Go-go girl nyomoz

By Liliana Hart

Addison Holmes élete romokban hever. Szerelme az oltár előtt úgy dönt, mégsem mondja ki a boldogító igent, a balul sikerült esküvő számlái pedig kifizetetlenül hevernek állandóan beázó lakásában. Mit tesz egy elhivatott tanárnő, ha komoly pénzzavarba kerül? Talán különórákat vállal? Esetleg kölcsönkér a szüleitől? Egy józan gondolkodású lány bizonyára ezt tenné, Addison azonban nagyobb haszonnal kecsegtető, de annál is több kockázattal járó mellékállást vállal, és elszegődik sztriptíztáncosnőnek. A lány, aki mágnesként vonzza a bajt, rövid úton egy gyilkossági ügybe keveredik, így jobb híján felcsap magándetektívnek. Még szerencse, hogy segítséget kap egy hihetetlenül szexi, de elviselhetetlenül szemtelen rendőrnyomozótól, akinek élete titkokat rejt…
Kaland, szerelem, romantika, humor és mindenekfelett egy őrülten szerethető főszereplő teszi felejthetetlenné a Go-go girl sorozatot.
Fejős Éva

• Language: Magyar
• Publisher: Erawan Könyvkiadó
• Release date: Dec 5, 2014
• ISBN: 9786155469077

Book preview

Liliana Hart

Go-go girl nyomoz

Go-go girl sorozat, 1. rész

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Whiskey Rebellion by Liliana Hart

Copyright © 2011 by Liliana Hart

Originally published by Createspace

Minden jog fenntartva!

Fordította: Lami Juli

Copyright © 2011 by Liliana Hart

Hungarian translation © Lami Juli, 2014

© Erawan Könyvkiadó, 2014

ISBN 978-615-5469-07-7

ISSN 2064-3683

Prológus

Kész katasztrófa az életem.

Ülök a kocsimban, az ujjaim kifehéredtek, úgy szorítom a kormányt, és csak bámulom, ahogy mossa az eső a szélvédőt. Bőrig áztam, a szoknyám széthasadt, mindkét térdemből ömlik a vér. Horzsolások borítják a karomat és a nyakamat, az arcom pedig egészen kivörösödött a sírástól. A szabad szemmel látható sérüléseken túl más dolgok is odavesztek: oda a hitem az emberiségben, valamint a fehérneműim valahol a temető és a templom parkolója között.

Ezt majd később kifejtem. Pokoli ez a nap!

A nevem Addison Holmes, de semmi közöm Sherlockhoz és Katie-hez. Ha Istenben volna némi irgalom, utat mutatna nekem, és véget vetne ennek az egésznek. Pontosan hat napja dolgozom a McClean Nyomozóirodának. Ez volt életem leghosszabbra nyúlt hat napja, és már az is kész szerencse volna, ha megérném a következő hatot.

Most azonban szembe kell néznem egy szörnyen nyomasztó feladattal. Meg kell mondanom Kate McClean­nek, a legjobb barátnőmnek és a nyomozóiroda tulajdonosának, hogy a rám bízott egyszerű felderítés helyett én ma találtam egy holttestet. Már megint.

Maradtam volna inkább sztriptíztáncosnő.

Első fejezet

Szombat, hét nappal korábban

Életem eddigi harminc esztendejében számtalan r­oss­z döntést hoztam. Például nyolcévesen elhatároztam, hogy elszököm otthonról, annyi ruhával, amennyit épp viseltem, némi mogyoróvajas keksszel és a rózsaszín, lapos első kerekű Schwinn bringámmal. Vagy amikor tizenhat évesen úgy döntöttem, itt az ideje, hogy elveszítsem a szüzességem, mégpedig egy szabadtéri Metallica-koncert közben. Aztán tizenkilenc évesen meg voltam győződve arról, hogy fél tank benzinnel eljutok Atlantáig, ha nem kapcsolom be a légkondit.

Persze még hosszan sorolhatnám, de senkit sem akarok untatni a részletekkel.

Nyilvánvaló, hogy az ítélőképességem csak romlott az évek során, ugyanis a felsorolt balul elsült döntések sehol sincsenek ahhoz képest, ami épp előttem állt.

– Hé, Királynő, te következel!

Előveszem a legdölyfösebb tekintetemet, miközben a színpadi feljárónál elsétálok a biztonsági őr mellett. Behúzom a már amúgy is fűzőbe préselt hasam, dobálom a hajam – vagyis a fekete parókát, amit viselek, és ami kényelmetlenül csúszkál a fejem búbján –, és akkorát suhintok az ostorommal, hogy az ütés nyomot hagy a combomon. De a tartás a lényeg! Ha csak tőlem függ, Addison Holmes bemutatkozását nem fogja egykönnyen elfelejteni a Foxy Lady közönsége.

A zene olyan hangos, hogy teljesen elnyomja az érzékeimet, a basszus az ereimben pumpál, és a szívem átveszi a ritmusát. Nem látok semmit a vakító fényektől, de azért próbálok Marlene Dietrich stílusában átvonaglani a színpadon, remélve, hogy nem esem pofára. Számomra Marlene neve egyet jelent az erotikával, ami sok mindent elárul rólam.

Van egy aprócska problémám mostanában, és csak annyit mondanék, hogy az, aki szerint a pénz nem boldogít, nyilvánvalóan még sosem volt pénzszűkében. A lakásomnak hatvan nap múlva randija lesz egy buldózerrel, és ugyan akad egy aranyos kis ház a városban, amelyet már kinéztem magamnak, de sajnos nem történt varázslat, és a szükséges összeg jelen pillanatban nem áll rendelkezésemre. Egész tisztességes megtakarításaim lehetnének, de még most is fizetem a részleteit a 350Z Roadsternek, amely majdnem a halálomat okozta, meg aztán ott vannak a jógaórák, a hitelkártyák, az új parabolaantenna, amelyik a múlt héten beszakította a tetőt, valamint a réges-rég lejárt esküvői számlák. Szóval, a bankszámlám egyenlege jelen pillanatban nem túl fényes…

Mindez nem is okozna olyan nagy problémát, ha egy annyira menő cégnél lenne állásom, ahova nadrágkosztümben kell nap mint nap bejárni. Csakhogy én történelmet tanítok kilencedikeseknek a James Madison Gimnáziumban, a Georgia állambeli Whiskey Bayou-ban. Ez nagyjából annyit jelent, hogy épp csak egy kicsivel keresek többet, mint a szerencsétlen, munkanélküli, egész nap pornót bámuló pasik, és épp csak egy kicsivel viszek haza kevesebbet, mint az autópályán fényvisszaverő mellényben fontoskodó forgalomirányítók, akik jelzőlámpával mutogatják a megfelelő haladási irányt.

Előbb lennék hajlandó sós testradírt alkalmazni a frissen gyantázott intimrészeimen, mint visszaköltözni anyámhoz, de azért azt hiszem, most hivatalosan is kétségbeesettnek nyilváníthatom magam. Márpedig a kétségbeesés olyan tettekhez vezet, amelyek nem válnak az ember javára, amikor eljön az Ítélet Napja. Ilyen cselekedet például bugyira vetkőzni a hozzám hasonlóan kétségbeesett pasasok előtt.

A zene a testemben lüktet, miközben forgok a színpadon. A reflektor szinte égeti a bőrömet, szakad rólam a víz. Valami csiklandozza az arcom. A szemem sarkából megpillantok egy kis feketeséget, és rájövök, hogy valamelyik lány műszempillája rám ragadhatott. Így aztán most úgy festhetek, mintha egy harmadik szemöldök csücsülne a csillogó bőrömön. Hanyagul próbálom lesöpörni magamról, de nem mozdul. Elfordítom a fejem, hogy letéphessem, erre az ujjamra ragad, és sehogy se tudok megszabadulni tőle.

Térdre ereszkedem egy pocakos pasi előtt, akinek kipirult arca és zavaros tekintete túlzott alkoholfogyasztásról árulkodik. Virsliszerű ujjai túl közel merészkednek, úgyhogy meglegyintem az ostorommal, hogy emlékeztessem, miként kell viselkednie – és arra is, hogy jegygyűrű van az ujján.

Beletúrok vastag szálú, fekete hajába, és a fürtjei közt hagyom a műszempillát, hogy hazavihessen némi emléket a Foxy Ladyből. Rögtön eszembe jut, hogy milyen nehéz lesz kimagyaráznia a dolgot a feleségénél, de aztán a zene felgyorsul, nekem pedig mielőbb ki kell találnom, hogy mivel is ütöm el a maradék két percet a színpadon. Ki hitte volna, hogy harminc másodperc alatt kiürítem a teljes fegyvertáramat?!

A rüsztöm ordítani tudna a fájdalomtól, úgyhogy szinte felnevetek megkönnyebbülésemben, amikor észreveszem a színpad szélén sorakozó rudakat. Foroghatnék néhányat, és lóghatnék egy kicsit fejjel lefelé, attól biztos jobban lenne a lábam. És a pasik megőrülnek a rúdtáncosokért. Láttam a tévében.

Izzadt tenyeremmel megmarkolom a krómrudat, ám valamivel nagyobb lendülettel pördítem magam körbe, mint kellene. Kínomban apró, fekete pontok jelennek meg előttem, úgyhogy inkább lelassítok, míg végül úgy nézek ki, mint egy futószáron vergődő póniló.

Teszek egy újabb kört, és megpillantom Mr. Duprest, a klub tulajdonosát. Erősen ráncolja a homlokát, közben lengeti a karját, és olyan mozdulatokat tesz, mint aki le akarja venni – vagy inkább tépni – magáról az ingét. Ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy még mindig rajtam van az összes ruha. Eltökélten a földre hajítom az ostorom, és letépem magamról a fűzőt, hogy láthatóvá váljon a mellbimbómat takaró, csillogó dísz. A fűző a közönség felé repül, felborít egy poharat, amelynek teljes tartalma egy férfi vendég ölében landol. Ez aztán a hidegzuhany! Nem a legjobb húzás egy sztriptíztáncosnőtől. Bocsánatkérően integetek neki, majd kárpótlásul megpróbálom kicsit lelkesebben rázni a csípőmet.

Soha nem lesz vége ennek a rohadt dalnak?

Imádkozom, hogy valaki megszánjon, és agyonlőjön most azonnal. Forgok egy utolsót a rúdon, és majdnem dobok egy hátast, amikor ismerős arcot veszek észre a közönség soraiban.

Ezt az oldalra fésült frizurát és kalácsarcot ezer közül is felismerném, pedig Butler igazgató urat általában nem úgy látom, mint akinek épp egy sztriptíztáncosnő vonaglik az ölében. Párásnak tűnik a szemüvege, úgyhogy csak abban bízhatom, hogy nem lát ki mögüle. Ám sajnos leveszi megtörölgetni, nekem pedig elszáll minden reményem.

Felkapja a fejét, és úgy pislog, mint egy bagoly, aztán elsápad.

Mindjárt elhányom magam.

Mr. Butler gyakorlatilag a földre löki a nőt az öléből, és azonnal turkálni kezd a zsebében. Előhúzza a telefonját, és rögtön készít egy fotót. Nem jó hír. Gondolom, mielőtt kipenderít, kell neki valami, amit kitehet a faliújságra a suliban.

Próbálom eltakarni magam a karommal, és a függöny felé hátrálok. Lüktet a zene. Integetek az első sorban ülő vendégeknek, akik pofákat vágnak a korai távozásom miatt. Kár volt kedveskedni nekik. Hetvenkét cent és némi mogyoróhéj hever a lábaimnál.

Kegyetlen közönség.

Butler igazgató úr még akkor is a melleimet bámulja, amikor végre megtalálom a kiutat a vastag függönyön keresztül. Egyetlen szerencsém, hogy már csak egy hét van hátra a tanítási időből. Talán a nyári szünet alatt Mr. Butler elfelejti, hogy tangában és mellbimbótapaszban látott, és én is kiverem fejemből a főnököm erekciójának képét.

Vagy talán nem.

Szóval kiderült, hogy nem születtem sztriptíztáncosnőnek, úgyhogy már megint kénytelen vagyok az álláshirdetéseket bújni.

Mondjuk, a munkaadómmal a kirúgásom közben lefolytatott eszmecsere után már nemigen számíthatok semmiféle ajánlólevélre.

– Nézze, Addison, szerintem ez a munka nem magának való – állapította meg Girard Dupres, miután végignézte első és egyetlen fellépésemet.

Nem tudnám felidézni, hogy hányszor hallottam már ezt a mondatot életem során. Ha nem lennék ennyire pozitív szemléletű, akkor tuti, hogy ettől a kijelentéstől egyfolytában depresszió gyötörne.

Na mindegy, végül is Mr. Dupres volt az, aki alkalmazott... Egyébként úgy nézett ki, mint Tony Soprano – sötét, ritkulófélben lévő haj, apró szemek, szőrös ujjak, zsíros bőr. Nyilvánvalóan nem értett a sztriptíztáncosnőkhöz, különben soha nem vett volna fel engem.

Úgy döntök, megpróbálok minél csalódottabbnak tűnni az elbocsátás miatt, de a lelkem mélyén megnyugszom, hiszen az egzotikus tánc nem az én világom. Erőfeszítéseimet kénytelen vagyok sikeresnek nyilvánítani, amikor Mr. Dupres közli, hogy szívesen tökéletesítené a technikámat egy kis privát show keretében. Oké, tényleg azt gondolhatta, hogy összezuhantam, hiszen nehéz nem totál szerencsétlennek látszani, mikor az ember félmeztelenül és izzadtan próbál lefolytatni egy beszélgetést.

„Köszönöm, de nem!" – ez a válaszom Mr. Dupresnek, majd a backstage felé veszem az irányt, hogy összeszedjem a cuccaimat, és végre felöltözzek.

Elhatározom, hogy a jelmezt és az ostort megtartom, mert még jól jöhetnek. A kényelmetlen, fekete parókát azonban visszateszem a műanyag bábufejre, amelyről kölcsönvettem.

Kiszedem a sötétbarna szememet elfedő kék kontaktlencsét, és lemosom a sminket. Lófarokba kötöm sötétbarna hajam, belebújok a farmerembe és a Gap pólómba, majd felveszem a rózsaszín flip-flop papucsomat. Örülök, hogy újra láthatom az igazi Addison Holmest. Csak néhány percig próbáltam valaki más lenni, de az is bőven elég volt a felismeréshez: eléggé szeretem magam ahhoz, hogy inkább valami más módot találjak a pénzszerzésre.

Ezt a kis kitérőt pedig, úgy, ahogy van, elfelejtem, elvégre Mr. Butleren kívül senki nem tud róla.

Kinyitom a hatalmas fémajtót, amely az öltözőből a Foxy Lady mögötti sikátorba nyílik, és hunyorogni kezdek, ahogy hirtelen megcsap a napfény és a meleg. Felveszem az Oakley napszemüvegem, és keresni kezdem a slusszkulcsot a táskámban.

Ha magam elé nézek, nem pedig a táskám mélyére, akkor nem botlom meg abban a testben. Akkor valószínűleg nagy ívben elkerülöm, közben azon töprengve, hogy vajon miként lehet ennyire az öntudatlanságig lerészegedni már szombat délután! De nem ez történik. Ahogy lépek, a lábam egyenesen a bordája közé érkezik, ennek következtében térdre zuhanok.

– Jaj, a fenébe!

Válogatott szitokszavakat szórok, miközben elered a vérem. Szép lassan feltápászkodom, kinyújtom sajgó végtagjaimat. A farmerem mindkét térdén kiszakadt, a jobb lábfejem csupa vér.

– Mi a franc? – mormogom, miközben alaposabban szemügyre veszem a sérülést a lábfejemen. Nem látszik rajta semmiféle seb, ezért aztán megfordulok, hogy lássam, miben botlottam el.

A furcsa ívbe csavarodott test két parkoló autó között terül el. Az árnyék eltakarja, így nem látom pontosan, hogy miféle mészárlás okozhatott ennyi vért. Legalább azt már tudom, mitől véres a lábam. Viszont nem tehetek úgy, mintha csak egy részeg pasi fetrengene a földön, hiszen a vérvörös folt egyre csak terebélyesedik az ingén. Ugyanakkor, ha most felhívom a rendőrséget, és elmesélem, hogy épp most találtam meg az iskolaigazgatóm holttestét a parkolóban, akkor bizony lőttek annak a tervemnek, mely szerint a röpke kis kitérőm az egzotikus táncok világába örök titok marad.

Második fejezet

Miután vagy tíz percen át rémülten zihálok, szép lassan ráeszmélek, hogy Mr. Butler életét csakis egy nála jóval erősebb és gonoszabb személy olthatta ki. Én meg itt vagyok a város egyik legrosszabb hírű környékén, tök egyedül egy parkolóban, összegörnyedve, egy fonnyadó rododendronbokor mögött, a táskám pedig a földön hever. Íme, a tökéletes célpont egy gyilkos számára!

– Talán odabentről kellene hívnom a rendőrséget – szólalok meg a kihalt parkolóban olyan hangosan, ahogyan csak merek.

Idegesen körbenézek, nem bujkál-e a kocsik között egy késsel hadonászó, dühöngő őrült, majd rohanni kezdek a Foxy Lady bejárata felé. Közben a kezemet a táskámban tartom, hogy a dühöngő őrülttel elhitessem: veszélyes fegyvert rejtegetek. Például egy sokkolót vagy egy 9 mm-est. Bár még egyik sincs a birtokomban, nagyon komolyan fontolóra veszem, hogy ezen az áldatlan állapoton mihamarabb változtatni fogok.

– Bocsi, édeském. Ide kiskorúak nem jöhetnek be – veti oda a biztonsági őr.

Letolom a napszemüvegem az orrom hegyére, és a fekete óriásra meredek. A kitűzőjén az áll, „Larry", én azonban találóbbnak gondolnám a GigAnti nevet, mivel akkora a feje, mint egy bowlinggolyó, a bicepsze pedig mint azoké az erőművészeké, akik kamionokat húzogatnak.

Máskor biztos örülnék, ha valaki fiatalkorúnak néz. De nem most. Jelen pillanatban a legnőietlenebb helyeken folyik rólam patakokban a víz, és a gyomrom úgy viselkedik, mintha most szálltam volna le a ringlispílről. Miért hittem azt, hogy jó ötlet erre a pokoltanyára jönnöm?

– Be kell mennem – erősködöm, és próbálok beslisszolni a hústorony mellett. – Muszáj telefonálnom.

Sziklaszilárdan magasodik előttem. Néhányszor oldalba bököm a vállammal, hátha félreáll az útból, ő azonban nem mozdul. A vállam viszont kezd sajogni.

– Van egy fülke a túloldalon – mondja. Arca tökéletesen kifejezéstelen. Nyilvánvalóan hozzászokott már azokhoz a bosszantó nőkhöz, akik mindenáron be akarnak jutni, hogy megnézzék a Foxy Lady középkorú táncosainak lenyűgöző előadását.

– Ide figyeljen, alig fél órával ezelőtt még azon a színpadon vonaglottam. Még most is rajtam van a mellbimbótapasz, úgyhogy bizonyítani is tudom. Be kell jutnom, és hívnom kell a rendőrséget!

– Állj le, cukorfalat! Engem az sem érdekel, ha te vagy a szombat esti főfellépő! Innen senki nem fogja a rendőrséget hívni. Ha Mr. Dupres kicsit túl lelkes lett a műsorszámod után, azt lerendezzük magunk közt, de a zsaruknak nem szólunk. Talán elmehetnénk vacsorázni, hogy megbeszéljük a részleteket.

GigAnti mosolyog, két aranyfoga megcsillan a napfényben. Testen kívüli élményben lenne részem, ha az arcomhoz merne érni a húsos ujjaival.

Nincs más választásom. Azt teszem, amit minden nő tenne a helyemben, ha szembetalálná magát a halott igazgatójával és egy erőszakos kidobóemberrel. Nagy erővel tökön rúgom, majd nézem, ahogy eldől, mint egy kivágott vörösfenyő. Miközben berohanok a bárba, hallom, ahogy koppan a feje a padlón.

– Valaki azonnal hívja a rendőrséget! – kiáltom a pultosnak. – Holtan fekszik egy férfi a parkolóban.

– Nyugalom, hölgyem! Nem hiszem, hogy megölte Larryt. Egy tökön rúgás miatt még nem kell így odalenni.

– Tárcsázzon már! – sivítom. – És adjon egy Jack Danielst! Duplát.

Kellőképpen becsípek, mire megérkezik az első járőrkocsi. Amint Mr. Dupres fülébe jut, hogy úton vannak a zsaruk, kijön az irodájából, és felszólítja GigAntit, hogy tartson távol mindenkit a holttesttől a rendőrök érkezéséig. Ingyenitalokkal próbálja maradásra bírni a vendégeket, és minden délutános műszakos táncosnőtől ráadást követel. Hála az égnek, tőlem nem.

Miután végzett a vendégekkel, Mr. Dupres felém veszi az irányt, megragadja a karom és az italom, majd egy privát asztalhoz vezet.

– Ide hallgasson, Miss Holmes, most én beszélek! – jelenti ki, miközben leül velem szemben. – Nem először keveredünk ilyesmibe, de látom, magát nagyon felzaklatja az ügy.

Vállat vonok, és megiszom az italom maradékát. Elönti a meleg az egész testem, és nem igazán érdekel, hogy most ő beszél. Valószínűleg minél kevesebbet szólok, annál jobban jövök ki ebből az egészből. Végül is, ki hinne egy kisvárosi tanárnőnek, aki pont az igazgatója holttestébe botlik bele egy parkolóban, mégpedig egy olyan bár parkolójában, ahol néhány perccel korábban vetkőzőszámot mutatott be? Én biztos nem. Az ilyen sztorikat sosem hittem el.

A pultos letesz elém egy újabb italt. Hanyag mosollyal nyugtázom. Én aztán olcsón be tudok rúgni. Általában fél pohár bor is elég hozzá. Látom, hogy GigAnti visszatért, és épp két egyenruhással beszélget, akik lázasan jegyzetelnek. GigAnti megfordul, és mogorva pillantással rám mutat. A morcosság oka nyilvánvalóan az iménti jól irányzott tökön rúgás lehet. Feltételezem, hogy a hatalmas púp a homlokán sem tölti el a legnagyobb boldogsággal. Hangosan felnevetek, majd kénytelen vagyok Mr. Dupresbe is belerúgni egyet, miután a kezével matani kezd a combomon.

– Elég ebből, maga perverz! – Próbálom elhessegetni a kezét, azonban az italtól egyre homályosabban látok. – Ez mind a maga hibája. Azt hiszi, olyan könnyű engem felszedni, csak mert levetkőztem a színpadán? Hát nem. Történelemtanár vagyok, az ég szerelmére. A közösség megbecsült tagja. – A mondat végén hihetetlenül magasra viszem a hangsúlyt, csoda, hogy nem kezd vonyítani a környék összes kutyája. Részegnek borzasztó vagyok, és amikor pampogok, az még szörnyűbb.

– Nyugalom, tudok én tisztelettudó is lenni – feleli, és zavarodottan megütögeti a fejem, miközben potyognak a könnyeim. – Tudom, elsőre nem úgy tűnik, de ez a hely egész szép hasznot termel. Van egy remek házam, úszómedencével. Tetszene magának, nem igaz? – kérdezi, de én egyre eszelősebben zokogok. – Persze előbb el kéne válnom a feleségemtől, és csak azután költözhetne be.

Már épp meg akarom kérdezni, esetleg nyélbe tudja-e ütni a válást hatvan napon belül, és magára vállalja-e a nem elhanyagolható mennyiségű adósságomat, amikor egy férfit látok közelíteni. Már láttam a pasit korábban is, amikor bejött, és rövid beszélgetést folytatott GigAntival és a pultossal is. A gesztusaiból ítélve, meg mernék rá esküdni, hogy ő a zsaruk főnöke. Egy pillanatra megáll, hogy beszéljen a két rendőrrel, akik rögzítették GigAnti vallomását, majd felénk veszi az irányt.

Úgy közelít, mint egy méltóságteljes nagyvad. Bőre napbarnított, és mediterrán elődökre enged következtetni, haja szinte feketén csillog, és bár rövidre van vágva, a feje tetején így is göndörödik. Arcát szakáll borítja, és a gyűrődések a ruháján arról tanúskodnak, hogy hosszú és nehéz munkanapja van. Kikerüli a vendégeket és a hiányos öltözetben grasszáló pincérnőket, akik folyton az útjába állnak. Ahogy közelebb ér, alaposabban szemügyre veszem. Vonásai durvák, ahogy az a rendőrökre jellemző. Apám arca is pontosan ilyen maradt egészen