Koltai 80 - Filmeskönyv

By Gaál Ildikó

Még a Színművészeti Egyetem elsőéves dokumentumfilm-rendező hallgatója voltam, amikor az egyik tanárunk behozott az órára egy vadonatúj, frissen készült filmet. Azt mondta, nézzük meg, aztán beszélgessünk róla. Ez volt a Sose halunk meg, Koltai Róbert első rendezése. Egyetlen gondolat motoszkált akkor bennem, aminek aztán parázs vitát provokálva hangot is adtam az egyetemen: ennek a filmnek minden kockájából árad a szeretet.A filmet is, bennünket is megérlelt azóta az idő.Nem sejthettem, hogy pontosan 30 év múlva olyan könyvön fogok dolgozni, amely Koltai Róbert filmjeivel foglalkozik, és őt nem csak mint filmrendezőt, filmszínészt, hanem mint életem párját is kérdezem majd.A szubjektív kifejezés ily módon talán adja magát, a monográfiát pedig az magyarázza, hogy a könyv Koltai Róbert mintegy 15 filmjét és az elmúlt közel 30 évet öleli át.A könyvben mesélnek többek között:Bunyik Béla producer,Darvas Ferenc zeneszerző,Dés László zeneszerző, zenész,Grecsó Krisztián író,Kern András színművész,Miklós Mari vágó,Vámos Miklós író,Nógrádi Gábor író.A szerzőről:Gaál Ildikó vagyok, színházi rendező, rádiós műsorvezető, de legfőképpen kíváncsi ember. Érdeklődésem tárgya pedig a másik ember. Filmen, színházban, rádióban és a magánéletben is. Kapcsolódni szeretek. Érteni, érezni, létrehozni.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Nov 28, 2023
• ISBN: 9789635433858

Book preview

BorítóFilmeskönyv – Koltai 80

Interjúk, kritikák, emlékezések

Koltai Róbert filmrendezéseiről és filmszerepeiről

Írta, az interjúkat készítette és a könyvet összeállította:

Gaál Ildikó

athenaeum

© Gaál Ildikó, 2023

© Athenaeum Kiadó, 2023

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

A borítótervet Jakkel Rudolf fotójának felhasználásával Földi Andrea készítette

ISBN 978 963 543 385 8

Felelős kiadó: Dian Viktória

Felelős szerkesztő: Besze Barbara

Szerkesztette: Bedecs László

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Könyvterv: Pyber Anita

Elektronikus változat:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette: Ambrose Montanus

Bevezető

dekor

Az akkor még színművészeti főiskola elsőéves dokumentumfilm-rendező hallgatója voltam, amikor egyik tanárunk behozott az órára egy vadonatúj, frissen készült filmet. Azt mondta, nézzük meg, aztán beszélgessünk róla.

Ez volt a Sose halunk meg, Koltai Róbert első filmje.

Akkor még nem sejtettem, honnan is gondolhattam volna, hogy pontosan harminc év múlva, túl a film sokadik megnézésén, túl a belőle született musical színházi rendezésén, túl a Sose halok meg? Az első 75 című könyvön (és az azt követő másik kettőn), 2023-ban, nyár elején ülök majd a teraszon, mellettem két kutya és Lisa cica – aki azóta médiasztár lett, és saját rajongótábora van –, szóval mindezeken túl egy olyan könyvön fogok dolgozni, amely a Sose halunk meg című filmmel kezdődik, és ki tudja még, hol végződik, miközben Robi kikiabál a konyhából, hogy kérek-e kávét.

Igen ő, Robi. Vagyis Koltai Róbert, aki hét éve a párom, és aki éppolyan jól tudja, mint én, hogy nyáron hidegen iszom a kávét, mégis megmelegíti, mert szerinte úgy az igazi…

De mindebből harminc évvel ezelőtt persze még semmi sem látszott.

Mármint a kávéból, a teraszból, Lisa cicából meg Robiból.

Akkor egyetlen gondolat motoszkált bennem, aminek aztán parázs vitát provokálva hangot is adtam a főiskolán: az tudniillik, hogy ennek a filmnek minden kockájából árad a szeretet.

Mondom, harminc éve volt.

A filmet is, bennünket is megérlelt azóta az idő.

A szöveg, ami itt most született, „szubjektív monográfia".

A szubjektív kifejezést talán magyarázza a kávé és a többi fent említett tényező, a monográfia pedig, amely tizenöt filmet és több mint harminc évet ölel fel, lassan kirajzolódott.

Gaál Ildikó

dekor

Interjú Koltai Róberttel

Aki kérdezi: Gaál Ildikó

Gaál Ildikó: Robi, te filmrendezőnek tartod magad?

Koltai Róbert: Ha másvalaki kérdezné tőlem, hogy filmrendező vagyok-e vagy sem, és még azt is kérné, hogy röviden válaszoljak, akkor először csúnyán néznék rá, aztán azt válaszolnám, hogy természetesen nem. Nem vagyok filmrendező. Én színész vagyok, akinek úgy alakult a sorsa, hogy filmeket is rendezhetett.

A válasz fontosabbik része, hogy nem tudtam volna bármilyen filmet csinálni bármilyen témában, ahogy azt egy profi filmrendező tenné talán, csakis olyat, legalábbis kezdetben, amihez nagyon fontos személyes közöm volt. Persze komoly írói segítséggel, de a saját történeteim beépítésével készültek ezek a forgatókönyvek. Ugyanis addigra, mire a rendezés a közelembe jött, már játszottam filmen több fontos szerepet, és ez segített abban, hogy értsem, miképpen mesél el egy történetet a film műfaja.

Talán furcsa, de nekem a filmrendezés is egy szerep volt. Játék, ha úgy jobban tetszik. Persze nagyon komoly, élvezetes játék. Mert attól még senki nem lesz filmrendező, hogy el tud mesélni egy történetet, még attól sem, ha érdekesen. Azt, hogy egy érdekesen elmesélt történetből hogyan lesz érdekesen, jól összerakott film, nos, azt lassan tanultam meg.

Sok hónapos, sokéves munka egy-egy film előkészítése, amiben szerencsére soha nem hagytak magamra. És most mondom a legfontosabbat: a legfontosabb mindig a CSAPAT!

Ezt már gyerekkoromban megtanultam a sportvezető édesapámtól. Ő egy igazi „összehozó" ember volt, és ezt valahogy, egyáltalán nem tudatosan, eltanultam tőle. A filmrendező is csapatot hoz létre, közös célt talál, amivel azonosulni lehet, sőt kitűzi, hogy ha lehet, akkor az NB I-be is bejusson. Pont úgy, ahogy erről a Csocsó, avagy éljen május elseje! című filmben mesélünk. Hogy aztán mindez mire lesz elég, az már a szerencsén is múlik…

A csapatba beletartoznak a belső emberek, a színészek, akik közül magam is való vagyok, és az ugyanolyan fontos, vagy sokszor még fontosabb külsők, mint a producer és a többiek, a technikai művészek, az operatőr, a vágó és mások, akik mind egy célért dolgoznak, azért, hogy megszülessen a film, vagyis bejussunk az NB I-be.

És nem győzöm elégszer hangsúlyozni, ehhez nagyon fontos megtalálni a valóban megfelelő embereket, de nem szabad kompromisszumot kötni, mert annak aztán hosszú távú negatív következményei lesznek. És ha a csapat jó, akkor onnan már jólesik működtetni a dolgot, mert tudom, hogy ugyanazt akarjuk, legfeljebb a módszerben lehetnek különbségek.

A jó hangulat nem létfeltétel, de a lényemből fakadóan azért törekedtem rá, hogy ne érezzük rosszul magunkat a forgatás közben sem.

A filmben az a furcsa, hogy sokszor nem mutatja meg magát még a vágóasztalon sem. Sokáig rejtőzködik, és csak a moziban, sőt sokszor ott sem azonnal látszik, hogy mi is lett belőle. Mert a közönség emeli fel vagy ejti el.

Erre a legjobb példa az Ámbár tanár úr című filmem, amit nem sorolok a legjobban sikerült filmjeim közé, mégis arra, amit a sajtóvetítés alkalmával tapasztaltam, nem voltam felkészülve. Az valami dermesztő élmény volt. A vájtfülű újságírók el se mosolyodtak. Hidegrázós volt.

Ennek a filmnek a végén ugyanis alkalmaztunk egy különleges animációs technikát, amivel a stáblista kiírása alatt a képen felszáll egy repülő, amely viszi az olimpiai csapatot az olimpiára. Persze valójában a repülő ott maradt a földön, de az animációval meg a zenével teremtettünk a filmnek egy nagyon hangulatos befejezést, ami természetesen fontos része volt a történetnek. A sajtóvetítésen az újságírók meg sem várták a stáblistát, már csörtettek kifelé…

A reakció ellenére mi semmit nem változtattunk a filmen, nem is lett volna rá mód, mert másnap ugyanabban a moziban, a Puskinban, a szponzorok és a családtagjaik nézték a filmet egy előbemutató keretében. És az, amit ők láttak, bizony egy egészen másik film volt. Attól, hogy szerették, hogy kíváncsiak voltak rá. Vagyis ebben az esetben is igaz az, amit a színházban mindig mondok, hogy mit jelent nekem (és úgy tűnik, a filmnek is) a közönség.

Például Jordán Tamás barátom még három nappal korábban látta a nem teljesen kész filmet, és nem volt róla túl jó véleménnyel. Aztán itt volt ezen a vetítésen is, és a végén megkérdezte: „Te, ez ugyanaz a film volt?"

Neki is az kellett, hogy érezze, hogy ahol a közönség egyszerre lélegzik a filmmel, ott a film működik. „Ellenséges" közegben persze sokkal nehezebb…

Ez még ennél a filmnél is így volt, noha – hangsúlyozom – ez nem a legjobb filmem.

G. I.: Robi, esetedben ezek a mondatok mutatják a legjobban azt a látásmódot, ahogy egy színészből lett rendező nézi a filmkészítést. Annak a szeretetvágyával, aki a szeretetet a színpadról érzi, ha valóban van, vagy nem érzi, ha nincs, de akkor mindent, értsd MINDENT megtesz, hogy végül győztesen keveredjen ki a küzdelemből. A győzelem pedig nem más, mint a nézők nevetése, sírása, szeretete. Végső soron a létezés értelme a BOHÓC, a CLOWN számára. És akárhogy is, ez nagy titok, és csak kevesek sajátja. Ja, és igen könnyű a ráció mindentudása nevében letörni. Csak azt nem tudja a ráció, hogy ez a tudás és a belőle fakadó bizalom alapvetően törhetetlen…

K. R.: Szerethetők lettek a filmek, de mindig ott maradt bennem a kérdőjel. Azért az idő sok mindent megválaszol mégis. Előfordul mostanában, amikor ismétlik ezeket a filmeket, hogy régi kollégák hívnak fel, akik csak most, az ismétlést látják a televízióban. Fontos, hogy ott, mert azért azt tudjuk, hogy a tévében vetített film egész más, mint a moziélmény… Szóval felhívnak és gratulálnak, véleményt mondanak egy akár több tíz évvel ezelőtt készült film kapcsán. Valamit megmozdított bennük. Most. Túl az akkori negatív érzelmeken, akár féltékenységen, cinizmuson. Ennek adnak hangot. És ez nem kis dolog…

A Sose halunk meg, a Szamba, a Csocsó és a Világszám! című filmjeim azok, amelyek talán kiállva az idő próbáját is filmrendezésnek nevezhetők végül. De ez sem kevés.

Hogy mit tesz hozzá az egészhez a közönség? Szinte mindent. Az történik ugyanis, hogy a közönségből a színházi élmény, de az együttes filmnézés is, akaratlanul is közösséget teremt. Feltéve, ha tudunk nyújtani egy olyan indítást, amitől „bekapják a legyet".

Amikor az első mosolyok megjelennek, amikor a derű hangjai megszólalnak a nézőtéren, egyszerre együtt kezdenek lélegezni a vászonnal. És persze hatnak egymásra. Azt hiszem, ehhez, ennek megteremtéséhez van egy bizonyos érzékem.

Ezt akár filmrendezésnek is nevezhetjük.

A kritikáról azt gondolom, hogy a kritikusok azt veszik le azonnal, ami az én filmjeimet valóban elválasztja az igazán filmrendező óriásokétól. Így aztán nem is adtak neki esélyt. Az évtizedek azt azért bebizonyították, hogy az általam is jónak tartott négy filmemnek nem ártott az idő, sőt. Ma már sokan másképp vélekednek rólam, mint akkor…

G. I.: Tudod, az van, hogy a belőled áradó pozitív életszemlélet egyes megnyilvánulásaitól a magánéletben a „falra lehet mászni", például, amikor hozzád fordulnék vigaszért valami sérelem okán, mire te nem vigasztalni kezdesz, hanem megpróbálod megérteni, sőt megmagyarázni a sérelem okozójának indokait, pedig abban a pillanatban semmi nem érdekel kevésbé… Szóval mégis jó hinni abban, hogy ez a pozitív, mindenben a jót látó világlátás létezik, csak éppen fordítani kellene a szűrőn. És bizony gyakran nincs is más kapaszkodó, mint ez.

Élni segít. Élni segítesz.

K. R.: A rendezést nagyon tudja segíteni, ha olyan munkatársakat talál az ember, akik nem egy kötelező penzumot teljesítenek, hanem hozzáadják a saját életüknek mindenféle fontos és tehetséges részét, élményét.

A színészekkel mindig megtaláltam a hangot, Dés Laci és Miklós Mari pedig olyat tettek hozzá, amivel felemelték a filmet oda – ami azért az én erősségem is lett –, a szerethető, sokszor költői magasságokba.

A Sose halunk meg utáni filmek, a Szamba, a Csocsó, a Világszám! után azt hittem, hogy könnyebb lesz összehozni egy újat, vagy mondjuk, pénzt szerezni következőre. De egyáltalán nem lett az.

Nehéz kérdés az is, hogy mitől volt a Sose halunk meg és a másik három említett film annyira átütő, és az azt követők miért voltak kevésbé azok.

A miniszter félrelép minden szempontól külön történet, arról majd később.

Én magamnak úgy magyarázom, hogy talán nem volt bennük az az őserő, az a hatalmas közlésvágy, ami a Sose halunk meget jellemezte, már kevésbé voltam azonos a történettel talán, nem a saját nagy erejű, a magam életét a valóságban is meghatározó sztorit meséltem el például a Megy a gőzösben vagy az Ámbár tanár úrban. Előbbiben inkább csak a Bakterház iránti nosztalgiára alapoztunk. És hát nem volt benne Dés…

Helyes film lett az is, de nem tudott annyira ütni.

Az első filmek lényegében kibuggyantak belőlem.

De persze nehéz nemet mondani egy-egy felkérésre is… Így jött például a Patika-sorozat.

Ahhoz ragaszkodtam csak, hogy legyen benne Dés Laci. A fentiek tükrében talán ez érthető. Az ember mindig megpróbál maximumot nyújtani, a többi pedig titok…

Az, hogy játszottam is mindegyikben, nem könnyítette meg a dolgot, noha színészként azért mindig tudtam vele mit kezdeni. Ez a kettőslátás közelebb is hozta, meg el is távolította kicsit a feladatot, mert nagyon nehéz egyszerre kétfelől is alakhelyesnek maradni. A Sose halunk megnél ehhez komoly segítségem volt Jordán Tamás és Lukáts Andor. Ismertek engem és a történeteimet is, tudták pontosan, hogy mi az, amit szeretnék. Az eszközöket pedig együtt találtuk meg.

A bőrömön éreztem sokszor, hogy mit kell csinálni, és megbíztam a munkatársaimban, elfogadtam a jobbító megjegyzéseket, mert tudtam, hogy a közös ügyet szolgálják.

Dés pedig, aki nemcsak zeneszerző, hanem minden más is, valóban egyetemes tudás birtokosa, aki egy-egy zenével átlöki a filmet egy magasabb régióba, mellém állt, kijárt a forgatásokra, és csak néha szólt egy-egy szót, de attól úgy kerültek a helyükre a dolgok, mint a legjobb rendezők kezében.

Nagyon hálás vagyok neki érte, és az azóta is szoros barátságunkért.

Legyen most elég ennyi, aztán mesélek még a filmekről, amikor itt