Partiharcok

By Gábor Benkő

Rudi mindössze 18 éves volt, amikor dolgozni kezdett a fővárosi éjszakában. Egy menő belvárosi diszkó pohárszedőjeként alig tízezer forint volt a fizetése. Az évek során azonban egyre feljebb került a ranglétrán, s mire észbe kapott, a budapesti alvilág egyik kulcsfigurájának, az éjszaka császárának is nevezett Tolnai Tamás legbelsőbb körében találta magát. A politikusokat és rendőröket a kezében tartó, üzleti riválisait brutális módszerekkel megsemmisítő főnökre apaként nézett fel, mellette érett férfivá. Neki köszönhette az ekkor már másfélmilliós havi bérét, a 80 százalékos tisztaságú kokaint, a glammodelleknek álcázott prostituáltak és gengszterek társaságát, meg egy 38-as kaliberű Smith & Wessont. Rudi vakon követte főnökét a törvénytelenség útján. Bár idővel sejtette, a vesztébe rohan, csak akkor mert szembeszállni vele, amikor kis híján halálra késelték. De ekkor már ahhoz is volt elég bátorsága, hogy saját szabadságáért cserébe elárulja valamikor eszményképét, az éjszaka császárát.
Igaz történet alapján.

• Language: Magyar
• Publisher: Twister Media Kft.
• Release date: May 31, 2016
• ISBN: 9786158010337

Book preview

cover.jpg

Benkő Gábor

PARTIHARCOK

Az éjszaka császárának tündöklése és bukása

Igaz történet alapján

img1.jpg

Benkő Gábor: Partiharcok – Az éjszaka császárának tündöklése és bukása

Copyright © Benkő Gábor, TWISTER MEDIA Kft., 2014

Kiadja a TWISTER MEDIA Kft.

1184 Budapest, Építő utca 13/C

Postacím: 1680 Budapest, Pf.: 43.

[e-mail]

www.twistermedia.hu

Felelős kiadó: Értékes Christos

Szerkesztő: Szalai István

Műszaki szerkesztő: Tóth András László

Lektor: Dobos Attila

Korrektor: Kótai Kata

Borítóterv: Cristina Grosan

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

ISBN 978-615-80103-3-7

Fábiónak, noha 9 évesen még kicsi ehhez a történethez, tudom, hamarosan elveszíti gyermeki naivitását. S amint ez bekövetkezik, akkor kell majd megfogadnia tanácsomat, hogy a tanulságokkal éljen, és maradjon mindig a helyes úton.

„Élvezte, hogy gengszter, és baszott rá, hogy tudják róla."

(SAM ROTHSTEIN, CASINO)

„– Az én fejemet akarod, mi?! Kiirtjuk az egész klánodat, te! Meztelenül rákötlek a haverod Ladájára, és bevontatlak a Józsefvárosba fényes nappal. Fellógatlak a Kálvária tér kellős közepén, te féreg!

Fostos Pajának se kellett több.

– Most elszabadul a pokol! – szólalt meg apokaliptikus hangon, és mintha egy gerelyvető lenne az olimpián, hajításra készülve felemelte a lándzsáját. Mögöttünk azonnal kapcsoltak a mieink. Elővették a pisztolyokat, puskákat, és felhúzták őket. Másodpercekig hallatszottak a kattanások, ahogy élesítették a fegyvereket. Én is kirántottam a Smith & Wessont, és ráfogtam Fostosra.

– Tedd le azt a lándzsát, Fostos, az isten szerelmére! – kiáltottam. – Ne provokálj minket! Azt akarod, hogy vér folyjon? Mert folyni fog, azt garantálom, és nem szeretném több liter cigány vérrel elárasztani a szigetet!

– Ha harc lesz, azt nem mi fogjuk elveszíteni, Rudi. A spanod megsértett. Meg kell halnia. Nem érdekelsz se te, se a Tolnai. Az sem, ha utána bevonultok a nyolcba, de ezt a csávót kinyírom, baszd meg!"

1

Tízévesen elhatároztam, hogy buszvezető leszek.

Amikor odahaza előálltam ezzel, apám csak annyit mondott: hülye vagy, fiam, majd adott egy tockost. Másnap hatalmas lelkesedéssel jelentettem ki, hogy Michael Jordan akarok lenni, mire a fater visszazavart a szobámba, hogy pakoljam el a legót.

Ezek után vártam két napot, majd este a vacsoránál benyögtem, hogy tulajdonképpen rapsztár is lehetnék. Azzal érveltem, hogy ilyen úgysincs nálunk a faluban. Még a nevemet is kitaláltam: Rap Rudi, de erre az öregem már nem reagált semmit, anyám pedig rám szólt, hogy igyam inkább a kakaómat, mert ki fog hűlni.

Az őseim seggfejek voltak. Nem sok figyelmet kaptam tőlük, az biztos. Valószínűleg fel sem tűnt volna nekik, ha egyszer nem megyek haza suli után. Egy darabig még igyekeztem, hogy megfeleljek a soha még csak ki sem mondott elvárásaiknak, hogy észrevegyenek végre, de amikor hatodikos koromban, a tanév vége felé apám megkérdezte, hogy jövőre ugye már felsős leszek, akkor azért beláttam: hiába minden.

Néha azon morfondíroztam, vajon apám tudja-e a nevemet. Soha nem szólított ugyanis Rudinak, mindig csak úgy hívott: Töki.

Anyámról sem tudok sokkal több jót mesélni. Igazság szerint rá is haragudtam, és haragszom ma is, amiért nem szült még egy gyereket, egy tesót, akivel ki tudok menni a kertbe focizni, és akivel birkózni lehet a kanapén. S mivel ők nem foglalkoztak velem, rengeteget unatkoztam. Márpedig egy unatkozó gyereknél nincs elviselhetetlenebb, mert ha nincs mit csinálnia, akkor saját maga veszi kézbe a dolgokat.

Én is ilyen voltam. Kézbe vettem a dolgokat. Például a szomszéd Marika néni mellét. Hiába volt már nyugdíjas, a maga hatvan-egynéhány évével még a fiatalabbak nők közé tartozott a faluban. Férje sem volt, unatkoztam is, hát gondoltam, abból nagy baj nem lehet, ha épp csak megérintem a bal csöcsét, miközben nagy rössel porolja a szőnyeget a kertben. De Marika néni nem volt nyitott a dologra, rögtön szaladt anyámhoz panaszkodni, hogy milyen neveletlen kölyök vagyok, és ha még egyszer meglát a háza körül ólálkodni, agyoncsap. Marika nénit és a bal mellét innentől kezdve kerültem, anyám pedig arra kért, hogy legközelebb próbálkozzak a korombeli lányoknál. Csakhogy azok nem nagyon voltak a faluban.

Na, igen, a falu. Egy Csongrád megyei kistelepülésen éltünk, nem messze Szentestől. Egyszerű kis házunk volt, konyhakerttel, kutyaóllal, kerti csappal meg néhány vakondtúrással. Az utcánkban jórészt nyugdíjasok laktak, akik persze lekötötték egymás figyelmét a pletykáikkal meg a folytonos panaszkodásukkal, hogy nem használ a vérnyomáscsökkentő meg a csontritkulás elleni gyógyszer, de engem kifejezetten bosszantott, ha bicajozás közben megállítottak azzal, hogy: „Na, mi újság az iskolában, kisapám?, meg: „Mi leszel, ha nagy leszel? Oké, ők legalább érdeklődtek, vagy legalábbis úgy csináltak, mintha valóban kíváncsiak lennének arra, hogy hányas lett magyarból a dolgozatom.

Rólunk nem lehetett volna megalkotni az ideális családmodellt, és ezt az is bizonyítja, hogy szüleim házasságát folytonos pitiáner veszekedések mérgezték. Olyanokon kaptak össze, hogy a fater anyám kérése ellenére miért felejti el felvenni videóra a Dallast, vagy hogy a hétvégi Fradi-meccsre miért nincs behűtve apa Kőbányai világosa.

Ha jobban belegondolok, nem csodálom, hogy ezek után már nem maradt erejük velem leckét írni, vagy játszani egy nyomorult puzzle-t. Apám postás volt, és egy rozsdás kempingbiciklivel hordta a leveleket a környéken, anyám meg maszek varrónőként dolgozott otthon, és hát a maguk életével sem voltak megelégedve. Ennek akadtak egészen látványos jelei is. Egyszer például esküvőre voltunk hivatalosak, valami menő tóparti helyszínen. Kétszáz embert hívtak meg a lagzira, ahol jobbnál jobb ételeket szolgáltak fel vacsorára, a friss házasok sportkocsin érkeztek, a meglepetés sztárvendég pedig maga Soltész Rezső volt. Amikor hazaértünk, anyám első dolga volt, hogy leszedte a tévé tetejéről a tanácsi esküvőjükről készült képet, és egy cipősdobozban felvitte a padlásra.

Apám meg folyton egy utazási prospektussal ment a budira, de nemhogy Görögországba nem vitt el nyaralni soha, még egy balatoni SZOT-üdülőbe sem jutottunk el. S mivel felfújhatós medencét sem vettek anyámék, hiába kértem őket, nyáron a negyvenfokos melegben be kellett érnem azzal, hogy a cseresznyefa alatt hokedlin ülve áztattam a lábamat egy hideg vízzel teli lavórban. Ennyi.

Fateromék a kilencvenes évek közepére már lemondtak álmaik megvalósításáról, és nagyjából beletörődtek abba, hogy kispolgári életvitelük visszafordíthatatlanul konzerválódott, amiért jórészt egymást meg az elrontott rendszerváltást okolták.

Nem sok mindent tudtam a világról, de a megfáradt nyugdíjasoknak, na meg szüleimnek köszönhetően hamar eldöntöttem: nem fogok ebben a faluban megrohadni, és tíz év múlva apám kollégájaként gürizni a postán. Azt is tudtam, ha ő nem akarja, hogy buszsofőr, Jordan vagy rapsztár legyek, akkor találok magamnak majd valami más munkát, olyat, amivel több pénzt fogok keresni, mint ő a levélkihordással. Egyszerűen nem akartam a szüleimre hasonlítani. Persze még nem volt ötletem, miként kerülhetném el az ő sorsukat, és hogyan törjek ki ebből a nihilből, ám abban eltökélt voltam, hogy az első adandó alkalommal lelépek otthonról, lesz, ami lesz.

Bár később a diszkókban éltem az életemet, tiniként nem voltam egy kimondott partiarc.

Az osztálytársaimmal időnként elmentünk kocsmázni, ahol dobáltuk az aprót a zenegépbe, és dartsoztunk. A csúcsot az jelentette, amikor falunapon eljött fellépni az Ámokfutók vagy a Happy Gang, mi meg ott csápoltunk nekik, mint a hülyegyerekek. És azok is voltunk. Hülyegyerekek. Vidéki suttyók susogós tréningben, kínai sportcipőben, kinyúlt pólóban. Halványlila gőzünk sem volt arról, hogy miközben mi boroskólával rajoskodunk Csongrádban, addig a korunkbeli budapesti srácok hétvégente belebújtak a Buffalójukba vagy a Reebok cipőjükbe, felvették a menő farmert, betoltak valami partidrogot, és elmentek egy diszkóba szeletelni.

Óriásit fordult velem a világ, amikor a vakszerencsének köszönhetően szinte még gyerekként belecsöppentem ebbe az általam addig ismeretlen világba, a fővárosi éjszakai életbe. Ehhez csak annyi kellett, hogy kirúgjanak a suliból.

A harmadik év végén történt ez a kis malőr a gimiben, ami megváltoztatott mindent.

Mindig is szerettem a határokat feszegetni az iskolában, sokszor rezgett a léc, de egészen idáig kettesekkel, időnként hármasokkal azért szépen lépkedtem egyik évfolyamból a másikba, és az évek alatt csupán néhány osztályfőnöki intőt szedtem össze. Most viszont tényleg elvetettem a sulykot azzal, hogy a matektanárt, Tiringert elküldtem az anyjába a kollégái előtt.

Egész tavasszal a kettesért güriztem nála, és reméltem, hogy meg is adja, de nem kegyelmezett, megbuktatott. Azzal indokolta, hogy inkább most ismételjek évet, de ezt nem tudtam elfogadni. Bizonyítványosztás után berontottam a tanáriba, és kiadtam magamból az indulataimat.

– Elmész te a kurva anyádba, Tiri geci! – tegeztem le szemrebbenés nélkül Tiringert, aki meg sem tudott mukkanni, viszont az idegességtől remegni kezdett az arcizma. A jelenetet végignéző igazgató azonnal közbelépett, és berángatott az irodájába. Nem sokat teketóriázott, közölte, hogy eddig is a bögyében voltam, de ezzel végleg betelt a pohár.

– Az én iskolámban te nem fogsz érettségizni. Sőt arról is kezeskedem, hogy nemcsak Szentesen, de a megyében sem találsz majd olyan intézményt, amelyik átvesz. Ki vagy rúgva, fiam – közölte higgadtan. Ez a mondat visszazökkentett a valóságba. Hirtelen rájöttem, hogy mit is tettem. Arra gondoltam, most aztán tényleg nem marad más számomra, csak a posta. Teljesen össze voltam zavarodva, miközben hazafelé zötykölődtem a távolsági busszal. Nem tudtam, hogyan fogom otthon elmondani, hogy az év utolsó napján megbuktattak matekból, és még ki is csaptak. Nem mintha a szentesi gimnáziumot sirattam volna vagy az osztálytársaimat, nem. Miattuk egy pillanatig sem fájt a szívem, és valójában a szüleim haragjától sem tartottam. Egyszerűen csak ürességet éreztem, mint akinek kihúzták a lába alól a talajt.

Megvártam a hétvégét a nagy bejelentéssel. Anyámékat a szokásos esti römijátszmájukból zökkentettem ki.

– Megbuktam – közöltem nyersen, és mielőtt bármit is reagálhattak volna, hozzátettem: – Ja, és kirúgtak a suliból.

– Mi van? – fortyant fel anyám, apám meg visszaköpte a sört a korsójába, majd prüszkölni kezdett, mint aki mindjárt megfullad.

– Megbuktam, és kirúgtak – ismételtem meg, majd nem várva a kérdéseket, elmeséltem, mi történt. Kicsit persze színeztem a dolgot, azt elhallgattam, hogy a tanáriban anyáztam a Tiringert, ehelyett csak annyit mondtam, hogy eléggé összevesztünk, aminek az lett a vége, hogy az igazgató eltanácsolt.

A szüleim egymás szavába vágva mondták a litániát, amire már fel voltam készülve.

– Hogy lehetsz ilyen hülye? Nem elég, hogy megvágnak, még ki is rúgatod magad! A végén még a nyakunkon maradsz – vázolta apám a mindannyiunk számára legrosszabb forgatókönyvet, amit természetesen ők is, én is el akartunk kerülni.

A kezdeti sokkból lassan ocsúdtak fel. Apám feje még egy órával később is vörös volt. Nem tudtam eldönteni, hogy a dühtől vagy a sörtől, de látszott rajta, hogy padlón van az öreg. Nem mintha nagy reményeket fűzött volna hozzám, de most először mégiscsak valamiféle felelősséget érezhetett irántam.

Végül anyám így szólt:

– Beszélek a Bélussal – sóhajtott, majd bement a hálószobába sírni. Én viszont megkönnyebbültem. Bélus ugyanis Budapesten élt, és ez a körülmény fölöttébb izgatottá tett, hiszen azt jelentette, hogy anyám a fővárosban szándékozik nekem iskolát találni.

2

Bélus, anyám öccse, ritka vendég volt nálunk. Évente talán ha egyszer vette a fáradságot, hogy meglátogasson minket, de ilyenkor sem maradt sokáig. Nem bírta a vidéki fílinget, ebben alighanem rá hasonlítottam. Béla a negyvenes évei elején járt, évek óta a fővárosban dolgozott géplakatosként, s magunk között szólva, szellemileg egy felmosórongy szintjén volt. Anyám valamiért mégis bízott benne, és azt gondolta, környezetváltozásra van szükségem, nála pedig jó helyen leszek.

Számomra megdöbbentő módon az újpesti Bojtorján Utcai Gimnáziumba különösebb teketória nélkül átvettek. Egy feltételt szabtak csupán, mégpedig, hogy nem fogok pótvizsgázni, hanem egyből évet ismétlek. Gondolkodás nélkül rábólintottam az ajánlatra, hiszen a lényeg az volt, hogy folytathassam a gimnáziumi tanulmányaimat, ráadásul itt valamiért az sem zavarta az igazgatónőt, hogy kiraktak az előző iskolámból, és ide afféle menekültként jelentkeztem.

Anyám megbeszélte Bélával, hogy nála lakhatok a tanévben, s mivel szerencsére a Bojtorján közel volt hozzá, nem kellett kollégiumot keresni. A rezsibe beszálltunk, lakbért pedig nem kért, mégiscsak az unokaöccse voltam. Tulajdonképpen egész jól fogadta, hogy a tanévben nála fogok dekkolni, még azt is megígérte anyámnak, hogy rajtam tartja a szemét.

– Nem hagyom, hogy linkeskedjen a srác, ne aggódjatok – vigyorgott, amikor augusztus végén egy kora reggeli órán hatalmas bőrönddel a kezemben, meg két táskával a szemem alatt beállítottunk hozzá anyámmal meg apámmal. Béla szó szerint betuszkolt a lakásába, és azt mondta, érezzem otthon magam. Nem mondtam ki hangosan, de arra gondoltam, már most jobban érzem magam, mint otthon bármikor, hiszen Pesten voltam, távol a falutól és a szülői háztól.

– Jaj, Bélus, nagyon köszönjük, hogy segítesz nekünk, nélküled nem is tudom, mi lett volna ezzel a gyerekkel – hálálkodott anyám, velem pedig megígértette, hogy legalább kéthetente hazamegyek hétvégére.

– Persze, anya. Most már tényleg nem fogom elhülyéskedni a tanulást. Tudom, hogy le kell érettségiznem, mert a jövőm múlik ezen. De most induljatok nyugodtan, hosszú az út hazafelé. Óvatosan vezess, apa! – mondtam kedvesen, miközben toporogtam az előszobában, várva, hogy végre felvegyék a cipőjüket, és eltűnjenek. Apám egészen idáig egy szót sem szólt, az ajtóból azonban visszafordult. Rám nézett, így szólt:

– Vigyázz magadra, Töki! Viselkedj rendesen! – sóhajtott, és láttam rajta, hogy tényleg komolyan gondolja. Egy keveset hezitált, megöleljen-e búcsúzóul, de végül néhány másodperc után sarkon fordult, és inkább megnyomta a lift hívógombját.

Béla egy tízemeletes panelban lakott Újpesten. Kétszobás lakásában a kisebbikbe kvártélyozott be. A szobám bútorzata puritán volt, de a célnak megfelelt. Heverő, íróasztal, szék meg egy rozoga szekrény. Másra nem is volt szükségem. A zsebpénzem szerény volt, ekkor még extrákra nem tellett, de nem bántam, mert eleinte bőven beértem azzal, hogy alig tizennyolc esztendősen Pest egyik lepukkant külvárosában, a régi iparvárosi jellegét még mindig őrző negyedik kerületben lehetek, egy léhűtő rokon „felügyelete" alatt, távol a szüleimtől. Számomra az Újpesti Áruház ekkor még olyan volt, mint a gazdagoknak a londoni Harrods, a metró meg ugyanazt az élményt nyújtotta, mint a franciáknak a TGV-vasút.

Szóval Béla nem volt az a kimondott őrmestertípus. Különösebben nem érdekelte, hogy mit csinálok suli után. Neki az volt a fontos, hogy odaadjam a rezsipénzt, és ne egyem meg előle a hűtő tartalmát. Bélát hétköznap alig láttam, mert munka után általában elment a melós haverjaival sörözni, biliárdozni vagy kurvázni a rákospalotai szemétégetőhöz, szóval szabadságomat, önállóságomat senki és semmi nem korlátozta.

Ilyen körülmények között nem telt sok időbe, amíg beleszoktam az új életembe és a suliba. Ami azt illeti, a Bojtorjánban nem is volt olyan nehéz a beilleszkedés. Ez az iskola afféle gyűjtő volt. A külvárosi trógerek, a sutyerákok, diszkópatkányok, semmirekellők, élsportolóknak készülő fajankók és piti bűnözők csemetéinek tanyája. Sosem hittem volna, hogy anyám éppen azt az iskolát találja meg számomra, ahol szó szerint diákuralom volt, s ahol a tanárok a túlélést, nem pedig a nevelést tartották szem előtt. A Bojtorján ideális volt nekem, a tanárokat az anyjukba küldő, kicsapott, máshová nem kellő, bukott diáknak is. Jó helyre kerültem. És köszönhetően az előéletemnek, amivel szívesen büszkélkedtem, hamar befogadtak az új osztálytársak.

Maki volt az osztályban a legidősebb. Húszévesen még mindig harmadikba járt. Maki igazi menő srácnak számított a suliban. BMW-vel járt iskolába, miközben a legtöbb tanár busszal vagy maximum egy Suzukival. Noha a zsebe tele volt a gazdag apja lóvéjával, Maki mégsem adott az öltözködésére, mondhatni, szemernyi stílusérzék sem szorult belé, pedig bármit megengedhetett volna magának. A nyakában vastag aranyláncot viselt, a suliba pedig egy menő Nike melegítőben járt, amihez gumipapucsot húzott. Többet láttuk a lábujjait, mint a szemeit, ugyanis a napszemüveg szintén elmaradhatatlan része volt a szettjének. Még az órákon is napszemüvegben ült, amit többnyire elnéztek neki a tanárok, hiszen Maki keményen lefizette őket. Havonta tolta az ötezreseket a zsebükbe, és a tanárok szépen sorra el is tették a ropogós papírpénzt. Cserébe nem kötöttek bele az öltözködésébe, nem hívták ki felelni, és volt, aki előre egyeztette vele a témazáró dolgozatok kérdéseit is. A Bojtorjánban amúgy még a legostobábbak is elboldogultak, nem kellett ehhez kenőpénz, de Maki ezt a mintát hozta otthonról. Számára