Vírusnapló 2020-2021

By Artner Sisso, Bojár Iván András, Vásárhelyi Mária and 16 more

Vírusnapló

 

Tizenkilenc magyar értelmiségi különleges feladatra vállalkozott 2020-2021 folyamán. Vírusnapló címmel napról napra közös naplójukban dokumentálták a covid-járványt népszerű Facebook-oldalukon. A könyv a több száz Vírusnapló-poszt közül a legérdekesebbeket közli.

 

Az alapszerzők a Magyar Narancs korai korszakát fémjelző Artner Sisso, Bojár Iván András, Bozóki András, Sükösd Miklós, Tardos János és Vágvölgyi B. András, mellettük Vásárhelyi Mária, Abody Rita, Domonyai András, Kazai Anita, Vajda Judit.

A vendégszerzők: Csunderlik Péter, Hammer Ferenc, Kiss-Dózsai András, Kovács Kristóf, Láng Judit, Nørbæk Krisztina, Szűcs Zoltán Gábor, Vasák Benedek.

 

Kollektív kordokumentum a covid-korszak első két évéről.

 

(Kornis Mihály előszavából)

 

A Vírusnapló megjelenése a világhálón kevesek hőstette. 

 

Bátor könyv. Prózai hőstett, a kivételesen magányosak – a „Hazádnak rendületlenül” hű magyarjainak tette azokért, akik még náluk is magányosabbak. 

Akik ezeket a naplókat írták, a kisebbséghez tartoznak: azokhoz, akik már akkor fölébredtek, amikor még nem is volt mibe kapaszkodnia a reménynek, mint mostanában. 

Akik a karantén-világ idején sem hagytak s hagynak magukból néma, bevarrt szájú rongybábut csinálni, a tényekkel óhajtanak szembenézni, az áldozatok elhallgatott számát keresik például. 

A Vírusnapló biztató jel. 

• Language: English
• Publisher: Publishdrive
• Release date: Mar 25, 2022
• ISBN: 0646851799

Book preview

VÍRUSNAPLÓ

2020–2021

Válogatás

Budapest – Melbourne

2022

Magyar Tükör Magazin

A Magyar Tükör Budapesten

és Melbourne-ben szerkesztett,

magyar–angol kétnyelvű, online közéleti és irodalmi lap.

Magyar Tükör Könyvek 1.

Szerkesztette: Sükösd Miklós

A borítót Bojár Iván András tervezte Gőbölyös Luca

fényképének felhasználásával.

ISBN 978-0-646-85179-2

Ezt a kötetet a koronavírus áldozatai emlékének ajánljuk. Könyvünk nyomdába adásakor több mint 43.000 magyar állampolgár, és a szám naponta tovább nő. Idős és fiatal, beteg és egészséges emberek halnak meg körülöttük. Élhettek volna még évekig, évtizedekig, de az elmúlt száz év legpusztítóbb járványának és a magyar kormány felelőtlenségének, cinizmusának áldozatává váltak. Magyarország a világ élbolyában van a lakosságarányos covid-halálozásban. Minden nemzetközi összehasonlító statisztika arra mutat: egyáltalán nem szükségszerű, hogy ilyen sok ember veszítse életét hazánkban. Jelentős részük haláláért a magyar kormány felel. Őket gyászoljuk: egy pusztító járvány és egy embertelen rendszer áldozatait.

TARTALOMJEGYZÉK

Kornis Mihály: Mi történik – és mi történt? (Előszó)

ELSŐ HULLÁM

2020. MÁRCIUS

Sükösd Miklós: Vírusnapló

Bojár Iván András: A pillangószárny rebbenése

Vágvölgyi B. András: Pontos történetek a karanténban (1.)

Vásárhelyi Mária: A hatodik napon

Bozóki András: Nagy reményekkel

Sükösd Miklós: Kínai, dán és magyar szemmel

Bozóki András: A corvinusos coronavírusos

2020. ÁPRILIS

Sükösd Miklós: Az új diktátor

Vágvölgyi B. András: Pontos történetek a karanténban (3.)

Bozóki András: A temető nemzeti alap

Artner Sisso: (apokalipszis, most ne)

Bojár Iván András: Napfivér – Holdnővér

Tardos János: Igori vasútállomás

Bozóki András: In memoriam

Artner Sisso: (talán eltűntök hirtelen)

Bozóki András: Bezárkózás a lakáskultúrába

Artner Sisso: (ugyanaz az óra)

2020. MÁJUS

Tardos János: Kim Dzsong-Un nyaral

Sükösd Miklós: Egy dán kórházban

Sükösd Miklós: Kétszer ad, ki gyorsan ad (Kormányzati segítség munkavállalóknak Dániában és Magyarországon járvány idején)

Tardos János: Háttal a sajtószabadságnak

Bojár Iván András: Ostrom után

Tardos János: Az élet egy percre sem áll meg

Artner Sisso: de mégse ugyanaz az ország

Vágvölgyi B. András: Pontos történetek a karanténban (11.): Járványnapló

Vásárhelyi Mária: A hetvenhatodik napon

2020. JÚNIUS

Tardos János: Születésnapra

Bozóki András: Könnyű séták jó levegőn

Tardos János: Apokalipszis most – vagy nemsokára?

Sükösd Miklós: Mit tenne most Deák Ferenc?

Az Orbán-rendszer megdöntésének forgatókönyve

MÁSODIK HULLÁM

2020. NOVEMBER

Bojár Iván András: Péntektizenhárom

Szűcs Zoltán Gábor: A gép az agyban

Abody Rita: Halálhübrisz és traumaösvény I.

Kovács Kristóf: Ez nem egy nekrológ / Ceci n’est pas une nécrologue

Vágvölgyi B. András: Caragialéktól Tarr Béláig – Az apokalipszis újratölt

Vásárhelyi Mária: Félelem és rettegés mindenfelé

Láng Judit: Bűnügyi jegyzet a covid idejéből

Kazai Anita: Vírusmese

Hammer Ferenc: A halál allegóriái. Hétköznapi gyakorlatok karantén idején

Abody Rita: Halálhübrisz és traumaösvény II.

Artner Sisso: (álszentség álcája)

Vágvölgyi B. András: De bello

2020. DECEMBER

Kazai Anita: Science fiction

Bojár Iván András: A Rue des Pierres macskakövei

Vágvölgyi B. András: Nevető román rákó

Kazai Anita: Chemsex

Kazai Anita: Öngyulladás

Domonyai András: Közel Afrikához – Mombasa

Abody Rita: Hitem és visszája

2021. JANUÁR

Sükösd Miklós: Harcoló Magyarország: O1G-től a sikeres forradalomig

Kazai Anita: Covid-hallucináció

Artner Sisso: (paranormális jelenetek)

Nørbæk Krisztina: Oltásnapló – Dániában

Abody Rita: Traumafeldolgozás gyerekekkel és a reziliencia csodái

Kazai Anita: Szívbaj ellen

Domonyai András: Létező kenyai valóságok

Bojár Iván András: Akié a szó, azé a gondolat

Vásárhelyi Mária: Vakcina-biznisz

Csunderlik Péter: „A bolsevizmus bacilusai"

Bojár Iván András: Lassú tűnődések Közép-Covídiában

HARMADIK HULLÁM

2021. FEBRUÁR

Abody Rita: Öregirtás

Vásárhelyi Mária: Haza a mélyben

Sükösd Miklós: Ismersz te is Fidesz-szavazókat? Megírnád őket?

Abody Rita: Szabadság szerelme

Nørbæk Krisztina: A kiszámítható és a kiszámíthatatlan.

Tömeges oltás Dániában és Magyarországon.

Artner Sisso: (a templom és önmagunk felmérése)

2021. MÁRCIUS

Vásárhelyi Mária: A világ leggyávább bátor embere

1 éves a Vírusnapló! (Vásárhelyi Mária, Vágvölgyi B. András, Vajda Judit, Tardos János, Sükösd Miklós, Kiss-Dózsai András, Kazai Anita, Domonyai András, Bozóki András, Bojár Iván András, Artner Sisso, Abody Rita írásai).

Vajda Judit: Mindennapi aktusunkat add meg nékünk ma.

Politikusi visszaélések az ausztrál parlamentben

Vásárhelyi Mária: Tajgetosz-kormányzás.

2021. ÁPRILIS

Vajda Judit: Nincs nálunk a bölcsek köve I.

Víruskezelés Ausztráliában

Domonyai András: Ellentét vagy kölcsönösség, avagy Hangary hogyan nem segíteni Afrika?

Vajda Judit: Nincs nálunk a bölcsek köve II. A vírus negligálása Magyarországon Ausztráliából nézve

Vasák Benedek: Törőcsik Mari arca.

Vágvölgyi B. András: „Lázadó természet vagyok" – Lengyel Anna-sirató

Kazai Anita: A dicsőséges kommunista párt kora

Sükösd Miklós: A Nyugat ki- és elárulása: Magyarország kínai–orosz érdekszférába lökése

Vajda Judit: Egy kínai diák története Ausztráliában – avagy miért problematikus a Fudan egyetem Magyarországra telepítése?

Bojár Iván András: Három kép – köztük az eltérítettMagyarország.

2021. MÁJUS

Vágvölgyi B. András: Nem kell nekünk Zsiguli

Vajda Judit: Üzlet az egész világ: Magyarország egészsége ausztrál szemszögből

Vasák Benedek: Az erőközpont legyen veled!

Vásárhelyi Mária: Elherdált életek

Artner Sisso: (i can retro)

Domonyai András: Wananchi, a szavanna embere

Vajda Judit: Szabadság, szeretem.

Álombéli repülés Ausztráliából Magyarországra.

2021. JÚNIUS

Sükösd Miklós: Vírusnapló újratöltve

Sükösd Miklós: Best of Vírusnapló (Szerkesztői utószó)

Kötetünk szerzői

MI TÖRTÉNIK – ÉS MI TÖRTÉNT?

(Előszó)

A Vírusnapló megjelenése a világhálón kevesek hőstette.

Sükösd Miklósé az alapgondolat. Felhívása nyomán jobbnál jobb napló-esszék születtek. Ő ugyan azt állítja, hogy az általam 1977-ben kezdeményezett A Napló¹ jutott eszébe, amikor azon töprengett, milyen közösséget képző kezdeményezéssel lehetne előállni, hogy a sokféle krízistől szabad szavát vesztett társadalomnak felhívja a figyelmét egy régi, de elfelejtett gyógymódra krízis-helyzetben: az áldozatra. Nagy a baj? Akkor megmutatom a világnak, mit tudok róla, mi történik velem, mi dúl a lelkemben a baj hétköznapjaiban.

Mint mi tettük 1977-ben, Biszku Béla és a Komócsin-fertő idején.

Ma szabad országban élünk?

Tovább kérdezek: vajon a Föld népességének hány százaléka él politikai-jogállami tekintetben szabad államban?

Hányan élnek az éghajlatváltozás okozta szerencsétlenségektől védetten, biztonságos helyen?

Van-e biztonságos hely a Földön, akár Európában, akár az USA-ban, akár idehaza?

Kinek biztonságosak a helyei? Él olyan ember egyáltalán? A tőke gondolatainak kapitalista realizmusa a világ szeme láttára teheti (bizonyíthatatlanul persze, és a főnik azzal fognak védekezni, hogy akaratlanul) gyilkosokká azokat, akik hatalomban vannak.

Magyarországon irdatlan méretű és minden irányú a válság. Példaszerű, amit a magyarországi hatalom tett – illetve nem tett és nem tesz – a 2019 végetájt ismertté váló kórokozó pusztítása ellen (még nincs vége a történetének, épp szünet van, ha jól értem, amit látok). Magyarországon eddig 30.000 halottat hozott a válságkezelés. Az így előálló magyarországi politikai helyzet és általában a világhelyzet egy hátborzongató műfajt tár a világ elé:

a koronavírus-járvány valamiféle reality show, rettentő ikonja, allegóriája a társadalmi betegségek özönének. Közös alakja mutatkozik a bajnak: a hatalom, kártyanyelven szólva „lapot kapott", authoriter megoldásainak kiterjesztésére határtalan magyarázkodási lehetőséghez jutott.

A Vírusnapló írói, mint bármely karantén feljegyzéseket készítő bentlakói, élvezetesen, rengeteg saját élmény és vádbizonyíték-erejű konkrétum előadásával adják elénk, amit nem merünk tudni, hogy ez a látszólag váratlanul előadódó történet, aminek mi vagyunk a főszereplői is, de a nézői is, így az áldozatai is, úgy, mint a világ összes népe, nos ez a nem-múló, sőt a valóságot dúló jelkép (a pandémia covidos „előadásban"): mit jelent?

Miről tesz jelentést?

A világ igen sok helyén, de már évek óta, évtizedek óta bődületes a baj. Csupán neve nem volt eddig, ezért beszélni se kellett róla, vagyis nem volt kötelező számot adni arról, hogy melyik baj ellen mit tesznek, akik a Földet „leuralják".

De a koronavírus leleplezte a világválságot. Ami országról-országra más, és több vagy kevesebb - mégis ugyanaz. A világválság az világválság. A világ és/vagy országaik urai tagadják, hogy ez így lenne. A covid-19 megmutatja, hogy van valami, ami a gazembereken kívül senkinek nem hajt – nem hajthat – hasznot.

Ahhoz gazembernek kell lenni.

A semmitmondó „válság" szón kívül nincs is neve a bajnak, aminek azonban a gyökere a gondolkodók előtt ismert. Mindenki tudja, hogy semmi nem igaz (mindabból, ami eddig igaznak tetszett), de a világon senkinek fogalma sincs, hogy:

akkor mi igaz?

S főként miképp volna bizonyítható az, különösen a világ mai helyzetében, amikor az igazság kiderítésében kevesek érdekeltek?

Éppen az oligarchák és más gazemberek a legkevésbé.

Hideg polgárháborúban élünk Magyarországon.

Itt a kormány szítja, uszítja a lakosság kormánypárti oldalát a nem kormánypárti polgárok ellen, miközben hazánk gazdasági, kulturális, szociális és – főként! – mentális állapota katasztrofális. Ezt nem én, hanem objektív, különféle tudományos elemzések bizonyítják, nem csak a Vírusnaplóban, de mindenütt, ahol még szabad a tudomány és a sajtó.

Csak az aggodalmas – így csúfolja a kapitalista realista a humanista realistákat – a „parás" embereknek tűnik úgy, mintha a világ összedőlőfélben volna.

Mi csak annyit mondhatunk, hogy itt a helyzet nem változik József Attila kora óta, „országosak vagyunk a pusztulásban".

Egy emberé minden az országban.

Aki végigolvassa e könyvet, annak erről többet nem kell mondanom.

Mi lesz most?

Körülöttünk a sötétség, és sokaknak még magukban is sötétség uralkodik. Milliárdokat vezetnek félre nem csak picike, ócska diktátorok, hanem időnként – számunkra ma még meglepő módon – nemzetközi világszervezetek (WHO, ENSZ, UNESCO és a többi) éppúgy.

A magyar közmédia (s nem csak az, a magánkézben lévő médiumok és a nemzetközi média egy része is) – a pandémiával kapcsolatos információk tekintetében mára szavahihetetlen.

A 21. század új tényei majdnem mindenkit a legnagyobb szorongásba löknek, önmaga elől is menekülő lénnyé tesznek. Olyan emberré, aki azon gondolkodik, hogy a gyermekei megfelelő iskoláztatása érdekében emigráljon-e vagy segget nyaljon?

De emigrálhat-e?

Van-e ország, földrész egyáltalán, amelyik őt, vagyis őket befogadja? Ha volna is – ott hogyan szerez majd munkát? Tud-e idegen nyelvet? Hová meneküljön? Hol vár rá és melyik egyház ölelő, védő karja?

Kevesebbet kérdek: mit tehet az ember 45-50 Celsius fokban, nyáron? Panel- vagy tetőtéri lakásban hogyan élheti túl a nyarat? A közmunka koldusbérét akár a rablóbanda-kormány iránti rabszolgai hűségével meddig érdemelheti ki; úgy értem, meddig várhatja biztosan? Mi lesz, ha a dilettánsok által csontig lefosztott államkincstár fizetésképtelenné válik?

Elég ebből, de legyen világos, erről szól a Vírusnapló – és azokról is, akik ezt a könyvet írták, eleinte hétről hétre, a Facebookra, majd most ebbe a könyvbe válogatták írásaikat, hogy minél többen merítsenek erőt belőle.

Mint én, például.

Mihez is?

Hogy emberek maradhassunk. Vagy inkább odáig tornázzuk fel magunkat újra, a mai körülmények közt is, nem mintha először tennénk, és nem mintha most látszana a legreménytelenebb álomnak emberré felküzdeni magunk, még akkor is ha nem akarják hagyni itt és most.

A Vírusnapló szerzőinek azonban napló-esszéikben sikerül.

Bátor könyv. Prózai hőstett, a kivételesen magányosak – a „Hazádnak rendületlenül" hű magyarjainak tette azokért, akik még náluk is magányosabbak.

Akik szólnának, de már nem jön ki hang a torkukon. Betegek lettek, vagy rettegnek tőle, vagy meg vannak félemlítve, hiszen mind a gátlástalan elektromos pásztor áldozatai, a média áthatolhatatlan ketrecébe terelt ember-állatok: hagyják magukat idomítani. Nemigen lévén más lehetőségük.

Mi ez a könyv?

Egy tucat Robinson Crusoe, a tengerész naplója, aki nem adja fel. Remél. És remél, és remél. De nem ölbetett kézzel. Tudja, ahhoz úgy kell élnie, mintha az embernek lehetne.

Úgy segíteni, hogy nem csak magántársaságban fohászkodnak a jobbért, a nyugalmasabbért, hanem megírják, felírják a kor falára a Mene Tekel Ufarsim-ot. „Megmérettél – kevésnek találtattál."²

Világosságot gyújtanak.

Akik ezeket a naplókat írták, a kisebbséghez tartoznak: azokhoz, akik már akkor fölébredtek, amikor még nem is volt mibe kapaszkodnia a reménynek, mint mostanában.

Akik a karantén-világ idején sem hagytak s hagynak magukból néma, bevarrt szájú rongybábút csinálni, a tényekkel óhajtanak szembenézni, az áldozatok elhallgatott számát keresik például. Szembe akarnak nézni a világválság előzményeivel s következményeivel, a covid-19 botránnyal éppen annyira, mint az eszközeik szűkösségével. Életük valóságával, amit a Vírusnapló-projektben való közreműködésükkel kockára tették azokért, akik a ma urainak senkik.

A kötet szerzői azt írják meg, ami történt, és azt is, ahogyan történt. József Attila szívével néztek itt körül: „Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szivemben a halál. / De jogom van / és lélek vagy agyag / még nem vagyok s nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibirnám, / ha nem vagyok szabad! / Az én vezérem bensőmből vezérel!"

Nem egy elmebetegből. Vagy a Kremlből.

A covid-19 vírus felbukkanása pillanatától az általános világválság ikonja. A covid-19-ben az a katasztrofális távlatokat nyitó, ahogyan a világ hatalmai, sok országnak a vezetői kezelték és kezelik ezt (az érzelmi intelligencia hiányában kezelhetetlen) iszonyú jelenséget, fenomenont, a koronavírust. Leleplezte a világhatalmak titkolt, de irdatlan s szörnyű közönyét.

Immár „gatya nélkül" áll a világ előtt a világ számos hatalma, mindenekelőtt a gazdasági érdekcsoportok, a gyógyszergyárak, a nyugdíjfolyósításra, a társadalombiztosítás keretében gyógyellátásra kötelezett szervek, a hivatalok (kormányok), továbbá a nemzetközi politikai porond különféle, de máris csúfosan leszerepelt harci kakasai a brazil elnöktől D. Trumpig.

A Vírusnaplónak azonban van egy ennél is fontosabb üzenete:

Akkor végképp nem szabad feladni, amikor minden elveszett.

Ami volt.

Ami lesz, hogy mi lesz az, milyen lesz az új idő, amely a covid-pánikkal köszöntött be – az embertől is függ: hányan ébrednek rá a felelősségükre?

Leszünk-e elegen?

A Vírusnapló biztató jel.

Áldozathozatal.

2021. 10. 26.

KORNIS MIHÁLY

¹ A Napló Kornis Mihály ötlete nyomán kollektív, kéziratos szamizdat naplóként jelent meg 1977-82 között. Fiatal értelmiségiek, írók, művészek kezdték, végül a kb. száz naplóíró rendszeres információcseréjének és öndokumentációjnak eszközévé fejlődött. Válogatott anyagát ld.: A Napló 1977–1982 (Válogatás), szerk. Barna Imre, Kenedi János, Sulyok Miklós, Várady Szabolcs. Budapest: Minerva, 1990. A Napló és válogatáskötete tulajdonképpen a Vírusnapló előzményének is te­­kint­­hető. (A szerk.)

² A „mene, mene, tekel, ufarszin a Bibliában, Dániel próféta könyvének 5. részében szereplő arámi nyelvű mondat. A mondatot természetfeletti erő (egy test nélküli emberi kézfej) írta Baltazár babiloni király palotájának falára a zsidó templom edényeit használó, azokat megszentségtelenítő lakoma alatt. Az írás a falon megjósolta a király uralmának végét. Magyarul a „megméretett és könnyűnek találtatott kifejezéssel szoktak hivatkozni rá. Vö.: Karinthy Frigyes: Méné, tekel c. versével: „MÉNÉ, TEKEL – ha érted, vagy nem érted, / Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted. / Egykoron sötétben elmondott dalom, / Mint lángírás, világít a falon. / Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek, / De élni fognak, hogyha én nem élek / S lesznek, ha nem leszek." https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/karinthy-frigyes-1DBC6/nem-mondhatom-el-senkinek-1DBF6/mene-tekel-1DC3A/ (A szerk.)

ELSŐ

HULLÁM

2020. MÁRCIUS

Sükösd Miklós

VÍRUSNAPLÓ

2020. 03. 18.

Induljon a VÍRUSNAPLÓ, kollektív blogunk a járvány idején!

Vetésforgóban írjuk személyes naplóbejegyzéseinket, mindenki egyet a hét egy napján. Műfaji megkötés nélkül, arról, amit fontosnak tartunk. Történelmet élünk élesben, a biztosnak hitt modern társadalom alapjai rázkódnak. Minden nap új kockázat – ezt lehet és kell dokumentálnunk.

Vállalkozásunk előképe a Kornis Mihály által indított ős-szamizdat Napló és Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplója, távolabb pedig Susan Sontag és Eörsi István ráknaplói. (Csak ezt a VÍRUSNAPLÓt reméljük mindnyájan túléljük.)

A héttagú indító csapat Artner Sisso, Vágvölgyi B. András, Bojár Iván András, Vásárhelyi Mária, Bozóki András, Tardos János és jómagam.

Önmegfigyelés, lélekelemzés, családi és helyi történetek, egészségügyi, politikai, nemzetközi, gazdasági kérdések, társadalmi elemzések – bármi jöhet. A legveszélyeztetebbekre, az idősekre és az orvosokra, nővérekre figyelő, őket támogató posztok – virágozzék minden virág! Feszegessük a felelősséget, dokumentáljuk a rossz döntéseket. Segítsük elviselni a karantént, mutassunk kis és nagy helyzeteket, hősöket és veszteséget. Alul- és felülnézet, be- és kitekintés, elmélyülés és madártávlat, meditáció és összehasonlítás, kritika és biztatás. A hét pizzaszeletből csak összeáll valami.

Hónapok óta nyaggatom anyámat, hogy írja meg a visszaemlékezéseit. Gyerekként élte át a budapesti ostromot, fiatalon a Rákosi-rendszert. 56-ban a nagyszüleim bezárták a lakásba, hogy biztonságban legyen a forradalom alatt. De ő kiugrott a vécéablakon, és nővérként csatlakozott a felkelőkhöz, mentőautóval hordták a sérülteket a kórházba. A hordágy alatt pedig fegyvert szállítottak az ellenállóknak, amiért az oroszok majdnem kivégezték. Arra kérem anyámat, hogy többek között ezeket a történeteket írja meg nekem, a húgomnak és az unokáinak. És hogy ki hogyan viselkedett, s ő mit érzett ezekben a helyzetekben. Vonakodik, lassan megy, nagy lelkierőt kíván tőle emlékezés. Mit nem adnék érte, ha írt volna naplót azokban az években.

Most rajtunk a sor a naplóírásban. Elmélkedjünk azon, hogyan élünk és halunk a spanyolnátha óta a legnagyobb globális járvány idején.

Sisso csütörtökönként küldi a naplóját (Budavidékről), Iván pénteken (Szentgyörgyhegyről). Szombaton Vagesz ír (Kolozsvárról), vasárnaponként pedig Marcsi (vidékről). András hétfőn (Budapestről), Jani kedden (Monoszlóról vagy Budapestről) és szerdánként én (Koppenhágából) tesszük közzé naplóbejegyzésünket.

Reméljük, közös VÍRUSNAPLÓnkban társadalmi kibeszélés és stresszoldás folyhat. Talán így segíteni is tudunk. Szólj hozzá, kommentelj a köz érdekében. Írd te is a VÍRUSNAPLÓt.

Ami a legfontosabb: írj kommentben, ha bármilyen pozitív ötleted, tanácsod van a hosszú otthonlét elviselésére magunknak és a többieknek. Hogyan lehet a karantént könnyebbé, a járványt elviselhetőbbé tenni? Hogyan lehet a túlélés és a majdani felépülés valószínűségét növelni társadalmi szinten?

És hogyan lehet segíteni, segíteni? Ha csak egyetlen embernek, családok, szülőnek vagy nagyszülőnek támogatást tudunk adni, már megérte.

Ha bármilyen szempontból hasznosnak tartod a VÍRUSNAPLÓt, hívd meg a barátaidat is a naplóírók és olvasók körébe.

Hajrá, adj gázt! – ahogy a hongkongi felkelők mondják.

Bojár Iván András

A PILLANGÓSZÁRNY REBBENÉSE

2020. 03. 20.

Beálltam a ház elé. Még a kormány mögött átgondoltam, akkor most hogy is lesz. Kékesszürke takaró terítette be a szőlősorokat. Vékony csíkban izzott a horizont. Kiszálltam, s a bejárat előtt alsógatyára vetkőztem a 7 fokos estében. Meztelenül rohantam át a tél hidegét őrző házon, melyben hónapok óta nem jártam, hátra a szekrényhez, ahol melegítőgatyát, pólót találtam, és egy nyári felöltőt. A kizárólag Pest levegőjével, mással nem érintkező összes ruhám, a teraszon maradt. Hat nap budapesti önkéntes karantén után, mint egy disszidens, úgy érkeztem ide. Szent György-hegyen vagyok.

Reggel simogató napfény, rügyező gyümölcsfák, nyitnikékező madárének. A sok ücsörgéstől, belül nesztelen dohogó feszültségtől kiugrott vérnyomásom negyven egységet esett reggelre. Azóta is itt ülök. Kútból merem a vizet, hordom a fát. Élet. Újra itthon vagyok, ahogy sokszor már az elmúlt évek egyéb időszakaiban. Van mobil, internet, de egyedül. Garfield a hegy kóbormacskája is elszokott tőlünk, ő sem látogat. Valaki főzhetne teát. Vagy főzhetnék neki én, de a következő hetek most enélkül telnek.

Vallástörténeti köteteket rendezgetek nagyapám könyvszekrényében, ahol az ő idejében, negyven év előtt is, liturgiai meg vallástörténeti kötetek sorakoztak. Most a katolikus és ortodox keresztény iratok mellett buddhista és talmudista könyvek. Korán. Meg a reformáció nagy hitszónokainak szövegei vetekednek egymással. Mennyi igazság? Mennyi harc és vér? – voltaképp szimbolikus értékekért. Aztán meg azok nevében, a hatalom nevű koncon. Az egykori budai görögkatolikus parochus nagyapám nemrég kikért III/III-as dossziéját csúsztatom most az ungvári diplomája, felszentelési emléklapja mellé. Kiegészítem az életét 42 évvel a halála után olyan információkkal, melyek, anélkül, hogy valaha tudhatta volna, titkos fortélyos félelemben igazgatták élete szálait. Karakán ember volt. Melegszívű. „Szakál János ügynök, vagyis az 1957. július 20-án Ózdon „papi vonalra beszervezett Szaplonczay György „társadalmi megbízott 1965. október 6-i jelentésében a vatikáni zsinati zarándoklat előkészületeivel kapcsolatosan írja: „Olyan, hogy így békepapok mennek csak, azért nem hangzott el, mert ott volt Sztankay András, aki állandóan politizál és minden megnyilatkozása a legélesebben elítéli a mai rendszert. Nyugodt vagyok. Felőle mindenképp. S mivel magamra ismerek a habitusban, felőlem is. Történelmi idők voltak.

Ma történelmi időket élünk.

Milyen messzi már a kommunizmus utcai közvilágítás nélküli szürke műbőr rendőrkabátos, szimfóniafüstszagú valósága?! Hol vannak a régi bűnök? Soha ki nem egyenlített számlák, miknek hiányait egy nemzedék a csontjaiba verve, sejtjeibe itatva vitte a sírba rég.

Nagyapám családja, anyám és az öccse hét hetet töltöttek ’44 karácsonyától Budapest felszabadulásáig egy Fő utcai pincében Budán. „Egész fej vöröshagymát ettünk minden nap – ugrik be anyám kislánykori emléke, – „a férfiaknak a sötétben kivörösödött a szakálluk, meg az asszonyok haja, – látom magam előtt, ahogy egykori foteljében előrehajolva csillogó szemmel mesél.

Most megint blokád van, megint történelem, egyelőre önkéntes karantén. Nem értem, hogyan miért nincs egy hete már kijárási tilalom Magyarországon, miért kullog a kormány az események után? Minden adat rendelkezésre áll. A modellek. Jól látszik, hogy szegény-szegény olaszok milyen csúnyán elcseszték. Mi is befordultunk az ő zsákutcájukba. Az a drága jókedvű nép tegnap katonai konvojjal Bergamóból szállította el a város nagymamáit és nagypapáit. Koporsóban mindet. Soha az a bájos város nem lesz már ugyanaz, mint eddig.

Ez az egész víruskérdés rengeteg irracionális motívumot hordoz. Elmúlt heteink másról sem szóltak, mint a jelenségnek a beözönlő információk nyomába szaporázó újra és újrakeretezéséről. Az „áhhh, ez csak egy influenzá-tól a „mindmeghalunkig. Egy azonban egészen bizonyos. Nagyon másként mentünk volna neki, mármint mi, a világ populációja a 2020 januárjában elszabaduló vírussal folytatandó meccsnek, ha nem előzte volna meg Greta Thunberg 2018 augusztusa óta zajló nagy menetelése. Más, felkészületlenebb tudatállapotban fogadta volna a világ ezt a koronás szélhámost, ha miatta nem kezdünk el nagyon sokan más fejjel gondolkozni a Glóbuszról. Ahhoz, hogy értsük miért és miben élünk, fontos hátralépni egyet. Ezt teszem: akár az egykori római leszerelt katonák, kik a Balaton fölötti dombokon találták meg időskori nyugalmukat, én is ebből a távolságból nézek most a vírusügyre, figyelem viszonyát a felmelegedés gondjával. Nem áll össze a kép. Évente 140-150 ezer gyerek hal meg kanyaróvírusos járványfertőzés következtében a világon, most pedig szinte a hírre, hogy van ez a koronás jelenség, azonnal felfordult a világ. Nem tudok másra gondolni: pillangóhatás. Tőzsdék zártak be, világcégek rendültek meg, államok és lakosságaik jelentős hányada csúszott szinte rögtön a lét peremére. Az emberiségre relatíve csekély veszélyességű vírus a sarkából fordítja ki azt a megrengethetetlennek hitt gazdasági és politikai szisztémát, amiben éltünk. S amiről azt hitték sokan, ez minden világok legjobbika. Ha valami, akkor nem a vírus kelt bennem szorongást, hanem a tudat, hogy ez a hihetetlenül differenciált rendszer milyen elképesztően sebezhető. Viszont vigasztal a remény, hogy a pillangóhatásban, mely sohasem magában áll, de kiteljesedését a feltárulás pillanatáig rejtett összefüggések működésbe lépésének köszönheti, benne van mindazoknak a gondolkodása, energiája, vágya is, akik várták és várják, hogy megváltozzon, jobbá váljon a világ. Akár radikálisan. Részben a mai, s itt Magyarországon még előttünk álló szenvedések fájdalma is erről a változásról szól, ez a fájdalomhurrikán kap most föl sorsokat, életeket, közösségeket és teszi próbára őket.

Mózes, Buddha, Krisztus, Mohamed, Kálvin, Luther. Mind jobbat, igazabbat akartak és változásokat hoztak. Mind leváltották az előttük lévő régi világot.

Vágvölgyi B. András

PONTOS TÖRTÉNETEK KARANTÉNBAN (1.)

2020. 03. 21

Múlt szerdán (márc. 11.), mikor átjöttem Kolozsvárra, nem volt időm ebédelni, így beültem a Bécs–Kolozsvár járat étkezőkocsijába a Keletiben és kértem egy gulyáslevest. Bp.–Kolozsvár 400 km, vállalhatatlanul 8 óra, amiből az ember leginkább a Püspökladány–Nagyvárad 70 km-es táv három órájával nem tud mit kezdeni. (A nemzetközi expressz itt átmegy vicinálisba, Mo-n minden falunál megáll, sztem elég lenne Berettyóújfalunál. Románia nem-Schengen, 2x-es határellenőrzés, a románok el is viszik a „buletint" ismeretlen helyre ellenőrizni, mozdonycsere, etc.) Mivel egyedül ültem az étkezőkocsiban végig, az utasellátós emberrel kialakult egy meg-megszakadó, majd fo-folytatódó beszélgetés. Ő ötpercenként telefonozott a feleségével, újságolta, épp mi történik. Aztán nekem is elmondta, könyörtelenül. Biharpüspöki (Episcopia Bihor) határállomás után jelezte, hogy a három asszonyt, akik nem sokkal korábban jöttek hat kávéért elvitelre, leszállították a román határőrizeti szervek, mert szállodai dolgozók voltak Ausztriában és Olaszországban, ahol már tombol a járvány. Összesen egyébként 38 személyt, öten maradtunk a vonaton, abból hárman személyzet. Mikor engem vizsgált a román határőr, adott egy papírt, töltsem ki, írjam alá. Románul volt, mondtam, olyat nem írok alá, amit nem értek. Elég jól tudott a határőr angolul, elmondta melyik pont micsoda, töknormális volt, beírtam a lakcímet, aláírtam. Megkérdezte másutt voltam-e, mint Budapest. Mondtam, december közepe óta nem. Mondta rendben, szalutált, és elment.

A Piața Unirii-n (Főtér) lévő OTP-ben, ahol a számlámat vezetik, van a vörösre festett hajú kedves ügyintéző hölgy, akihez igyexek mindig menni, mert magyar anyanyelvű és kérdem tőle, mielőtt bankolnánk, hogyan védekeznek (a bankfiókban senkin sincs maszk), azt mondja gyakran mosnak kezet. OK. És ne egyenek denevért – mondom neki, amin nevet. But this is Bat Country – ha nem is a hunterthompsoni értelemben – gondolom megértő mosollyal; mikor még terveztem transzilván filmet, az 1916-os, a helyi Janovics-filmgyárban játszódó kamu-Kertész Mihály (az eredeti Kaminer Manó és a világban ismert Michael Curtiz közötti neve a Casablanca rendezőjének) jelenetben a Drakula grófot alakító színésznek (az elgondolás szerint Kulka Jánosnak) lett volna olyan feladata, hogy a kastély pókhálós lovagtermében szálldosó denevérek egyikét elkapja, leharapja a fejét majd kiköpi. (Érettségi találkozón meséltem Jankónak mi volna ebben a történetben a feladat, nagyon tetszett neki a denevérfej-leharapás, valamint örült, mármint s sztrók után, hogy némafilmes a cameo némi theremin-zenével.)

A transindex.ro az, amit nézek a helyi médiából, interaktív térkép Románia megyéiről, Kolozs 6 regisztrált koronavírusos beteggel közepesen fertőzöttnek számít, Temes, Arad és Hunyad előzi, és Bukarest, Ilfov, Iaşi és Constanţa. Magyarországon „a magyar nép végtelen bölcsességében megválasztott kormány" nem akar pánikot kelteni, nem közli a területi adatokat, személyiségi jogokra hivatkozik, ami persze bullshit. (Tegnap megéztem egy HírTV-s ömlenyt, a Sch. Marcsi-kedvenc Békés beszélt, olyan volt, mint a devecseri zagy jó pár éve, illetve Megadja eszmetörténész, aki a libsi újságírók lehetséges letartóztatását helyezte kilátásba. Utóbbi eszmetörténész nekem személyesen kicsit fájó, apja katonatársam volt, barátom, ha régen láttam is, 11 hónapon keresztül a felső ágyról a nem-szép lábfejét úgyszólván a számba lógatta hajnalonta, ébresztőkor; anyját is ismertem, a 90-es években vidéki SZDSZ-esek voltak, minden küldöttgyűlésen Danis Gyuri környékén rajzottak s kacagtak. TGM egy régi cikke ötlik: Szegény náci gyermekeink. A túlélő társadalom-, és lélekbúvár-tudománynak eminens terep.) Nagy próbája e helyzet a kormányzati és mindenféle hatalmi kommunikációnak, s jelenleg a magyar kormány–valóság meccsen a magyar kormány erősen vesztésre áll; szegénykéknek nehéz lehet tíz év féknyúz-gyakorlat után. Nézem a Kovács–Cinkóczi (kormány–444) csörtét, mintha direkt csinálná, hiába a skót felföldi golfpályákat idéző Burberry-look a kormányszóvivő oldalán, gumicsizmás disznószardagasztás, félreértett működésű világ, arrogancia, „a 30,000 Orbán Viktor országa". (Utóbbit még 1999-ben bátorkodtam: hogy az utolsó járási Fidex-titkár is azt képzeli, neki is az a pökhendiség-maximalizálás, agresszív úrhatnámság áll jól a szeme színéhez, sőt célravezető, amit a föni meghonosított.) Ilyen nyomorult helyzetben, mikor nemsoká hullani fogunk, az emberek érzékenysége idővel megnő, de pláne, ha közvetlen környezetükben is lesz haláleset. Visszatérve Romániába, olvasom, hogy Marcel Vela belügyminiszter arról nyilatkozik, hogy a diaszpórában élők most ne térjenek haza, majd erre polkommunikatíve Johannis elnök rátromfol. (A súlyos helyzetben lévő Spanyolországban kábé hárommillió román él, a világelső Olaszországban úgy másfélmillió.)

Az erdélyi születésű Barabási Albert László harvardos hálózatkutató itt is médiasztár a szkepszisével, és vannak jó címek: „»Fertőtlenítés« ürügyén házalnak csalók Gyergyószentmiklóson, noha az interaktív térkép szerint Hargita megyében még nincs is megbetegedés. Ó those ravasz székelyek! „Vaslui megyei népművészeti varroda állt át az arcmaszk készítésre.

Dávid kirándulni volt valahol a Feleki-tető fölött, azt mondja ebben a vírusos szmogmentesítésben olyan tiszta lett a levegő, hogy nem csak a keleti Kárpátok látszanak ide, de északra, a Radnai-havasokon túl a Pop Ivan (nem csak art-punk és Bodor Ádám, de hegycsúcs is), sőt, talán az ukrán Kárpátok is, ami valószínűleg az ötvenes évek óta nem fordult elő. 2-3 naponta megyek ki a piacig, ami működik, első és utolsó látogatásom között gumikesztyűt húztak az árusok, kevés a maszk, a Diószeginél („calitatea şi tradiţia) veszek rozskenyeret, magamnak, a Petrynél („macelaria, fondat in 1879) valami kis húsneműt az ízemlékezet-megőrzés okán (az egész háztartás vega vagy vegán) – egyik célom a vesztegzárra, hogy l’Arpege-szintű (Alain Passard háromcsillagos párizsi „zöldvendéglője") gezemice-séffé gyakorlom maga (hehe), nagy segítségemre van e célom elérésében japánkés-buzivá lett barátom ajándéka, a santoku-bocho, mely a séfkések szamurájkardja és főzés közben az RFI-t (Radio France International) hallgatom a konyhai kisrádión. Este, vacsorakészítés idején franciául szól, sokat tanulok a frankofón Afrika híreiről vírus, ínség, terrorakciók és katonai puccsok tekintetében. Mikor Gica befejezi az online jógaoktatást a nappaliban, akkor ott olykor házimozi: az Illaberek, később a Nép ellensége színházi videó a Katonából, remek, színházban egyiket sem láttam korábban, majd a To Wong Foo Thanks for Everything, Julie Newmar (1995) c. amerikai dolgozat, mely a korai Clinton-éra fukayamista, a világ-antropológiai jobbíthatóságába vetett hitét tükröző mozi három olyan szupermacsó színész által megformált transzvesztitával, mint Patrick Swayze, Wesley Snipes és John Leguizamo. (Az emlegetett transzilván moziműben is a főszereplő filozófus/takarítónő szerepét Nagy Zsolt játszotta volna.)

Kiválasztottam könyvterjedelmű olvasmányaimat. David Lynch önéletrajza (Room to Dream; 2019 Canongate Books, Edinburgh) mellett fikciós vonalon az újraolvasás mellett döntöttem, mert szarra már nem biztos, hogy van idő: Bolañótól a 2666-ot (827 oldal) megkezdtem, ha végzek, akkor Nádas jön a Párhuzamos történetekkel, az megvan a három kötetben együtt vagy 1500 oldal. Zsuzsa szerint másodszorra majd minden könyv jobb, ami meg nem, azt előszörre sem volt érdemes elolvasni.

Persze követem a hazai eseményeket; 2014–18 között, mikor fulltime Kolozsvárott éltem, is így volt, atipikus emigránsnak láttam magam, aki, itt nem részletezendő magánéleti okok miatt az ellenkező irányba ment. Most előre eldöntött volt a idelátogatás időpontja, úgy lehet hosszabbra nyúlik a tervezettnél, fura időutazás az ezerszer lesajnált Romániából nézni ezt az egész fost: „az ellenzék a vírusnak szurkol"; a propagandaművek minősíthetetlen teljesítményét, a rutinná vált suttyóságot, Vuhantól Nagyvenyimig, mikor egy kormányzat azzal szembesül, hogy a mindenki húsába egy santoku-bocho élességével vágó dologban nem lehet elég lehazudni a csillagot az égről. Na ez a kemény Tóni! Meg Árpi!

Vásárhelyi Mária

A HATODIK NAPON

2020. 03. 22

Mindannyiunk életét teljesen felforgatja ez a járvány. Újfajta életmódot, életérzést, újfajta szerepeket kell megtanulnunk. Éppen eltávoznak annak a generációnak az utolsó tagjai, akik felnőttként élték át a második világháborút és a holokausztot, és akik még ismerték az általános veszélyeztetettségnek és félelemnek ezt a mindent átható érzését, akik még emlékeztek arra, hogy milyen folyamatos szorongásban, bizonytalanságban, rettegésben élni, hogy hogyan kell racionálisan viselkedni egy ilyen helyzetben, hogyan lehet küzdeni az ellen, hogy eluralkodjon rajtunk a félelem.

Nem mintha a háborúhoz és üldözöttséghez akarnám hasonlítani a mai helyzetet, hiszen tudom, hogy most a fegyelmezett és racionális viselkedés többé-kevésbé védelmet nyújt a veszéllyel szemben, de mégis mindannyian ki vagyunk szolgáltatva egy láthatatlan és ismeretlen erőnek, a helyzet, amelybe kerültünk a ma élők túlnyomó többsége számára teljesen ismeretlen. A nagymamám mindig azt mondta, hogy a zsidók közül azoknak volt esélye a túlélésre, akik nem féltek, akiket nem bénított meg a rettegés. A két gyermekét meg tudta menteni, de a férjét nem, mert ő túlságosan félt. Hiába szerzett neki a nagymama hamis papírokat, búvóhelyet, a nagypapa nem mert elbújni, nem merte a papírokat használni.

És új szerepeket kell tanulnunk, a vírus újfajta szereposztást kényszerít ránk. Eddig számomra az volt a természetes, hogy én aggódom a gyermekeimért, én próbálok segíteni nekik, és most hirtelen ez is megfordult. Látom a szemükben a féltést és aggodalmat, érzem, ahogy óvni, segíteni akarnak. Úgy, hogy mindez ne legyen tolakodó, túlgondoskodó, de legyen egyértelmű és ellentmondást nem tűrő. Soha nem érzékeltem ilyen félreérthetetlenül, hogy a gyerekeim már régen felnőttek. Persze, eddig is nyilván gyakran aggódtak értem, értünk, de eddig többnyire jól racionalizálható problémákkal álltunk szemben, amelyekről mindannyian azt gondoltuk, hogy kezelni tudjuk.

És persze én is szorongok, figyelem magam. Ma reggel éppen az jutott eszembe, hogy utoljára talán a várandósságaim idején, a szülési idő közeledtével szenteltem ennyi figyelmet a testem minden rezdülésének. Gondolom a legtöbben folyamatosan diagnosztizáljuk magunkon a koronavírus minden tünetét, nyeldeklünk, és próbálunk mélyeket lélegezni, figyeljük a testhőmérsékletünket és kapar a torkunk. Az én generációmon – gondolom – most eluralkodott a globális hipochondria.

Most is megpróbáljuk kicselezni a vírust, aznap amikor bezárták az iskolákat, leköltöztünk a vidéki házunkba, előtte egy hétig nem találkoztam senkivel. És amióta itt vagyunk, nem mozdultam ki a kertből. A gyerekek is csak kirándulni mennek az erdőbe, és vásárolni, ha nagyon muszáj. Szigorú napirendet állítottunk össze, megpróbáljuk keretek közé szorítani az életet, hogy ne essünk szét. Amúgy pedig próbáljuk a gyerekeknek egy kicsit színesebbé, változatosabbá tenni a karantén-életet. A hétköznapok Jankának (7,5 éves) tanulással telnek. A Lauderbe jár, és lenyűgöző, ahogyan a tanárok már hétfőn készen álltak az online oktatásra, minden reggel 9-re megérkeznek a feladatok és a következő héten már közös élő foglalkozások és beszélgetések is lesznek. Mikinek (2,5 éves) is van délelőtt online bölcsőde, éneklés, mesélés, tornázás, mondókázás. Ezek nélkül sokkal nehezebben múlna az idő. S hogy a hétköznapok elváljanak a hétvégétől, azt találtuk ki, hogy míg hét közben a gyerekek és a szülők az emeleten alszanak, én pedig a földszinten, hétvégén felváltva vendégségbe jönnek hozzám a kicsik, pénteken az egyik, szombaton a másik alszik nálam.

És persze nemcsak magunkért aggódunk! Rettenetes hallani, nézni, ahogy a csodálatos Itáliában arat a halál, ahogy a vírus feltartóztathatatlanul birtokba veszi az egész világot, ahogyan a kultúrát, amelyet talán önhitten, a legfejlettebbnek és legerősebbnek gondoltunk, térdre kényszeríti egy szabad szemmel nem látható, parányi organizmus, amely néhány hónappal ezelőtt kelt életre, és azóta rettegésben tartja az egész világot. És persze azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy mennyi részvétet és együttérzést tanúsítottunk akkor, amikor ez a kis parazita még csak Kínában tarolt, és azt gondolhattuk, hogy ez csak a távoli „denevérevő" kínaiak ügye. Vajon hányan voltak közülünk, a fejlett európai kultúra – amire olyan büszkék vagyunk – képviselői közül, akiknek megfordult a fejében, hogy segítenünk kell a bajban lévő embertársainkon ott messze a Föld túloldalán.

És most hányan gondolnak arra, hogy mi történhet itt nálunk, Magyarországon a szegregátumokban, mélyszegénységben élőkkel. Ahol a házak többségében se víz, se csatorna, ahol nyolcan élnek egy szobában, ahol a tisztálkodás elemi feltételei sem adottak, ahol a gyerekek csak az iskolában jutnak megfelelő élelemhez, ahol nincs pénz gyógyszerre, nincs orvos és nincs védőnő. Pedig ők nincsenek messze, ők a honfitársaink! Ha egy ilyen közösségbe bejut a vírus, akkor elképzelhetetlen pusztítást fog véghezvinni. És mi történik a rettenetes egészségi és mentális állapotban lévő hajléktalanokkal? És a tanyákon élő idős emberekkel? Ahol létezik működő, szolidáris állam, ott ennek a problémának a megoldása elsősorban arra hárul. Csakhogy nálunk az állam, amint ennek folyamatosan tanúbizonyságát adta, nem hogy nem szolidáris, hanem ezeket az embereket, közösségeket nyűgnek tekinti, amelytől szabadulni szeretne. Az elmúlt 10 év „szociálpolitikája" kizárólag arról szólt, hogyan lehetne ezeket az embereket a társadalom pereméről a szakadékba lökni, az újraelosztásból teljesen kiszorítani, szabad szemmel amúgy sem látható kitörési esélyeiket tovább nyirbálni, a társadalmi szolidaritás utolsó csíráit is eltaposni.

Most, amikor a túlélés esélyeit a tájékozottság, az együttműködés és a szolidaritás sokszorosára növelhetné, a magyar társadalom csődöt fog mondani, mivel éppen ezek ellen a készségek ellen indított keresztes hadjáratot a mai hatalom. Nálunk ma a cinizmus, az önzés és a közöny a hatalom által kultivált értékek, ez szolgál mintául a társadalom számára.

Őszintén irigylem azoknak az országoknak az állampolgárait, akik biztosak abban, hogy ezekben a nehéz napokban saját vezetőik szeme előtt semmilyen más cél nem lebeg, csak hogy minél több emberéletet segítsenek megmenteni, minél eredményesebben minimalizálják a járvány okozta károkat. És vannak ilyen országok, sőt, amint látom, elsősorban ilyen országok vannak! Ahol a politikai vezetők nem azon gondolkodnak, hogy milyen politikai hasznot hozhat nekik a rendkívüli helyzet, intézkedéseiket nem a remélt személyes hozadék függvényében hozzák. Láthatjuk az olasz miniszterelnök Conti emberfeletti erőfeszítéseit és munkabírását, a saját népével való szolidaritás mintapéldáját, végignézhetjük, hogy az egyébként Orbánhoz sok mindenben hasonlító cseh kormányfő, Babis hogyan lépett túl saját árnyékán és rendeli milliószám a maszkokat, teszteket, lélegeztetőgépeket, irigykedve hallgathattuk végig Angela Merkel kormányfőhöz méltó, felemelő beszédét a német néphez.

És döbbenten látjuk, hogy a magyar kormány még mindig a helyzetből kihozható politikai hasznot méricskéli, még mindig azt gondolja, hogy a vírus ellen is fel lehet venni a propagandagépezettel a harcot, hogy az együttműködés helyett még mindig a háborúskodás és ellenségkeresés mellett tör lándzsát, hogy a lakosság megnyugtatása helyett harci retorikával tüzeli a közvéleményt, és az okozott kár minimalizálása helyett zsarnoki hatalmának bebetonozására kívánja felhasználni a helyzetet.

Bozóki András

NAGY REMÉNYEKKEL

2020. 03. 23.

Nagy reményekkel vetettem magam a karanténba! Fáradt voltam már a sok tanítástól, amit tavaly szeptembertől mostanáig nyomtam. Felhalmozódott néhány megírnivalóm, például két tanulmány, az egyik a csurkizmus posztumusz győzelméről, a másik a NER oligarcháiról. Továbbá egy külföldi könyvpályázat. És még egy befejezésre váró recenzió Scheiring Gábor érdekfeszítő könyvéről. Végre lesz időm. Nem bántam, hogy négy konferencia elmarad, kettő itthon, kettő külföldön. Amúgy is annyi mindent kellene olvasnom: a szakirodalomtól nem jutottam a szépirodalomhoz. Az idő is szép lett, virágzó, ragyogó tavasz.

Gondoltam, itt az ideje egy kicsit kertészkedni, nem mintha gyakran csinálnám, de kétévente eszembe jut, ilyenkor nekiesem az indáknak, a borostyánnak és a rózsabokornak, majd két napig makacs izomláz kínoz. Hogy is mondta a klasszikus? „Makacs lumbágó évekig kínozott, Szent Lukács abból kigyógyított, valamint a mellette levő márványtáblán egy pesti háztulajdonos: „Sohasem fogok elfeledkezni e fürdő áldásos gyógyhatásáról.

No, de március 11-én, szerdán mindez még eszembe se jutott. Aznap kaptam egy felkérést, hogy írjak egy könyvet a kultúrharcról, és egy kávé mellett azon morfondíroztam, elvállaljam-e. Ugyancsak aznap – azon az utolsó, élettel teli szerdán – még két MA osztályt tanítottam. Az egyikbe 17 a másikba 10 hallgató járt, köztük kínai, indiai, pakisztáni, kirgiz, kazah, azeri, török, litván, szerb, magyar, horvát, osztrák, spanyol, angol, amerikai diákok, csak