Kína és Japán kutyái

By V. W. F. Collier

Collier 1921-ben íródott műve máig az egyik legalaposabb és a legtöbbet hivatkozott szakkönyvnek számít, amely a kínai és ázsiai eredetű kutyák eredetével, s azok kultúrtörténeti jelentőségével foglalkozik. A szerző klasszikus kínai és korabeli nyugati be

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633446003

Book preview

V. W. F. COLLIER

KÍNA ÉS JAPÁN KUTYÁI

Fordította

UJHELYI BÁLINT

Szerkesztette

TOKAJI ZSOLT

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A fordítás V. W. F. Collier: Dogs of China and Japan in Nature and Art. Frederick A Stokes Company. New York. 1921. alapján készült.

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-600-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ujhelyi Bálint

ELŐSZÓ

Kína és Japán népei, szokásai külföldiek ezreit csábították megannyi könyv írására. Nem akadt azonban egyetlen szerző sem, aki érdemesnek találta volna kutyafajtáikat behatóan tanulmányozni, annak ellenére, hogy a kutya a Távol-Keleten – akár csak Európában – minden korban az ember legfőbb segítőtársa és védelmezője volt:

„A gazdag őrzője és a szegény barátja, az egyetlen végsőkig hűséges teremtmény."[1]

Akik mégsem tartották méltóságon alulinak legalább felszínesen tudomásul venni a kutyák létezését a Távol-Keleten, csak rövid megjegyzések erejéig időztek a témánál, rendszerint csak újabb kifogásként emlegették fel a Mennyei Birodalom gasztronómiai különcségei, vagy épp babonás téveszméit ostorozva, s alig adtak több esélyt a keleti kutyafélék fajtáinak annál, hogy holmi korcsoknál többre tartsák azokat.

Nem állítjuk, hogy a következő oldalak – amelyek eredetileg a keleti kutyáknak csak a kisebb fajtáit tervezték magukban foglalni – számba veszik az összes létező fajtát, vagy minden részletet feltáróan foglalkozna bármelyikkel is. Kína önmagában is hatalmas ország, ahol a földrajzi nehézségek bonyolulttá teszik az átfogó tanulmányozást. Mindazonáltal reméljük, hogy szilárd alapokat sikerül lefektetnünk a további vizsgálódáshoz, s az elvégzett kutatások segíthetnek az új fajták beazonosításában, egyszersmind bizonyos fajták megőrzésében, mint amilyen Európában a bernáthegyi, amelyet az a veszély fenyeget, hogy az ír farkaskutya és dédapáink dolgos nyársforgató kutyájának nyomdokaiba lépve kipusztul.

A kínai és a japán irodalom csak kevés támponttal szolgált, mert jóllehet a keleti császárok és alattvalóik a legkorábbi időktől fogva ismerték a kutya tulajdonságait –

„…a leghűbb barát,

ki boldogan áldozta föl magát,

kinek szíve gazdája szíve volt,

ki mindenben csak az ő híve volt…"[2]

nem akadt olyan keleti szerző, aki érdemesnek találta volna, hogy külön kötetet szenteljen ezen állatfaj tanulmányozására. Csaknem minden kínai és japán örömét leli a kedvtelésből tartott háziállatokban, legyen az madár, rovar vagy kutyaféle; de a kutyákkal szemben ugyanők már gyakorta hajlamosak lekicsinylően nyilatkozni.

A fajták európai jellegű kategorizálásának és idomításának a hiánya megfosztotta a kínaiakat és japánokat a kutyafélék sajátos tulajdonságainak azon élvezetétől, amelyek Európában századokon át nagyban hozzájárultak a sportember életöröméhez, sőt nem csekély mértékben váltak a katona, a madarász, az idomár, a juhász és a tenyésztő hasznára.

Bizonyos állami dokumentumokból kiderül, hogy az európai és keleti uralkodók igen korai időktől kezdve széles körben ajándékoztak kutyákat diplomáciai ajándék gyanánt. A régi császárok és királyok büszkélkedtek azon vadászsikereikkel, melyeket a kutyák kiképzésében értek el, s ezeket a sikereket, amelyekből a brit kutyakiképzőknek nem kevés része volt, sok esetben arra használták fel, hogy baráti kapcsolatot alakítsanak ki más országokkal.

Japán kultúrájának, vallásának és művészetének java része a kínai kultúrában gyökerezik. A kutyákkal foglalkozó japán források szegényességét ennélfogva némileg ellensúlyozza a kínai források viszonylag nagyobb száma. A buddhizmus oroszlánját és szimbolikáját tárgyaló két fejezetben keleti és európai írások tekintélyes mennyiségű kutatásairól adunk számot. Reményeink szerint az itt szerzett ismeretek hasznosnak bizonyulnak majd azon kutatók számára, akik messze azon a szűk területen túl végzik munkájukat, amelyet e mű a címében összefoglal.

A szerző mélyen lekötelezve érzi magát kínai barátainak egy olyan feladathoz nyújtott szenvedélyes segítségükért, amely érdekfeszítő szórakozásból alakult végül alapos kutatás végeredményévé. A hozzáférhető kínai irodalmi anyagnak csupán csekély hányada került volna látókörömbe Wu Qicun lelkesedése nélkül, aki – miután a téma felkeltette érdeklődését – gondos és tudományos igényű buzgalommal látott munkához. Behatóan tanulmányozta a Pekingben fellelhető valamennyi feljegyzést. Kutatásai eleinte az Európában közkeletű nevén „kínai pincsiként" ismert fajtára korlátozódtak, de más fajtákra vonatkozó ismeretekhez is hozzájutott, amelyeket az érdeklődők számára bemutatunk. A második helyen hálával kell elismernem lekötelezettségem Wang Houzhunnak, aki a palotapincsinek csupán szerény csodálója, hetvenöt évnyi tapasztalata a kutyák és sólymok gondozójaként, amelyre nagyobbrészt Daoguang császár[3] öccse, Wu Ye herceg palotájában tett szert, valóságos kincsesbányának bizonyult a kutyafélékkel kapcsolatos információkat illetően. Külön köszönet illeti Bai Guangfát, a pekingi Lámatemplom apátját, aki volt olyan kedves rámutatni a pontos kapcsolatokra a tibeti és a kínai oroszlánkutya, a kínai oroszlán és a tibeti írásos források között. Ez utóbbiakból bizonyos komolyabb érdeklődésre is számot tartó hivatkozásokat gyűjtöttünk. További köszönet illeti Qian Xilin tábornokot, Yuan Shikai[4] elnök rendőrkutyákért felelős hírszerzési parancsnokát, illetve Kungpah T. Kinget, a Belügyminisztérium egykori tagját, és még sokan másokat, pekingi kínaiakat és külföldieket egyaránt, akik számos ponton információval láttak el, illetve megerősítették értesüléseinket.

A szerző hálával fejezi ki lekötelezettségét Berthold Laufernek[5] mérvadó és felbecsülhetetlen értékű Chinese Pottery of the Han Dynasty („A Han-dinasztia kínai kerámiái") című munkájának felhasználásért, amelyet az Amerikai Természettudományi Múzeum Kelet-Ázsiai Bizottsága jelentetett meg. E művet igen sokat forgattuk, s gyakorta idézünk majd belőle. Mrs. Neville Lytton Toy Dogs and their Ancestors („Kedvtelésből tartott kutyák és őseik") című munkájára is sokat támaszkodtunk. Köszönet illeti továbbá azon nagyszámú mű szerzőit, akiket a hivatkozásokban idézünk.

Lehetséges, hogy a kínai Császári Palota feljegyzései – amennyiben hozzáférhetővé válnak – még többet tárnak fel a kínai pincsi típusú kutya eredetéről és történetéről. Talán azt is elárulják majd, hogy az angol spánielfélék mennyiben köszönhetik tulajdonságukat kínai őseiknek. Eldöntöttnek tekinthetjük, hogy az angol mopsz kínai felmenőkkel rendelkezik, sőt az sem tűnik valószínűtlennek, hogy a King Charles spániel szintén valamely rövidfejű kínai fajtától származik. A tibeti és a japán fajták történetét még alaposabban meg kell ismernünk, ám kialakulásuk körvonalakban már tisztázódott.

Reményeink szerint, azok a megismert információk, amelyek valamennyire következtetni engednek a kínai palotakutya fajtájának korára és különleges tulajdonságainak okaira, némileg hasznosnak bizonyulnak majd a londoni University College-ben néhány éve kínai pincsikkel folytatott, a Mendel-féle[6] örökléstannal kapcsolatos kísérletek szempontjából is. Nem tűnik kétségesnek, hogy a Császári Palotában létezett, noha mára kihalt, egy különálló fehér, nem albínó kínai pincsifajta is.

A kínai, tibeti, japán vagy mongol írástudók talán vitathatónak találnak majd egy-egy apróságot a fordításokban. Nem állt módunkban nagy szaktekintélyekkel ellenőriztetni valamennyi fordítást, de értelmezésük természetesen igen megközelítő hasonlatosságot mutat eredeti jelentésükkel. Különösen ügyeltünk rá, hogy megfelelő szakértő fordítson minden idézetet és ismertetést. A tibetiből készült fordítások külön nehézséget jelentettek. A tibeti vallásos művek a lámák régi írásával lejegyzett nyelvét még maguknak a lámáknak sem egyszerű értelmezni. A tibeti nyelvet ismerő szakértők híján a lámáknak kellett átültetniük a szövegeket, akik – mivel nem ismerik a kínai írásjegyeket – mongolul írtak. A mongol írást ezt követően kínaira kellett fordítani, mielőtt végül angolra ültethettük volna át.

Reméljük, hogy a következő oldalak felkeltik azok érdeklődését is, akik közömbösek a kutyák iránt, mert mellékesen megvilágítják Kína történelmét a keleti palota mindennapi életével egyetemben, s a világ legrégebbi uralkodónépe felett hatalmat gyakorló császárok hosszú sorának diplomáciai kapcsolatait. A legújabb kutatások azt látszanak bizonyítani, hogy az eddigi közvélekedéssel szemben a Kelet több mindenben hasonlít a Nyugatra. Ugyanakkor a nyugati kutyafélék világának nem kis része köszönheti gyökereit és különleges sajátosságait a Keletnek.

1. FEJEZET

KELETI KUTYÁK A KORAI IDŐSZAKOKBAN

A barlangi üledékekben feltárt bizonyítékok alapján úgy vélik, hogy a kutyát az újkőkorszak embere hozta be Európába,[7] s mérete egy átlagos juhászkutyáénak felelt meg.[8]

Mivel Kínában a régészeti kutatások még gyerekcipőben járnak, hiábavaló volna azt remélni, hogy a közeljövőben a napvilágra kerüljön bármi hasonló információ a kutya kínai megjelenésével kapcsolatban. Írásos forrásokból ismert, hogy a kínai a legkorábbi időszakoktól kezdve földművelő nép volt. Mindig is a földművelést tekintette létezése alapjának. Mindazonáltal valamilyen mértékben állattartónak is lennie kellett, hiszen a Sárga-folyó völgyét, ahol a kínaiak először megtelepedtek, érkezésük idején valószínűleg sűrű erdők boríthatták. Nem kétséges, hogy kutyát használtak otthonuk védelmére, a juhnyájak és a szarvasmarhacsodák őrzésére és hajtóvadászathoz.

Japánban a geológiai kutatásokhoz számos, az Angliában találtakhoz hasonló dolmen és tavi üledék tudományos vizsgálata nyújtott segítséget. Brinkley, az ismert szerző szerint Japán első lakói a betelepülők két áramlatától származnak, melyek mindegyike nagy időbeli eltéréssel ugyan, de Szibériából érkezett; az elsők barlanglakók voltak, utánuk pedig az ainuk[9] jöttek, akik kőeszközöket használtak, és a kannibalizmus életmódjuk részét képezte. Leggyakoribb szórakozások és időtöltésük alighanem a kakasviadal és a vadászat lehetett. A vidék nagy térségei ekkor még lakatlanok voltak, a vadvidékek pedig szarvasban és vaddisznóban bővelkedtek, melyeket a vadászaton a hajtók nyílt területe űztek, hogy ott íjjal és nyíllal felszerelkezett férfiak lóháton üldözőbe vegyék azokat. A negyedik században koreai közvetítéssel megismerkedtek a solymászattal, miután egy koreai király sólymokat küldött ajándékba a Japán uralkodónak.[10]

A háziasított kutyák kialakulásának egyik elmélete szerint az emberi faj különböző ágai nagyjából egy időben szelídítették meg lakóhelyük farkasait vagy sakáljait, és erre vezethető vissza az a tény, hogy bizonyos területek őshonos kutyái hasonlítanak az ott élő farkasokra. A legújabb geológiai kutatások azonban arra utalnak, hogy a korai emberek egyes fajtáinak nem voltak háziasított kutyáik. Geikie professzor[11] szerint a paleolit-korban a kutya még nem tartozott Európa őshonos állatvilágához, majd csak a neolit-korban, feltehetőleg Belső-Ázsiából a kontinensre vándorló törzsek hozták be. A házimacska ehhez hasonlóan csak igen kései időszakban, az angolszász korban jelent meg Angliában. A korai neolitikumban vagy a kései paleolit-korban bizonyos törzsek, melyek olyan környezetben kerültek a korszak sakálszerű C. mikiijével, ahol a hajtóvadászat során az együttműködés előnyt jelentett, befogták az állat fiatal egyedeit. Mivel az ember képes követ hajítani, csomót kötni és botot használni, olyan fölényre tettek szert, hogy maradéktalanul kiaknázhatták a kutyafélékben rejlő lehetőségeket, és őrszemnek, a hulladékok felélőinek, szükség esetén tápláléknak használhatták, illetve segítségükre lehettek a vadak kiszimatolásában és üldözésében. Feltehetően a kutyát elsőként háziasító törzsek háziasították először a juhot és a szarvasmarhát is. Az archeológusok az első ismert emberi leletek korát legkésőbb Kr. e. 400 000 idejére teszik. Ebből következően bőven volt ideje a kutyák háziasításában elsőként eredményeket elérő fajnak előnyére fordítani felfedezését, amelynek viszonylagos értéke abban az időben a modern tudomány összes felfedezését messze felülmúlta jelentőségében, és a korai vándorlások sikerességének egyik meghatározó tényezője lehetett, talán az újkőkorszak népességének Európába vándorlása esetében is. A neolit-kori tavi lakóhelyeinek C. palustrisa Elliott szerint a C. mikii kissé módosult formájának tűnik. A korszak ezen szakaszában háziasított kutyák esetenként kétségkívül kereszteződtek a helyi vadkutyákkal és farkasokkal.

„Poutiatini herceg Oroszországban, a Bologoye-tó közelében kora alluviális üledékre bukkant, benne egy meglehetősen kutyaszerű farkassal, amelyet utána C. poutiatininek neveztek el. Érdekessége, hogy a jelenkori vagy kihalt farkasokéhoz képes nagy magassággal és szélesebb koponyával rendelkezett. Közeli rokonságban áll az ausztráliai dingóval és a félig vad jávai kutyával (C. tengerranus). Mások feltételezése szerint egy indiai vadkutya lehetett a kutya első őse. Egy abesszíniai (etióp) kutyafajta egyiptomi és mallorcai egyedei nagyon hasonlítanak hozzá. A háziasítás alatt álló C. poutiatini további történetét tekintve érdekes, hogy az agy mérete megnövekedettnek tűnik, esetében nagyjából ugyanaz zajlott le, mint magánál az embernél."[12]

A jelenlegi álláspontot a kutya kínai háziasításáról remekül összefoglalja Berthold Laufer:

„Nincs birtokunkban történeti feljegyzés egyetlen nyelven sem az állatok korai háziasításával kapcsolatban, ezért nem számíthatunk rá, hogy találunk ilyesmit Kínában. Kína úgynevezett »hat háziállata« – ló, szarvasmarha, disznó, juh, kutya, baromfi – a népesség között és vele együtt létezett már, amikor az megjelent a történelem színpadán. Ott voltak, és a későbbi történészek nem tudtak magyarázatot adni az eredetükre. Úgy tekintettek rájuk, mint azon tények egyikére, amelyekről nem lehet számot adni, és egészében véve túlságosan nyilvánvalóak és természetesek ahhoz, hogy beszélni kelljen róluk. Röviden: ami modern tudományunknak kérdés lett, nekik egyáltalán nem volt kérdés. A Sárga Császárnak, Huang Dinek tulajdonítják a medve, leopárd, párduc, hiúz és tigris megszelídítését, amelyeket az ellenfeleivel vívott csatákban vett igénybe; a kutyák betanításának egyszerű kérdését azonban a legenda sem érinti. Összesen annyit jelenthetünk ki biztonsággal, hogy a kutya kétségkívül a legősibb időktől fogva a kínai kultúra része volt. A kérdésnek, hogy kik háziasították a kutyát Kelet-Ázsiában, természetesen megválaszolatlanul kell maradnia, legalábbis a történelem szempontjából."[13]

Laufer ismertet és az ábráját is közreadja[14] egy Zhou-dinasztia korabeli bronz „gyümölcstálnak, amelyre száz állat ábráját vésték, többek között kutyákét. Ezt tartják a legrégebbről fennmaradt kínai kutyaábrázolásnak. A „gyümölcstál sajnos kisméretű, a rajzok pedig, jóllehet művészi értéket képviselnek, képzeleten alapulnak és gyaníthatóan nem elegendők ahhoz, hogy ezek alapján képet alkothassunk a korabeli kutyákról. A kutyaalakok kettő, talán három fajtának tűnnek; az egyik aprótermetű, rövidfarkú, felegyenesedő fülű; a másik hosszútestű, hosszúfarkú, hosszúlábú, és a füle ugyancsak felfelé mered; és a harmadik erőteljesebb felépítésű, szintén hosszúfarkú és egyenes fülű.

A zoológusok észrevették, hogy sok térség korai lakóinak félig háziasított kutyái sokban emlékeztetnek ugyanannak a vidéknek a farkasfajtáira, azzal a különbséggel, hogy a háziasított kutya tud ugatni, míg a farkas csak üvölteni képes, és a farkas szemének elhelyezkedése vagy alakja ferde, a kutyának viszont kerek a szembogara. A farkas Kína minden részén megtalálható. Ennek ellenére eddig csak nagyon kevés példányt fogtak be, és kínai fajtákat sohasem tanulmányoztak tudósok. Ugyanez mondható el a vadkutyáról, vagy kínai nevén zaikouról. Kétféle vadkutya (C. alpinus) fordul elő Kínában, az egyik Tibet és Gansu-tartomány határvidékéről, a másik Mandzsúria erdeiből származik. Közeli rokonságban állnak a Dekkán-fennsík vörös kutyájával.[15] A fajta Kína sok részén fellelhető. Méretét és testfelépítését tekintve kisebb a közönséges kínai szürkefarkasnál. Színe csaknem ugyanolyan változatos, mint a házi kutyáé. Yunnan tartományban egyszer télen legalább két-három eltérő színű egyedet láttak. Nem ismert, hogy falkába verődne, és ritkán látni nyáron. Üvöltése a házi kutya vonításához hasonlít.

Az árja népeknél a juhászkutyát, a házőrző kutyát és a kóbor kutyát – az otthontalan koldulószerzeteshez hasonlóan – különösképpen védelmezték a vallási előírások. Táplálékot megvonni tőlük vagy rossz eledelt adni nekik olyan bűn volt, amely sok korbácsütést vont maga után.

„Mert a jó szellem minden teremtménye között a kutya az, amely a leghamarabb agg el a korral, amikor nem eszik étkező emberek közelében, és látja a javakat, amelyekből semmit nem kap. Vigyetek neki tejet és zsírt hússal; ez a kutyának való eledel."[16]

„Amikor valaki kenyeret eszik, tegyen félre három falatnyit belőle, és adja a kutyának… mert a szegények közt nincs szegényebb a kutyánál."[17]

Berthold Laufer egy további észrevétele bizonyos kínai kutyafajták farkastól eredeztetésének lehetőségét érinti:

„A legérdekesebb ebben az összefüggésben a Zuo zhuan[18] egyik szakasza: »A yongok és a dik szemében a farkas nem utálatos«, ami alatt nyilván azt érti, hogy ezek a feltehetően török törzsek nem féltek a farkastól, amely hozzászokott, hogy emberi lakóhelyek közelében éljen. Ez Jäschke megjegyzésére emlékeztet, miszerint a tibeti farkasok ahol nagyobb számban fordulnak elő – például a Spiti-völgyben – pusztítják a juhokat, de ettől eltekintve az emberek nem félnek tőlük, és mint általában a farkasok, könnyen szelídíthetők. Ha összehasonlítjuk a fent említett könyvben, a Mao shiben, stb., a farkasról festett képet a kutyáéval (mang[19]), a fej, a száj, a törzs, a lábak, a