Ó, vörös bestia F. Scott Fitzgerald tíz legszebb szerelmes elbeszélése

By Ortutay Peter

Amikor minden este fél hatkor lehúzta a rolót a kirakat üvegén, és elköszönt a titokzatos Moonlight Quill úrtól, a női beosztott Miss McCrackentől, a gyors-és gépírónő Miss Masterstől, hazament, hogy láthassa Caroline-t. Ó, nem, ő sohasem vacsorázott Caroline-nal. El sem tudta volna képzelni, hogy Caroline vele vacsorázzék a komódnál, ahol kézelő gombjai veszedelmes közelségben voltak a túrós csuszától, és ahol a Merlin üzletház nyakkendőjének a csücske majd mindig belelógott a kávés csészéjébe... Ó, nem, ő sosem merte volna megkérni Caroline-t, hogy vele vacsorázzék. Mindig egyedül evett. A Hatodik Sugárúton benézett Braegdort gyorsbüféjébe, vett egy doboz kekszet, egy tubus halpástétomot, két vagy három mandarint, egy kis krumpli-salátát, egy üveg édes vizet, s mindezt barna papírba csomagolva hazavitte az Ötven valahányadik utcában az Ötvennyolcadik Nyugati utca közelében, s miközben evett, nézte Caroline-t.

• Language: Magyar
• Publisher: Ortutay Peter
• Release date: Nov 8, 2017
• ISBN: 9781370167012

Ortutay Peter

Rövid önéletrajz:1942. július elsején születtem Ungváron. A középiskolát szülővárosomban végeztem. Rögtön az iskola után egyetemi felvételeim nem sikerültek, így két évig sajtolómunkásként dolgoztam a Peremoha gyárban. Aztán behívtak katonának... a szovjet hadseregbe, ahol három évet húztam le angyalbőrben.1964-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem bölcsészkarára, és angol szakos egyetemista lettem. 1969-ben diplomáztam. Még ugyanabban az évben (sőt korábban) Balla László főszerkesztő felajánlotta, hogy dolgozzam fordítóként (majd újságíróként) a Kárpáti Igaz Szó magyar lapnál. Kisebb megszakításokkal a nyolcvanas évek elejéig dolgoztam az Igaz Szónál. 1984-ben költöztem Budapestre. Angol nyelvtanár lettem az Arany János Gimnáziumban, majd a Kandó Kálmán főiskolán. Az ELTE bölcsészkarán doktoráltam angol nyelvészetből, és a tudományos fokozatomnak köszönhetően 1991-ben az Egri Tanárképző Főiskola főigazgatója megkért, hogy legyek a főiskolán az angol tanszék vezetője. Három évig voltam tanszékvezető, aztán előadó tanár ugyanitt.1998-tól 1999-ig az Ohiói Állami Egyetemen (Amerikai Egyesült Államok) is tanítottam egy rövid ideig. Az Egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium tanáraként mentem nyugdíjba 2004-ben.Nyugdíjazásom előtt és után nyelvészeti tudományos munkákat publikáltam, írogattam, szépirodalmat fordítottam. Eddig hat vagy hét műfordítás-kötetem van, főként F. Scott Fitzgerald amerikai író novellái és színművei, valamint Mary Shelly Mathildá-ja, mely fordításomban először jelent meg magyarul. Közben sikerült lefordítanom angolra Szalay Károly (alternatív) Kossuth-díjas írónak az ötvenhatos magyar forradalomról írt Párhuzamos viszonyok című regényét, mely a United P. C. Publisher kiadó gondozásában Parallel Liaisons címmel jelent meg külföldön.

Book preview

Ó, vörös bestia

F. Scott Fitzgerald tíz

legszebb szerelmes

elbeszélése

2017 Copyright@Ortutay Péter

Smashwords Edition

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette

Kelemen Márta

Tartalom

Ó, vörös bestia

A népszerű lány

Kalóz a szigeten

Fej és vállak

Mihaszna

Egy bennlakó

Menekülés és üldözés

A rendező

Diamond Dick és az asszony első törvénye

Bette utolsó betege

Ó, vörös bestia

I.

Merlin Grainger a Holdfényes Lúdtoll könyvesbolt megbecsült alkalmazottja volt. A könyvesboltbot, mivel a Ritz Carlton sarkánál a Negyvenhetedik utcában található, elég sokan látogatták. Talán azért volt Holdfényes Lúdtoll a neve, mert bizonyos romantika és radikalizmus ködös levegője lebegett benne érezhetően. A falakat csodálatos egzotikus piros és narancsszínű poszterek borították, és a fényt a fehér kötésű külön kiadások sora, vagy a mennyezetről alacsonyan lelógó, rózsaszínű atlaszselyem-ernyős lámpa árasztotta, mely egész nap égett. Igazi patinás könyvesbolt volt a Lúdtoll. A név, mármint a Holdfényes Lúdtoll, cikornyás hímzett betűkkel a bejárati ajtó fölé volt írva. A kirakat tele volt modern írók könyveivel, melyek csak hajszál híján kerülték el a cenzúra tiltását. Mindegyik kötetnek sötét narancssárga volt a fedele, s a cím fehér négyszögön volt olvasható. S az egész boltocska levegőjét a nagyokosságú és mindig tartózkodó Mr. Moonlight Quill parancsára áthatotta a pézsmaillat, mely részben egy Dickens korabeli londoni régiségbolt, és részben egy aprócska kávéház hangulatát idézte, egy olyan kávéházét, mely valahol a Boszporusz langyos vizének egyik vagy másik partján lett volna fellelhető.

Kilenctől félhatig Merlin Grainger fekete ruhás unatkozó hölgyeket és sötét ükarikás szemű fiatalembereket kérdezgetett arról, hogy érdekli-e őket ez vagy amaz a szerző, vagy pedig az első kiadása ennek vagy annak a remekműnek. Olyan könyvet akarnak-e, melynek borítóján egy arab harcos látható puskával, vagy pedig egy olyan kis kötetecskét, mely Shakespeare legújabb szonettjeit tartalmazza újra írva, ahogy azokat Shutton kisasszony suttogta el neki a túlvilágról… s ilyenkor megvetően elhúzta száját. Tulajdonképpen ez utóbbi kategória közelebb állt az ízléséhez, ám a Holdfényes Lúdtoll boltosaként mindenképpen csak a méla szakértő szerepében volt szabad tetszelegnie.

Amikor minden este fél hatkor lehúzta a rolót a kirakat üvegén, és elköszönt a titokzatos Moonlight Quill úrtól, a női beosztott Miss McCrackentől, a gyors-és gépírónő Miss Masterstől, hazament, hogy láthassa Caroline-t. Ó, nem, ő sohasem vacsorázott Caroline-nal. El sem tudta volna képzelni, hogy Caroline vele vacsorázzék a komódnál, ahol kézelő gombjai veszedelmes közelségben voltak a túrós csuszától, és ahol a Merlin üzletház nyakkendőjének a csücske majd mindig belelógott a kávés csészéjébe… Ó, nem, ő sosem merte volna megkérni Caroline-t, hogy vele vacsorázzék. Mindig egyedül evett. A Hatodik Sugárúton benézett Braegdort gyorsbüféjébe, vett egy doboz kekszet, egy tubus halpástétomot, két vagy három mandarint, egy kis krumpli-salátát, egy üveg édes vizet, s mindezt barna papírba csomagolva hazavitte az Ötven valahányadik utcában az Ötvennyolcadik Nyugati utca közelében, s miközben evett, nézte Caroline-t.

Caroline nagyon fiatal, vidám és szemre való teremetés volt, aki egy idősebb hölggyel lakott együtt, és úgy tizenkilenc éves lehetett. Olyan volt, mint egy szellem, abban az értelemben, hogy nem volt sehol, amíg be nem köszöntött az este. Akkor kelt életre, amikor körülbelül hatkor felkattintotta a villanyt a lakásában, s aztán legkésőbb éjfélkor eltűnt. Szép kis lakása volt egy szép kis épületben fehér köves homlokzattal, szemben a Central Park déli oldalával. Lakása egyik oldalának ablakai az egy szem Mr. Grainger egy szem szobácskájának egy szem ablakára néztek. Merlin azért hívta magában a lányt Caroline-nak, mert a Lúdtollban volt egy ilyen könyv, melynek ez volt a címe, s annak a borítóján meg egy fiatal lány portréja diszelgett, mely nagyon hasonlított rá.

Ami pedig Merlin Graingert illeti, úgy ő huszonöt éves sovány fiatalember volt, sötét hajú, bajusz, szakáll meg minden ilyesmi nélkül; Caroline pedig észbontóan csinos, haja hullámzóan vörös, mint hajnalban a tenger, arcvonásai meg olyanok, mintha arra szólítanák az embert, hogy őt bizony haladéktalanul meg kell csókolni. Merlin első szerelmének voltak ilyen arcvonásai, ám ha mégis elővett egy régi fényképet, akkor rájött, hogy mégsem. A kék és rózsaszín volt a lány kedvenc ruhaszíne, ám az utóbbi időben szívesen öltött magára egy feszes fekete bársony pongyolát is, melyre kimondottan büszke lehetett. Mert amikor ez a pongyola volt rajta, akkor mindig hosszasan álldogált és nézelődött a fal egy bizonyos része előtt, melyről Merlin feltételezte, hogy tükör. Caroline általában egy hintaszékben szokott üldögélni az ablaknál, de néha megtisztelt a lámpa mellett egy chaise Iongue -t is azzal, hogy rajta heverésszen, és ilyenkor hanyatt vetve magát elszívott egy-egy cigarettát – kezét és karja ívét Merlin észbontóan ingerlőnek tartotta.

Máskor a lány odament az ablakhoz, megállt mellette, mint egy nimfa, és kinézett az utcára; a hold valahogy eltévedni látszott az égen a fellegek közt, és titokzatosan csöpögtette fényét a földre, és ebben az áttetsző ragyogásban a szemetes kukák, valamint a ruhaszárító kötelek impresszionista festők képére kívánkozó élénk ezüstös hordókká, illetve hatalmas pókhálókká változtak. Merlin sohasem bújt a függöny mögé, hogy onnan lesse a lányt, hanem csak ette a túrót cukros tejföllel leöntve. Aztán legtöbbször mégis kinyújtotta a kezét a roló zsinórja felé, de most ezt oly hirtelenül és óvatlanul hajtotta végre, hogy a túró kiesett a kezében tartott tányérral az ölébe - a hideg tejföl és a cukor nedves pettyeket hagyott a nadrágján, és biztos volt benne, hogy a lány ezt most látja, és nevet magában.

Időnként látogatók is jöttek - férfiak fehér mellényben és szmokingban, nagykabáttal és kalappal a kezükben, hajlongtak, amikor Caroline-nal beszéltek; aztán megint meghajoltak, s a fényből kilépve eltűntek Caroline-nal valahová. Biztos színházba, vagy bálba mentek vele. Máskor jött egy néhány más fiatalember, leültek, cigarettáztak, és kézzel, lábbal igyekeztek elmagyarázni valamit Caroline-nak - miközben ő a hintaszékben ült vagy a chaise longue -on a lámpa mellett hevert, mint Lady Pompadour - nagyon titokzatosnak tűnt. De szép volt és fiatal.

Merlin élvezte ezeket a látogatásokat. Némelyik férfi szimpatikus volt neki, némelyiket elviselte, de egyet, kettőt utált - különösen a leggyakoribb látogatót, egy fekete hajú, fekete kecskeszakállú, és koromfekete lelkületű férfiút, aki valahogy ismerősnek tűnt Merlinnek, de nem tudott rájönni, honnan.

Nos, a nyájas olvasó téved, ha azt hiszi, hogy Merlin egész élete „az általa felépített álomvilágban zajlott, vagy ha azt feltételezi, hogy a napnak ez a része „élete legszebb pillanataihoz tartozott. Merlinnek az sem fordult meg soha a fejében, hogy kimenti Caroline-t ezeknek a férfiaknak „a karmaiból", vagy, hogy esetleg nőül veszi. Sokkal furább dolog történt, mint a fentnevezettek - s ez a történet is erről fog szólni. Minden egy borongós októberi délután kezdődött, amikor a lány, mint egy friss fuvallat, belépett a Holdfényes Lúdtoll enyhe pézsmaillatú bolthelyiségébe.

Már sötétedett, és az amúgy is borongós októberi nap estefelé kiadós esőt ígért, vagy azt, hogy itt a világ vége, mert épp az a sötétszürke homály kezdte a város elborítani, mely csak New Yorkra jellemző. Szél suhant végig az utcákon megsárgult újságpapírt és mindenféle szemetet sodorva maga előtt, miközben egymás után gyulladt ki a villanylámpa a házak ablakaiban. Hirtelen minden annyira kihaltnak tűnt, hogy az ember sajnálni kezdte a felhőkarcolókat, mert a felső emeletek már elveszni látszottak az ég sötétzöld szürkeségében. És olyan érzés támadt benne, hogy ez a kutyakomédia mindjárt véget ér, és akkor ez a sok-sok épület mind összedől, mint egy kártyavár, s egy poros cinikus kupacot alkotva maga alá gyűri mindazokat a milliókat, akik a nap folyamán vették maguknak a bátorságot, hogy kabátgallérjukat felhajtva össze-vissza futkossanak ebben a viharos szélben

Merlin Grainger lelkére legalább is ilyen súlyosan nehéz gondolatok telepedtek, amikor a polcok előtt állva vagy egy tucat könyvet igyekezett visszahelyezni a helyére egy hermelin galléros asszonyság kellemetlen látogatása után. Amint a kirakat üvegén keresztül kinézett az utcára, a legsötétebb gondolatok fordultak meg szélsebesen a fejében - H. G. Wells korai regényeire gondolt, a Teremtés könyvére, arra, amit Thomas Edison mondott, hogy harminc év múlva egyetlen egy kertes ház sem lesz a szigeten, csak egy nagy zsibvásár; az utolsó könyvet is elhelyezte, megfordult, és belépett boltba… Caroline.

Mutatós, ám minden tekintetben hagyományosan elegáns utcai kosztüm volt rajta - Merlin jól emlékezett rá, amikor később erre a jelenetre gondolt. Kockás, pliszírozott szoknya, finom anyagból készült kiskabát, mely jól kihangsúlyozta darázsderekát, barna cipő és bokavédő. Kicsike divatos kalapja úgy egészítette ki öltözékét, mint egy igen drága és szépen csomagolt csokoládéfajta doboza szalaggal átkötve.

Merlin először azt sem tudta, hová legyen zavarában, de aztán udvariasan, bár kissé idegesen, indult feléje, és megszólalt.

- Kezicsókolom… - mondta udvariasan, de aztán elakadt. Nem tudta volna megmondani, miért. Úgy érezte, hogy ez most valami nagyon fontos eseménye az életének, és most nincs szükség másra, csak hallgatásra, és egy kis figyelmes várakozásra. S abban a percben, mielőtt ez megtörtént volna, az volt az érzése, hogy a másodpercek lélegzetüket visszafojtva lógnak felfüggesztve a levegőben és az időben; a nagy üvegablakon keresztül, mely az üzlethelyiséget választotta el az irodától, látta főnökének, Moonlight Quill úrnak rosszindulatú gúla alakú fejét a levelek fölött, McCracken és Masters kisasszonyokat, mint két frizurafoltot a papírcsomók fölé hajolva. Látta fent a rózsaszínű lámpaernyőt is, és lelke repesett az örömtől, amikor azt vette észre, hogy fénye milyen kellemessé és romantikussá tudja tenni a boltocska belsejét.

S aztán megtörtént, pontosabban elkezdődött Merlin élete nagy eseményeinek a sora. Caroline felvett egy verses kötetet az egyik könyvkupacról, szórakozottan lapozgatott benne kecses fehér kezének ujjacskáival, s aztán hirtelen, egy hanyag mozdulattal, feldobta,  s a könyv eltűnt a rózsaszínű lámpaernyő szaténselymében, és ott maradt a fényben sötét négyszögként, mintha kocsányon lógna. Ez tetszett a lánynak - fiatalos, ragályos nevetésbe tört ki, melyhez Merlin akarata ellenére rögtön csatlakozott.

- Hát nem ottmaradt! - kiáltott a lány vidáman. - Lám ott csücsül, ni.

Mindkettőjüknek úgy tűnt, hogy ettől nagyszerűbb és izgalmasabb abszurd dolgot már el sem lehet képzelni. A könyves bolt vidám nevetésüktől volt hangos, s Merlin oda volt a boldogságtól, amikor felfedezte, hogy Caroline nevetését izgatóan mély és boszorkányos csengés kíséri.

- Itt egy másik – mondta egészen váratlanul, s maga is meglepődött, hogy ezt mondja. – Itt ez a piros!

Erre a lány még hangosabban nevetett; neki kellett támaszkodnia a pultnak, hogy el ne essen.

- „Itt egy másik – alig tudta megismételni a szavakat, úgy nevetett.  –  Az ördögbe is, „itt ez a piros!

- Akár kettőt is egyszerre.

- Igen, igen, „akár kettőt is egyszerre!" Istenem, mindjárt megpukkadok, ha nem hagyom abba! Hát akkor gyerünk…

A szót tett követte, s a lány felvett az asztalról egy piros könyvet, és egy laza mozdulattal hiperbola ívben a mennyezet felé dobta. A könyv az első mellett landolt a lámpaernyőn. Néhány percig mást sem csináltak, mint dőltek a kacagástól, hajladoztak előre s hátra. De aztán egy szót sem szólva közmegegyezéssel együtt folytatták a könyvvel való célba dobást. Merlin most a különkiadású francia klasszikusok egy vastag kötetét ragadta meg, és dobta a magasba. Megtapsolta saját ügyességét, s aztán az egyik kezével felvett egy bestsellert, a másikkal meg egy könyvet a tengeri csigákról és kagylókról, és lélegzetét visszafojtva nézte, hogyan dob Caroline. Ezután minden úgy ment, mint a karikacsapás; időnként egymás után dobtak, s ilyenkor Merlin azt is megfigyelte, milyen izgatóan kecses a lány minden mozdulata; néha pedig egyikük egymás után dobott, azt a könyvet választva, mely a keze ügyébe esett, és csak azt figyelte, hogy célba talál-e a másik vagy sem. Három perc alatt szinte minden könyvet eltűntettek az asztalról, és a bordó szaténos lámpaernyő már úgy megdagadt, mint egy varacskos disznó, és majdnem leszakadt a plafonról.

- Ostoba egy játék ez a kosárlabda – mondta Caroline bosszúsan. – Csak a gimnazista lányoknak jó azokban a borzalmas rövid szoknyás mackókban.

- Úgy van – értett vele egyet Merlin.

Most Caroline habozni látszott, dobjon-e vagy sem, és aztán visszatette a könyvet az asztalra.

- Most már van hely elég. Nem akar leülni? – kérdezte komolyan.

Leültek. Csakugyan volt hely bőven, mindkettőjüknek. Merlin, kissé idegesen, Mr. Moonlight Quill üvegablaka felé nézett. Mind a három fej még mindig a munkája fölé hajolt, és szemmel láthatóan egyikük sem törődött azzal, mi folyik az üzletben. Úgy hogy amikor Caroline hátul két kezére támaszkodva felült az asztalra, Merlin követte. Amint így ültek egymás mellett, egyszer csak egymásra néztek.

- Látnom kellett magát – kezdte Caroline, s barna szemében megcsillant valami, amiben sajnálat volt.

- Értem.

- A legutóbb azt láttam – folytatta, s hangja megremegett, bár próbálta titkolni –, és nagyon megijedtem, hogy a komódon eszik. Attól féltem, hogy - még lenyel egy kézelőgombot.

- Egyszer már majdnem lenyeltem - volt kénytelen elismerni Merlin. – De, tudja, az nem olyan könnyű. Vagyis azt akarom mondani, hogy a lapos részét könnyű lenyelni, vagy a kapcsos részét is, de csak külön-külön, de hogy az egészet egyszerre, ahhoz, kérem, különlegesen képzett nagy torok kell.

Merlin maga is meglepődött, hogy ilyen nagyképűen és szellemesen tudott válaszolni. Életében először fordult elő, hogy a szavak ily könnyedén, minden szellemi erőfeszítés nélkül hagyták el a száját, s álltak így össze jól képzett szakaszokká és harci oszlopokká, mintha csak pedáns adjutánsok bocsátották volna rendelkezésére kész mondatok formájában.

- Látja, épp ettől féltem – mondta a lány. – Tudom, hogy ehhez különlegesen képzett nagy torok kell, és tudom, vagy legalább is bizton feltételezem, hogy ilyen magának nincs.

Merlin őszinte beismerése jeléül bólintott.

- Valóban nincs. Egy ilyen torokra szert tenni pénzbe kerül. Sajnos több pénzbe, mint ami nekem van.

Nem érzett szégyent, hogy ezt mondta. Inkább örömet amiatt, hogy bevallhatta. Tudta, hogy bármit is mond, a lány megérti; különösen azt, hogy szegény, és hogy gyakorlatilag teljesen lehetetlen, hogy változtasson is a helyzetén.

Caroline karórájára nézett, halkan sikkantott egyet, lecsúszott az asztalról, és lábra pattant.

- Már öt óra múlt – kiáltott fel ijedten. – Fél hatra a Ritz-ben kell lennem. Siessünk, fejezzük be ezt a melót, ha elkezdtük. Ki lesz ügyesebb? Áll a fogadás?

Közös erővel fogtak hozzá a dologhoz. Ezt Caroline úgy kezdte, hogy felkapott egy vaskos kötetet rovarokról meg micsodákról, dobott, de most elvétette a célt, és a könyv, mint kilőtt golyó, áttört az ablaküvegen, amely mögött Mr. Moonlight Quill székelt. Vad tekintetet vetve maga körül, Mr. Quill felnézett, lesöpört néhány üvegszilánkot íróasztaláról, és folytatta a munkát a leveleivel. McCracken kisasszony úgy tett, mintha nem hallott volna semmit – csak Miss Masters nézett fel ijedten, és sikkantott, de aztán ismét munkája fölé hajolt.

De Merlin és Caroline fikarcnyit sem törődött már ilyesmivel. Újult erővel és elszántsággal dobálták a könyveket össze-vissza, egyiket a másik után, néha még az is előfordult, hogy három vagy négy könyv volt a levegőben egyszerre, mely a földön és polcokon landolt, betörte a falra akasztott képek kereteinek üvegjét, a földön már csak gyűrött papíros halmazokat és kitépett oldalakat hagyva. Szerencse, hogy nem jött be kuncsaft, mert többé sosem jött volna be ide vásárolni – óriási volt a zaj, a huppanás, a tépés és a szaggatás zaja, melybe nem egyszer üvegcsörömpölés, a két könyvdobáló gyors légzése, no és az időnkénti hangos nevetés vegyült, mely egy-egy sikeresebb dobás után mindkettőjüket legyűrte.

Félhatkor Carolina még egy könyvet dobott a lámpára, s így megadta a benne lévő már túl kövér varacskos disznónak az utolsó kegyelemdöfést. A könnyű szatén elszakadt, s egy óriási fehér és színes papírfelleg formájában minden terhét a már amúgyis szemetes padlóra zúdította. Erre Caroline megkönnyebbülve sóhajtott, s Merlinhez fordulva a kezét nyújtotta.

- Viszlát – mondta egyszerűen.

- Elmegy?

Tudta, hogy igen. Kérdése csak egy gyönge próbálkozás volt arra, hogy késleltesse valahogy, ha csak egy pillanatra is, távozásának tényét, és annak a fénynek kápráztató sugarait, melyet ittléte jelentett, és hogy valahogy meghosszabbítsa az arcvonásai láttán tapasztalt óriási örömét, mely arcvonások olyanok voltak, mint a csók, és, ő úgy hitte, mint annak a lánynak az arcvonásai, akit régen, még 1910-ben, szeretett. Amint kezet fogtak, egy percig élvezte keze bőrének selymes puhaságát – aztán a lány még megajándékozta egy mosollyal, és elvette a kezét. Aztán még mielőtt Merlin ugrott volna ajtót nyitni, a lány már megtette, és eltűnt a baljós félhomályban, mely beborította az egész Negyvenhetedik utcát.

Szívesen számolnék be arról, hogy Merlin, megismervén, milyen viszonyban van a szépség az évek során szerzett tapasztalattal, hogyan sétált be Mr. Moonlight Quill ablaküveggel elkülönített irodájába, mondott fel neki, és ezzel kész; hogy aztán, mint sokkal jobb, nemesebb, és az élet furcsaságait messzemenően ironikusabban szemlélő emberként lépjen ki az utcára. De az igazság egészen más, egyszerűbb. Merlin Grainger felállt, megszemlélte a könyves üzletben keletkezett kárt: a megtépett könyveket, az egykoron szép rózsaszínű lámpaernyő összeszaggatott szatén maradványait, az összetört üveg kristályos fénnyel csillogó és az egész boltban szétszórt szemcséit – és aztán odament a sarokba, ahol a seprűt tartják, és elkezdett takarítani, megpróbálván, amennyire csak lehet, rendbe szedni és eredeti állapotába visszahelyezni a boltot. Úgy találta, hogy csak kevés könyv maradt sértetlen, mert a legtöbb különböző fokozatú sérülést szenvedett. Némelyiknek nem maradt meg a hátlapja, némelyikből kitéptek néhány oldalt, némelyik csak gyengén sérült ugyan a fedelén, ami, mint ahogy azt még a nem igen sokat olvasó egyének is tudják, már eladhatatlanná tesz egy könyvet, és ezért a jövőben már csak antikváriumon keresztül értékesíthető.

Mindazonáltal hat óráig sokat tett a keletkezett kár helyrehozása érdekében. Az eredeti helyükre tette a könyveket, felseperte a padlót, új égőket csavart a foglalatokba. A szatén lámpaernyőt azonban nem lehetett kijavítani, és Merlin félve gondolt arra, hogy árát minden bizonnyal levonják a fizetéséből. Ezért hatkor, miután mindent megtett, amit csak tudott, kiment a kirakat elé, hogy lehúzza a rolót. Amint óvatosan visszament a boltba, azt látta, hogy Mr. Moonlight Quill feláll íróasztala mellől, felveszi nagykabátját, fejére teszi a kalapját, és készül kilépni a bolthelyiségből. Elköszönt Merlintől egy titokzatos fejbólintással, és elindult az ajtó felé. Kezével az ajtó gombján várt egy keveset, megfordult, s olyan hangon, melyben a harag bizonytalansággal vegyült, megszólalt:

- Ha az a lány esetleg még egyszer idejön, mondja meg neki, hogy viselkedjen.

Ezzel kinyitotta az ajtót, melynek nyikorgása elfojtotta Merlin szelíd „Igenis, uram" válaszát, és Mr. Moonlight Quill kilépett az utcára.

Merlin feszengett egy ideig, s bölcsen úgy döntött, hogy fölösleges aggódnia azért, ami jelenleg csak sejtetheti a lehetséges jövőt, és aztán átment az irodába, és meghívta Masters kisasszonyt, hogy vacsorázzék vele a francia Pulpat-nál, ahol a Nagy Szövetségi Kormányt minden erőfeszítése ellenére még lehetett vörös bort rendelni. A meghívást Masters kisasszony elfogadta.

- A bortól mindig bizseregni kezdek – mondta Masters kisasszony vacsora közben.

Merlin elnevette magát legbelül, amint Caroline-nal próbálta összehasonlítani. Pontosabban, nem is próbálta, mert nem is lehetett!

II.

A titokzatos, egzotikus, és vérmérsékletét tekintve mindenképpen keleti Mr. Moonlight Quill mindazonáltal a határozott döntések embere volt. A boltjában végbement rombolás kérdését is határozottan közelítette meg. Ha csak nem veri magát olyan költségbe, mely egyenlő lett volna egész boltjának eredeti árával – ezt a lépést bizonyos személyes okokból nem kívánta megtenni -, képtelen lett volna folytatni a könyvkereskedést úgy, mint azelőtt. Csak egy valamit tehetett. Így hát profilt váltott: modern szerzők könyveinek boltjából antikvárium lett. A sérült könyveket akciós áron huszonöt-ötven százalékkal adta olcsóbban, az üzlet nevét a bejárati ajtó felett, mely névnek szerpentines hímzéssel cikornyázott betűi korábban oly szemtelen fénnyel ragyogtak, hagyta megkopni, és hogy felvegye a régi megfakult festékek leírhatatlanul határozatlan színét, és, mivel volt érzéke a hangulatteremtés iránt, odáig ment, hogy vett két olcsó filcből készült keleti fejfedőt, egyet magának és egyet az alkalmazottjának, Merlin Graingernek. Ezen kívül még hagyta megnőni kecskeszakállát, úgy hogy szakálla most egy vén veréb farktollaira emlékeztetett inkább, és a korábbi kifogástalan világias öltönyét egy nagyobb tiszteletet keltő valamire cserélte, mely egy cirkuszi varázsló köpenyére emlékeztetett leginkább és fénytelen lüszter szövetből készült.

A Caroline katasztrofális látogatása óta eltelt egy év alatt az egyetlen, ami a könyvesboltban még továbbra is emlékeztetett valamiféle korszerűségre, Miss Masters volt. Miss McCracken alkalmazkodott Mr. Moonlight stílusához, és elviselhetetlenül nevetséges figura lett.

Maga Merlin is, vagy azért, hogy lojális, vagy pedig egyszerűen csak azért, hogy engedelmes legyen főnökéhez, hagyta, hogy külseje mind inkább egy elhanyagolt kerthez váljék hasonlóvá. A vörös filc fejfedőt is elfogadta, mint hanyatlásának jelét. Korábban mindig olyan fiatalembernek ismerték, aki egy New York-i gimnázium speciális osztályában szerzett érettségije után sokat adott a külsejére. Nemcsak a ruhájára vigyázott gondosan, hanem a frizurájára, a fogaira, de még a szemöldökére is, és megtanulta, hogy milyen jó dolog az, ha az ember akkurátusan egymáshoz igazítja kimosott zoknijait, az ujját az ujjakhoz, a sarkát a sarkokhoz, és aztán elteszi szekrényének egy megadott fiókjába, melyet aztán mindenki előtt a zoknis fiókként emlegethet.

Tudta, hogy mindez hozzásegítette ahhoz, hogy elismert része legyen a Holdfényes Lúdtoll fényes nagyszerűségének. Ennek köszönhette, hogy most már nem kellett a „különböző hasznos holmik tárolására szolgáló ládák" készítésével foglalkoznia, amire oly sokáig a gimnázium speciális osztályában tanították szigorú fegyelem mellett, hogy aztán el is adhassa ezeket a ládákat olyan embereknek - akik hasznát is tudják venni, mint például a temetkezési vállalkozók. Mindazonáltal amikor a nagyszerű Holdfényes Lúdtoll használt könyvekkel kereskedő Holdfényes Lúdtollá változott, Merlin úgy döntött, hogy marad a süllyedő hajón és vele süllyed. Hagyta például, hogy a korábban mindig kifogástalan öltönye zavartalanul begyűjtse a lég leheletfinom hordalékait, és zoknijait válogatás nélkül hajigálta a pólós szekrénybe, az alsóneműs szekrénybe, vagy a semmilyen szekrénybe. Nem egyszer előfordult, hogy nemtörődömségéből kifolyólag a tiszta ruhát is visszavitette a mosodába, pedig még egyszer sem volt rajta, ami a lerobbant agglegények megszokott excentrikusságára vall. S mindez annak ellenére történt, hogy ott voltak szeme előtt az akkoriban legdivatosabb és általa is nagyon kedvelt folyóiratok, melyekben népszerű szerzők írtak ledorongoló cikkeket a megvetendő senkik félelmetesen ostoba szokásairól, hangoztatván, hogy rendes és okos ember csak jól szabott inget és csak friss tarját vesz a hentestől, és természetesen pénzét drágakövekbe és ékszerekbe fekteti a négy százalékos kockázatos értékpapírok helyett!

Kétségtelen, hogy fura időket éltünk, s mi több, ez a körülmény sok derék istenfélő embert is aggasztott. Mert először fordult elő a Köztársaság történetében, hogy majdnem minden színes bőrű Georgia Államtól északra már egy egész dollárért is tudott vásárolni, és még néhány centet is visszakapott belőle. Ám akkoriban a cent vásárlóerejét tekintve már kezdett igencsak közel járni a kínai fenhez, és csak legfeljebb gyufát lehetett érte venni, vagy pedig arra volt jó, hogy bedobja az ember egy automatába, mely pontosan mutatta, hogy hány ő mennyit nyom. De mindez nem is lett volna olyan érdekes jelenség az első szempillantásra. Ám történt valami, ami mégis döbbenetes volt. Merlin Grainger hallatlan lépésre szánta rá magát, egy nagyon kockázatos és meggondolatlan lépésre: megkérte Masters kisasszony kezét. S ami még döbbenetesebb, hogy Masters kisasszony igent mondott.

A lánykérés egy szombat este hangzott el a Pulpat-ban egy majd két dollár értékű szódavíz kortyolgatása közben, mely szódavízbe a tulaj azért egy kis vin ordinaire-t is kevert a hangulat kedvéért.

- A bortól mindig bizseregni kezdek. Maga nem? - csevegett Masters kisasszony vidáman.

- Hogy? Ja, igen - mondta Merlin szórakozottan. S aztán egy hosszú, gondolatoktól terhes szünet után így szólt:

- Masters kisasszony… Olívia… Mondanék valamit, ha nem bánja.

Masters kisasszony fülében a robaj úgy felerősödött (mivel jól tudta, mi következik), hogy majd eldőlt, mint egy krumplis zsák. De amikor kiejtette a száján, hogy „igen, Merlin," ez egész nyugodtan, közömbösen hangzott. Egyáltalán nem látszott rajta semmi belső izgatottság vagy valami ehhez hasonló. Merlin is vett erre egy nagyobb lélegzetet az őt körülvevő füstös levegőből.

- Nincs pénzem, vagy egyebem - mondta Merlin bevezetőként. - Tulajdonképpen semmim sincs.

Találkozott a tekintetük, sokáig nézték egymást vágyakozóan, álmodozóan, boldogságot sejtetve.

- Olívia - szólt Merlin. - Szeretlek.

- Én is szeretlek, Merlin - válaszolt a lány minden kertelés nélkül. - Rendelünk még egy üveggel?

- Ó, igen - kiáltott Merlin, miközben szíve hevesen dobogott. - Úgy gondoltad…

- Igen, úgy. Igyunk az eljegyzésre - szakította meg Merlin szavait bátran. - Ne legyen hosszú!

- Már hogyne lenne az! - mondta Merlin hangosan, és öklével az asztalra csapott. - Örökké tartson!

- Hogy?

- Úgy gondoltam… Ja, igen, értelek. Igazad van. Ne legyen hosszú! - Merlin nevetett, és még hozzátette:

- Az én hibám. Félreértettem.

A pincér letette a bort az asztalra, ők meg tárgyalni kezdtek a részletekről.

- Először is keresnünk kell egy lakást - mondta Merlin. - Igen, a mindenit, azt hiszem, tudok is egyet, mely jó lesz. Van egy kisebb lakás abban a házban, ahol lakom. Egy nagy, és egy kisebb szoba, meg egy konyhácska. Fürdőszoba is van az emeleten.

Miss Masters tapsolt örömében, s Merlin arra gondolt, hogy valójában nem is csúnya ez a lány, mert arcának egyik fele - az orrnyeregtől lefelé valahogy egészen földöntúlinak tűnt. Lelkesen folytatta:

- S amint lesz elég pénzünk, kiveszünk egy igazán puccos lakást, ahol lift is van, meg telefon. És bejárónő.

- S aztán kiköltözünk a külvárosba, házat és autót veszünk.

- Mi mást kívánhatnánk még?

Merlin elhallgatott, s egy ideig nem szólt semmit. Arra gondolt, hogy el kell hagynia a lakását, a negyedik emeleti hátsó szobát. De most már nem számított. Az elmúlt fél évben - tulajdonképpen attól a naptól kezdve, hogy Caroline betette a lábát a Holdfényes Lúdtollba - nem látta többé. E látogatás után egy héttel a villany kialudt a lány szobájában. Csak a sötétség tátongott az utcára, s úgy tűnt, vakon tapogatózik az ő várakozó, függöny nélküli ablaka felé. Aztán egyszer csak megint felgyúlt a villany, de Caroline és a vendégek helyett csak egy hétköznapi családot látott a szobában - egy alacsony férfit nagy bajusszal, és egy telt keblű asszonyt, aki csípőjét paskolta, s minden este pasziánszozott. Két nap múlva Merlin sajnálkozás nélkül lehúzta ablakán a redőnyt.

Nem, nem, Merlin nem tudott jobbat elképzelni, mint hogy Olíviával együtt élje le életét, s érjen el valamit. Igenis, nekik is lesz egy saját kékre festett külvárosi házuk, semmivel sem rosszabb, vagy talán csak egy árnyalatnyival, mint azok a zöld tetős, fehér stukkós, kacsalábon fogó kisebb paloták. S a pázsiton a ház körül náluk is lesznek rozsdás kapák és ásók, valamint egy zöldre festett, de már rozoga pad letört karfával, s egy balra dőlt babakocsi, mert hiányzik két oldalsó kereke. S a pázsit, és a babakocsi körül, a ház, valamint az ő egész világa körül, ott lesz majd az ő Olíviájának kicsit már gömbölydébb karja, az új neo-olíviai korszak karja, mely korszak majd akkor köszön be, amikor a bőr Olívia arcán már egy icipicit rázkódni fog, ha lép, a túl sok arcmasszázstól. De most az ő hangját hallja, kétkanálnyi távolságra tőle:

- Tudtam, hogy ma este megkéred a kezem, Merlin, láttam rajtad…

Szóval, látta. Ó – most hirtelen kíváncsi lett, vajon mennyit és mit is látott Olívia. Észrevette-e, hogy a lány, aki most három férfi társaságában lépett be az étterembe, és a mellettük levő asztalnál telepedett le, az Caroline? Igen, igen, észrevette? S látta-e, hogy az a három férfi olyan itókát hozott magával,