Zsákpapírok

By János Gosztonyi

1945 elött a lágerek poklát láttatja, a küzdelmet az életben maradásért. Aztán a háború után az álságok, hazugságok légkörét árbrázolja, amikor már nem az életért kellett megalkudnia. A két idöszak eseményei párhuzamosan követik egymást. Az olvasó - mérlegelve, vizsgálva a történteket - az iróval együtt eltöprenghet azon, hogy vajon mindezek után ráismerünk, ráismerhetünk-e önmagunkra?

• Language: English
• Publisher: S.Back agency for hungarian literature
• Release date: Jan 10, 2012
• ISBN: 9783943434170

János Gosztonyi

Born 1926 in Budapest. Released from the concentration camp Dachau (subcamp Mühldorf) at the end of the Second World War. On completing studies at the University for Performing Arts in Budapest, he joined the National Theater, becoming a successful actor, director, and writer. He has taught at his old university for the past thirty years. Many of his radio plays have been translated into German and broadcast repeatedly on a number of German radio stations. He has achieved great success as a playwright with his plays based on Heinrich Mann’s “The Blue Angel” and Arthur Koestler’s “Darkness at Noon” and “Arrow in the Blue.” For his accomplishments as actor, director, and writer on the theater, János Gosztonyi was awarded the Jászai Mari prize. Following his numerous plays, stories, and essays, János Gosztonyi has in recent years published several novels. ~o~ Gosztonyi János 1926-ban született Budapesten. Túlélte tizennyolc évesen a dachaui haláltábort. Szabadulása után Magyarországon elvégezte a Szinmüvészeti Föiskolát, majd a Nemzeti Szinház tagja lett. Sikeres szinész, rendezö, hangjáték- és regényiró. 30 éve tanit a Föiskolán. Hangjátékait számos német rádióállomás müssorára tüzte. Szinészi, dramaturgiai es szinháztörténeti munkásságáért Jászai dijjal tüntették ki.

Book preview

ZSÁKPAPÍROK

~~~~~

Gosztonyi János

Nézze meg további eKönyveinket

www.books.sback.de

és

Smashwords

copyright Gosztonyi János 2009

Felelös kiadó: S.Back agency for hungarian literature at Smashwords

Borítóterv: Back Sabine és Szász Gábor

Smashwords kiadvány, licenc, tudnivalók:

Ennek a könyvnek az egyedüli célja az Ön személyes szórakoztatása. Ezt az E-könyvet nem szabad újra eladni, vagy másoknak továbbküldeni. Ha meg akarja osztani ezt a könyvet másokkal, kérjük, vegyen meg minden egyes olvasónak további egy-egy példányt. Ha éppen olvassa ezt a könyvet, de nem vette meg, vagy nem kizárólag az Ön számára vették meg, akkor kérjük juttassa vissza ezt a Samshwords.com-nak és vegye meg a saját példányát. Köszönjük, hogy tekintettel van e könyv szerzöjének fáradtságos munkájára.

Smashwords Edition, License Notes:

This ebook is licensed for your personal enjoyment only. This ebook may not be re-sold or given away to other people. If you would like to share this book with another person, please purchase an additional copy for each recipient. If you’re reading this book and did not purchase it, or it was not purchased for your use only, then please return to Smashwords.com and purchase your own copy. Thank you for respecting the hard work of this author.

Tartalomjegyzék

Elsö rész

Második rész

Harmadik rész

A szerzöröl

Zsákpapírok

Elsö rész

Goldschmidt Dániel

Kölcsey Gimnázium III./b. oszt. tanuló

Naplója

1939

ISTEN NEVÉBEN...

Írnám ... de egy igazán öszinte napló kezdeténEz meggondolandó. Mert vajon hiszek-e Öbenne eléggé? Önkéntelenülis nagybetüvel írom az Ö-t...

De ez még lehet a szokás hatalma vagy tudatos képmutatás.

Amikor ezt mindenféle irka elejére odaírom, bevallom:Lelkem mélyén, föleg mennyiségtanból, valami segítségféléreszámítok.

Tehát mégis csak lehet bennem istenhit. (Most meg kicsivelírtam, tessék.)Végül is nem tudok elmenni magamon. Hitem, úgy gondolom,változó.

És kicsit zavaros, akár jómagam. Tizenhárom éves múltama nyáron.

Ez talán megmagyarázza a dolgot.

Így tehát csak kerüljön ide az én naplóm elsö lapjára az, hogy

ISTEN NEVÉBEN!

Romannak, Léonnak, Klein Endre doktornak

1939. szeptember elsején

A világ megelégelte Hitlerék étvágyát, és akiknek érzésem szerint már régen szembe kellett volna szállniuk vele, úgy látszik, végre rászánják magukat. A rádiókat kirakták az ablakba, mivel ragyogó az idö, és a bemondók muskátlik közt bömbölnek. És ez már nem az a müizgalom a hangjukban, mint amikor Sárosi Gyurka a kapu felé húz... a Lengyelországban gyúló tüzek nem egzotikus csetepaté... hanem valódi háború.

„Már megint ... – sóhajtozzák az idösebbek. Van is benne valami, hiszen összeadva, kivonva mindössze negyedszázad telt el 1914 és a mai nap közt. „Egy történelmi szemhunyás – mondja apám. Anglia és Franciaország ultimátumot küldött a németeknek, de hát azok nem azért fogtak bele a csihipuhiba, hogy egy jegyzéktöl leálljanak. Így aztán alighanem el fog harapózni a dolog. Túl sok a tank meg a repülögép. Használni kell, mielött ócskavasba megy.

Iskolai dolgozatba nem merném beírni, de naplóba miért ne? Kicsit kívántam már ezt a robbanást. Olyan nagy feszültségek voltak a levegöben. Így most mintha kis megkönnyebbülést is éreznék! Törjön-szakadjon, csak tisztázódjanak végre a dolgok. És legföként azt szeretném, ha Hitler pofáját összetörnék.

Szeptember harmadikán este

Hát ahogyan vártuk: a Nyugat nem engedhetett tovább. Ma meg volt a hadüzenet angol és francia részröl, és ezzel elkezdödött a bruszt.

Apa szerint Hitler a rossz békeszerzödésböl és téveszméiböl kifolyólag szorgalmazza a leszámolást. De az ö igazsága, már ami van neki, fityfenét sem ér, mert folyton túlteszi magát az isteni és emberi törvényeken. Sorsa ezért a bukás lesz!

– No, nem tudom. – Erösen fölfegyverkeztek és nagyon elszántak. Biztos, hogy nem nyerhetik meg a háborút? Apa biztos benne.

Az ország hangulata? Nos: a nagy többség bizakodik a németek gyözelmében. Nekem viszont, akinek a Vezér és Kancellár félreérthetetlen sorsot szán, épp ellenkezö a hangulatom. Amiért említett többség (Staudt, Kacsa) csak még vígabban dühöng rám. Hát nem esze mentek? Hogyan kívánjam én ugyanazt, amit ök? Elvárnák, hogy tulajdon kinyírásommal egyetértsek? Hát milyen más esélyem van nekem ebben az ügyben? Igenis azt szeretném, ha a Hitler dühöngö, mord pofáját végre alaposan összetörnék.

Rosszak: a német légierö nagyon bombáz. Stukáik vijjognak, mint a veszedelem. A Stuka olyan repülö, amely a célpont felé zuhan, hogy pontosabban eltalálja, közben úgy sivít, akár egy nagy madár, ha élve tollazzák. – Néder a latin, Erdélyi maradt a földrajz, történelem. Ó, jaj!

Jók: a lengyelek bátrak, és úgy látszik, mindenütt keményen ellenállnak.

Szeptember hatodikán

Láttam ma a Híradóban a Blitzkriegjüket. Így hívják ök ezt a lármás szórakozást.

Magyarul villámháború, vagyis villámgyorsan meg akarják nyerni. És képesek is rá, ahogyan vadulnak. Ki vannak tenyésztve.

A nagy filmben Harry Piel-t láttam, amint egy leopárdot lebirkózott.

Sajnáltam a leopárdot. Hülye állatkínzás. Ebben is ellentét van közöttünk a magyar néppel. Mert a moziban a többség Harry Piel-nek szurkolt.

Mutatták ahogy a lengyel városok égnek. A lengyelek néhol lóháton, egy szál karddal mennek a tankokra. (Ezt nem mutatták, de hallani.) Az eredmény nem kétséges. A lengyelek határozattan a leopárd! Magamban küzdök, hogy ne imponáljon nekem annyira a német hadierö. A suliban, meg mindenfelé olyan sokan vannak oda tölük. Nem szabad, hogy én is tetszést találjak abban, ahogyan a gyengébbekkel elbánnak. Pokolba a nyers erö tiszteletével! Lengyelföldön, úgy tudom, rengeteg a zsidó, akinek most nehéz sora lesz. Apa azt mondja: ezek a galiciánerek nem szeretnek bennünket, mert nem tartjuk be szigorúan a vallást és a keresztényekhez dörgölözünk. És nem szeretnek minket maguk a lengyelek sem. És mivel itteniek közül is oly sokan nem szeretnek, muszáj töled megkérdeznem, kedves naplóm: ki szeret akkor bennünket egyáltalán?

Szeptember nyolcadikán

– Isten! – válaszolta Schwarz förabbi úr, a hittan tanárom, amikor ugyanezt megkérdeztem töle. – Isten! – ismételte és oly zordul nézett, ahogyan még csak Konrad Veidt tud és szokott a mozivásznon.

Szemöldökét a haja tövéig felrántja, jó ha egy centis sáv marad kötötte.

– Mi, Goldschmidt, ha nem tudnád, az Úr kiválasztott népe vagyunk!

– És tessék mondani: eleget nyom a latban az Úr szeretete ennyi sok nem szeretettel szemben?

Ettöl a kérdéstöl egészen elbúsult a Schwarz.

– Miféle lat, Goldschmidt? Te méricskélni akarod az isteni szeretetet?

– Csak az esélyek miatt... – akartam volna mondani, de nem mertem. Pedig még azt is szívesen megkérdeztem volna töle: „Mire is történt ez a mi kiválasztásunk?"

Nem érzem elég kiválasztottak magam. Inkább magyar szeretnék lenni, mint kiválasztott. Bármit dumálnak az osztálytársaim (Kacsával és Staudttal az élen) Erdélyi tanár úrról már nem is szólva. Ök ugyanis azt mondják: az ki van zárva, hogy én magyar legyek. És mikor erre megkérdem: miért? – azt mondják: azért kizárt, mert kizárt. Aki egyszer nem magyar, az nem kezdhet el magyar lenni. És kész.

Hatéves se voltam, amikor a játszótéren hozzám hasonló kis hátulgombolósok tudtomra adták: nem játszanak velem, mert zsidó vagyok. Ez még persze nem az ö meggyözödésük volt, csak anyukájuk üzente nekem a padról. De ma már nem kell nekik anyuka hozzá, maguktól is elkülönítenek.

Rosszak: beszedtem latinból. Barmicvó kell lennem, mert apáék így kívánják. A németek nagyon gyöznek.

Jók: sikerült egy örült klassz, körülreszelt gombot cserélnem.

Minden helyzetböl tud emelni. Csatár lesz. Toldi Gézának kereszteltem.

Szeptember tizenegyedikén

Itt a házban, ahol lakunk, a Kaszala Béla azt mondja: „Disznó kapitalisták! Hagyják kivérezni a lengyeleket, közben arra spekulálnak, hogy Hitler a szovjetek ellen fordul!"

Azzal kontráztam meg Bélát, hogy – egy: a lengyel kapitalisták is véreznek! Kettö: miért fordulna Adolf a szovjetek ellen, amikor csak nemrég szürték össze a levet?

– Proletár létedre hülye burzsuj módjára gondolkodsz! – vágta hozzám. – Képtelen vagy az osztályérdekeidet felismerni.

– Sose voltam és sohasem leszek proli! – tiltakoztam és úgy éreztem elbögöm magam a sértödéstöl. – Te vagy a proli, nem én!

Az, hogy a háztulaj rokona vagyok, fékezte öt. No meg az is, hogy három évvel idösebb nálam. Most már röhögött és azt mondta: nem tölem függ, mi vagyok, mi nem vagyok! Apámat kizsákmányolják a gazdag rokonok, akár az ö apját, a szanatóriumi fütöt, Kaszala Józsi bácsit. És elég szégyen, hogy csak a költészet meg müvészet izgat, de halvány gözöm sincs (itt egy nagyon csúnya szót használt) a való élet összefüggéseiröl.

Én csak hallgattam, mert nem tudom ki proli, miért proli, mikortól és meddig proli?

Szeptember tizenhatodikán

Hitler beszédei! Röstellem, de erösen hatnak rám. Az öszintesége lenyügöz. Mint madarat a kobrakígyó. Vajon nem lennék-e magam is hitlerista, ha nem volnék zsidó? Azért nem hinném. Hisz a madár sem válik kígyóvá attól. ha lenyügözik.

Amikor mindenféle rosszat összehord rólunk, abban – sohasem vallanám be nyíltan – elég sok az igazság. Jól látja bizonyos sajátságainkat, és miközben kiordítja öket, egyre azt érzem: ebben is van valami, abban is van valami. Pénzéhség, képmutatás, gyáváság, az, hogy semmit sem tisztelünk... folyton túl akarunk járni valakinek az eszén... de azt például nem érzem, hogy világuralomra törekednék.

Vannak optimisták Adolffal kapcsolatban, akik azt mondják: nem is úgy gondolja, ahogy mondja. Csak beszéd közben elkapja a gépszíj, olyankor mindenféléket összetúloz.

– No, nem tudom. – Persze ha körülöttem örjöngene úgy az imádók tömege, azt hiszem én is túloznék. Hitler végsö gonoszságában egyébként Berci bácsi is kételkedik. Ö az apám öccse, ügyvéd, és azt mondja: „Ez a huszadik század, ebben már nem történhetnek olyasmik, amikkel Hitler fenyeget!" Meg hogy ez mind csak ijesztés, taktika, reklám! – No, nem tudom. – A felnöttek hajlamosak túlbecsülni tárgyaik értékét. A kort is olybá veszik, mintha személyes tulajdonuk lenne. Ezért félö, hogy Berci bácsi némileg túlbecsüli a huszadik századot.

Rosszak: Varsó elött állnak. Ostromolni fogják. Lerohanják. Minden ég. A Fradi kikapott. Gyetvai megsérült.

Jók: ma nincsenek.

Szeptember tizenhetedikén késö este

(mennyiségtan dolgozatra készülés után)

Mi lenne, ha én például beszélhetnék Hitlerrel? Némettudásom foka és néhány kérdésem, azt hiszem meglepné. Ez persze csak olyan ábránd, hiszen nem engednének elé. Pedig érzem: velem biztosan kivételt tenne, a kedvemért tán azokkal is, akiket szeretek...

Tilos ilyenekre gondolnom. Kivételezést remélni, azzal próbálkozni, hogy kivétel legyünk... az manapság különösen ócska sandaság. Én pedig elég gyakran próbálkozom ilyesmivel. És ha bármi eredményt érek el, túlságos öröm fog el. Kaszala Béla (öskeresztény) észrevette és becstelenségnek minösítette ezt nálam. Védekeztem, vitáztam, pedig igaza volt. Béla irtó okos, klassz fiú. A Kaszala Józsi bácsi viszont nyomott szegény. Béla szerint rettentö nehéz élete volt. – Szóval nem fogok kivételes bánásmódra pályázni, nem törekszem Hitler elé... fenébe az öszinteségével és szuggesztivitásával. Meg a részigazságával! Szívemböl kívánom, hogy kénbüzü, lepcses pofáját minél hamarabb összetörjék.

Rosszak: a szovjetek is átlépték a lengyel határt. Tiszta hátbatámadás. Béla azt mondta: meg kell szállniuk a feléjük esö országrészt, hogy a lakosságot megmentsék a fasiszta rabigától. – Szép! – jegyeztem meg. – Ezért rakják rájuk a kommunista rabigát! – Béla ettöl berágott és lebüdösburzsujozott. Oké. Ezt jobb szeretem, mintha leproliz. – Minél több anyagot veszek matekból, annál sötétebb lesz az agyamban. A holnapi doga biztos elégtelen.

Szeptember tizennyolcadikán

Jók: ¾ lett... vagyis szinte hármas. Murarik azt mondta: egyik példát jól kezdtem el, ö pedig a szándékot jutalmazta.

Rosszak: Varsó ég. Szegény lengyeleknek nemsokára vége.

A Nyugat meg csak nézi. Majd nézhetnek, ha a németek tiszta eröböl ellenük fordulnak. Béla szerintem hülyeséget beszélt, amikor azt mondta: a szovjetek a fö célpont.

Izgat, hogy proletár-e az én apám, aminek következtében én is az lennék, akár a fiú Ady Endrének abban a förtelmes rossz versében?!

Apa elöször is kalapos inas lett, mert utált tanulni. Tehetös, de igen népes bajai polgárcsalád fia volt, egyik a hosszú sor vége felé. Kicsit keményen nevelték, mint anya mondja: ridegen (pláne ahhoz képest ahogy engem kényeztetnek). Ha a számos testvér közül egyiknek születésnapja volt (ennyi családtag esetében folyton születésnap van), széket kaptak az ebédlöbe, esetleg új függöny volt az ajándék. Apát négy polgári után megkérdezték: Akarsz-e tovább tanulni fiam? – ö harsány nemmel válaszolt. Egy szóval sem beszélték rá (Anya úgy mondaná: kapacitálták), már másnap kalapos inasnak adták. És kitanult Berlinben és Bécsben, Emerich Fischernél, aki valami kalapkirály lehetett, mert apa mindig nagy áhítattal ejti a nevét. És kalapkereskedö lett az apám, az ö könnyed, vidám természetével (mint anya mondja: bohém), és azt kell hinnem, nem valami jó kereskedö. Mert jött egy távoli rokon, a Báthor Pista bácsi – fene tudja, hol szedte nevében a hö betüt, de volt neki hö betüje, tény –, és ö, aki menö ügyvéd volt, azt mondta apának: „Itt egy negyvenezer pengös szívességi váltó, Ödönkém, egy életem, egy halálom, légy oly bátyám, írd alá nekem!" Apa szó nélkül aláírta, noha szerintem tudta, hogy ez az egy, amit nem szabadna tennie...

És nemsokára, ezeket a pénzügyi manövereket ma sem értem, bejött, amitöl apa tartott, és fizetnie kellett más helyett, ami csödbe vitte. Szóval tiszta István öcsém-helyzet keletkezett Petöfi Sándortól. És Báthor István bátyám röstelkedve mondta: „Adósod vagyok negyvenezer pengövel, Ödönkém, valamint a kamatos kamatokkal!" És ebben maradtak.

Így lettem én egy csödbe jutott család utolsó reménysége. Ez nincs kimondva, de ott van a szülöi nézésben, minden mozdulatukban. Az ö várakozásukat egyelöre az iskolában próbálom teljesíteni... csak kicsit jobban bírnának a tanárok. Vagy én bírnám öket jobban. Majd holnap folytatom.

Másnap

Nálunk a csödbejutás idején, emlékszem sok sírás volt. Annál csak árverés több. És mindenröl, amiröl apa azt hitte, sokat ér, kiderült, hogy épp ellenkezöleg – és mi ott álltunk a nagy világválság kellös közepén, teljesen tönkremenve. Én akkor ötéves múltam. A földszinti, utcai féregmentesböl, az ötödik emeleti, udvari férgesbe költöztünk, három tágas szobából (plusz hall), két picibe (plusz semmi). Anya zokogott a poloskák miatt, nem mintha nagyon csíptek volna, hanem mert egyáltalán voltak. A poloskás szegénység ugyanis rosszabb az úgynevezett „rendezett" szegénységnél, amely feltétlenül poloskamentes. Ciánoztattunk is többször, így akartuk megörizni a rendezett szegénységet. Ám a poloskák nem voltak hajlandók kipusztulni. Még ma is emlékszem a cián keserümandula szagára... szellöztetések után is maradt belöle valamennyi ... akár poloskából.

Akkor ment el tölünk Lola néni, a német nevelönöm, és akkor változott meg teljesen a házmester bácsi. A ház lakói pedig aszerint viselkedtek – ezt vígan fel tudom idézni –, hogy világos utcai tágas nézett-e ki nekik, avagy olyan mandulaszagú udvari felé tartottak.

Én szerettem a kisebb lakást is, azt meg különösem, hogy a melléklépcsö közvetlenül a konyháról nyílt. A lépcsöknek olyan legömbölyített széle volt, én kis huppanásokkal lecsúszhattam rajtuk. Ha a lépcsöt fölmelegítette a napsütés, remek érzés volt pop-síelni. És mindig arról ábrándoztam: ha egyszer valahol pop-sí világbajnokságot rendeznének, azon szép reményekkel indulhatnék. (Nem tudom miben, de valamiben feltétlenül világbajnok szerettem volna lenni. De talán még most is szeretnék.)

Szerencsére jómódú rokonaink szíve megesett rajtunk, és idevették apámat irodistának a Doktor Grünwaldba, az ö finom szanatóriumukba. Mikor ezeket írom, hat éve lakunk itt. Nem közvetlen a szaniban, ahogy mi becézzük, hanem egy oldalszárnyon, ahol Grünwaldék a nagyobb haszon kinyerése végett ún. garzon lakásokat építettek. Apa fizetése kilencven pengö, plusz teljes ellátás a szaniból. (Pénz kevés, kaják jók és böségesek. Szakács nyilaskeresztes.)

Így hát körülményeinkben kétségkívül van valami proletári. Olyan határeset vagyunk, gondolom. Lebegünk, mint az elvégzett gólyaszükséglet a levegöben. És arra gondolok: elég baj nekem ez a sokféle lebegés. Nemcsak azt nem tudom: hiszek-e vagy sem (Istenben), melyik nemzet fia vagyok, de még azt sem: proli vagyok-e vagy burzsuj? Meg kéne végre néznem a nagylexikonban, mi az pontosan, hogy „proletár" – ami annyira nem szeretnék lenni.

Másnap

Nemsokára barmitzvó leszek, vagyis vallási szabály szerint a férfikorba lépek. – No, nem tudom. – Tizenhárom és egynegyeddel még nem érzem férfinak magam. És föleg nem vagyok vallásos. Csak nem akarom a szüleimet megbántani. Anya ragaszkodik olyasmikhez, mint a péntek esti gyertyagyújtás meg hosszúnapi böjt, satöbbi. Van imakönyve is (magyar nyelvü), abból imádkozza az imákat, amiket mások írtak. Az ö kedvéért én is beleolvasok, mintha imádkoznék: a más szavaival írt ima rémes, mondhatom. Csak saját imákban tudok bizakodni. (Bajban, mit tagadjam, mindig imádkozom, de csakis a saját szavaimmal.)

Hát szóval barmitzvó leszek, mert anyáékat izgatja, hogy mit szólnának hozzá különben – rokonok, barátok, ismerösök, az egész hetedik kerület? Ez a mottó, a „mit szólnának hozzá?" Rohadtul nyomja az életünket. És mivel engem is nyom, hát nem tiltakozom, no meg azért sem, mert az avatás ajándékok kapásával jár együtt.

Zürben vagyok a vallások képviselöivel. Sok a tágítás a szigorú szabályokon. Némely rabbinak például nem gond a sonkás szendvics és pénz forgatása szombatokon. És a sürüszemöldökü, kenetteljes Furmann atya, aki állítólag antiszemita? Mit „állítólag"? Látom a szemén. Pontosan és jól tudok olvasni tekintetéböl. Ez nekem egy adottságom, amely – azt hiszem – sorsomból és származásomból fakad. A magamfajtának egyre jobban kell tudnia, mire számíthat a másiktól, akivel dolga akad. Jó szóra-e vagy az ellenkezöjére, a seggberúgásig bezárólag?!

Szeptember huszonhetedikén este

Rosszak: ma ezzel kezdem, jóformán egyéb nincs. Varsó elesett. Én meg beszedtem Erdélyinél. De hogy! Gusztustalan vita alakult ki közöttünk Észak Borneó fövárosát illetöleg. Én azt állítottam: Bandjermassin, ö viszont ragaszkodott hozzá, hogy Brunei. Ha az atlaszra néz, rögtön látta volna kinek van igaza, de ö nem akart ránézni. Akkor én, sajnos sértöen rálegyintettem. Mire lerobogott a katedráról és megtépett. És elégtelent írt be, holott nekem volt igazam és ez Kogutowitz Manó által rögzített tény. Brunei dél-Borneóban található, hát nem lehet észak fövárosa.

Nem a ruha volt a legrosszabb, hanem a megszégyenülés. Meg, hogy az igazság nem tudott kijönni. Megszégyenítésben, úgy veszem észre, föleg kalauzok, portások és tornatanárok a virtuózok. Pár éve egy ellenör azt állította, hogy a Szent István parknál szálltunk fel anyával, mikor pedig a Sziget utcánál szálltunk a villamosra. Ki tudtatta nálunk jobban, hogy hol szálltunk fel? Senki. Semmit ilyen biztosan nem tudhat az ember, se tudományt, se jóistent, se hazát, se barátságot, mint azt, hogy hol szállt fel két perccel elöbb?! És ez az igazság nem tudott kijönni. Söt, meg lett hazudtolva, és még meg is büntettek.

A villanyos közönsége pedig – most is látom – némán és részvétlenül ült – akár ma az osztályunk. A harmadik bé. Félek, hogy ez egy olyan ország, ahol a jogáért vitatkozót utáljak, és nem azt, aki a jogtalanságot elköveti. Lehetetlen, hogy valaki ne látta volna, hol szálltunk fel, és ne tudta volna mi az igazság?

Magamnak sem tudom megmondani: jól tettem-e vagy sem, hogy rálegyintettem Erdélyire?

Szeptember huszonkilencedikén

A Barmicvóra sok szép ajándékot kaptam. Nelly nénitöl egy Eterna órát, igazi svájcit. Bertus nénitöl egy kerámia kutyát, amit ö maga égetett. Bár lehet hogy kecske. Lajos bátyám híres röntgenorvos és nagy bélyeggyüjtö. És lekvárral eszi a virslit. Töle teniszütöt kértem és kaptam, akár a költö Lilla szívét. Azt hittem Dunlop lesz vagy Slézi, de csak egy antik ütö, amilyennel a század eleji kisasszonyok ütögettek. Szakadt spárga a húrja és ha levinném a pályára, körülröhögnének.

Lajos bácsi jómódú agglegény, állítólag agyröntgenezésben nagy. Mégsem orvos, hanem agglegényszagú. A nyak és az ing közül párolog neki kifelé, és ha egy lombikba vennének belöle, rá lehetne címkézni: „Agglegényszag a harmincas évek végéröl".

Jó múltkor, amikor Lajos bácsinál bélyegeztünk – és ö kiszedte a legjobb bélyegeimet és ígérte, hogy legközelebb én is kapok töle – szinte lefordultam a székröl, olyan Lajos bácsi szagú volt a lakás. Kihült cigarettafüst, mosatlan konyhai edény, zsugori kan, plusz faggyúszag. A hát szörei között megtapadt vagyis háti faggyú. (Agglegény, nincs aki mossa a hátát!) Ehhez az alaphoz jön még a porszag, hiszen a törölgetés alma-, plusz az öreg papírszag, a sok orvosi könyvböl meg a semmi el nem dobásból fakadó, rigolyás gyüjtögetésböl kifolyólag. És a Lajos bácsi nyaka sosem éri el az ingét. A sok pénze dacára sincs szíve csináltatni magának. Mindig készet vesz és mindig nagyobbat. Fél, hogy a mosásban összemegy.

Miböl gondolta, hogy ilyen ramaty ütöre van szükségem? És vajon hol tett szert erre a múzeumi darabra? Országomat egy koldus garas ellen, hogy a zsibogón. Megröntgenezhetné egyszer a saját agyát is! – És mi lesz a bélyegeimmel?

Október elseje, vasárnap

Azért lettem egészen apró srác koromban Fradi drukker, mivel a házmester bácsi is Fradi drukker volt. Öt akartam megnyerni magamnak. Míg földszintiek voltunk, úgy látszott, sikerül, de mikor ötödik emeleti udvariak lettünk, nemsokára azt javasolta: ne drukkoljak tovább a Fradinak. Ha már mindenáron drukkolni akarok, okosabb, ha a libásokhoz pártolok át.

A „libások" a Hungária vagyis MTK csúfneve... a Fradi-közönség hülyébbik része libásozza öket, ami a zsidózás kedvelt formája.

Buchmann tanár úr, aki birodalmi német érzületü és direkt beszél svábosan, ö például így mondja: „Mit thudtok ti magyar tihákok? A zsedók eszik a lebamáját, a kheresztények mekh marhák, mint az ökrök! Nálatok mékh a románok is joppakh! – Buchmann tanár úr csúfneve persze „lebamáj és ettöl, hogy a németeket isteníti, a magyart meg leszólja, csak duplán utálom.

És nem tudtam elfogadni, hogy a házmester bácsi eltanácsoljon engem a Fradi-drukktól. És nem is álltam meg, hogy krétával a függöfolyosó falára ne rójam Sárosi Gyurka dicsö nevét.

És mindig fövetéssel tisztelegtem, ha elmentem elötte. – A házmester persze kiszúrta, és letöröltette velem a díszfeliratot, ami – spriccelt falról lévén szó – nem volt csekélység. Vért izzadtam, mire a kréta lejött.

Amíg ez jár az eszemben, a rádió meccset közvetít, hallom a szomszédból Pluhár izgalmi állapotát... míg anyáméknál a szobában rokoni látogatás van, rám pedig többféle házi feladat les.

És még egy valamit: mint annyi mindennek az életben, a drukkolásnak is nehéz parancsolni. Mélyen ül az mibennünk, hogy kihez és hova húzunk. Tapasztalom, miket ordít a Bé-közép, és megvan a véleményem róluk. És persze magamról is, amiért ennek ellenére sem tudok tölük teljesen elpártolni.

Október kettö, tussal kéne, fekete keretben

A lengyelek ma letették a fegyvert. Hitler, mondják, békét fog ajánlani a Nyugatnak. Rémisztö lenne, ha elfogadnák. Hál’ isten, egyre biztosabb, hogy érdek nélkül is gyülölöm Adolfot, és alig várom, hogy azt a vészjósló, odvas, undor pofáját végre szétverjék.

Délután látogatás anyával Nelly néniék Tövis utcai villájában. Most épült. Álom. Szilárd Béla bácsinak (Nelly néni férje) autószalonja van és magas háborús kitüntetése. Ezért, állítólag, pertuk Horthyval!

Anya három unokatestvére: Nelly, Janka, Klári. Fantasztikus triász. Utóbbi kettö áttért és szenvedélyes katolikus. Nelly pedig, noha szintén áttért, nekiböszült zsidó. Ha volna még inkvizíció, öt forsriftosan megégetnék, mint marannót. Most tanultuk, hogy a jó domonkos testvérek elsösorban a színleg áttérteket sütögették meg. – Ha e három némber összeordít, alig lehet ép hallással átvészelni. Ráadásul családi náluk a nagyothallás, noha nem is öregek még. És ha csak egyetértöen beszélgetnek (nagy ritkán), akkor is úgy üvöltenek, hogy azt hinnéd: ölik egymást.

Nelly néninek színésznöi vágyai voltak. Kezdett is járni a Szinitanodába. És ott pokolian kiképezték a hangját. Úgy is használja mindig, mintha éppen egy nagyjelenet közepében tartózkodna. A világot jelentökröl szólította magához és tette öt feleslegévé a háborús hös Béla bácsi. Mint jobb körökhöz tartozó valaki, Nelly néni már nem folytathatta színházban a színházat. Csak az életben, de ott aztán állandóan. Én nem szeretnék az életben színházat játszani. Színházban szeretnék színházat játszani.

Jók: Nelly néni csúsztatott nekem egy ötpengöst. Tíz jobb lett volna, de ha nem számít bele a karácsonyiba, akkor az öt is szép. Megveszem belöle négy pengö nyolcvanért az Amundsen-könyvet.

Pénteken, október hatodikán

Az aradi vértanúk ünnepe. Legkedveltebb hösöm: Damjanich János. Olyan bátor kéne lenni, mint ö volt. Vajon lerácozták-e öt is a háta mögött? Alig hiszem. Bár egy-két tepertö agyúra mindig számítani kell.

A nyugatiak ma beintettek Adolfnak. A háború folytatódik. Apa azt mondja: hosszú lesz. Az ö családjában Bertus néniék a legmódosabbak. Övék a szanatórium, ahol apa kalaposból irodista lett. Ez a Vilma királynö úti Grünwald szanatórium, amit az én másod unokatestvérem, a Gyurka, mindenáron Grunwaldra akart változtatni, hogy ne legyen olyan zsidós. A Grunwaldnak csakugyan van egy birodalmi német stichje. Persze nem tudom, mit használna neki az az ékezetkülönbség, mivel ö lángvörös és szeplös és bárhová lép be, rögtön le vörös zsidózzák. Gyurka erös és nagy darab, de gyáva. És ha belekötnek, nyomban futni kezd, mint a hülye. E célból most nyáron motorizálta magát, hogy könnyebben elpucolhasson. Engem is kivitt magával a Paskál utcába, a legsötétebb Zuglóba, ahol egy ötszázas JAWA volt eladó. Három dörzsölt csibész dongott az áru körül, tizenöt évet látatlanba ki lehetett volna osztani közöttük. Hízelegtek neki, hogy így ért a motorhoz, meg úgy remekül bánik vele, alatta ez egy táltos lesz... és ment néhány próbakört és felültetett maga mögé. És ahogy bedöntötte a mocit, hogy megmutassa a jasszoknak mit tud, a jobb kezem odasúrlódott egy vékony deszka kerítéshez, amin az ölelés átlátszik, a böröm pedig vastagon lejött. És mialatt Gyurka az igazságos Mátyás képével az ékes százpengösöket a fö csibész kezébe számolta (lestem, tizenötöt), egy másik odahajolt hozzám és azt súgta: „Ne ülj fel hozzája, öcsi, mert kihegyezi a motort! A „kihegyezést nem egészen értettem, a jóindulatot viszont igen. Mondtam is rögtön a Gyurkának: „Te, én meg vagyok sebesülve, félek a mocitól, inkább hazavillanyosozok. Ö roppant megsértödött. „Jó, ahogy akarod. – mondta. Egy jó óra múlva vagyis ebédre otthon voltam. Ö estefelé tolta haza a motort. Egyszer félútról, amikor a járgány kiköpte a lelkét, még vissza is tolta a Paskál utcába, de ott már, persze, senkit sem talált.

No, ezzel a motorral nem fog elpucolni senki elöl. (Úgy tudom, azóta sem indult be a jószág). És a Gyurka most hidrogénezi, meg más kencékkel szökíti a haját, de az csak nem akar megszökülni. Az ilyen haj persze szökén se lenne Grunwald, hanem azt ordítaná magáról: vörös voltam, lángvörös voltam, Grünwald maradok mindhalálig!

Rosszak: Pengö húszat adtam egy Haiti repülöért, pedig törött volt az egyik sarka. A Mojzes mondta: nem, az csak árnyék. Én végig tudtam, hogy nem, az törés. És mégis hagytam magam rádumálni. Annyira szerettem volna azt a nagy kék bélyeget! Lehetséges, hogy én szeretek becsapódni?

Nyár óta verseket írok. Bordalt, elégiát. És újra fogom fordítani