és Lawley Foss lépett a szobába. Sovány ember volt, az arca sötét és mogorva, a tekintete tétova és ravasz. Mély barázdák szelték át az arcát, mintha valami krónikus betegség gyötörné. Ezt a betegséget úgy hívják, hogy „keserűség", és rendszerint azok kapják meg, akik haragban vannak az egész világgal. Valaha – kora ifjúságában – azt hitte, hogy ez a világ egyszer majd a lába előtt fog heverni. Két színdarabot írt, melyeket elő is adtak, sőt játszottak is két-három estén át, üres házak előtt. Később aztán hiába szaladt egyik színházból a másikba, a bukás árnyéka kísérte és egyetlen igazgató se akadt, aki akárcsak át is lapozta volna a barnába kötött kéziratokat. Mint annyian mások: könnyebb pénzszerzési lehetőségekhez fordult ezután; a tőzsde és a lóverseny azonban még megmaradt javaiból is kiforgatták.

Gyanakodva nézett Mike-ra, mikor a szobába lépett.

– Egy papírlap miatt kérettem magát, Foss – szólt Jack Knebworth –, amit a Roselle szövegkönyvében találtunk. Elmondhatom Foss úrnak, amit öntől hallottam?

Mike habozott egy percig. Az ösztönei azt súgták, hogy titokban kellene tartani a fejvadász ügyét. Meggyőződése ellenére azonban mégis bólintott.

Lawley Foss kifejezéstelen arccal hallgatta az öreg igazgatót, aki elmagyarázta neki a rejtélyes papírlap jelentőségét; aztán elvette a lapot Jack Knebworth kezéből, és megvizsgálta. Egyetlen arcmozdulat vagy pillarebbenés sem árulta el gondolatait.

– Rengeteg kéziratanyag kerül hozzám – mondta végül –, és ennek itt hirtelenjében nem tudnám megmondani az eredetét; de ha megengedik, beviszem az irodába, és utánanézek a könyveimben.

Mike ismét habozott. Nem szívesen adta ki a kezéből a bizonyítékot; viszont így önmagában, a hozzá tartozó láncszemek összefüggése nélkül tulajdonképpen értéktelen volt. Így aztán, vonakodva bár, de beleegyezett.

– Mi a véleménye erről az emberről? – kérdezte Kneb­worth, mikor a távozó mögött becsukódott az ajtó.

– Nem tetszik nekem! – mondta röviden Mike. – Tényleg, már a legelső impresszióm határozottan kellemetlen volt, bár az is lehet, hogy igazságtalan vagyok szegénnyel szemben.

Jack Knebworth sóhajtott. Foss nagyon sok kellemetlenséget okozott neki; néha még súlyosabb terhet jelentett, mint a temperamentumos Mendoza.

– Bolondos fickó, az biztos – mondta –, bár pokolian okos. Nem ismerek embert, aki annyi munkával, olyan játszva megbirkózna, mint Lawley Foss, de… de… szóval nehéz eset.

– Képzelem! – mondta Mike szárazon.

Átmentek a stúdióba, ahol Mike a kétségbeesett lányt kereste fel, hogy megmagyarázza neki előbbi udvariatlan viselkedését. Az elkeseredés könnyei csillogtak a szép szemekben, amikor odalépett hozzá, hiszen az a különös jelenet, mikor a férfi – kezében a kéziratból kiragadott papírlappal – elrohant tőle, elnyomta lelkében a „nagy szerep" okozta minden örömét.

– Borzasztóan sajnálom – mondta bűnbánóan a férfi. – Bár ne jöttem volna ide…

– Ez már az én fejemben is megfordult – felelte a lány, és akarata ellenére elmosolyodott. – Mondja, mi volt azzal a papírlappal, amit elvitt? És maga ugye detektív, nem?

– Bevallom, az vagyok – felelte elszántan Mike.

– Igazat mondott, mikor azt mondta, hogy a nagybátyám…? – a lány megakadt, mint akinek torkán akadt a szó.

– Nem, nem mondtam igazat – válaszolt nyugodtan Mike. – Az ön nagybátyja meghalt, Leamington kisasszony.

– Meghalt? – sikoltott fel a lány.

A férfi bólintott.

– Meggyilkolták. Mégpedig egészen különös körülmények között.

A lány hirtelen elsápadt.

– Csak nem ő volt az a férfi, akinek a fejét Esherben megtalálták?

– Hát ezt honnan tudja? – kérdezte élesen Mike.

– A ma reggeli újságban olvastam. – A detektív csendesen elátkozta azt a riporterzsenit, aki már ezt is kinyomozta.

Hiszen a lány előbb-utóbb úgyis megtudta volna – ezzel vigasztalta magát.

Foss visszaérkezése megkímélte attól, hogy bővebb magyarázatokba kelljen bocsátkoznia. Foss egy ideig halkan beszélgetett Knebworth-szel, aztán az igazgató odaintette Mike-ot.

– Foss nem tudja kinyomozni az eredetét – mondta, és visszaadta a papírlapot. – Lehet, hogy csak kivonat egy szerző művéből, lehet, hogy az elődeink felejtették itt. Én egy nagy csomó kéziratot vettem át a stúdióval együtt egy csődbe jutott filmtársaságtól.

Türelmetlenül pillantott az órájára.

– Most pedig, Brixan úr, ha megengedi, én elbúcsúzom. Néhány jelenetet kell fotografálnunk tíz kilométernyire innen, méghozzá egy sztárral, akinek a kis fejéből maga minden hasznos gondolatot elkergetett!

Mike – valami belső hang tanácsára – hirtelen megszólalt.

– Mondja, igazgató úr, volna ellene valami kifogása, ha elkísérném magukat? Ígérem, hogy nem leszek útjukban.

Az öreg Jack bólintott, és tíz perc múlva Mike Brixan ott ült a nagy autóban a lány mellett, útban a Roselle színhelye felé.

6. Griff Tower ura

Adele sokáig nem szólt hozzá. Kissé neheztelt, amiért a férfi erőszakkal mellé szegődött, azonfelül olyan idegesen félt az elkövetkezendő feladattól, hogy ez az idegesség – amint a célhoz közeledtek – szinte pánikká nőtt; mindezek persze elejét vették a társalgásnak.

– Amint látom, Mr. Lawley Foss is velünk tart – szólt hátratekintve Mike, hogy valahogy megindítsa a társalgást.

– Mindig elkísér minket a külső felvételekhez – felelt kurtán a lány. – Néha felvétel közben kell változtatni valamit a szövegkönyvben.

– Hová megyünk tulajdonképpen? – kérdezte a fiú.

– Előbb Griff Towerba – felelte a lány. Nem tudott udvariatlan lenni. – Ez egy nagybirtok, és Sir Gregory Penne tulajdona.

– Én azt hittem, a Dower House-ba megyünk?

A lány kissé összeráncolta a szemöldökét.

– Miért kérdi, ha tudja? – tudakolta kissé éles hangon.

– Mert szeretem hallani a hangját – felelte szelíden a férfi.  Sir Gregory Penne? Mintha hallottam volna már ezt nevet.

A lány nem válaszolt.

– Azt hiszem, sokáig Borneóban élt. Igaz?

– Utálatos alak! – felelte hevesen a lány. – Én gyűlölöm.

Nem fejtette ki bővebben gyűlöletének az okát, és Mike nem tartotta volna ildomosnak kérdésekkel terhelni, de a lány, úgy látszik úgy érezte, magyarázattal tartozik.

– Kétszer voltam a házában. Gyönyörű kertje van. Mr. Knebworth használta is azelőtt, én meg persze csak statisztaként voltam jelen, és így többnyire a háttérben. Bár mindig is ott maradtam volna! Annak az embernek különös nézetei vannak a nőkről és főleg a színésznőkről. Nem mintha én színésznő lennék – tette hozzá sietve –, úgy gondolom, olyan nőkről, akik színjátszással keresik meg a kenyerüket. Hál’ istennek csak egyetlen egy jelenetet kell ma felvenni Griffben, és ő talán nem is lesz otthon, bár ez nem valószínű. Mindig otthon van, ha tudja, hogy én oda­megyek.

Mike a szeme szögletéből nézett a lányra. Az első benyomás, amit a lány szépsége tett rá rövid ismeretségük