A próféta és a hülye

By Jonas Jonasson

Svédország, nyárutó, 2011. Petra, a botcsinálta asztrofizikus kiszámolja, hogy a Föld atmoszférája még abban az évben, szeptember 21-én, pontosan 21:20-kor összeomlik. A végítélet napjának prófétája most együtt utazik egy lakókocsiban az élet dolgaiban kissé járatlan, de mesterien főző Johannal és Agnesszel, a lila hajú öreglánnyal, aki magas fokon kitanulta, hogyan lehet a neten pénzt keresni.Sietniük kell. Még a földi élet pusztulása előtt fel kell kutatniuk és felelősségre kell vonniuk azokat, akik az életüket megkeserítették. Útjuk Svédországból Dánián és Svájcon át Olaszországba vezet, ahol Johan bátyja beosztott diplomataként dolgozik. Közben összefutnak a világpolitika nagy alakítóival, és alaposan felforgatják a nemzetközi diplomáciai életet. Az utazás nem ér véget Rómában, és természetesen semmi sem úgy alakul, ahogy eltervezik...Új könyvében Jonas Jonasson ismét elemében van: elképesztő kalandokba sodorja szeretnivaló hőseit, és gondoskodik róla, hogy olvasói a nevetéstől könnyes szemmel szembesüljenek jelenkorunk történelmével.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789635432820

Book preview

Borító

Jonas Jonasson

A próféta és a hülye

Athenaeum

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Jonas Jonasson: Profeten och idioten

Bokförlaget Polaris, 2022

Copyright © Jonas Jonasson, 2022

Published by arrangement with Albatros Agency

Hungarian translation © Kúnos László, 2022

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978 963 543 282 0

Felelős kiadó: az Athenaeum Kiadó ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő: Koronczai-Fekete Viktória

Szerkesztette: Dian Viktória

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Borítóterv: Földi Andrea

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette: Ambrose Montanus

2011

Elbeszélésünk kezdetének időpontjában Barack Obama volt az Egyesült Államok elnöke, Pan Gimun az ENSZ főtitkára, Angela Merkelnek pedig még tíz éve volt hátra a tizenhatból, amit Németország kancellári székében töltött.

Oroszország akkori elnökének nevére ma már szinte senki nem emlékszik. Mindenki tudja viszont, hogy a kormányrudat az átmenetileg miniszterelnöki pozíciót betöltő Putyin tartotta a kezében.

Észak-Afrikán végigszáguldott az arab tavasz sok százezer ember részvételével, akiknek elegük lett a korrupcióból és a látszatdemokráciából – és akik azt hitték, hogy lehetséges a változás.

A Csendes-óceánban egy földrengés nyomán öt emelet magas hullám keletkezett, amely elárasztotta Japán partjait, és mindent lerombolt, ami az útjába került – beleértve a fukusimai atomerőművet is.

A néhányszáz millió néző előtt zajló Eurovíziós Dalfesztivált Azerbajdzsán nyerte meg. De hol volt ez a nézőszám ahhoz a kétmilliárdhoz képest, akik nem sokkal azelőtt az angol Vilmos herceg és Kate Middleton esküvői szertartását követték? Az USA eközben felkutatta és agyonlőtte Oszáma Bin Ládent, amit viszont egyetlen néző sem látott.

Az év folyamán fellángolt az örök határvita Thaiföld és Kambodzsa között, majd átmenetileg újra kihunyt. Svédországot a konzervatív párt vezetője, Reinfeldt miniszterelnök kormányozta, aki magáévá tette a baloldal legfontosabb jelszavait, és ezekkel egymásután két választást is megnyert.

Ugyanitt a diplomata pályára lépő Fredrik elutazott Rómába, és a sorsára hagyta félnótás kisöccsét, Johant. A mamájuk már régen meghalt, a papájuk pedig kéz a kézben andalgott a fiújával Montevideo tengerparti sétányain.

A félnótással kezdjük. De nem telik bele sok idő, és az egész világ belekeveredik a játékba. Obama, Pan Gimun és Putyin Oroszországa is.

Jó étvágyat.

Jonas Jonasson

Első rész

A világvége előtt

1. fejezet

2011 nyara

Johan kedves volt. Segítőkész. És mérsékelten tehetséges.

Sok mindent nem tudott. Például azt, hogy a bátyja nem a legjobb bátyó a világon.

Csak két évvel volt idősebb nála, de Johan úgy nézett föl rá, mintha az apja lett volna. Pedig apja egyiküknek sem volt.

Jobban mondva: volt. Csak eltűnt, mielőtt Johan megszületett volna. Aztán az évek során néha előkerült. Utoljára a mama temetésén jelent meg. A temetés utáni összejövetelen a fiainak ajándékozta Stockholm legelegánsabb utcájában lévő tizenkét és fél szobás lakását. Fredriknek azt mondta, büszke rá, Johannak azt mondta, reméli, egyszer még egyenesbe kerül.

És távozott.

A két testvér külsőleg hasonlított egymásra, de másban nem. Bátyó a papa nyomdokaiban járt, diplomáciai pályára készült, excellenciás úr szeretett volna lenni. Az öcskös levélkihordással próbálkozott, de beletört a bicskája.

Miközben az egyik szép haladást ért el a Külügyminisztérium diplomataképző kurzusán, a másik igyekezett rendben tartani a tizenkét és fél szobás lakást, mivel máshoz nemigen értett.

Esténként Fredrik fontos iratokkal a kezében belevetette magát a fülesfotelba a könyvtárszobában, megkérte Johant, hozzon neki egy pohár whiskyt, felmérte, mennyire éhes, és eldöntötte, mikorra legyen kész a vacsora.

– Negyed nyolc – mondta ilyenkor az öccsének. – De az tényleg negyed nyolc legyen. És most menj ki, és hagyj békén.

Johan úgy érezte, szükség van rá. Büszke volt, hogy hasznossá teheti magát. Úgy érezte, helyén van. Amennyire megterhelő volt számára néha a gondolkodás, annyira izgalmasnak tartotta, ha megízlelhet és megszagolhat valamit.

Fredrik ritkán volt elégedett az eredménnyel, lényegében soha. Miért is lett volna? Johan nem értett semmihez. Az idősebb testvérnek viszont erős oldala volt a konstruktív kritika.

– Ne tegyél ennyi oregánót a szószba, te hülye!

És nagyon odafigyelt az etikettre.

– Pinot noirt soha ne szolgálj fel a bordeaux-i poharában. Hányszor kell még ezt neked elmondanom?

Többször nem kellett. Johan a konyhát tekintette igazi munkahelyének tizenkét éves kora óta, amióta anyjuk megbetegedett, és többé nem kelt fel az ágyból. Anyjuk hat évvel ezután meghalt valamilyen betegségben, amelynek a latin nevét Johan soha nem tudta megjegyezni.

Fredrik kiszolgálása játéknak indult. És ugyanez a játék folytatódott még sokáig azután is, hogy felnőttek.

Fredrik a játékot „úr és szolga játéknak nevezte. Egyikük játszotta az urat, másikuk a szolgát. Ha a szolga nem engedelmeskedett kellő időben, vagy elfelejtette azt mondani, hogy „Igen, uram vagy „Nem, uram", akkor helyet cseréltek, és úgy folytatták a játékot.

Fredrik mindenben jobb volt, ennek az egynek a kivételével. Mindig elfelejtette, mit kell mondania, szinte soha nem játszotta a szolga szerepét. Johan viszont, amíg Fredrik el nem utazott külföldre, és nem állított mindent a feje tetejére – egy-egy percnyi kivételtől eltekintve – megszakítás nélkül játszotta tizenöt éven át a szolga szerepét.

– Nem bírlak legyőzni, egyszerűen jobb vagy nálam – mondta Fredrik. – Na, menj, vedd elő a két bőröndömet a gardróbból. Utána kivasalhatod az ingeimet, és bepakolhatod a zoknijaimat. De ne felejtsd el, hogy a bélszín már bent van a sütőben. Gorgonzolát beszéltünk meg, ugye? Kezdek éhes lenni.

– Igen, uram. Igen, uram. Nem, uram. És igen, uram.

Megfeledkezni a bélszínről? Micsoda beszéd! Az soha nem fordulhat elő. Csak a megfelelő hőmérsékletre kell ügyelni. Sütni 110 fokon, kivenni 50 fokos maghőmérsékletnél, pihentetni a tálban 54,5 fokon. És tizenegy perc múlva tálalni.

Fredrik diplomáciai pályájának első külföldi megbízatására készült. Bátyónak sok mindent el kellett intéznie elutazása előtt. Johant szorongással töltötte el a perspektíva, hogy egyedül marad a luxuslakásban a Strandvägen, de Fredriknek megesett rajta a szíve. Eladta a tizenkét és fél szobás lakást, és a pénzen vett egy lakókocsit az öccsének. A kocsinak különlegesen jól felszerelt konyhája volt, és Johan kapott hozzá egy bankkártyát is, amelynek 1-2-3-5 volt a PIN-kódja. Fredrik maga választotta a kódszámokat, „mert ezt még te sem tudod elfelejteni, mondta Johannak. „A bank nem ment bele abba, hogy 1-2-3-4 legyen.

– 1-2-3-4 – ismételte meg Johan.

– Hülye – mondta Fredrik. – 1-2-3-5. Ezt a néhány számot csak meg tudod jegyezni?

A kártyához tartozó számlára betett ötvenezer koronát, és azt mondta, Johannak ettől a naptól kezdve felnőtt életet kell élnie, és egyedül kell boldogulnia.

– Igen, uram – mondta Johan félve tekintve az ismeretlen jövőbe, de hálásan a segítségért.

Fredrik még abban is segített neki, hogy eladja a lakás berendezését, a Löwenhult család évszázadok óta gyűjtögetett tárgyait. A zongorát, a nyolc perzsaszőnyeget, a reneszánsz festményeket, az étkészletet, a komódokat, kristálycsillárokat, szekrényeket és tükröket. Az aukciós cég képviselője azt mondta, összességében „egészen unikális" az anyag, Johan hallotta a megjegyzést, de a nehéz szavak mindig fejfájást okoztak neki. Fredrik elmagyarázta, hogy ez azt jelenti, hogy a bevétel valószínűleg fedezi az ő római repülőjegyének az árát.

Ezzel nagyjából minden el is volt rendezve. Már csak annyi volt hátra, hogy Fredrik bátyó megértesse az öcskössel, hogyan kell bánni a lakókocsival. Johannak áramra lesz szüksége az akkuk feltöltéséhez, különben nem tud főzni. Léteznek ilyen telephelyek Stockholm környékén, Fredrik le is foglalt egy helyet Fisksätrában. Piszok sokba került, mondta Fredrik. Johan azzal hálálhatja meg neki a segítséget, hogy kiviszi őt a reptérre.

Nem jutottak volna messzire, ha a leendő diplomata a megfelelő pillanatban nem úgy dönt, hogy jobb, ha ő maga vezeti a kocsit. Johan ugyanis már két perce próbálgatta, hogyan kell a járművét kormányozni. Úgyhogy ő is jó ötletnek tartotta, ha helyet cserél a bátyjával. Az autóvezetés is bonyolult dolog, mint általában minden.

Kint az indulási terminál előtt Fredrik előbb röviden még elmagyarázott valamit, amit Johan nem értett, aztán azt mondta, hát akkor szevasz, minden jót, majd fogta a két bőröndjét, és eltűnt.

Johan, aki tudta magáról, hogy semmire sem jó, életében először magára maradt. Azzal kezdte új életét, hogy elhatározta, elmegy egyenesen Fisksätrába, és közben kitanulja, hogyan működik az autó. A sebességváltásról az autó maga gondoskodott, ez tehát nem jelentett nehézséget. És csak két pedálra kellett figyelni, nem háromra. Fog ez menni, ha vezetés közben nem kalandoznak el a gondolatai. És gondolkodásra most nincs szükség, gondolta.

Ebből kifolyólag a visszaúton Stockholmba az autópályán elfelejtett időben sávot váltani, és olyan kijáraton hajtott ki, ahol nem kellett volna. Váratlanul egy bevásárlóközpont parkolójában találta magát.

– Na, így is jó!

Ez a magyarázata, hogy a lakóautó végül teljesen feltöltött éléskamrával érkezett meg hosszú keresgélés után a várostól délre fekvő telephelyre.

Ahol a bérlet Fredrik szerint „piszok sokba került". Biztosan így volt, de Johan szemében a hely mégis olcsónak látszott. Nagyjából akkora lehetett, mint egy futballpálya. Fű helyett többnyire csupasz föld borította. Itt-ott oszlopok álltak ki a földből elektromos csatlakozókkal. Az egyik oszlopon egy nagy táblára volt fölírva, mi mindent nem szabad csinálni. Johannak nem sikerült elolvasnia, mert minden figyelmével arra koncentrált, hogy jó helyen álljon meg.

A telepen nem parkoltak járművek egyetlen lakókocsi kivételével, amely kissé távolabb, a lejtős domboldal szélénél állt. Johan arra gondolt, hogy ilyenkor, nyár közepén a kempingelők inkább az utakat járják.

Bár jobb lett volna, ha nem erre gondol. Hanem a gázra. És a hozzá tartozó pedálra. És a kormányra. Úgy kellett volna befordulnia, hogy nem megy tovább a másik lakókocsi felé. És fékeznie kellett volna.

De hát minden olyan nehezen ment. És a balszerencse, úgy is lehet mondani, már várt rá.

A magányos lakókocsi pontosan ott parkolt, ahol nem kellett volna parkolnia. És egyre közeledett feléje, holott meg sem mozdult. Johan rájött, hogy ez azért van, mert ő megy hozzá egyre közelebb.

A gázpedál és a fékpedál teljesen egyforma volt. A gáz volt a jobb oldalon, a fék a bal oldalon. De melyik is a jobb oldal? És a bal?

Miután sikeresen megtette a több kilométer hosszú utat a repülőtérről idáig, Johan számára e pillanatban hirtelen sürgős lett valami. A fékezés. Kiválasztotta az egyik pedált. Rosszul.

A kocsi ugrott egyet előre.

Újra választott a pedálok közül. Ezúttal helyesen.

Úgyhogy az ütközés nem lett túl erős. Kétségtelenül nekiment a telepen álló egyetlen lakókocsinak. De alig lökött rajta egy kicsit. A sajátját pedig sikerült megállítania.

A másik lakókocsi viszont gurulni kezdett. És a lejtős domboldalon egyre gyorsabban. Először csak egy métert gurult. Aztán kettőt. Ötöt. Összesen talán tízet, amíg egy magányos fa el nem állta az útját.

– Ez így nem lesz jó – mondta Johan.

Pedig jó volt.

2. fejezet

2011. augusztus 26., péntek.

Már csak tizenkét nap

A végítélet prófétanője kampót csavart a mennyezetbe. Sötéten látta a jövőt, kötelet kötött szorosan a nyakára.

Egyetlen teendője maradt, kirúgni maga alól a sámlit. Senki nem hallgatott rá, és már csak tizenkét nap volt hátra a világ pusztulásáig. Tizenkét nappal több vagy kevesebb, neki édesmindegy.

Újra és újra átszámolta. Azután még egyszer. Egy általános iskola felső tagozatában tanított, így kereste meg a pénzt lakbérre és élelmiszerre, miközben minden idejét az asztrofizikai kutatásainak szentelte. A gyerekeket, akiket tanított, a szükséges rossznak tekintette. Amikor az ítéletnapra vonatkozó számításait véglegesítette, kikérte a Királyi Tudományos Akadémia véleményét. Kilenc éven át dolgozott a hatvannégy lépésből álló egyenlet megoldásán, és szerette volna, ha igazolják számításai eredményét. Nem mintha szükség lett volna rá vagy változtathatott volna az eredményen. Csak azt szerette volna, ha elismerik.

Az Akadémia nem válaszolt az e-mailjére. Sem a postán feladott levelére. Amikor telefonált, addig kapcsolgatták ide-oda, amíg visszajutott hívása kiindulópontjára. Nem maradt más lehetősége, mint hogy előzetes egyeztetés nélkül személyesen menjen be, és találkozást próbáljon kieszközölni az Akadémia titkárával. Vagy a főtitkárral. Vagy bárkivel, a portás kivételével. Ennek az lett a következménye, hogy kihívták a rendőrséget, de azoknak nem volt idejük kijönni. A portás ezután a saját kezébe vette az ügy elintézését, maga kísérte le a látogatót a hosszú lépcsősoron egészen a kapuig, ahol éppen vagy két tucat egyetemi hallgató álldogált. Volt, aki rémülten nézte a betolakodó és a karját vasmarokkal szorító portás vonulását. Volt, aki csodálkozással. Ő maga leginkább a fölényesen mosolygó arcokra emlékezett. A sokféle diákban az volt a közös, hogy hamarosan mindnyájuknak meg kell halniuk.

Hiszen mindenki meg fog halni! Anélkül, hogy akár egyetlen teremtett lélek is megtudhatta volna azt, amit csak ő tudott.

Mi értelme van akkor az egésznek? Egyáltalán, lehet még bárminek bármiféle értelme?

A próféta kiszámolta, hány napot élt. Eddig összesen tizenegyezer-ötvenkét napot. Számára, ameddig csak vissza tud emlékezni, minden egyes nap csak szenvedést jelentett. Soha nem értette meg senki. Soha nem szerette senki. És ő maga vajon szeretett valaha valakit is a felső tagozatos Malte Magnussonon kívül? Aki olyan kedvesen tudott mosolyogni?

Kedvesen mosolygott rá. Mást lényegében nem kapott tőle. Talán még azt a távoli, homályos érzést, hogy akar tőle valamit, de nem mer közeledni hozzá.

Szerelmi történetnek nem valami erős.

Így telt el hat év. Azután még kilenc a számításokkal, amiknek most a végére ért. Az eredmény kétségbevonhatatlan. A próféta percre pontosan meg tudta mondani, mikor zuhan szét az atmoszféra. Az állását még csak fel se mondta. Egyszerűen nem ment be többé, biztos volt benne, hogy a diákjai nem bánták.

A lakbérfizetést is beszüntette. Nem spórolásból, hiszen mit kezdene a pénzzel, amikor minden jéggé fagy? Csak mert nem volt többé értelme.

De hamarabb kirakták a lakásból, mint ahogy számított rá, és ahhoz még túl hideg volt, hogy a szabadban töltse az éjszakákat. A lakókocsit egy hirdetésben találta. Látatlanban megvette, pedig nem lehetett vele közlekedni, nem volt levizsgáztatva.

Vizsgáztatás? Kit érdekel az ebben a helyzetben?, gondolta.

Lassan érlelődött benne a döntés. Még húsz nap. Megint egy pocsék nap. Tizenkilenc. Még egy pocsék nap. Tizennyolc…

Minek gyötörje magát a maradék időben? Ha maga vetne véget az egésznek, nem nyerne vele mégiscsak valamit? Nem cselezné ki vele valamiképp a világmindenséget?

A gondolat befészkelte magát a fejébe, és megnyugtatta. Megvásárolta a kampót, a kötelet és a sámlit. Már csak másodpercek választották el attól, hogy belépésével az örökkévalóságba megelőzzön mindenki mást.

Ekkor hirtelen megrázkódott a világ.

Először elszörnyedt. Tizenkét nappal elszámolta volna magát? Hogyan lehetséges ez?

A kampó kilazult, lehullott a mennyezetről, és beszánkázott a mosogató alá. A kocsi gurulni kezdett.

Nem, ez valami más.

A próféta elvesztette az egyensúlyát, lecsúszott a gyilkos eszköznek szánt sámliról, és elterült a saját puha díványán.

A lakókocsi még gurult pár másodpercig, aztán egy fa hirtelen megállította.

Feltápászkodott, és a közben félig kinyíló ajtóhoz botorkált. A kötéllel a nyakában.

A kocsija korábbi helyén most egy vele nagyjából egykorú férfi állt, mögötte pedig egy másik lakóautó.

– Mi folyik itt? – kérdezte. – Nyugodtan már föl se kötheti magát az ember?

Johan szabadkozott. Nem akart semmi bajt csinálni. Csak nagyon nehezen tudja megkülönböztetni a gázpedált a fékpedáltól. Nagyon közel vannak egymáshoz, nagyon hasonlóak, és még a színük is azonos.

– A színük? – kérdezte a lakókocsija előtt álló nő.

Soha nem gondolt rá, hogy egy gázpedálnak színe is van.

– Fel akarja kötni magát? – kérdezte Johan, miután felfogta, mit hallott.

A próféta azt felelte, hogy aki nem tud autót vezetni, az ebbe ne üsse bele az orrát.

– Vontassa vissza a kocsimat a helyére, hogy folytathassam, amit elkezdtem. Van kötele?

Johan tétova mozdulattal a nő nyakában lógó kötélre mutatott.

– Vontatókötele, hülye.

A férfit, aki nem tudott autót vezetni, megnyugtatta, hogy annak nevezik, aminek az imént nevezték. Mindenki hülyézte, amióta csak az eszét tudja. Hőn szeretett bátyja volt talán az első. De az is lehet, hogy az iskolában kezdődött. Vagy itt is, ott is. Fredrik kettővel felette járt. Épp a megfelelő helyzetben volt ahhoz, hogy előkészítse a terepet, és időben felhívja a figyelmet öcsikéje korlátoltságára. Csak hogy tudja a gyerek, hogy hol a helye. Meg hogy hány óra van.

Mint minden mást, Johan a halni készülő nő lakókocsijának visszavontatását is elügyetlenkedte. A vontatókötelet hozzáerősítették a két járműhöz, de ha valaki képtelen megkülönböztetni egymástól a gázt és a féket, az ne csodálkozzon, ha ennek következményei vannak.

A nő félreállt az útból, és megpróbálta irányítani a manővert.

– Óvatosan. Most adjon gázt. Nem, várjon egy kicsit. Lassabban. Szép lassan előre.

Túl sok volt az utasítás, és túl kevés a mozgástér. Johan erősen rálépett valamelyik pedálra. Aztán, mintegy kárpótlásként, még erősebben a másikra.

A kötél kioldódott. A lakókocsi, amely már felért a lejtő közepére, újra gurulni kezdett lefelé. Ezúttal azonban a satnya fa nem állta útját. Gurulását mintegy nyolcvan méter után egy sziklaszirt állította meg, amely a környezetétől eltérően nem adta meg magát tizenötezer évvel korábban a fölötte tornyosuló kilométer vastag jég nyomásának. Évezredek óta szilárdan állt a helyén teljesen haszontalanul. Egészen mostanáig, amikor is törmelékké zúzott egy amúgy is rozoga lakókocsit.

– Hoppá – mondta Johan.

Mi mást mondhatott volna?

A próféta szomorúan nézte utolsó lakóhelyét vagy lakóhelyének maradványait. Azután a bűnösre nézett.

– Ez volt az otthonom!

Johan valami jót is látott abban, ami történt.

– Amelyikben föl akarta kötni magát.

– Az nem ide tartozik. Az otthonomban azt csinálok, amit akarok.

A sokféleképpen tehetségtelen férfiú a lejtő alját nézte. Az egykori lakókocsi most inkább egy halom szemétnek látszott.

– Rendbe hozzuk?

Úgy érezte, ehhez ért.

– Nem látja, hogy néz ki? Az én lakókocsim nem rendbehozásra vár, hanem roncstelepre. Vagy temetkezési vállalkozóra!

Az utóbbiról eszébe jutott, mire készült.

– Nincs egy kampója a kocsijában? Ha van, kölcsönadná?

Johan önmagához képest is mindig le volt maradva.

– Hát persze, az a legkevesebb, amit…

A tantusz azonban már megindult lefelé.

– Minek kell az magának?

– Na, mit gondol?

A tantusz leesett.

– Most jut eszembe, nincs már több kampóm, mindet elhasználtam. Nem kínálhatnám meg inkább egy itallal?

A próféta beletörődött.

– Jó, de erős legyen.

– Egy pohár Domaine Billaud-Simon Chablis Tête d’Or? Jó évjáratból?

– Erős legyen, azt mondtam.

***

Amilyen lassú tudott lenni, ha gondolkodni kellett, Johan éppolyan gyors volt, ha eljött a cselekvés ideje. Mielőtt az ismeretlen nő visszasüllyedhetett volna lelkének legsötétebb bugyraiba, Johan felállított a kocsija mellett két kempingszéket, kockás terítővel letakart egy kempingasztalt, kitett rá két poharat, egy üveg Highland Park whiskyt, egy tányér ropogós baconba tekert, kecskesajttal töltött datolyát és mellé egy kis pörkölt és sós mandulát, amit tulajdonképpen útravalónak szánt Fredriknek, de amit bátyja fintorogva visszautasított.

– A whisky egyidős velem – mondta Johan, és töltött öngyilkosságra készülő vendége poharába.

– Akkor az érlelést befejezettnek nyilváníthatjuk – mondta a nő, és felkapta a poharát, mielőtt Johan magának is tölthetett volna.

– Hoppá – mondta Johan.

– Választékos a szókincse.

– Valóban?

Iróniában sem volt erősebb, mint autóvezetésben.

A próféta magához vette az üveget is, és teletöltötte a poharát. De most már óvatosabban bánt vele. Beleszürcsölt, és nem mondott semmit. Aztán folytatta a hallgatást, és újra ivott egy kicsit. Bekapott egy-két szem datolyát. Egy pillanatra úgy tűnt, jól érzi magát, vagy legalábbis nem rosszul. Johan elképzelni sem tudta, miért akarta megölni magát. Udvariasságból ő is lenyelt két nagy kortyot a Highland Parkból, és nem tudta kivonni magát a hatása alól. Talán ezért merte megkérdezni.

A nő már előtte járt egy egész pohárral. Talán ezért volt hajlandó válaszolni. De az is lehet, hogy csak magának akart számot adni a helyzetéről.

Akármi volt is az oka, ült a kempingszéken a lakóautók Stockholm környéki kietlen telephelyén, és beszélni kezdett. Először csak keveset. Aztán még egy kicsit. Azt mondta, mindig úgy érezte, nem olyan, mint a többiek. Mindig másnak érezte magát.

– Butának? – kérdezte Johan.

Hátha rokon lélekkel hozta össze a sors.

– Nem.

Az iskolában mindig jól teljesített, de nem voltak barátai. Csak a gondolatai osztották meg vele a társaságukat.

Johan arra gondolt, hogy neki sem voltak barátai, csak erre eddig még nem gondolt soha. Csak Fredrik osztotta meg vele a társaságát, ő gondolkodott helyette is.

A nő folytatta.

A felső tagozatban kezdte egyre jobban érteni a dolgokat. Tényleg más volt, mint a többiek. Miközben Victoriának, Malinnak és Mariának bejött a smink, a divatos cuccok, a titokban elszívott cigaretták, a vörösboros kóla, és gyerekekből tinik lettek, ő maradt a kötött kardigánjában. Talán ez volt az oka, de az is lehet, hogy a biológia, hogy a melle nem nőtt olyan nagyra, mint az osztálytársainak. Vagy csaltak. A gondolat felmerült benne, de nem törődött vele. Az ember által megfigyelhető univerzum átmérője kilencvenhárom milliárd fényév volt, és végtelenül sok milliárd fényévnyi űr létezett azon túl is. Ebből a szemszögből nézve nem tulajdonított különösebb jelentőséget két zacskó rizsnek egy olyan melltartóban, amire tulajdonképpen nincs is szükség.

– Rizsnek? – kérdezte Johan, és azon gondolkodott, vajon melyik fajta alkalmas erre.

A nő legfőbb társaságát a felsős éveiben a fizikakönyv, a matematikakönyv és a kórházakban szövődő szerelmekről szóló zsebkönyvek jelentették. Jobban tetszettek volna neki a fizikai szertárakban szövődő szerelmek, de ilyen könyveket nem talált.

– Én főleg filmeket néztem – mondta Johan.

Az órák közti szünetekben az osztályteremben ült a kardigánjában, és Victoria és Malin házi feladatát írta. Hálából kicsúfolták.

„Nincs még kész, te liba?"

A leendő próféta szabadkozott, amiért lassan halad, és azt mondta, nem biztos a tizenkettedik kérdésre adott válaszában.

„Az első tizenegyre, remélem, jól válaszoltál."

Victoria kitépte a kezéből a feladatlapot.

„Lassú vagy, és rusnya. Minek él az ilyen?"

A kérdés egzisztenciális dimenziójáról az ifjú Victoriának sejtelme sem volt. De a leendő prófétát szíven találta. Nem mert felpillantani, csak nézett egyenesen előre az öltözőszekrények hosszú sorára, és mintegy önmagának tette fel a kérdést:

„Igen, minek élünk egyáltalán? És kik vagyunk? Az univerzum végtelenül kicsi energiái."

Ez már több volt annál, amit Victoria és Malin el tudott viselni. Vagy Maria. Vagy bárki a többiek közül.

„Gyere, Vickan, szívjunk el közösen egy spanglit még az angolóra előtt. Kész ideg vagyok ettől a libától."

Johan rájött, hogy a Highland Park kellő mennyiségű utántöltésével fenntarthatja az elbeszélés folyamatosságát. Vajon hogy hívják a nőt?, tanakodott magában. Előbb-utóbb remélhetőleg kiderül.

– Kér még datolyát? Vagy egy kis pirított földimogyorót?

A nő nem válaszolt. Nagyobbat kortyolt a whiskyből, mint ahogy tervezte, és folytatta. Valami tényleg kikívánkozott belőle.

Mindenkinek vannak álmai. Még annak is, aki mindig kardigánban jár, fogszabályozót hord, és híján van mindenféle szociális kompetenciának. A nő álmának Malte volt a neve. Csinos fiú volt, abszolút csinos, de mindenekelőtt nagyon szelíd és kedves. Egyszer, amikor a nő leejtette a matematikakönyvét, felvette, és egy „tessék" kíséretében átnyújtotta neki. Egyszer pedig megérintette a vállát, és a szemébe nézett. És mosolygott.

Jelezni akart volna valamit? Hogy valami többről van szó? Talán közeledni próbált hozzá, de ő rémülten elkapta a tekintetét, és amikor összeszedte a bátorságát, és újra felnézett, a fiú már eltűnt.

Nem kellett volna megérintenie a vállát. Mégis megtette. Lehet, hogy a fiú ugyanolyan szégyenlős, mint ő? Mindez a kilencvenes években történt, amikor már a lányok is meghívhatták a fiúkat az iskolai bálokra éppúgy, ahogy a fiúk a lányokat. Lehet, hogy Malte is szeretné, csak nem meri megtenni? Malte az osztályban nem tartozott a legnépszerűbb fiúk közé, mert tanult, ugyanúgy, ahogy ő. Valami létrejött kettőjük között. Főként az órák alatt. Az érzés, hogy csak ők ketten vannak jelen. Négy pad választotta el őket egymástól, de mégis.

A leendő próféta lelkében vihar dúlt. Harcolt egymással az, aki lenni szeretett volna azzal, aki lett. Ami az ő világában azt jelentette, hogy vagy lebeg szabadon az univerzumban, vagy hagyja, hogy ellenállhatatlanul magába szippantsa egy fekete lyuk.

– A szerelem – mondta Johan, bár nem tudta biztosan, mit jelent.

Vett egy gumicukorból készült piros szívet a Broman cukrászdában. A szív masnival átkötött átlátszó kis dobozba volt csomagolva. Aranyzsinóron lógó kártya is tartozott hozzá. A kártyára ezt írta: „Eljössz velem a bálba?"

A csomag felkerült a szekrénye legfelső polcára. Várta, hogy tulajdonosa megfelelő alkalmat találjon az átadására. És összeszedje a bátorságát.

Egy napon aztán Malte feltűnt a folyosó túlsó végén néhány osztálytársa társaságában. Kicsit oldalt állt, mintha nem tartozna egészen hozzájuk. Vajon feléje pillantott néhányszor, amikor a többiek nem látták?

Mi volna, ha a kis csoport szétoszlana, és Malte pár másodpercre egyedül maradna? Ő pedig gyorsan cselekedne. Vagy, ami még jobb volna, Malte cselekedne gyorsan.

Annyira belemerült a kínálkozó helyzet elképzelésébe, hogy nem vette észre a másik oldalról közeledő Victoriát.

„Na, mi van, csak nem a srácokat stírolod? Ezek szerint nem csak a könyvek izgatnak föl?"

Victoria gúnyosan felnevetett. És észrevette a szívet! Lekapta a polcról. Kinyitotta a dobozt. Kivette belőle – és bekapta, kicsit megrágta, és lenyelte.

Ennél nagyobb bűnt az emberiség ellen nem követhetett volna el.

A fiúk eltűntek a folyosóról. Malte ott maradt. Megint idenézett volna? Őrá? Vagy Victoriára? Akinek a szájában még ott volt a piros szív?

Malte eloldalgott. A szívből nem maradt semmi. Az alkalomból sem.

Johan nem volt biztos benne, hogy az ismeretlen nőnek szüksége van-e még további üzemanyagra. Szomorúnak látszott. Nehogy már megint a kampót akarja kölcsönkérni tőle.

– És aztán mi történt? – kérdezte óvatosan.

– Töltsön – felelte a nő.

Azután az történt, hogy a nő hagyta, hogy a fekete lyuk beszippantsa. Teljesen elmerült a fizikában, az elkövetkező években egyetlen pillanatra bukkant csak fel belőle: amikor bizonyos térfogatváltozások miatt új kardigán vásárlására kényszerült.

Professzor szeretett volna lenni, esetleg a Királyi Tudományos Akadémia tagja, de emelkedése a tanári pályán megállt az általános iskola felső tagozatánál. Kétségtelenül fizika szakon.

A munka elviselhető lett volna, ha nincs ott az a sok diák. Számára az iskolában a diákok jelentették a legfőbb rosszat. Nem akartak sem figyelni, sem tanulni.

Annak idején persze Johan is volt diák. Mivel tudta, hogy semmit nem tud megtanulni, nem erőltette a figyelést sem. Csak időpocsékolás volna. Inkább ült a padjában, és gondolatban ételrecepteket komponált.

Így aztán nem is úgy gondolt magára, mint aki megkeseríti a tanárjai életét, jóllehet egyszer még az osztályfőnökének is sikerült ugyanazzal a jelzővel illetnie, amit vele kapcsolatban mindenki más is használt. Akkor történt, amikor egyszer kihívta a táblához, és megkérte, írja fel betűzve azt a szót, hogy bicikli, ő pedig azt írta fel, hogy m-o-p-e-d. Arra gondolt, hogy az gyorsabb, mint a bicikli, és ha el akar jutni valahova az ember, jobban megfelel a célnak. A feladatot kétségtelenül félreértette, amit az osztályfőnöke csak egy sóhajjal nyugtázott: „Menj a helyedre, te hülye."

– Ha visszagondolok az iskolára – mondta Johan –, én is a reménytelen esetek közé tartoztam. Legtöbbször.

A próféta mélyen a gondolataiba merült, talán meg se hallotta, amit Johan mondott. Inkább folytatta a történetét.

Majdnem egy évtizeden át minden szabadidejét és – ha megtehette – a munkaidejének egy részét is a saját kutatásának szentelte. Ami egy egyszerű hipotézissel kezdődött, majd hipotézisvizsgálattal folytatódott.

– Most olyan kifejezéseket használ, amelyekkel, hogy úgy mondjam, hadilábon állok – szólt közbe Johan.

Lényegében arról van szó, magyarázta a próféta, hogy az atmoszféra a közeljövőben összeomlik.

– A micsoda?

– Az atmoszféra. Összeomlik, eltűnik és a hőmérséklet mínusz 273,15 fok lesz. Egy másodperc alatt.

– Hol?

– Mindenhol.

– Bent a házakban is?

– Mit mondott, minek szokták nevezni?

Johan megpróbálta elképzelni, milyen magas, pontosabban milyen alacsony hőmérsékletet jelent a mínusz 273,15 fok.

– És ez mikor történik meg?

– A következő hét szerdáján, 21:20-kor. Plusz-mínusz egy-két perc. Nehéz meghatározni, hogyan aránylik egymáshoz a légellenállás