A három tölgy titka - The Three Oak Mystery

By Edgar Wallace

While brothers Lexington and Socrates Smith, authority on fingerprints and blood stains, are guests of Peter Mandle and his stepdaughter, they observe a light flashing from the direction of Mr. Jethroe's house. “Come three oaks,” it spells in Morse code.

• Language: English
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633775769

Edgar Wallace

Edgar Wallace (1875-1932) was an English writer born into poverty to a single mother. Wallace’s birth mother found him a foster family that later adopted him, and Wallace grew very close to the family, especially the mother, Clara Freeman. After joining the military at age 21, he started his literary career by writing serialized short stories. His career quickly grew from there, and Wallace went on to write eighteen plays, forty short story collections, and over one hundred novels. After a failed political bid in London, Wallace moved to Hollywood to begin a film career equally impressive to his literary works. Wallace is credited for one-hundred and sixty films. He was working on the film King Kong when he passed away in 1932, leaving five children and his massive collection of work behind.

Book preview

EDGAR WALLACE

A három tölgy titka

*

The Three Oak Mystery

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [e-mail]

A magyar nyelvű szöveget fordította

WIESNER JULISKA

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-576-9 (epub)

ISBN 978-963-377-577-6 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

A három tölgy titka

I. Socrates Smith

– Gyilkolni nem tudomány és nem művészet, a gyilkosságot mindig a véletlen szüli – mondta Socrates Smith, és Lex Smith, az öccse és leglelkesebb bámulója, gúnyosan mosolygott.

Nagyobb ellentétet nem is lehetett volna elképzelni, mint ami a két testvér között volt. „Soc" Smith sovány, magas, hajlott hátú ember volt, az arca olyan, mint valami hevenyészve, félig kifaragott márványszobor, amely még nincs lesimítva és kidolgozva. Kemény, erélyes szája felett kis, acélszürke bajusz sötétlett, amely szorosan odafeküdt az arcához.

Lex huszonöt évvel volt fiatalabb és fél fejjel alacsonyabb. De széles, erőteljes vállai voltak, és a legtöbb ember azt gondolta, hogy a két testvér egyforma magas. Sőt távolból mindenki úgy emlékezett, hogy a csinos, jó megjelenésű fiatalember a szálasabb.

– Szent Isten, Soc, már az aforizmákra veted magad! – mondta Lex Smith derült ünnepélyességgel.

– Ha ezt aforizmának nevezed, fiam, határozottan túlbecsülöd! – mondta Soc. – Légy szíves ideadni a vajat!

Éppen reggelinél ültek a nagy ebédlőben, amelynek az ablakai a Regent’s Parkra néztek. A két testvér a hatalmas házak egyikében lakott, amelyek a Park külső körzetén épültek. A lakásuk két emeletet foglalt el. A ház Socrates Smith tulajdona volt. Még alig volt több harminc évesnél, amikor ezt a házat megvásárolta.

Abban az időben sokat foglalkozott a házasság gondolatával. De miután a házat megvette, annyira el volt foglalva, hogy nem volt ideje senkibe sem beleszeretni és így „anyai ösztön"-eit – amint Lex tréfásan mondani szokta – nála sokkal fiatalabb öccse nevelésében élte ki.

Socrates Smith élete annyira teljes volt, hogy nem maradt ideje apró és kedves kalandokra, udvarlásra. Néha áldotta a Tollemarsch gyilkosságot, amely lekötötte minden gondolatát abban az időben, amikor a nagynénje – egyetlen rokona Lexen kívül – mindenáron össze akarta boronálni egy fiatal leánnyal, és a lehetetlent is elkövette, hogy mielőbb besegítse a házasság rózsaszínű révébe. Ugyanis a választott hölgy azóta már három válóperével szerepelt a bíróság előtt és egész Londonban ismerték.

Bűnügyi tanulmányait azzal kezdte, hogy rendszeres rendőri szolgálatot vállalt. Valószínűleg sem azelőtt, sem azóta nem volt rendőr, aki éjjel-nappal nálánál buzgóbban rótta a körzetét, üres óráiban pedig London legzárkózottabb klubjainak szívesen látott vendége volt.

Hatezer font évi jövedelem felett rendelkezett, ezt a mesterséget tisztára kedvtelésből űzte. De ha be akart jutni a bűnügyi-nyomozó különítménybe, akkor nem volt más mód rá, minthogy beöltözzön a rendőr egyenruhába és le is szolgálta becsülettel a kemény tanulóesztendőt.

Négy éven keresztül felváltva irodai és nyomozói szolgálatot teljesített őrmesteri rangban, ami meglepően gyors előmenetelt jelentett. Azután kilépett a tényleges szolgálatból, és a külföldi rendőrségek tanulmányozásával töltötte az idejét. A legbehatóbban foglalkozott azonban az antropológiával, ami ezer meglepő felfedezéssel tökéletesítette is tudását.

A Scotland Yard nagyon féltékeny és zárkózott intézmény. Bizalmatlanul fogadja a kívülállót és hidegen néz a lelkes műkedvelőre. De Soc a Yard legmelegebb jókívánságaival távozott és általános elismerésben részesült.

Amikor az ujjlenyomat-rendszert bevezették, őt is meghívták. Ettől kezdve újra együtt dolgozott a Yard embereivel és lassanként szokássá vált, hogy kikérjék a tanácsát, ha szokatlan nehézségek tornyosultak a nyomozás útjába. Socrates nevét csakhamar szárnyára kapta a hírnév. Elismert tekintély volt ujjlenyomatokban és vérfoltokban, és őt hívták szakértőnek, valahányszor a ruhákon talált vérfoltok pontos elemzéséről volt szó.

– Melyik vonattal indulunk? – kérdezte Lexington.

– Két órakor, a Waterloo pályaudvarról – mondta a bátyja, mialatt összehajtotta a szalvétáját.

– Mit gondolsz, nagyon fogok unatkozni? – kérdezte Lex.

– Azt hiszem – felelt Socrates. – De ez feltétlenül csak hasznos lesz rád nézve. Az unalom az egyetlen büntetés, amely elől nem tudsz megszökni.

Lex nevetett.

– Ma reggel állandóan ilyen bölcs mondásokkal szórakoztatsz. Csupa előrelátásból kereszteltek Socratesnek.

Socrates Smith már régóta megbocsátotta a szüleinek, hogy erre a különös névre keresztelték. Az apja gazdag vasgyáros volt, aki sokat foglalkozott a klasszikusokkal és csak az édesanyja szívós és kitartó tiltakozása mentette meg Lexet attól, hogy Aristophanesre kereszteljék.

– Ha már egy gyermeknek Smith a családneve – szokta mondani az idősebb Mr. Smith nem minden igazság nélkül a feleségének –, akkor gondoskodni kell róla, hogy legalább előtte valami meglepő és érdekes legyen.

Végre is Lexingtonban egyeztek meg, mert a fiú Lexington Lodge-ban született.

– Ha már benne vagyok csakugyan a bölcs mondásokban, akkor szolgálok még eggyel – mondta Smith és fehér fogai megvillantak mosolygás közben. – A közelség veszélyesebb, mint a szépség.

Lex bámulva nézett rá.

– Hogy érted ezt? – kérdezte.

– Mandle lánya állítólag nagyon bájos –, és most három teljes napot fogsz vele egy fedél alatt tölteni.

– Ugyan! – mondta a fiatalember ellentmondó hangon –, nem szokásom minden lányba belehabarodni, akivel véletlenül összetalálkozom.

– Eddig még nem találkoztál olyan sokkal – felelt a bátyja.

Később délelőtt Lex csomagolás közben berontott a bátyjához. Socrates éppen nagy lelki nyugalommal szemlélte az egyetlen kézitáskáját, amelybe sehogy se akart beleférni mindaz, amit az útjára feltétlenül magával akart vinni.

– Miért nem hagyod itthon ezeket a felesleges dolgokat? – kérdezte Lex a kis barna dobozra mutatva, amelyről tudta, hogy bátyja a mikroszkópját szokta tartani benne. – Talán csak nem akarsz Hindheadben is valami gyilkosság után nyomozni?

– Semmit sem lehet tudni – mondta Socrates reményteljesen. – Ha nem vinném magammal, egészen bizonyosan történne valami, viszont, ha magammal viszem, okvetlenül biztosítja a nyugodt, zavartalan víkendet.

– Miféle ember ez a Mandle? – kérdezte Lex, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy miért jött tulajdonképpen a szobába.

– Elsőrendű detektív és nagyon pontos hivatalnok volt – mondta Socrates. – Amikor a pályafutása tetőfokán távozott a rendőrségtől, kiváló nyomozóerőt veszítettek vele. Ő és Stone egyszerre távoztak. Stone most a közelében lakik.

– Tehát Stone is magasabb állást töltött be a Scotland Yardnál?

– Rendőr őrmester volt – mondta Socrates. – Ők ketten már akkor is kebelbarátok voltak, és amikor Mandle pénzügyi manőverekkel kezdett foglalkozni, Stone is követte a példáját, és mind a ketten meggazdagodtak. Mandle csöppet sem titkolta a dolgot. Jelentkezett a feljebbvalójánál, bejelentette, hogy nem tudja egyszerre két dolognak szentelni a figyelmét, úgy, hogy mind a kettőt rendben elintézhesse, és ezért elhatározta, hogy kilép a rendőrség kötelékéből.

– Nagy csalódás érte, annyi bizonyos; mindenáron el akarta fogni Deveroux-t, a híres, nagyszabású bankrablás tettesét. De a gazember Dél-Amerikába szökött, és így kisiklott a kezei közül. Ezért és még egy-két jelentéktelenebb dologért a feljebbvalói – ha nem is nyíltan – de hibáztatták. Mégis, amikor kivált a Yardból, mindenki őszintén sajnálta.

– Stone is nagyon eszes és tehetséges volt, és így egyszerre két embert vesztettek olyan időkben, amikor egyet sem tudtak nélkülözni.

– Hármat, öregem – mondta Lex, miközben a bátyja vállára veregetett. – Te is ugyanabban az időben távoztál.

– Igen – mondta közömbösen Socrates. – De én nem számítok.

II. John Mandle mostohalánya

„The Woodlands", John Mandle háza, gyönyörűen feküdt a domboldalon. Hat holdnyi fenyves vette körül, és maga a ház az utcáról láthatatlan volt.

Körülbelül egy mérföldnyire volt Hindheadtől. A domboldal lankás rétjeiről John Mandle messzire belátta a gyönyörű környéket.

Az öregúr a fogadószobában ült. A térdeire vastag takaró volt terítve. Szomorúan bámult ki a szép vidékre. A haja őszes volt, az arca szigorú és kemény. A komorságával szinte elárasztotta az egész környezetét.

Fiatal lány lépett a szobába. John Mandle leveleit hozta be. Szelíden megállt, mialatt az öregúr átható pillantással nézett rá.

– Nem jött sürgöny Smithtől? – kérdezte mély sóhajtással.

– Nem, apám – mondta a lány nyugodtan.

Socrates Smith egyáltalában nem túlzott, amikor azt mondta róla, hogy bájos teremtés. A szép nőkben rendszerint nincs szív, de ebből a lányból sugárzott a jóság és a kedvesség. Csak mostohaapja jelenlétében volt mindig hideg és részvétlen. Igyekezett a lehetőség szerint zárkózottan viselkedni. Félt ettől az öregembertől – ez első pillanatra meglátszott rajta –, kicsit talán gyűlölte is, mert visszaemlékezett, milyen keményen bánt meghalt édesanyjával, hogy mennyire zsarnokoskodott felette, és az anyja halála után ez rámaradt örökségül.

Mandle-nek nem voltak édes gyermekei, és látszólag nem is vágyódott utána, hogy apa legyen. Olyanformán bánt a fiatal leánnyal, mint valami jobb cseléddel, és amióta csak közelebbi kapcsolatba jutottak, sohasem mutatta iránta a legcsekélyebb gyöngédséget vagy elismerést sem.

Tisztán szeszélyből kivette az iskolából, ahol korban és társadalmilag hozzáillő gyermekek között volt és hazavitte „The Woodlands" nyomott, feszült levegőjébe, idegbeteg édesanyja és saját, komor és igazságtalan társaságába, aki sokszor napokon át nem beszélt egyetlen szót sem. A lány érezte, hogy irigyelte őt – irigyelte tőle a boldogságot, amelyben a kedves intézeti élet részesítette, irigyelte tőle a tanulás lehetőségét, amelynek a segítségével egész életére önálló ember lehetett volna, irigyelte tőle a hitét az emberekben és még inkább magában a jó Istenben.

– A két szoba rendben van? – kérdezte recsegő hangon.

– Igen, papa – felelt a lány.

– Kövess el mindent, hogy minél nagyobb kényelmet nyújtsál a vendégeimnek – mondta parancsoló hangon. – Socrates Smith régi jó barátom, az öccsét nem ismerem.

A lány ajka szögletében enyhe mosoly ült.

– Milyen furcsa neve van – mondta.

– Ha neki jó, neked is jó lehet – mondta John Mandle.

A lány egyszerre elhallgatott.

– Tíz éve nem láttam Socratest – kezdte John Mandle és a lány érezte, hogy csak hangosan gondolkodik, különben nem szokta őt beavatni a bizalmába. – Tíz éve! Okos ember, nagyszerű ember!

A lány ismét kísérletet tett, hogy beszélgetésbe vonja mostohaapját.

– Ugye Smith az a híres detektív? – kérdezte a lány és megijedt, hogy ismét le fogják torkolni, de az öregúr legnagyobb meglepetésére bólintott.

– A legnagyobb és a legkiválóbb az egész világon, de legalább is Angliában mindenesetre. És mint az utóbbi időkben hallottam, az öccse is a nyomdokaiba akar lépni.

– Az öccse fiatal ember?

John Mandle hidegen végignézett a lányon bozontos szemöldöke alól.

– Huszonöt éves – felelte. – De most vedd tudomásul egyszer és mindenkorra, hogy nem tűrök a házamban semmiféle szerelmeskedést.

Molly bájos arca kipirult.

– Nem szoktam szerelmeskedni a vendégeiddel – mondta haragtól remegő hangon. – Miért beszélsz velem ilyen hangon?

– Mert nekem így tetszik – mondta az öregúr vállat vonva.

– Neked talán tetszik, de nekem nem – mondta a lány hevesen. – Tűrtem a zsarnokoskodásod szegény anyám halála óta, de most már a türelmem végén tartok. Ezt a gyönyörű helyet valóságos pokollá tetted a számomra, és nem akarok tovább szenvedni melletted.

– Ha nem tetszik, szedheted a sátorfádat – mondta John Mandle és közömbösen elfordult.

– Éppen ez az, amit tenni akarok – mondta a lány, most már kissé nyugodtabban. – Bevárom, míg a vendégek eltávoztak, aztán Londonba megyek, és magam fogom a kenyerem megkeresni.

– Bizonyosan csinos jövedelemre fogsz szert tenni – mondta Mandle gúnyos mosollyal. – Ugyan mihez akarsz kezdeni?

– Hála a te nevelésednek, semmihez sem értek – mondta a lány. – Ha ott hagytál volna az iskolában, most már kész tanítónő lennék.

– Tanítónő – mondta a mostohaapja durva nevetéssel. – Micsoda ostobaságokat beszélsz, Molly. Tudod jól, hogy ha cserbenhagysz, egy fillért sem kapsz a pénzemből a halálom után.

– Nem kell a pénzed, sohasem vágyódtam a pénzed után – kiáltott fel a lány szenvedélyesen. Az édesanyám néhány ékszert hagyott rám…

– Amelyeket én vettem neki – morgott az öregember. – Nem volt joga hozzá, hogy az én tulajdonom neked ajándékozza.

– Annyi bizonyos, hogy eddig nem sokat láttam az ékszerekből – felelt a lány.

Már éppen távozni akart a szobából, amikor mostohaapja visszahívta.

– Molly – mondta szelídebb hangon, mint ahogy valaha is beszélt vele, oly szokatlanul szelíden, hogy a lány megállt –, tekintettel kell lenned rám, nagyon beteg vagyok.

Molly haragja egyszerre megenyhült.

– Sajnálom, papa – válaszolta. – Gondolnom kellett volna rá. Nagyon fájnak a térdeid?

– Nagyon. Annyira, hogy már nem tudom elviselni – felelt nyögve. – Rettenetesen bosszantó, hogy ez a nyomorult reuma éppen most vett elő, amikor régi barátomat akarom vendégül látni. Azt hiszem, egy hétig legalább ágyban kellene maradnom. Küldd ide az inast és mondd neki, hogy hozza be a kerekesszéket. A szobámba akarok menni dolgozni.

A kertész és az inas egyesült erővel begurították a székben a tágas, levegős dolgozószobába. Ez a szoba, amelyet utólag építtetett hozzá a házhoz, dolgozószoba és hálószoba volt egyszerre, ha nem volt kedve felmenni a lépcsőkön, amikor a reuma elővette.

A lány, miután meggyőződött róla, hogy az öregurat jól elhelyezték az íróasztal mellett, háztartási teendői után látott.

Mandle kint ült a székében a ház előtt, amikor délután Socrates Smith és az öccse megérkezett.

– Mi baj, öregem? – kérdezte Socrates meglepetten –, csak nem vagy beteg, John?

– Ez a nyomorult reuma! – kesergett Mandle. – Boldog vagyok, hogy végre látlak, Socrates. Te semmit sem változtál.

– Ez itt az öcsém – mondta Socrates, és most a fiatalember is kezet nyújtott.

Molly mindaddig nem is került a szemük elé, amíg Lexington teára betolta a kocsit az ebédlőbe. De amikor a fiatalember megpillantotta a lányt, csaknem megállt a szívverése.

– Gyönyörű teremtés! – mondta a bátyjának, amikor uzsonna után egyedül maradtak. – Bájos és kedves! Láttál már valaha is ilyen szemeket, ilyen arcot… Istenem! Oly tiszta és makulátlan, mint egy rózsalevél. És láttad, milyen csodálatra-méltóan viselkedik…

– Lex, édes fiam, ne untass – mondta Socrates fáradtan. – Attól félek, hogy hosszú évek munkája kárba veszett. Miután annyi évig távol tartottalak az asszonyok kis játékaitól…

– Tudom, hogy most nem beszélsz komolyan – vágott közbe Lexington. – Tudod jól, hogy ez a lány elragadóan szép.

– Nem csúnya éppen – mondta az óvatos Socrates. – Az én számomra éppen olyan, mint a többi lány.

– Milyen hitetlen és milyen nyárspolgár vagy! – mondta Lex támadó hangon.

– Mind a kettő egyszerre nem lehetek – mondta Socrates bölcs nyugalommal. – Azonban valamit én is megfigyeltem… – Hirtelen, a barátjára való tekintettel, elhallgatott.

– Mit? – kérdezte az öccse várakozásteljesen. – A modort, ahogyan a mostohaapja bánik vele?

Socrates bólintott.

– Összeférhetetlen vén ember – mondta Lex hevesen. – Nem tudom megérteni az ilyen embert, akiben nincs a legcsekélyebb finom érzés sem, és olyan modorban beszél egy fiatal leánnyal, mint más a kutyájával. Hallottad, hogy veszekedett vele a cukor miatt?

– Azt hiszem, John gyűlöli a mostohalányát – mondta Socrates elgondolkozva. – És meg vagyok róla győződve, hogy a lány is gyűlöli őt. Egészen érdekes háztartás, tekintettel arra, hogy John Mandle állandó félelemben él.

– Félelemben?

Socrates Smith bólintott, mert kiolvasta a rettenetes halálfélelmet John Mandle szemeiből.

III. Mitől fél John Mandle?

– De hát mitől fél tulajdonképpen? – kérdezte Lexington tágra nyílt szemekkel.

– Azt én is szeretném tudni – felelt Socrates nyugodtan. – Láttad a vészcsengőt a kerítés közelében? Láttad, hogy a dolgozószoba ajtaján elektromos zár van? Aligha, hiszen még csak kezdő vagy az én mesterségemben. Láttad, hogy a revolver a hálószobájában és a dolgozószobájában egyformán könnyen elérhető helyre van téve, és a hármas tükröt, amely úgy van elhelyezve az íróasztala felett, hogy mindent láthat benne, ami mögötte, vagy akármelyik oldalon történik? Fél, rettenetesen fél a haláltól. Hidd el, hogy igazam van. A legkétségbeesettebb félelem tükröződik a szemében.

Lexington tátott szájjal bámult a bátyjára.

– Részben ez az oka az ideges viselkedésének és ezért tekintettel kell lenni rá. De ott látom Bob Stone-t – mondta hirtelen. Keresztülvágott a füvön és a férfi elé sietett, aki feléjük közeledett. Hatalmas, széles vállú, mosolygós arcú ember volt, és olyan harsogó hangon üdvözölte a vendégeket, amelyet mérföldekre el lehetett hallani.

– Soc, de hiszen te soványabb vagy, mint valaha! – mennydörögte. – Valósággal csak csont és bőr vagy. Hát leszoktál az evésről?

Socrates Smith mosolygott, miközben megrázta hajdani barátja hatalmas kezét.

– Zajos vagy, akár hajdanában, Bob – mondta és körülnézett John Mandle után.

– Házigazdánk jelenleg a masszőr kínzásai alatt nyög – mondta Lexington.

– Tehát ez az öcséd, már nem is emlékeztem rá. Csinos fiú, Socrates, nagyon csinos. Nem gondolja, Miss Templeton?

A lány meglepetten látta, hogy Lexington kissé zavarba jött.

– Nem tudok ítéletet mondani a férfiúi szépségről – mondta Molly. – Hiszen magán és a papán kívül nem is ismerek senkit.

Bob Stone a gúnyos megjegyzésre hangosat kurjantott és a térdére ütött. Erről eszébe jutott a barátját ért kellemetlenség.

– Szegény John, milyen sokat szenved a lábával. Kétségbeejtően sokat. És még hozzá az a baj, hogy Johnban nincs semmi hit és vallásosság.

Socrates élesen nézett az egykori detektív szemébe.

– Ez egészen meglepő kijelentés a részedről, Bob.

– A vallásosság? Igaz, csak későn tértem erre az útra. Nagy kár, hogy nem leszel ott Godalmingban a nagy feltámadási vitán. Evans, a walesi tiszteletes úr is el fog jönni. Nagyon érdekes lesz. Én is fogok beszélni.

– Te? – kiáltott fel Socrates meglepetten.

Bob Stone bólintott. Az arca természetellenesen ünnepélyes volt.

– Igen, beszélni fogok a gyülekezethez. Egyelőre ugyan még sejtelmem sincs róla, hogy mit – mondta. – De majd csak lesz valahogy, és remélem, nem fogom nevetségessé tenni magam. Végre, John!

John Mandle odakormányoztatta hozzájuk kerekesszékét. Komor arccal bámult öreg barátjára.

– Feltámadási vita? Jól hallottam? A hangod olyan, Bob, mint az angyalok éneke.

Bob nevetett.

– Úgy van. Jövő héten nagygyűlés lesz Godalmingban, amelyen én is fel fogok szólalni. Miért nem jössz oda te is, John? Jutalmul a jó Isten bizonyosan megszabadítana a reumádtól.

John valamit morgott magában a gyógyulásról általában és a papokról részlegesen, de Stone csak annyiba vette a haragját, mint valami jó tréfát.

Gyönyörű nyár eleji nap volt, és kint maradtak a szabadban, míg csak egészen be nem sötétedett.

A fiatal lány némi habozás után letelepedett a vendégek között, sőt még néhány megjegyzést is megkockáztatott. Határtalanul meglepte az a tény, hogy a mostohaapja ezúttal nem torkolta le olyan durván, mint máskor. A türelmet talán Lexington Smithnek köszönhette, de annál jobban félt, mi lesz a bátorsága következménye, ha majd egyedül marad a mostohaapjával.

– A találkozásunk nem emlékezteti a „Három Testőr"-re, Miss Templeton? – kérdezte Lex, és a lány mosolygott.

– Egyre csak hajdani szörnyű munkájukról beszélnek, felelevenítik azoknak a szegény ördögöknek az emlékét, akiket rabságra, akasztófára juttattak… – folytatta Lex.

– Legtöbb esetben tévedtünk, amikor büntetéssel sújtottunk embereket – vágott közbe Socrates. – A bűnösök sokkal érdekesebbek, mint a hétköznapi, vagy sikerekre visszatekintő emberek – elsősorban, ha beszélgetni akarunk róluk. Ha majd idősebb leszel, Lex, neked is lesznek hasonló emlékeid, és nagyon szívesen fogsz róluk beszélgetni.

– Köszönöm a bókot – mondta Lexington udvariasan.

– Az az érzésem, hogy a bátyja nagyszerű ember lehet – mondta a lány halkan. – Milyen csodálatos szemei vannak.

– Azt hiszem, az én szemeim is egészen tűrhetőek – mondta a fiatalember, aki esküdt ellensége volt az álszerénységnek.

A lány felkacagott.

– Nem, Socrates csakugyan rendkívüli ember – folytatta most Lexington komoly hangon. Ő a legokosabb ember, akit valaha láttam, akit egész életemen át csodálni fogok. Az édesapjáról beszélgettünk…

– Illetve a mostohaapámról – javította ki a lány nyugodt hangon.

– Bocsánatot kérek, igen, a mostohaapjáról. – Nagy udvariatlanság volt Lexington részéről John Mandle jelenlétében mentegetődzni. De Mr. Mandle egészen el volt merülve egyik fiatalkori élménye elbeszélésébe, és szerencsére nem hallotta a megjegyzést.

– Soc mondta nekem, hogy Mr. Mandle és Mr. Stone a legügyesebb emberek, akik valaha is voltak a Scotland Yardon. Ők ketten haditerv nélkül, ösztönszerűen, hajszálnyi pontossággal tudtak mindig dolgozni, és ez a tehetségük volt az, ami a sikerhez segítette őket.

Mindaddig kint maradtak a kertben, amíg a vacsorára hívó gong megszólalt. Akkor bementek a házba. A vacsora ünnepélyes volt és kitűnő. Bob Stone, mint mindig és mindenütt, vezette a társalgást. Kifogyhatatlan volt a különféle történetek elbeszélésében, és még Mandle is elmosolyodott – igen, bármennyire is hihetetlenül hangzik, egyszer vagy kétszer elmosolyodott az étkezés folyamán.

Ebéd után Lexington a kerekesszékében betolta a szalonba és odaállította a kártyaasztalhoz, de az ifjúság legnagyobb örömére Stone kijelentette, hogy nem akar játszani.

– Ez is egyike azoknak a földi örömöknek, amelyekről le akarok szokni – mondta.

– Öreg napjaidra valóságos szent leszel, Bob – mondta gúnyos mosollyal Mandle, de a hatalmas, nagy ember csak mosolygott.

– Bob egyetlen gyönge oldala, hogy mindenáron feltűnést szeretne kelteni – folytatta Mandle, mialatt is meggyújtatlan cigarettát szívta a fogai között. – Ezt az egyetlen rossz tulajdonságot sehogy sem tudtam kinevelni belőle. Mindenáron szerepelni akar. Mindenét odaadná érte, hogy egy kevés tapsot arathasson.

– De végre az is lehetséges, hogy Bob csakugyan hívő lett – mondta Socrates. – Történtek már ilyen esetek.

– Nála ez ki van zárva – mondta John Mandle kicsinylően.

– Bob nem nősült meg időközben?

Ezen az estén Mandle harmadszor elmosolyodott. Arra nézett, amerre a fiatal lány ült Lexingtonnal.

– Nem, még nem – mondta nyugodtan –, bár szívesen elszánná magát.

– Látom – mondta Socrates nyugodtan.

Lexington meghallotta a megjegyzést és felsóhajtott.

– Csak nem magát? – kérdezte halkan a lánytól.

Molly bólintott.

– És maga?

A lány vállat vont.

– Szeretem Stone-t, de nem ebben az értelemben, bár nagyon kedves, rokonszenves ember. A terve reménytelenül nevetséges, és ezt meg is mondtam neki.

– És mit szól hozzá a mostohaapja?

Molly egy pillanatig habozott a válasszal.

– Azt hiszem, a mostohaapám elvesztette az ügy iránt minden érdeklődését, amióta észrevette, hogy nem lelkesedem a terv iránt – mondta keserű hangon. – Ha azt hitte volna, hogy ez a házasság boldogságot jelenthet nekem, bizonyosan a legerélyesebben tiltakozott volna ellene.

Lex nem felelt. A lány egészen elbájolta, nemcsak azért, mert eddig kevés időt szentelt a nőknek.

A két óra, amelyet a vacsora után még együtt töltöttek, oly gyorsan repült el kettőjüknek, mint két perc, és Lexington meg volt lepődve és szomorkodott, amikor a bátyja felállt.

– Azt hiszem, legokosabb, ha lefekszem – mondta Socrates. – A falusi levegő egészen elálmosított. Te is jössz, Lex?

– Igen – mondta a fiatalember, mert észrevette a titkos figyelmeztetést a bátyja szemében.

– Bejössz kicsit a szobámba? – kérdezte az idősebb testvér, mialatt felértek a felső emeletre. – Azt hiszem, sejted, hogy a legérzékenyebb oldalán érintetted John Mandle-t? – kérdezte az öccsétől, amikor becsukta az ajtót maga mögött.

– Én? – kérdezte Lexington meglepetten.

– Figyelj! – mondta Socrates bólintva.

A szobájuk éppen a szalon fölött volt, és lentről izgatott szóváltás zaja hallatszott.

– Attól félek, hogy most zsörtölődik a leánnyal – mondta Socrates nyugodtan.

– De miért?

– Tudja Isten – mondta Socrates, miközben levetette a kabátját. – De észrevehetően bosszantja, ha valaki figyelmet szentel a mostohalányának. És csakugyan, Lex, el sem mozdultál az oldala mellől, és állandóan rajongó pillantásokat vetettél rá.

– Ez csak nem sértés? Ebben nincs semmi természetellenes.

– Sőt, nagyon is természetes, Lex – mondta mosolyogva Socrates. – Nem szeretem azt a modort, amely John Mandle házában uralkodik. Minden ember büszke lenne, ha ilyen lánya van, még akkor is, ha csak a mostohalánya. De az állandó félelem, amelyben él, teljesen kihozta a nyugalmából.

– Tehát még mindig fenntartod ezt a véleményt? – kérdezte Lexington.

Socrates bólintott.

– Láttad, amikor az inasa bejött? Bizonyosan ő szokta a dróthálót és a csapdákat elhelyezni, amelyekkel John Mandle a házát védelmezi.

– Megkérdezted, hogy mi ennek az oka?

Socrates a fejét rázta.

– Nem okos dolog megkérdezni egy embertől, hogy miért fél. Erről senki sem szeret nyilatkozni.

Hallották, amint a lány gyors léptekkel elhaladt a szobájuk előtt és közvetlenül utána a két cseléd súlyos lépteit, akik a hálószobájukba vitték Mr. Mandle-t.

– Jó éjszakát, John – kiáltott ki Socrates.

– Jó éjszakát – felelt egy mély, rosszkedvű hang.

– Jó éjszakát, Mr. Mandle – mondta most Lexington is, de nem kapott választ.

– Úgy látszik, csakugyan haragszik rád – mondta nevetve Soc.

Gyönyörű holdfényes éjszaka volt. Ott ültek cigarettázva a nyitott ablak mellett, mialatt az egész ház lassan elcsendesedett és a cselédek nehéz lépései is elhallgattak.

Halkan beszélgettek emberekről, a vidék szépségeiről, a gyönyörű éjszakáról. Lexington ásítva felállt, amikor a bátyja egyszerre megkérdezte:

– Miféle ház az ott?

A völgy túlsó oldalára mutatott, ahol nagy fehér ház állt a ragyogó holdfényben.

– Szerencse, hogy éppen ezt kérdezted, mert ez az egyetlen ház a környéken, amelyet ismerek – mondta Lexington. – Délután, mialatt sétáltam, nekem is feltűnt, és megkérdeztem az egyik kertésztől. A ház Mr. Jetheroe tulajdona, aki nagy emberbarát, de teljesen visszavonultan él. Ezenkívül jó barátságban van Molly Templetonnal, bár azt hiszem, hogy az apja nem tud róla. Ő… – A fiatalember nem fejezte be a mondatot.

A fehér ház egyik szokatlanul nagy ablakában fény villant meg. Azaz úgy tűnt fel, mintha az egész ablak felizzott volna valami földöntúli világosságban, amely a következő pillanatban már ismét kialudt.

– Mi volt az? – kérdezte Lexington.

Az ablak újra megvillant, aztán elsötétült. Azután gyors egymásutánban sokszor megismétlődött ez a jelenség.

– Valaki jeleket ad le, ezek Morse-jelek – mondta Socrates, aki betűzni kezdett: j-ö-j-j. A következő betűt nem tudta kivenni, és egy darab ideig tartott, míg meg tudta fejteni a jelzések értelmét. „ÁROM TÖLGYFÁHOZ olvasta hangosan és most egyszerre rájött az értelmére. „HÁROM TÖLGYFÁHOZ.

– Érthetetlen, ki az ördög küld ilyen titokzatos módon üzeneteket – mondta azután.

– Három magyarázatot is tudnék mondani – jelentette ki Lexington. – De ha azt mondom, hogy valami leszerelt tisztiszolga tanította meg szíve szerelmét ezekre a jelzésekre, akkor azt hiszem, legközelebb járok az igazsághoz.

– Nézz csak oda! – mondta Socrates szokatlanul izgatottan.

Karcsú, szinte légies alak surrant végig lopva a virágágyak mentén, a bokrok árnyékában.

Lex oda nézett és a szemei tágra nyíltak. Molly Templeton volt! A kezében kis csomagot vitt.

Egyszerre eltűnt a szemük elől, és a két férfi egymásra bámult.

– Semmi ok sincs rá, hogy miért ne menjen éjfélkor sétálni – mondta Socrates, és Lex bólintott.

– Jó éjszakát, Soc, aludj jól – mondta a fiatalember és felállt. – És hívjál, ha reggel sétálni indulsz. Remélem, amikor bejelentetted, hogy korán felkelsz és nagy sétát fogsz tenni, nem céloztál arra, hogy valami felkeltette a gyanúdat és ki akarod nyomozni?

– Majd mindent megtudsz holnap reggel – mondta sötéten Socrates.

IV. A három tölgyfánál

Lexington „mindent tudott". Valaki egy nedves szivacsot dugott az arcába és pislogva, ásítva felült az ágyában. Ez a váratlan ébredés félbeszakította az álmát, amelyben az álom zavarosan összekeveredett a valósággal és látta Molly bájos alakját és John Mandle-t, amint keresztülhaladtak a füvön.

– Itt az ideje, hogy felkelj, fiam – mondta Socrates gyöngéd hangon.

Ő már teljesen fel volt öltözve, az ablak nyitva volt. Az egész környék beburkolódzott a reggeli ködbe, amelyen nehezen törtek át a nap sugarai.

– Hány óra? – kérdezte Lexington álmosan, és a papucsai után nyúlt.

– Fél hét, és még legalább négy mérföldet fogsz gyalogolni, mielőtt reggelihez jutsz.

Egy órával később már kint voltak a kertben. Úgy látszik, a házban mindenki későn kelt. John Mandle nekik is ugyanezt ajánlotta. Ő a maga részéről sohasem mutatkozott a déli órák előtt. És tegnap este még azt is kilátásba helyezte, hogy az egész napot ágyban fogja tölteni.

Mielőtt kiértek az utcára, egész csomó csaknem láthatatlan dróthálózaton haladtak keresztül, amely különféle vészjelzőkkel volt összeköttetésben, és az egyik helyen egy rendkívül ötletes magnéziumlámpával is.

– Még most sem tudom felfogni, miféle jelentősége lehetett a Morse-jeleknek – mondta Socrates, mialatt egymás mellett haladtak felfelé a domboldalon. – Emlékezhetsz, hogy csak a ház felét láttuk, a másik részét eltakarta a domb hajlása. Innen éppen jól láthatjuk – s a botjával előremutatott. A ház olyan volt a reggeli napsütésben, mint valami fehér ékszer. A köd már egészen eloszlott. Mögötte, kissé jobbra, Prince’s Place, Bob Stone házának a vörös teteje látszott.

– Azt hiszem, kár emiatt a fejed törni, Soc – mondta Lexington jókedvűen. – Egészen félelmetes, öreg detektív vagy. Még ezen a bűbájos helyen is rejtélyek és bűnök után kutatsz.

Ő maga viszont aggódva gondolt Mollyra, de nem mert beszélni róla.

Séta közben egyre közelebb jutottak a fehér házhoz. Egyszerű, négyszögletes épület volt, hatalmas ablakokkal, amelyek tündöklőitek a napfényben.

– Úgy látszik, az az ember, aki ebben a házban lakik, nagyon szereti a világosságot. Látod a földszinti és a szokatlanul nagyra méretezett emeleti ablakokat?

– Folytasd következtetéseidet, oh, nagy férfiú! – mondta Lexington. – Hűséges tanítványod leszek.

– Ne beszélj ostobaságokat – mondta Socrates, aki ezen a ponton nagyon érzékeny volt. – Errefelé út vezet a völgybe. Menjünk tovább, hogy közelebbről megnézhessük a fehér házat.

Az utacska egészen keskeny volt. Alig haladtak előre öt percig, amikor Socrates hirtelen megállt.

– Három tölgyfa! – mondta és előremutatott.

Éppen velük szemben három hatalmas tölgyfa állt. Az út egyenesen odavezetett.

– Erre a három fára vonatkozott a Morse-jelzés.

– Az ilyenféle helyeken mindig akad három tölgyfa, vagy három domb, vagy három híd – mondta Lexington. – Én a magam részéről nem vagyok elég romantikus arra, hogy különösebben érdeklődjek két szerelmes találkája iránt. Csodálnám, ha Mr. Mandle járt volna valaha is ezen az isteni helyen.

Socrates mosolygott.

– Szegény, öreg John, boldog volna, ha tudna két kilométert gyalogolni – mondta. – Már hónapok óta nem távozott a saját lábán a birtokáról.

Sűrű bokrok között haladtak előre és néhány pillanatra szem elől vesztették a fákat. Az út most egyszerre bekanyarodott és az egyik tölgy néhány méternyi közelségben tűnt elébük. Egyszerre Lexington érezte, hogy a bátyja megragadja a karját.

– Szent Isten! – kiáltott fel Socrates és előre mutatott.

Az egyik faág egészen kihajolt az út fölé, és rajta fekvő helyzetben szorosan oda volt kötözve egy ember. A karjai tehetetlenül lecsüngtek a fű fölé, az arca feléjük fordult és a két szeme között ott volt a bíborszínű sebhely, amelyet valami revolvergolyó okozhatott.

Socrates odarohant a fához és felnézett. Most már semmi helye nem volt a kétségnek.

A halott John Mandle volt. Meggyilkolták.

V. A cipő és Mr. Jetheroe

Hosszú ideig megdöbbenve álltak és a szörnyű képre bámultak, amely elébük tárult. Lexington mozdult meg hamarabb. Már éppen előre akart lépni, amikor Soc, aki még mindig fogva tartotta a karját, visszarántotta.

– Itt maradsz – mondta szigorúan.

– De hiszen ez Mandle! – suttogta Lex. Socrates bólintott.

– Úgy van, Mandle – mondta a detektív komolyan és a tölgyfa körül a földre nézett. – Sajnos, túlságosan kemény a föld, a lábnyomok nem hagyhatnak benne semmi nyomot – mondta sajnálkozva. – Menj körül gondosan, de vigyázz, nehogy olyan helyre tedd a lábad, ahol esetleg valami nyomot sejtesz.

A kihajló faág alatt állt. Ha kinyújtotta a karját és lábujjhegyre emelkedett, éppen elérhette a halott kezét.

– Gondosan járj körül, Lex, nézd meg alaposan, hátha találsz valamit. Én felmegyek a fára.

Meglepő gyorsasággal kúszott fel a bütykös fatörzsön. Nem volt nehéz feladat, mert a fa törzse erősen meg volt hajolva. Bizonyosan már mások is mászhattak fel rá, mégpedig a közelmúltban is. A fa kérge több helyen meg volt sérülve és egyes helyeken szöges talpú férficipő nyomai látszottak rajta. Könnyű volt elérni azt az ágat, ahol a halott feküdt, és Lexington, aki figyelmesen nézte a bátyját, látta, hogy a testre alig fordít figyelmet, ellenben hosszasan vizsgálgatta Mandle lábait. Ezenkívül nagyon érdekelték az alsó ágak, és rövidlátó emberek szokása szerint egészen közel hajolva nézett meg egyes helyeket, mert Socrates Smithnek meglepően jó szemmértéke volt.

Egyszerre lejött és könnyed mozdulattal leugrott a fűre.

– Igen – mondta.

– Tessék? – kérdezte Lexington kíváncsian.

De Soc nem adott bővebb magyarázatot. Bizonyosan látott valamit, amit előre sejtett.

– Találtál valamit? – kérdezte az öccsétől.

– Ezt – mondta Lex és átnyújtott egy kis sárgarézkupakot.

– 35-ös automata revolver. A sebhelyről láttam, hogy sárgaréz fejű golyóval lőtték agyon. Mást semmit sem találtál?

Lex a fejét rázta.

– Ugye, rettenetes? – kérdezte suttogó hangon és felnézett az ijesztő arcra, amely nyitott szemeivel mintha egyenesen rájuk bámult volna.

– Rettenetes – felelt a bátyja nyugodtan –, de azért nem kevésbé érdekes.

Lexington Smith nem volt eléggé tapasztalt ahhoz, hogy a gyilkosságot, mindentől elvonatkoztatva, mint művészi teljesítményt tudja szemlélni. Az ő számára ez a mozdulatlan, tehetetlen alak a házigazdája volt, aki néhány órával ezelőtt még élt és élni akart, és akivel az elmúlt estén beszélgetett.

– Milyen rettenetes izgalom lesz ez Mollynak! – gondolta magában hirtelen.

– Hogyan vihették véghez ezt a gyilkosságot? – kérdezte. – Kétségtelen, hogy többen voltak. Bizonyosan belopództak a házba, mialatt mi aludtunk. Ez az, ami a legjobban bánt.

– Mit gondolsz, hányan lehettek? – kérdezte Socrates nyugodtan.

– Legalább is hárman – felelt a fiatalember. – Kicipelték az ágyból, és mi nem is hallottunk semmit. Gondolod, hogy elkábították?

– Nagyon sok mindenre gondolok – felelt a detektív kitérően. – És most, Lex, mondd el te pontosan, amit gondolsz a gyilkosság előzményeire és okaira vonatkozóan.

Lexington egy pillanatig habozott.

– Bizonyosan volt néhány mindenre elszánt ellensége – felelt Lex. – Te magad mondtad, hogy állandó félelemben élt, tehát bizonyosan számított valami hasonló támadásra. Éjszaka behatoltak a szobájába, és vagy elkábították, vagy fenyegetésekkel kényszerítették a hallgatásra, azután kihurcolták erre az elhagyatott helyre és meggyilkolták.

Socrates a fejét rázta.

– Miért nem gyilkolták meg a házban? – mondta. – Ha el tudták kábítani, miért nem mérgezték meg? Miért fáradtak annyit, hogy csaknem egy mérföldnyi távolságra hurcolják és csak akkor lőjék agyon? Fiam, a feltevésed semmi esetre sem felelhet meg a valóságnak.

– De egészen bizonyos, hogy hozták – mondta állhatatosan Lexington. – Hiszen szegény Mandle nem tudta hasznát venni a lábainak. És, Soc, emlékszel a felvillanó fényekre, a Morse-jelekre?

– Nem felejtettem el ezt sem – felelt a bátyja nyugodtan. – Most menj vissza a házba, Lex, és telefonálj a rendőrségnek. Én addig itt maradok.

Lexingtonnak szerencséje volt, nem kellett visszamenni a házba. Amint kiért az országútra, az első ember, akivel találkozott, egy rendőr volt, aki lassú tempóban biciklizett felfelé a domboldalon. Lexington megállította és röviden elmondta, hogy mi történt.

– Meggyilkolták? – kérdezte hitetlenül a rendőr. – Mr. Mandle-t?

A biciklijét beállította a bokrok közé.

– Legyen szíves egy pillanatig várni, uram – mondta. – A felügyelő azonnal itt lesz, és akkor nem kell telefonálnom.

A kerületi rendőrfelügyelő csakugyan öt perc múlva arra jött a kocsiján és alárendeltje jelzésére megállt. Mindhárman azonnal odasiettek a tragédia színhelyére.

Socrates Smitht nem találták, de hallották, hogy ott keresgél a bokrok között. Néhány perc múlva előkerült egy pár sárcipővel a kezében.

Lexington időközben már leleplezte a bátyját. Socrates Smith nevét mindenütt ismerték és becsülték.

– Rettenetes eset, Mr. Smith – mondta a rendőrtiszt.

– Rettenetes – mondta Socrates, és kutató pillantással felnézett a halottra.

– Borzalmas látvány – folytatta a felügyelő. – Vajon miért kötözték meg?

– Nincs túlságosan erősen megkötözve, azt hiszem, önök is azonnal látni fogják – mondta Socrates. – A kötél csak éppen hogy át van vetve a testén. Úgy látszik, mintha nagyon erősen volna megkötözve, de az első, amit láttam, amikor felmásztam a fára, hogy a kötél nincs is sehol csomóra kötve. Véletlenül egyensúlyi helyzetben van a fán, csak azért nem esik le. Lábnyomokat semerre sem látni.

– A föld nagyon kemény – mondta csalódottan a rendőrtiszt, de egyszerre kiderült az arca. – Ha a völgyön át jöttek, akkor keresztül kellett haladniuk egy helyen, ahol egészen lágy, agyagos a föld. Néhány száz lépésnyire innen forrás van, és ott mindig nedves és puha a talaj.

– Csakugyan? – kérdezte Socrates meglepetten. – Akkor már ennek is megvan a magyarázata. – Felemelte a gumi sárcipőket és megmutatta a sarkaikat. Egészen be volt vonva mind a kettő vékony réteg agyagos földdel, amely már egészen rá volt száradva. – Már csodálkoztam, hogy kerül ez ide – mondta.

A felügyelő a kezébe vette a cipőket és alaposan megnézte.

– Egészen új – mondta fölöslegesen és a fejét rázta. – Ilyen sárcipőket