A budai napkirály: Világverő Mátyás király 2.

By Jankovich Ferenc

Mátyás, a magyar „Napkirály” pályája fénylik fel e regényben delelőjétől napnyugtáig. Ragyogó korszaka ez nem éppen felhőtlen történelmünknek. Mátyás, a messze jövőbe tekintő uralkodó energikusan valósítja meg nagy államkoncepciós terveit, s a nemzet pedig nemcsak kevesei jobbjában, de vezetőrétege nagy részében is együtt lélegzik Európával. Jankovich Ferenc a művészi ábrázolás sokrétűségével állítja elénk az udvari életet, Mátyás ravasz és konok ellenfeleit, az itáliai hétpróbás cselvetőket, a kevély német gondolatokat forgató császári udvaroncokat, katonákat.De dühös szerelmi harc dúl az uralkodó szívében is: Borbálához való romantikus vonzódása, szerelme mellett lángra lobban Beátrixért, a kiismerhetetlenségével, hideg szépségével hódító olasz királylányért.Így szövődik egybe a férfi és uralkodó küzdelmes és eszméltető, de végnapjaiban mégis tragikus élete izgalmas regénnyé.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744765

Book preview

JANKOVICH FERENC

VILÁGVERŐ MÁTYÁS KIRÁLY

A BUDAI NAPKIRÁLY

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Szépirodalmi Könyvkiadó 1971

Korrektor: Pálinkás Krisztina

978-963-374-476-5

Borító: Rimanóczy Andrea

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Jankovich Ferenc jogutódja

A királynét álmában sem szokták elhagyni a számítgató ösztönök, a szép valóság rideg mozzanatai: holott az álom gyakran kicseréli az embereket, vannak, akik barnák, és szőkéknek látják magukat. A királyné sohasem látja magát másnak, mint királynénak. Elég jó emlékezőképességgel bír, ami még álmában sem hagyja el őt; férjeura szokta mondani róla, hogy esze úgy fogad be magába mindent, mint a viasz, és úgy őrzi meg azt, mint a márvány.

Ezek is olyan kedveskedő szólamok…

Ágya melletti asztalon örökégő olajlámpácska látható: áttetsző üveggömbjében meghitten úszkál a fény; legközelebbről egy szürkés, aranyszemcsés érckődarabot világít meg az asztal lapján.

Selmecbányái emlék… Egy feledhetetlen szép utazás örömeinek és hangulatának őrzője. Itt van a helye az ágy mellett, a lámpa előtt; ezzel szokott elaludni. Különben jól lehet használni iratnyomónak is.

Két évvel a házasságkötés után történt, hogy férjeura felvitte magával a Felvidékre, és megmutatta neki a legfőbb királynéi javadalmat jelentő bányavárosokat; Kassát, a pénzverdével, aztán Körmöcbányát, Besztercebányát, Selmecbányát. Legalább látták, hol és hogyan terem az arany, ama sok, ami után Magyarországot az arany országának nevezik Itáliában. Leszálltak a bányák mélyébe, megcsodálták, hogyan ássák ki a földből, majd zúzzák össze, választják el és olvasztják ki az ezüstöt és az aranyat.

Besztercebánya…

A levegőben fátyolszerűen lengeti a havat a szél. A völgyből már ide tetszik a város a behavazott tornyokkal, tetőivel.

– Hozta Isten felségteket a mi hazánkba! – hangzik fel Ernuszt János hangja, ő a bányaügyek és pénzverdék igazgatója.

Megálltak, és két fa között alátekintettek a völgybe.

– Ilyenkor mindig örül a szívem – lelkesedett őfelsége. – Városaink az átalakulás virágzó képét mutatják országszerte!

– Jó város, sok aranyat ad a kincstárnak; igaz, hogy elég gazdag is ahhoz.

Itt egy kis szóváltás támad a király kíséretében jött kancellár és Ernuszt János között.

– Jó az, hogy jól működnek a bányák – akadékoskodott a kancellár –, de azért jó tisztában lenni mindennel. Hogy városaink az átalakulás virágzó képét mutatják országszerte, az is megtévesztő körülmény. Mert a városi kisemberek és a parasztság ugyanakkor még keserves árát fizetik meg ennek.

– Nem értem, miért mondja ezt kancellár uram épp az én jelenlétemben?

– Azért, mert a kincstár után első helyen mindig az idegenek látják előnyét a városok felvirágzásának: vagyis az a réteg, melyet udvar és főrendek kizárólagos jogokkal ruháznak fel. Aztán szabad a vásár…

Ernuszt János uramnak erre megrándult a derék, vastag bajusza:

– Meg is érdemlik, mivel a városokat ők virágoztatják fel!

– Kicsodák?

– Hát mi! A tiszteket viselő polgárság… Lássuk be, hogy nélkülük semmire se mennénk a bányáinkkal, pénzverdéinkkel.

– Lehet… De azért az se járja – kötötte az ebet a karóhoz Váradi kancellár –, hogy ezek a jó tisztesek, akiknek családjai valóságos falkákban verődnek ide a világ minden tájáról: ott teremjenek mindenütt, ahol az aranyszagot érzik. Sokfelé megfordulok, és látom már, hogy valóságos kompániákat szerveznek városok szerint. Legalább most felséged is látja…

– Többet is adóznak, mint bármely más vidék.

– Lecsapnak a magyarországi városokra, aztán lepik, mint a legyek.

A király nem szólt bele, de arcáról le lehetett olvasni, mit gondol: hogy van némi igazság abban, amit Váradi kancellár dohog; de ilyet mondani mégsem illik a királyné előtt.

– Tudjátok, barátaim, úgy van ez, mint a szentírásban – mondja. – Aki a könnyebbik részt választotta, annak jobb… Élnek a polgári jogaikkal. Jól teszik!

– Úgy élnek a polgári jogaikkal, hogy tetszés szerint kiuzsorázzák a várost és a környékbeli parasztokat?

– De ahol az oroszlán eszik, ott jut csont a sakáloknak is.

– Menjünk a városházára inkább – indítványozta őfelsége –, és adjuk meg a szokásos tiszteletet a polgármesternek.

– Fischenbacher Szaniszló a polgármester itt, magyarul csak nyög szegény.

Lóhátról néznek alá a két fa közül… Ez a kép maradt meg Besztercebányáról a legélénkebben a királyné emlékezetében. A többi már szokványosabb. Érdekes látni az arany születését, de a kohók hamujánál sokkalta izgalmasabb a Vezúv lávája… Mátyás is ilyen Vezúv volt: szerelmi Vezúv…

– Ezeket a dísztelen bódékat pedig, melyek akadályozzák a szállásunkról való kilátást, lebontatom!

A királyné fordul egyet az ágyban: gyors, biztos, fegyelmezett mozdulattal, mintha ébren volna.

Pedig most csakugyan álmodik…

Mennek a felsővidéken tovább, városról városra: erődítményekkel és szép épületekkel, kincsekkel teli helyeken. Útjuk valóságos diadalmenet. A lakosság elébük tódulva fejezi ki hódolatát: az emberek letérdepelnek az utcákon, és még a ruhájuk szegélyét is csókokkal halmozzák el. Selmecbányán kíséretükben van Nagylucsei Dóczi Orbán prépost és kincstartó és Mühlstein Vid körmöci kamaragróf. Itt meg a dominikánus rendház perjele siet eléjük, és itt vannak a város fői is az esküdt polgárokkal, Steck Boldizsár városi jegyző, aki azóta is oly sok szolgálatot tesz a fejedelemasszonynak. Nagyobb harangzúgás fogadja őket, mint egykor Zsigmond királyt, aki aranyai lelőhelyét szintén nem mulasztotta el megtekinteni a Felvidéken. A csiliki városkapunál huszonhárom dominikánus barát égő gyertyákkal várja őket, lóháton érkezőket. Átvonul a menet a kamaraházba. A bányászok részére mulatságokat rendeznek. Megnézték a város utcáit, tereit és templomait, s természetesen a bányákat és ércolvasztókat is: szép ércdarabokat hozva magukkal emlékbe.

Ahány város, annyiféle szállás, mulatság, boldog nász emléke a királlyal… A királyné álmaiban gyakran visszatérnek a szerelem emlékei Mátyással. Ágyak, lakomák, tánc, ölelések…

És az olmützi éj… Mikor Ulászlóval ketten enyelegnek a sátor előtt, egymást két kézül fogva a csillagok alatt, mielőtt bekövetkeznék a feledhetetlen, nagy pillanat…

– Nem sajnálom a fáradságot – csendül fel az uralkodó hangja –, türelmesen összefoglalom előtted a zűrzavaros cseh állapotokat; ne legyen a helyzet merőben ismeretlen a magyar királyné előtt. A csehekén meglátszik a jó vezető hiánya – de ők arról mit tehetnek? Úgy kell elfogadnunk Ulászlót, amilyen. Ha nem tudnak változtatni, továbbra is meg kell alkudniok a helyzettel. Ulászló nem valami nagyra hivatott uralkodó. Ennél a szépelgő gavallérnál akkor már százszor többet ér Podjebrád, ki talán ha nem is állott korának színvonalán a tudomány és a műveltség dolgában, viszont annál több gyakorlati érzékkel és kormányzói rátermettséggel rendelkezett. Vitán kívüli, hogy a csehek legnagyobb uralkodója volt. Ulászló viszont nem hozott a cseh nemzetre semmi dicsőséget, inkább vereségeket, visszaesést. Viszont elvitathatatlan előnye a fiatalsága és a szép lovagi megjelenés…

Ó, ezek az északmagyarországi utak! Mindig útban valami felé…

Ezen utak alkalmával ismerte meg férjeurát arról az oldaláról is, hogy szívesen és sokat szeret példálózni a parasztokkal meg a kis dunai népekkel, akiktől valósággal el van ragadtatva.

Kora nyár van, amikor a lepkék járnak, és ők egy cseresznyefa előtt állnak… Tele van a fa lakmározó gyerekekkel. A király mindjárt példát vesz a fáról és a gyerekekről: hogy lám csak, az ország is szakasztott úgy van a népeivel, mint mikor a rektor úr megengedi az iskolásoknak, hogy a kertjében fölmenjenek a cseresznyefára. Ki-ki valamely ágra ül, valamennyié a cseresznyefa, mindenki szedi róla a magáét…

– Hasonlóképpen van az ország is, és a benne lakó nemzetek: mindenki minden ágról szedhet, ehet, és ha nem talál, átmászhatik a másik ágra… A mi cseh barátaink is titokban még mindig folytatják a kétszín áldozatot: de honnan vennének hozzá kenyeret és bort – hogy mást ne mondjunk –, ha az életközösséget megtagadnák velünk? Mert van úgy, hogy ami van nekem, az nincs neked, és ami neked van, az nekem nincs – mit lehet tenni? Cseréljünk ágat, és ne veszekedjünk azon, hogy kié a fa? Mindenkié…

Egy faluban vezet át az út, éppen valami ünnep van ott, mert Magyarországon minden jeles napon szép jó szokásokkal dicséri az Úristent a nép. Mindegy, magyar vagy tót, vend vagy bosnyák, sokác-e vagy horvát: azok között a kisebb-nagyobb népek között, akik beletartoznak a dunai hatalomba, efféle szokások honosodtak meg – villőznek, pünkösdölőznek, betlehemeznek –, és a vége, természetesen, mindig a hurka, kolbász, szalonna (ami pásztoroknak jó volna!) s esetleg némi pénzecske, mindenesetre valami szájba vehető vagy kézbe fogható… Kevés nép tud a rendelkezésére álló csekélyke javakkal oly dús szívvel bánni, mint ez a sok kicsi dunai nemzet, itt – mert így szépíti meg igazán napjait a szegénység. Míg jobbal nem tudja! Minden hétre, sőt napra esik valami ünnep, névnap vagy keresztelő s hasonló. Ha más nem, előkapják a naptárból a szenteket, azokra emlékezve vigadoznak.

– Sok még a babonaság ezekben a dolgokban! Különösen itt fent, az északi részeken.

– A babonaságokkal is úgy vagyunk – mondta akkor őfelsége –, hogy nehéz pontos határt vonni a babona és a mindennapi lelki ügyek közt. De majd ha jól végzik feladatuk a magunk köré gyűjtött írók, tudósok, és megtanul a nép bátran, szabadon élni és gondolkodni: akkor magától szűnik meg a babonaság. Ám az nem fog kedvezni a papoknak…

– Papoknak?

Egyet nem ért meg a királyné, mikor a király képes beszédbe rejti el gondolatait. Ahhoz már magyarnak kell lenni, hogy azt valaki megértse. Ilyen volt az, mikor egyszer kiértek egy faluból – szintén egy országjárás alkalmával –, és két parasztot láttak a földön dolgozni. Az egyik egy eke elé befogott bivalyt láncon vezetett, a másik nyomta le az ekét a föld mélyébe, és mögöttük, a kiforgatott barázdák között nagy kövér varjak ugráltak.

Őfelsége meghúzta a kantárt, megállt a kíséret, úgy nézték a hétköznapi jelenetet. Egyszer csak odaszólt a szántónak:

– Mit csinálsz, atyafi?

– Töröm az ugart, felség – válaszolta az.

– Kinek töröd az ugart?

– Az egri püspökségnek.

– Jól kaparnak a varjak.

– A varjak? Hadd kaparjanak…

– Minek hizlalsz varjakat?

A paraszt megállt a munkával, és görnyedt állapotából kiegyenesedett:

– Felséges királyom! Majd ha felséged meg tudja tiltani a varjaknak, hogy fészket rakjanak az országban mindenfelé: akkor én se hizlalom őket.

Nagyot nevettek ezen.

– Váradi! – szólt hátra őfelsége. – Mit gondolsz, ne adjunk ennek az okos parasztembernek egy kis barázdába való magot?

– Adjunk, felség…

A paraszt megkapta az aranyakat a mondásáért.

– Ültesd el – mondta neki – és majd ha kikeltek, gyere fel hozzám, Budára!

Azzal továbbmentek.

Fél év múlva feljött a paraszt Budára, és jelentkezett a királynál.

– Felség, adtál nekem barázdamagot, és azt mondottad, hogy ültessem el és ha kikeltek, jöjjek fel hozzád Budára. Itt vagyok…

– Hát elültetted?

– El.

– És kikeltek?

– Ki.

– Mondd el, hogyan csináltad.

– Fele aranyamat földbe tettem, felség. Másik feliért búzát vettem, és elvetettem a földbe. Most azután kikeltek az én aranyaim. Szép búzaföldem vagyon, most lesz az aratás.

Megdicsérte a parasztembert, hogy megértette, amit mondott, és okosan cselekedett.

Addig nincs baj, míg jó helyre kerülnek, és kikelnek a földből Mátyás aranyai…

Az efféle történeteket nem érti, és nem tudja élvezni Beátrix asszony; nem is érdekli őt. Viszont a kincstár még álmainak is gyakran visszatérő tárgya; néha így legalább megérheti a boldog percet, hogy odavezetheti Eleonórát, és megmutathatja neki kincseit. Több mint tízszer száz darab ékszer! Kigyújtatják a gyertyákat a kincsesházban, és együtt kápráznak…

– Válasszál! – biztatja legkedvesebb nővérét. – Vidd el haza, Ferrarába azt a darabot, amelyik a legjobban tetszik neked.

De jön Szapolyai kincstartó, kutya képében közeledik, smaragd szemei villognak, szemcsés aranyércből van a szakálla is, mérgesen morog körülöttük.

Az utazást és a szerelmi álmokat leggyakrabban az arany- és ékszerálmok váltják fel, de arról is szokott álmodni, hogy boszorkányégetés van a Szent György téren… Ami soha nem történt meg a valóságban! Álmodni könnyű és szép és jó. Ilyenkor nyaldosó lángok közt áll egy fahasábhoz kötve a soha nem látott nő, a fattyú anyja – és a palota erkélyéről Mátyással és Corvin Jánossal együtt nézik a budai fehér asszony pusztulását. Azok nem leplezhetik könnyeik, míg ő gyönyörködik a látványban – és egyszerre csak arra eszmél álmában, hogy fent ül a trón magasában, egyedül és tanúja, sőt élvezője a legüdvözítőbb percnek: mikor a pápa őszentsége és a német-római császár a magasból fejére eresztik a királynői koronát. Aztán kezébe fogja a jogart, körülnéz…

– Magyarország királynője… – éneklik láthatatlan angyalok.

Csend van a hálóházban, még a szokásos szú sem percen. Míg a királyné tovább repdes álmai mezőiben, alvó fejét, takarója kékbe játszó gyüremléseit alig árnyalatnyira világítja meg az üveggömbben úszó mécsláng fénye. A hálóház bútorait és berendezését elnyeli a sötétség; csak az asztalon ragyognak, táncolnak az aranyszemcsék, nyugtalanul, mint az égen a csillagocskák.

Künn most kezdődik az élet a palotán…

Már világosodik; a folyosói ablakokban nyugtalan, elfúvatlan gyertyák lobognak. Az udvari szürkületben lakájok rebbenő alakjai tünedeznek fél: surranva a csúcsba szökő épületek tömbjei alatt. Csend és csend… Bármely pillanatban felhangozhatik a szokásos, általános, ébresztő harangzúgás a Vár felett. Köd, sejtelem… Majd hirtelenül nyikorogni kezd a Beátrix-kút a Duna felől. Csörög a lánc (mint valami mélyből jövő vicsorgatás)… A félszerből fejszecsapások gyors üteme hallatik. Vörös fény izzik a kemencék ajtaján, és a kémények világos színű füstöt fújnak az ég derengésébe.

Aztán idomtalan bődülés támad: vigasztalan siráma ott kelt fel valahol a „Csöbrös-bástya" körül, betölti a környéket – úgy látszik, hajnalt jelez már a vízhúzó öszvérek iákolása is. Nyomban felhallik egy magyar nyelvű, cifra káromkodás: ahogy az öreg Csonka, a Dunáig nyúló, harántfal tetején levő csigánál, a maga módján csendre inti az állatjait.

Idebent azonban taljánul cseng a szó.

– Jó reggelt… Buon giorno, signorina… Milyen volt az éjszakai nyugodalom? Nagyon jó? Nem kopogtatott be senki hozzánk?… Bravissimo, kisasszonyka… Siessünk a kis dolgainkra? Mindenki teszi a magáét…

Mikor elindul a nap, fülkéjéből ilyeneket mondogat ki a folyosóra a királynéi dada férje, Sebastiano Viola konyhamester úr. Felült már uralkodói zsámolyára, és onnan leskel kifelé a zümmögő világba, mint hálójából a pók. Háta mögött így is hívják: palotapók… Fürge szeme ide-oda jár.

A folyosó legelején lépcsőfeljárat kanyargója látható; néma embercsoport jelent meg ott. Lassú léptekkel közelednek, tenyereik az előttük járó vállára támasztva. És csoszognak…

Azt hihetnénk, hogy valami női zarándokcsoport – pedig egészen más szerzet: bár ők is rendet, csak nem egyházi, hanem világi rendet képviselnek. Udvarnők…

A konyhából kivezető boltodúból erős fénykéve keresztezi a benső út homályát; étekfogók innen szokták kihordani és felszolgálni reggeltől estig a fejedelmi étkek százait.

Mikor ide ér a csoport, újból hallik a hang:

– Buon giorno, művész úr drága… Álljon csak meg egy pillanatra!

– Mit óhajt, kedves Viola mester? – kérdi az élenhaladó.

– Egy pohárka eredeti dalmatinska… Mivelhogy ön úgyis dalmáciai! Ha nincs ínyének ellenére, baráti szívvel fölajánlom: eresszük le a kis hasunkba, Mátyás urunk dicsőséges uralkodásának huszonhatodik, boldog házasságának nyolcadik esztendejében: a saját magunk egészségére!

S fölnevet.

– Viszont, egészségére, Viola úr!

– A mi urunk igen korán kezdte el az uralkodását – kívánjuk, hogy minél később fejezze be azt! – teszi hozzá, magyarázatul.

De a szólított már letette a pohárt; izgatott, oda se figyelt többet.

Reggel hét körül jár az idő, ilyenkor jönnek fel az énekmondók a palotába, hogy a királynét gyengéd hangokkal ébresztgessék álmából. Elöl lépked a hárfás. Lengő mozgású, barna arcú férfi; bőrére van írva, hogy tengerparti. Adriai. Csípőből hányt, harisnyás lábait ollózva nyújtogatja maga elé: mintha gázolna valamiben. Egy képzeletbeli fénytóban talán, mely mély és veszedelmes… De ő abban biztonságosan, teljes otthonossággal mozog – mármint a palotai, fensőbb világban…

Udvari ember… Köztudomású, hogy a királyi első szobrász testvéröccse: azé, aki a visegrádi palotát évek óta vörösmárvánnyal díszíti, és a sárkányölő Szent György lovag képét, mely a kút tetején ágaskodik, a király fiáról mintázta meg. Furcsa, eredeti emberek ezek a dalmátok! Csupa izomzat a lovagszobor, szépségtől és fiatalságtól duzzadó, szinte maga a kicsattanó egészség: csak a bal láb térdtől alá satnya, béna, és valami bunkóban végződik. Így ül a lovon Corvin Jánoska… Giovanni Dalmata híres ember a faragásban, meg is merte mintázni király fiát Visegrádon, olyannak, amilyen; de a saját területén nem marad el tőle öccse sem: Lodovico Dalmata, aki bent működik a királyi zenekarban, és ott az első hárfás szerepét viszi. Ez se lebecsülendő mesterség. Néha, mint ma is, ő vezényli a női kart… Mikor ugyanis nincs ünnep napja, nincs szükség más hangszeres emberekre: síposra, orgonistára, trombonjátszóra, miegyébre: megteszi a hárfamester is. Szerepe annyi, hogy az énekesnőket aláhangolva, előadásukat könnyű pengetésekkel kíséri.

Viola úr elereszti maga előtt az első, hajnali karavánt.

Ma nem is jöttek át a kórusból valamennyien. Vagy huszonöt körül lehetnek: de ez a válogatott leánykar. A legszebb, legharmatosabb, legüdébb hangúak – kik arcra, küllemre nézve, viszont, a legcsúnyácskábbak közül valók. Mert úgy van az, hogy általában elég előnytelen külsejűek a szolgálónők a palotán. Szomorú, hogy ennek így kell lenni: egy hárfamesternek azonban nem áll módjában a sajnálatos dolgon változtatni. Hiszen csak rajta múlna: majd megmutatná, hogy asszonyemberek dolgában nem állna ilyen csehül a budai palota… De vannak magasabb tekintetek is; téved, ha valaki azt gondolná, hogy a szépséget nem lehet szabályozni. Hízelgő, találékony udvaroncok, mint amilyen a Viola úr is, igen szépen kicsinálják: hogy asszonyembert a királyné közelében véletlenül se lehessen valamirevalót látni. Talján szokás – hogy vigye el az ördög!…

Egyszabású, köntösös ruházatokban vannak. Alakjuk egybeolvad, mint a szent nőké és angyaloké a faliképeken. Vannak köztük kedves holdvilág arcocskájúak, vannak bariképűek is. Madárorrúak és enyhe túlzással – uram bocsa! – még csikófejűek is. (Aki még nem látott ilyent, és kíváncsivá lett, milyen lehet egy csikófejű nő: hát itt van, ni! mint a „Donna Bella – más néven „Aranyördög … Itt ihog-vihog-nyihog a hátunk mögött: s hosszú nyakát oly angyali ártatlansággal nyújtogatja, mint ének közben, míg kerek szeme barna fénnyel csillog, és kétfelől kissé oldalvást néz, rebegve. No, nem kell meghökkenni tőle, szép kis teremtés azért, adriai nemes vér – és még csak nem is talján: holott annyi fáradsággal az is lehetne. Dalmáciában kezdte, Velencében tanult zenét, majd Nápolyban folytatta, onnan került át Budára. Ha nem is különlegesen szépecske: de a hangja, mint a mennyből szállt angyalé! Ő az, aki az énekkarban a legtúlvilágibb hangon szólamozik. Hogy miféle eges hangzatok és selymes sóhajok bélelik ki az énekesnői rend egyforma talárjait – amor di Dio! –, csak az tudja megmondani, kit hivatása ezek közé rendelt hárfásnak.)

A donnák mintha sejtenék a hárfamester lesújtó gondolatait, fázósan összebújva és kissé lógatott orral iparkodnak a nyomában. Dalmatáról tudva van, hogy nem nagy kedvelője az olasz fajnak; szállóigeként kereng egy mondása a karban: „Még mindig nem tanulták meg a drága hölgyek, hogy nálunk nem a szépség teszi a nőt…?"

– Na, jerünk, angyalkák! Jerünk… Nem susogunk, nem csoszogunk, nem vihogunk, kérem. Csak előre, előre… Szárnyakat szépen összecsukni.

Rebbenve szoronkodnak a sarka körül. Igyekeznek szépen, udvariasan viselkedni: vigyázva, hogy puszta jelenlétükkel se adjanak okot valami feltűnésre. (Aranyördög erre szépen nekiszaladt a hátának, testtel. És még vihog is hozzá a szemtelen. Megcsúszott a lába a síkos padozaton. No, persze…)

– Ej, kisasszony… Mindjárt tudtam, hogy maga az! – fordul hátra a hárfás, szemmel láthatóan ingerülten. – Nem tud vigyázni?

– Véletlenül…

– Csak hagyjuk, kérem, ezeket a véletleneket!

Hogy feltűnésre okot szolgáltatni? Isten őrizz… Királyi udvaroknál úgy van a valóságban is, mint a mesében szokott lenni: hogy a királyné a földön a legszebb, legjobb, legnemesebb és legokosabb teremtmény. Ez már a menyegzőn is kiviláglott: mikor a Vénusz-hírű és valóban megnyerő szépségű aragóniai Beátrix oly riasztó külsejű udvarnőket hozott Budára, a nem csúnya nők honából, Itáliából (mindjárt vagy százhúszat!) – hogy – amint írásba került: „A királyné asszony tündöklő szépségével, bűbájos mosolyával, varázsos lényével úgy elhomályosította környezetét, mint a csillagokat a teljes fényű hold… No, nem volt nehéz elhomályosítania ezeket a fény nélküli csillagokat! Mikor pedig a királyné háta megett, szép rendben, külön asztalnál foglaltak volt helyet, és többed ízben megtörtént, hogy a felséges király bejövetelekor – talján szokás szerint – nem álltak fel ülőhelyeikről, és ezt a magyar urak közül többen zokon vették, őfelsége vidáman megjegyezte: „Hagyjátok őket, nagyon okosan teszik az udvarhölgyek, ha ülve maradnak. Mert jól tudván, hogy nem csinosak, sőt rútak, azon vannak, hogy az ember ne lássa őket, azért ereszkednek le. Hisz ha állnának, minden szem feléjük fordulna, így meg, ha ülnek, csak kevesen és jó ismerősök látják őket. Ők hát megbújnak, s hasznos dolog is az alaktalan és csúnya dolgokat elrejteni a világ elől – minek zavarnák a sokaságot? Mert a szépség gyönyörködteti, a rútság ellenben bosszantja az embert.

A hárfás hátrakapja tekintetét, hogy fegyelmezze a nőket egy újabb ajtó előtt: mire azok mind egyforma képet vágnák, kifejezéstelenül udvariasat. Arcukon egytől egyig álarcszerű bambaság, mely az udvari nőkre jellemző. Idomított hölgyikék…

– Csúnyák előnyben! – szól hátra a hárfás.

Nos, azok közül egy sem akar hasonló előnyben részesülni. Végül Aranyördög szánja rá magát: belép az ajtón Dalmata mögött; s rögtön utána mind a nyomában surrognak, pisszegve és bársonytalpakon, mint a macskák.

Eléggé járatosak a keleti palotaszárnyon. Otthonosan rebbennek át a remek berendezésű, használatlan hálótermek és tágas ebédlők egymást váltó sokaságán. Megszokták már az aranycicomás mennyezeteket is, melyek mindegyike termenkint más és más; és a rakott mívű, nagy ajtószárnyakat meg a zománcos, színes csempéjű kandallókat: „melyek tetejére négyesfogatú diadalszekerek és más antik ékítmények vannak alkalmazva." Tekergőző lépcsőkön, fedett boltú folyosókon kell helyenkint le s fel hancúrozni; és amint tovább érnek, ismét magas boltívű termek váltogatják egymást. Külön a téli, külön a nyári használatra valók; napsütésnek kitett szobák, dúsan aranyozott társalgók. Itt-ott mély rejtett fülkék, sötétlők: padokkal, mint a templomokban. S mindenütt veretes ezüsttárgyak, székek és négyszögletű asztalok. S hívesség…

Az ajtókban lándzsás ajtónállók állnak: mert a királyné lakosztályát egész sereg fullajtár őrzi. Mondják, hogy a királyné már rá akarta beszélni őfelségét is, hogy a palota népével ne érintkezzék („mert a királyi méltóság pompakereséssel zárkózzék el az alattvalóktól") – de őfelsége még tartja a régi szokását. Egyelőre még magyarkodnak odaát, a másik palotaszárnyon; habár el kell ismerni: ez a szárny, itt a mindenképpen tündökletesebb, fényesebb. Itt sorakoznak a királyi tanácstermek is. És a lakószárny-épületek alatt, mélyen a Vár kövébe vájva, nehezedik alá a három helyiségből álló, dúsan megrakott kincstár, mint egy fejedelmi fundamentum. Az a hely, ahová ritkán szagol be közönséges halandó; főképpen nem egy ilyen messziről szalajtott, dalmát udvari zenész.

De hát nem mindegy? Jó képet kell vágni a fejedelmi dolgokhoz; minden úgy van jól, ahogy van. Olaszok szerint úgyis az a bökkenő, hogy a magyarok nem ismerik eléggé a művelt életmódot és az élet igazi élvezeteit: azért sokat és fölöslegesen bosszankodnak oly dolgokon, amikről úgysem tehetnek. S maguk okai annak, ha egyre idegenebbül maradnak „a tíz év óta már csodálatosan megdíszített palotában, amely pompa dolgában nem marad el a rómaiak fényűzésétől"… A magyarok szerint viszont itt a hiba, hogy eltaljánosodik lassan már minden, és a királynéi szárnyon magyar ember még ajtónállónak és utcaseprőnek se jó… Nesztek, nesztek! Kellett nektek? Idáig züllöttetek, magyarok…

Hát most fene tudja: melyiknek adjon igazat egy született nemes dalmát hárfás muzsikus? Egyiknek se: ahol Mátyás király, ott vari valahol, középütt, az igazság… Ő mondta Piszkén a múltkoriban: nem közönséges ember a modruszi dalmát. Mert egy modruszi dalmát olyan ember: hogy mindegy neki, akár rómainak, akár magyarnak vallja magát; hármat is kitesz egy személyben. A modrusziak ma is „madzsarszkának" nevezik maguk…

A piszkei márványbányában tette őfelsége ezt a nagy horderejű kijelentést. Nem is oly régen történt, hogy kiruccant a művésztársaság Visegrádról Piszkére: és már ahogy ilyenkor lenni szokott, különféle nemzetek fiaiból való költők, énekmondók, tudósok, zenészek csellengtek együtt az uralkodó társaságában; voltak azok közt németek és morvák is, a taljánokon, dalmátokon és franciákon kívül. És, természetesen, magyarok… Giovanni ugyanis akkor fejezte be Szent György szobrát a bányában. (Künn szokott dolgozni; a piszkei márvány könnyen reped, s ha kell, mindjárt hasíttathat helyette másikat.) A királyt kellemesen érintette a meglepetés, mikor a lovag képében a fiára ismert; csak a láb láttán, érthetőleg, elkomorodott.

– Látom, szobrod azt példázza, Giovanni, hogy a művészetben hogy kerülhet össze a szép a rúttal, a természetes a természetellenessel – mondotta. Majd elismeréssel fűzte hozzá: – Semmi gáncs nem érheti művedet, azért, hogy nem változtattad meg a valóságot: mert a szobor annak ellenére jó.

Mire Giovanni azt felelte:

– Felségednek óhajtottam kedvében járni … És hogy a valóságtól nem tér el? Azért nem, mert én az igazságot kutatom, felség – és az igazság ellen vétettem volna, ha nem tettem volna rá a szoborra János herceg ismertető jegyét.

Izgalmas pillanatok voltak, őfelsége kifejtette véleményét a művészetről, természetről, igazságról…

– Helyes, hogy nem javítottad ki, amit a természet előnytelenül formált. Igazi művész sohasem lehet hízelgő – mondta. – Mert az igazságot kutatja: ami a valóság mögé rejtőzik a szemünk elől. Talán könnyebb is úgy megragadni, miként ti, művészek, mint tudománnyal vagy diplomáciával: mert az igazság sokféle arccal jelentkezik a világban, és nem tűr emberi számítgatásokat. Akkor nyilvánul legerősebben, mikor nem is számítunk reá. Ezt sokszor véletlennek nevezzük. De hát mi a véletlen? Arra szoktuk rámondani, ami váratlanul jön az életben, mikor nem számítunk valamire, s látszólag úgy hat, mintha magától adódnék.

– Felség, ha ez így van, talán szabad egy kérdést tennem… Akkor mi a mátyási, a fejedelmi igazság? – kockáztatta meg Giovanni, messzire elrugaszkodva a tárgytól.

– Hogy a mátyási igazság? – révedt el az uralkodó oroszlánszemekkel a levegőbe. – Az más, Giovanni… Más, mint a művészi igazság: habár ez is benne foglaltatik. Mert az igazság törvény erejével jelentkezik a természetben. Az emberi természetben is. Azért nem szabad a természettel visszaélni. A saját emberi természetünkkel sem. Nem hiába tanítják a szent tudósok: hogy legnagyobb vétek a természet elleni bűn… A mátyási igazság alapja röviden az, hogy mi iparkodunk soha nem véteni a természet ellen. Ezt tőlünk telhetően minden téren betartjuk. De hát a népek természete sem lehet egyforma. Előfordul, ami egyiknek jó és hasznos, a másiknak egyenesen káros volna. Például, hogy mást ne mondjunk, egész eltérő módon öltözködik, lakik és táplálkozik a dalmát, mint a talján. A bosnyák ismét másként, mint a magyar: s az uralkodás egyik titka, hogy a népeket eredeti természetükben kell megbecsülni és fenntartani. Ez teszi magasztossá az uralkodók szerepét: mikor a természet és igazság nevében összehangolják a legellentétesebb érdekeket. Népeink boldogulására: a közérdekért…

Majd, a továbbiakban, így folytatta:

– Persze, az sem volna igazságos, ha egy erősebb nép hatalma alá akarnók hajtani a többi népet. Mert az erőszak békétlenséget támaszt. Maguknak a kisebb-nagyobb népeknek kell megtanulniok, hogy tiszteletben tartsák egymás erejét és képességeit: és a gyengébbek ne akarjanak erősebbeknek látszani sokszor maguknál az erősebbeknél is. Mindenki elégedjék meg képességeivel, és férjen meg a maga bőrében. Addig nyújtózkodjál, amíg a takaród ér!

– És a magyarok? – kérdezte, folytatva az eszmecserét a közeli nagymarosi vár ura, este, vendégül látva a hazafelé tartó társaságot.

Fapadokon ülve, gőzölgő tálak felett folyt a beszélgetés. Az uraság a következő választ kapta.

– A magyarok? – mosolyodott el őfelsége. – Attól függ, kit nevezünk ma annak… Itt élnek például ezek a mi boldogtalan uraink: zsíros-piros megereszkedett ősiségükben, körülárkolt és támfalazott kőváraikban, miknek pincéiben zsír, bor és káposzta van felhalmozva. Szobáikban és termeikben mogorva homály és dísztelenség uralkodik. A házakban darabosan faragott parasztbútorok, abból is csak a legszükségesebbek: asztal, pad, ágy, egy-két zsámoly, és sarokba taszított kulcsos ládák, s padlóikról keserű szagot árasztanak a leteregetett szőrös bőrök. A mennyezetekről lógó gerendák fáklyafüsttől feketék. A levegőben avasság, szurokszag, ami talján orrnak: már büdösség. Asszonyaik élete is inkább ég alatt, kertben és udvaron, konyhán, munkával telik el. Látni való, hogy ezekbe a házakba csak enni, aludni, telelni húzódnak be. Nem is nagyon látszik a nyoma rajtuk a díszítő női kéznek. Nincsen itt semmi fölösleges, minden csupa egyszerűség, célszerűség… Mert a magyaroknak önmagukkal szemben nincsenek nagy igényeik. De ha ki kell öltözni, lóra kell ülni: az más…! Az olasz palota és udvarnői köre mégis mindjárt orrához nyomogatja illatolajjal becseppentett keszkenőjét, mihelyt átlépik egy vidéki vendégház küszöbét: mert nehéz levegőt, dohosságot, füst- és gyantaszagot orrontanak még ott is, ahol nincs. Hát még ahol van! De abban mindenesetre túloznak, hogy a magyarok asztala és lakása, ruházata tisztátalanok volnának. Minden népnek van valami saját szaga: így a magyar várlakásokat a farkasbőr, medve- és vadmacskabőr meg a nyersen ácsolt tölgy és diófa bútorok összeáporodott szaga jellemzik. Egyáltalán nem oly kellemetlen, amitől mindjárt ájuldozni kell. Egy kis faggyúszagnak mindenütt kell lennie, ahol fáklyákkal vagy gyertyákkal világítanak, mert a gerendázatokba is beivódik.

Rátért a továbbiakban arra is őfelsége: milyen veszedelmes egy nép életében az önmagában való megrekeszkedés; hogy nincs nagyobb buktató az államok életében, mint a megállás, és az ezt követő esetleges visszahanyatlás a történelemben: mert az süllyedést, esetleg elsüllyedést jelenthet. Ez a veszély mindig fennáll a messziről vándorolt népek életében: ahonnan századok munkájával, kötéllel kell őket kirángatni.

– Különösen, mikor a töröknek az minden célja, hogy a magánál műveltebb országot lehetőleg a saját maga szintjéig lerombolja, és ezzel újból visszahúzza az ősi parlagi állapotába! – jegyezte meg Giovanni Dalmata.

– Nekünk többé már nem kell ettől tartanunk. Utunk lépésről lépésre felmérhető: és most már kétségbevonhatatlanul biztonságos a mi megkapaszkodottságunk a történelemben és fölfelé haladásunk a tetőre. S higgyétek el, nem hiú képzelgés, ha mindannyiunkat eltölt a kilátóra jutás boldogító érzete, látva, hogy már nemcsak, hogy európai államszövetség vagyunk, de Európa fénye kezdünk lenni; s nem fenyeget többé, mitől IV. Béla még tartott: az elázsiasodás veszélye…

– Szeretjük mi a múltból és a régiből is a szépet és a jót.

– Félreértés ne essék, itt nem az antikvitástól való tartózkodásról, nem a görög vagy római hagyományokról van szó, melyeket tisztelünk: hiszen az antikvitás és újdonúj keresése – éppen Giovanni a megmondhatója – nem áll ellentétben egymással! Azért félre minden filozofálást: inkább az athéni Akropolisz és a római Pantheon építményét és szellemét követjük és utánozzuk: mikor az újdonatújat keressük, mint azt a nyomorúságos ázsiai, keleti kalyibát, melyből örülünk, hogy végre magunk is kikeveredtünk.

A királyné asszony hálója előtt egy nápolyiasan öltözött nő éberkedik: fahéjszín bőrű, fekete szemű asszonyság, aki nem más, mint Viola konyhamester felesége. De ennél sokkal nagyobb címe is van: a dajka. Köztudomású róla, hogy a királynéhoz minden udvarnép közül a legközelebb álló személy. Pedig élnek itt még taljánok vagy két-háromszázan a palotán: a királyné minden egyes ajtója, kertje, konyhája, fürdője, háza, temploma, hálója és istállója körül foglalatoskodók – akiknek látniok adatott, mint telnek az órák, mozognak a napok a felséges királyné asszony körül. Itt élniök ezeknek százszorta jobb és fényesebb, mint odahaza Itáliában volt.

Hiába, dalmát szemmel nézve, másképp mutatnak a dolgok: lelepleződik itt minden talján turpisság! A dalmáciai Modrusz városában, mit az ott lakók már az árpádi idők óta Madzsarszkának neveznek, nemhogy a nagy, de még a kicsi kutyák is azt ugatják úton-útfélen, a kapukban: hogy a volt nápolyi királykisasszony irigylésre méltó udvarnépe előtt a tékozló pompa, a szabad költekezés soha nem álmodott lehetőségei nyíltak meg Budavárában; s ezek a boldogok most ennél is többre vágynak: áhítozva várják Budán azt az időt, hogy király és királyné környezetében nemsokára eljuthassanak a híres-neves Bécs várába, ahol az ingyenélés még ennél is pazarabb lehetőségei nyílnak meg az udvarnép előtt… Ezen a téren pedig maga a nápolyi udvar sem olyan nagyon lebecsülendő, mert Európa-szerte a legfényűzőbb híre van. Csakhogy az életörömök behabzsolása, az élvhajhászás, önistenítés, mindenféle pazarló szokásokkal párosulva: itt még sokkal kecsegtetőbb tért nyit számukra, „Pannoniában: a kánaáni bőség honában". Aztán, legyünk őszinték: kinek ne esnék jól, távol Itáliától, egy kis jó külországi kiruccanás, mely együtt jár a hirtelen megtollasodással?

Jólesik az még egy Dalmáciából szalajtott, tisztességes művésznek is: aki nem azért szeret Budán élni, mert jó sora van – mint nekik –, hanem magáért a művészetért. Hiszen ezekhez képest a hangásznépnek már inkább csak csurran-cseppenik a jóból.

A mór arcú asszony lábujjhegyen siet az érkezettek elé, és két kézzel integet, a csendet félti. Mire ezek megállapodnak. Egyedül a hárfamester surran elő, csúszkáló lépteivel és merész orral, holdforma kalpaggal, gázolva fényben, aranyban. Hajlongva köszön a koránkelt, már kifogástalanul rendben levő dajka előtt.

– Buon giorno, Nardella asszony! Grácia…

– Grácia, Lodovico mester! Nos, megérkeztek? Ma kegyelmed van soron? Jaj, miért öltözött kékbe az énekkar? – aggodalmaskodik. – Miért nem rózsaszínben jöttek?

– Nem értem, miért kellett volna rózsaszínben jönnünk?

– Hogy nem érti? – méltatlankodik az. – Hát nézzen ki az ablakon! Nem látja, hogy ma kezdődött el a mandulavirágzás? Este azzal aludt el a felséges asszony: reméli, hogy mire kinyitja a szemét, reggelre kibomlanak a mandulavirágok az Öntőház utcai függőkertekben. Első lesz, ha felébred: várja, hogy rózsaszínt mutasson körülötte a világ…

Dalmata hárfamester e szavakra megsemmisülten csuklik hangszerére, és magas homloka felett hajába túrja kezét:

– Szerencsétlen, ostoba tökfilkó vagyok… Hogy erre nem gondoltam!

– Pedig erre már igazán kiterjedhetett volna Lodovico mester figyelme – pereg Nardella asszony nyelve. – Nem azért vannak az énekesnők, muzsikusok ruháinak, köntöseinek százai, legalább tucatnyi szín szerint válogatva, az énekkar jelmeztárában: hogy alkalmankint ne a legmegfelelőbb színt vegyék elő!

– Ó, milyen tökkelütött vagyok! – veri a homlokát tenyérrel. – Hogy erre nem gondoltam…

– Fordulhatott volna a szertartásmesterhez is, akivel még az est folyamán közöltem a felséges asszony vágyát. De, mindegy… Remélem, nem keltenek a kékkel különösebb feltűnést!

– Remélem…

Szorongva figyelik a kar tagjai a párbeszédet, egyre nagyobb a várakozó feszültség.

Ajtónyílásból jól ide látszik a karból néhány riadt női fej: tartózkodó közönnyel bámulók… Aranyördög a jelenetet szembefordulva, élénken figyeli.

– Aztán mit akarnak énekelni, Lodovico?

– A mai napra – kezdi Dalmata letörten – egy szép Josquin des Prés kardalocskára gondoltunk. Ezt választottuk közös elhatározással Pierre de la Rue karigazgató úrral, aki személyesen nem jelenhetik meg, és ezért kimentését kéri.

– Tudjuk, tudjuk… Jobb, ha Péter mester ma nem mutatkozik…

– Nardella asszony! – ragyog fel Dalmata szeme. – Oly gyönyörű kis ének fog következni, hogy hallatára őfensége biztos, hogy mosolyogva ébred álmából! Egy csupa bűbáj és könnyed májusias melódia: A virágok éneke… Egész jól illik még a mandulafa-virágzáshoz is.

– Ismerjük… Sőt, magát a szerzőt is, személyesen, Ferrarából – hangzik fölényesen. – A felséges Mátyás király úr és úrnőm sógora: Ercole herceg udvarában működik. Hanem inkább ajánlanék mára valami mást előadásra. Például egy szép Johannes Tinctoris-számot, mindjárt megmondom, miért…

– Tessék? – ijed meg a név hallatán.

– Azért – súgja, bizalmasan helyezve tenyerét a hárfás vállára –, mert ezzel esetleg eltereljük a felséges asszony figyelmét a rózsaszínről, minek hiánya kellemetlenné válhat.

A hárfamester egyre nagyobb riadalommal fülel.

– De, hogy Tinctorist? – húzza el az orrát.

– Azt, azt. Van Tinctorisnak egy híres éneke: „A Chartres-i katedrális üvegcsodát"… Tudnivaló, hogy a legcsodálatosabb szín a katedrális ablaküvegén az ibolyakék. Ez pedig megegyezik a kórus ruházatának színével. Ha már ilyen gyászos színt öltöttek fel, kedves Lodovico, pont, mire kivirágoztak a mandulafák!

A hárfamester lekókadva, de azért bizonyos hálatelt mosollyal tekint udvari pártfogójára, és viszonozva annak bizalmát, ő is ráhelyezi kezét a dajka vastag karjára: mialatt már azt is sikerült kinyögnie, hogy a szóban forgó különleges darabot egyedül az énekkar igazgatója: Pierre de la Rue úr tudná elvezényelni. Őt viszont nehéz volna most hasonló célból ide rángatni, mert tudjuk, hogy miért… Tegnap, hogy itt volt, megsértette, kifigurázta őt a királyné a gyermekkar előtt, s az ősz mester annyira a szívére vette ezt, hogy el akarja hagyni Budát.

Mire a dajka fölnevet:

– Ó, milyen mimózalelkek ezek a művészek!

Mert a tegnapi ébresztésnél véletlenül úgy történt, hogy a felséges királyné kissé rakoncátlan kedvében nyitotta ki a szemét, és azt találta mondani a fehér hajú és gyermekes mosolyú, öreg karigazgatónak:

– Hallja, mester! Miért, hogy kegyelmed mindig a gyermekkart vezényli? Ez legalábbis gyanús, nem gondolja?… Szeretném már egyszer a leánykar élén látni! Mert az a híre kegyelmednek, hogy oly erkölcsös férfi, akinek még a sírkövére is rá fogják majd vésni, hogy ártatlan volt Vénusz bűnében.

Azzal fölnevetett.

Pierre de la Rue karigazgató láthatólag kissé találva érezte magát a megjegyzéstől. De a legzavaróbb az volt, hogy irulva-pirulva, dadogva és pont a felséges asszony ágya előtt kellett mindezt a szörnyűséget végighallgatnia: majd a királyné gúnyosan csilingelő nevetését. És még a gyermekek is nevettek!… Hisz rendben van, ha a királyné kedvét leli olykor mások bosszantásában… Tudjuk, hogy jókedvtől szikrázó lény, aki csupa ötlet és derű, csapongás… De hogy ennyire elvesse a sulykot a hálóágyából egy önérzetes, öreg művésszel szemben, kinek több éves érdemei vannak az énekkar körül, minden gyengesége ellenére is: az mégis némi túlzás…

– Jól van, megértem, ha Péter mester nem kívánkozik ide fáradni – folytatja a dajka –, és hogy kegyelmedet küldte el maga helyett. De nem tudom, mit fog szólni a királyné? Éppen azért, értse meg, hogy az üvegcsodás énekhez, már csak a maga jól felfogott érdekében is, ragaszkodnom kell, kedves Lodovico. Annál inkább, mert hisz tudhatja, hogy Tinctoris a királynéhoz sokkal közelebb áll, mint Josquin: Tinctoris a királyné zenetanára volt.

– Előpróbát tartok a másik teremben! – nyögi Dalmata, végképp lehengerelve, és izgatottan rohan el, mint aki körül felfordult a világ.

Megbolydult az énekkar is. Aranyördög arcán pukkadozó riadalom jelent meg. Hirtelenül elfordul, mert éppen szemben kapja a hálóteremőrnő vizsla tekintetét.

A mór nő ellenőrzőn fürkész a távozott felé… Leskelő helyzetében éppen úgy fest, mintha valami dereka körül kerekedő hordóra tette volna fel kétfelől a kezét: csuklói felett gazdag csipkefodrokkal. Fején rózsás főkötő virul; arca telt, de a színe, az fakó, és tán nem is tudna rózsás lenni. Szeme, haja megmaradt szénfeketének.

Aranyördög bosszúsan szemléli őt. Unja a szertartást: hogy milyen körülményes egy királynéi ébredés… És milyen idegen szellem ez az uralkodó lelkétől! – ha valaki, ő csak tudhatja!…

Némi elégtétellel gondol reá, hogy e nőt itt ki nem állhatja a felséges király anyja: annyira utálja, hogy szóba sem áll vele, messziről elkerüli, mikor Budára jön. Nem, mintha olyan nagyon el volna ragadtatva magától a királynétól is!… Sokkal rokonszenvesebb a király anyja az udvari nők közül sokaknak, mint maga a királyné.

A mór nő külsejére van írva, hogy ő is Nápoly önistenítő légkörében nőtt fel. Nápolyi udvari lény. Nápolyban a fény a kénnyel és pompával párosul. Akik onnan jöttek, azok nemcsak külsejükön, de hangjukban, modorukban és egész valójukban hoztak magukkal valami fennhéjázó ragyogást. Valljuk meg, van is a talján udvariasság szellemében bizonyos magasabbrendűség. E kor talján földön a még soha nem volt tündökletek ideje: a nagy palotaépítkezések, szobrok, szökőkutak, a langy eső módján permetező, nap átsütötte zene, festmények és ötvösremekelések tékozló bőségű időszaka. Áhítattal figyel oda egész Európa – és még „Aranyördög" is…

Szinte csak megtetszik a talján udvari szellem egy ilyen Nardella-féle, mindenes hálószobanő külsején és viseletén: de mór szeme idegenül ragyog át a pompázatokon, mindig valahova máshova néz…

Sokan az udvarnők közül mégsem cserélnének Nardellával a palotán; nem kívánnak maguknak oly drága öltözékeket. Eszükbe jut az öreg Hunyadiné mondása: „Mindennek ára van, amiért valahogyan előbb-utóbb meg kell fizetni." A főrendűek általános hétköznapi viseletét Nápolyban csak csupa selyem-, bársony- és aranyruházatok teszik ki: oly bőségesen megrakva drágakövekkel, ékszerekkel, hogy émelyítő… Magyarországon az efféle inkább ünnepi szokás a nagyurak közt. Ott, a palotákon most jött divatba a pompás kivitelű, művészi értékű lakásberendezés, és vele együtt az ínyenc lakomák, buja dáridók szokása, amiből a királynéi lakószárny maga is épületes példát mutat. Talján uraságok közt most van kimenőben a régi gyakorlat: hogy a vagyont érő, drága öltözőruhákat családon belül örököljék és használják az egymást váltó nemzedékek (mint volt a középkorban, vagy tán máig is nálunk) – Itáliában, a spanyol-francia divathullámok betörésével minden szíre-szóra cserélgetik az öltözéküket. Az énekkarok is. Nemcsak, hogy külön viselőruhákat szabatnak maguknak, tetszés szerint, de szokásba jött az udvaroknál az úgynevezett alkalmi ruhák bevezetése is – legyen az gyász, esküvő, vadászat vagy hangverseny –, ami például egy királyi udvartartásnál – mint Nápolyban – magában foglalja az alkalmazottak százainak öltözetét: mivel az ünnep vagy gyász stb. a maga külsőségeivel kötelezőleg kiterjed az egész személyzetre is; sőt, az alkalmankint változó, de mindig gazdag hintó- és paripadíszre is…

És így lehetne menni tovább, ha nem unnánk el részletezni ezt a szédítően dúskáló fényűzést, mely azonban csak a szerencsés kiválasztottak kastélyain belül található – míg a hercegi és főpapi paloták falain és égbekiáltó tornyain kívül: már a bűz és tisztátalanság, a piszok és nyomor esz meg mindent egész Itáliában. A fénymázas tivornyahelyek mellett rikító ellentétet mutatnak a hitvány lakóodúk, putrik, a disznóólszerű házak, nyomorúságos kalyibák: holmi ház előtti árnyat vető, görcsös, vén és szintén nyomorgó cédrus-, narancs- vagy fügefák és a mindennapi halászgatás nyomorult kis örömeivel. Aranyördög sokat sétált ott, ifjú fővel: mikor megismerkedett Dalmatával…

Mindez azonban ettől a világtól – Budától is – igen távol! Mert, amiként Lodovico úr is találóan hajtogatta a minap: „Tudni való, hogy az élvkirályok és pápák honában csak a mennyei lakók üdvözülnek… A föld népe tőlük elkárhozhat nyugodtan. De nem így Mátyás úr országában!"

Nardella intésére lábujjhegyen óvakodik befelé az énekkar. Időközben mégis az egyszerűbb megoldást választották: vagyis lóhalálában visszarohantak az énekesházba, és rózsaszínbe öltözködtek. Most azután jöhet a nap első nagy eseménye a taljánok palotaszárnyán: kezdődhetik az ébresztés… Nardella felnyújtózkodott a magas kilincsért, hangtalanul megnyitja az aranyozott ajtót. A hárfaművész sejtelmes hangú előjátékot penget. Tágul az ajtórés… Lodovico intésére már az énekhangok is szárnyra kaptak, és a mór nő bedugja fejét az ajtón. Lassan beljebb tünedezik testi részleteiben, egyszer csak üresen maradt az ajtónyílás: és ő macskaléptekkel oson a hálótermen át. Széthúzza a függönyöket a Duna felé néző ablakokon.

Mindenki lábujjhegyen áll, és befelé leskelődik.

Kékbe vonva az ágy – na lám, nem is rózsaszínbe! –, és az aragóniai ház címerével ellátott, aranydíszes baldachinos szentélyben, a nyoszolya mennyezetére vert nap, hold és csillagképek alatt: selyemmel vont párnái közt szendereg a fenséges asszony… Ugyan mit álmodhatik ilyenkor? Vannak egy királynénak egyáltalán álmai? Vagy talán nem is alszik, csak tetteti magát, és lehunyt szemmel figyeli, hogy mi történik körülötte? Jó lesz vigyázni a királyné álmaival! Úgy kell venni, mintha aludnék… Erősbödik az énekszó, és a mór már az ágy elé térdepelt, és elbűvölődött arccal leskeli úrnője moccanásait.

Mint egy rabszolganő, becézgeti őt.

– Ébredj, felséges asszonykám – suttogja. – No, ébredj már fel… Nyögdécselj szépen félálmodban, babácskám… Nyisd ki virágszép szemeiden a hosszú, sötét, seprűs pillácskákat… Úgy, ni! Hallod-e? Hárfa zsong… mint egy édes szellőfuvallat. Mennyből hullajtanak számodra zenét: angyalok kara égből szórja rád simogató énekét…

– Dada! Ó, Dada!… Nardella – nyöszörékel az