A mester – Roger Federer

By Christopher Clarey

Roger Federer lenyűgöző karrierje
„Federer úgy teniszezik, ahogy Michelangelo fest.” - Martina Navratilova
Roger Federert minden idők egyik legkiemelkedőbb sportemberének tartják, sokan rajonganak érte - pályája az állhatatosság és a kitartás jelképe, alakja mégis végtelenül közvetlen. Hogyan lett a lobbanékony, kétes stílusérzékű, hirtelenszőke tinédzserből minden idők egyik legnagyobb versenyzője? Ez a történet nem a sorsról szól, hanem a lankadatlan akaraterőről.
Christopher Clarey húsz éven át mindenhová követte Federert, illetve interjúkat készített az őt legközelebbről ismerőkkel, edzőivel és jelentősebb riválisaival. A mester a nagy képet és az intim részleteket egyaránt bemutatja: ez a könyv Federer pályájának tökéletes foglalata.
„Senkit nem láttam olyan szépen játszani, mint Roger Federert. Clarey gazdag, olvasmányos és alapos könyvéből kiderül, hogyan lett Federerből az egyik legnagyobb teniszbajnok - és hogy ez mennyivel nehezebb volt, mint amilyen könnyű teljesítménynek Federer kifelé mutatta.” - Billie Jean King
„Roger Federer úgy teniszezik, ahogy Michelangelo fest: minden ecsetvonása tökéletes, és a végeredmény remekmű. Christopher Clarey könyve ezt a munkásságot ragadja meg.” - Martina Navratilova
„Christopher Clarey ritka madár: egyfelől valódi bennfentes, másfelől képes az objektivitásra. A mester káprázatos részletességű karriertörténet - olyan muníciót ad a sportrajongóknak, amely évtizedeken át kitart.” - Jim Courier
„Clarey a tökéletes szerző ehhez az anyaghoz - számára Roger Federer pályafutása igazi jutalomjáték. Ennél jobban nem lehet megközelíteni a nagy teniszező életét, személyiségét, karaktervonásait. Clarey közel merészkedik, de csak annyira, hogy ne menjen az összkép rovására. Beszélgetéseken, anekdotákon keresztül, árnyaltan mutatja be Federert. Csupa olyasmit tudunk meg, amit eddig sehol sem olvashattunk. Méltányos, átgondolt újságírói teljesítmény ez a kötet.” - Chris Evert
Christopher Clarey legendás sportriporter, a New York Times Eugene L. Scott-díjas és Alan Trengove-díjas tenisz szakírója, aki rendszeresen szerepel az ESPN-en. Két könyvet írt a Davis-kupáról 1997-ben és 1999-ben.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Dec 13, 2021
• ISBN: 9789635681419

Book preview

Első fejezet

TIGRE, Argentína

Közeledett az éjfél, és vele együtt Roger Federer.

Az újságírószakmához hozzátartozik a várakozás, és ezúttal Buenos Aires egyik kerületében, egy autóban várakoztam a sofőr mögött, miközben a rádióból Eric Carmen panaszos balladája, az All by Myself szólt. Éppen illett a hangulatomhoz, ahogy ott ültem egyedül a hátsó ülésen, tele jegyzetekkel és interjú előtti gondolatokkal. Már csak Federer hiányzott, akit nagyon ritkán lehetett egymagában látni, és ez az alkalom sem volt kivétel.

2012 decemberének közepén jártunk, a feltámadás évében, amikor Wimbledon megnyerésével újra felkapaszkodott a ranglista első helyére. Több mint két év után először nyert ismét Grand Slam-tornát. Feleségét, Mirkát és hároméves ikerlányait otthon hagyta Svájcban, és először utazott el Dél-Amerikának ebbe a részébe, hogy lejátsszon néhány bemutatómérkőzést. A jegyek természetesen percek alatt elfogytak.

Sok pénzért jött: kétmillió dollár járt meccsenként, vagyis a hat fellépése többet hozott a konyhára, mint az a 8,5 millió dollár, amit 2012-ben hivatalos pénzdíjak formájában megnyert. Ugyanakkor emlékeket is keresett: a lehetőséget, hogy új közönséggel ismerkedjen meg új helyeken, hiába facsarta ki magát testileg és lelkileg az elmúlt tizenegy hónapban.

Más bajnokok, akik már bebiztosították a jólétüket, szívesen lepasszolták volna az utazást és a vele járó jetlaget. Ám Federer és ügynöke, Tony Godsick, nagyban gondolkodtak: figyelemmel kísérték a még kiaknázatlan Federer-piacokat és Federer-érzelmeket. A turné, amely elvitte őket előbb Brazíliába és most Argentínába, túlszárnyalta minden várakozásukat. Ezt jól szimbolizálta a húszezres tömeg, amely ma este megtöltötte a rögtönzött tigrei stadiont. Ez teniszmeccsen rekordnak számított Argentínában, az olyan teniszbálványok büszke földjén, mint Guillermo Vilas, Gabriela Sabatini és Juan Martín del Potro, aki egyszerre volt Federer ellenfele és bizonyos mértékig az ellentéte is.

„Juan Martín számára nagyszerű, ugyanakkor kissé furcsa élmény volt – mondta Franco Davin, Del Potro akkori edzője. – Ő játszott itthon, mégis Federernek szurkoltak többen."

Így volt ez sok más tenisznemzet esetében is. Federer szinte mindenhol hazai pályán játszott, és még most, az éjfél közeledtével is több száz rajongó várt rá a stadion mellett: a felnőttek dobozokra álltak, hogy jobban lássanak, a gyermekek szüleik nyakában ültek, és folyamatosan villogtak a digitális fényképezőgépek vakui – az emberek le sem vették az ujjukat a gombról, nehogy elszalasszák a pillanatot.

A várakozással teli csendet egy pillanat alatt őrültekháza váltotta fel, amikor Federer kilépett az oldalajtón, és elindult az autó felé. A Del Potro ellen vívott háromjátszmás mérkőzés után is könnyedén lépdelt. „Viszlát, viszlát, viszlát! – köszönt el dallamosan, társalgási hangnemben a rajongóktól, amíg oda nem ért a járműhöz. „Mi a helyzet? – kérdezte tőlem ugyanazon a hangon, miután becsukta maga mögött az ajtót.

Hat kontinensen át követtem Federert; húsz év alatt több mint húsz interjút készítettem vele a The New York Times és az International Herald Tribune számára. Számtalan helyen találkoztunk: magángépek fedélzetén, a wimbledoni pálya fogadóudvarán, a Times Square-en, svájci alpesi hotelekben, vagy éppen a párizsi Hôtel de Crillon lakosztályában, ahonnan elképesztő kilátás nyílt a Place de la Concorde-ra, miközben Roger leendő felesége, Mirka Vavrinec dizájnerruhákat próbált.

Federert az a szokása különbözteti meg a többi elitsportolótól, akikkel találkoztam, hogy mindig ő kérdez először, és sosem felületesen: érdeklődik, hogy utaztál, mi a véleményed az adott tornáról, az országról, az emberekről. „Roger azért olyan érdekes, mert annyira érdeklődő" – mondta róla egyszer régi edzője, Paul Annacone.

2012-ben öttagú családunk hatalmas utazásra vállalkozott: egy teljes iskolaévet töltöttünk külföldön, ebből az első három hónapot Peruban, Chilében és Argentínában.

Federer tudni akarta, mik voltak az utazás fénypontjai (a Torres del Paine Nemzeti Park és a Chiloé-sziget Chilében, Arequipa városa Peruban), de leginkább az érdekelte, hogyan oldottuk meg az oktatást, és hogyan reagáltak, mit nyertek a gyerekek. Ez is arra utalt, hogy határozatlan ideig úton akart lenni az egész családjával együtt, hogy a gyerekei részét képezzék a mindennapjainak, és sok mindent meg tudjon mutatni nekik a világból. „A legtöbb városban és tornán már visszatérő vendégek vagyunk, és világszerte sok barátot szereztünk – magyarázta. – Ez egyfajta »idegenben, mégis otthon« érzés. Most már elég könnyen reprodukálom, főként a srácokkal. Azt akarom, hogy számukra is természetes legyen, hogy mindig otthonosan érezzék magukat, akárhová is megyünk."

Federer kíváncsisága – legyen udvarias vagy szívből jövő – még a legmegtervezettebb interjút is fesztelen beszélgetéssé változtatja. Az érdeklődése lefegyverző, bár látszólag egyáltalán nem ez a célja. Megteremti a normalitás légkörét még az extrém helyzetekben is, amire viszont nagyon is tudatosan törekszik. Tudja kezelni a reflektorfényt (van benne gyakorlata), de gyakran hangsúlyozza, hogy sokkal jobban szeret közelről az emberek szemébe nézni. Ezt talán az anyjától, Lynette-től örökölte. Amikor valaki meghallja az asszony családnevét, vagy egy boltos rápillant a hitelkártyájára, és megkérdi, rokona-e annak a Federernek, Lynette igennel felel, de aztán gyorsan témát is vált, például megkérdi az illetőt, neki is vannak-e gyerekei.

„Nézze meg ezt! – mondta Roger jellegzetes, nazális baritonján, és kimutatott az autó ablakán. – Rendőri kísérettel kell átvágnom a tömegen. Ehhez azért nem szoktam hozzá, tudja? „Vicces – feleltem. – Éppen hogy azt gondolnám, nagyon sűrűn előfordul. „Hála istennek egyáltalán nem. Valójában teljesen átlagos fickónak gondolom magam, aki teniszjátékosként csodálatos életet él, mert a teniszező élete a nyilvánosság előtt zajlik, folyamatosan utazol a világban, élőben találkozol a közönséggel. Azonnal megkapod a visszajelzést. Rögtön tudod, ha valamit jól vagy rosszul csináltál. Egy kicsit olyan, mint a zenészeknél, és meg kell mondanom, ez igencsak jó érzés. Az sem számít, ha rossz vagy. Akkor dolgoznod kell rajta. Legalább tudod, hogy még van feladatod, ha pedig jó vagy, az magabiztosságot és motivációt ad, ami inspirál. Nem tagadom, ez nagyszerű élet. Néha persze nehéz is, a rengeteg utazás miatt. Tudja, hogy megy ez. De a minap épp arra gondoltam, úgy tíz éve kerültem be a legjobb tízbe, és még mindig ilyen dolgokat tapasztalok. Teljesen testen kívüli élmény, szinte alig hiszem el, hogy megtörténik. Nagyon szerencsésnek érzem magam, és azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy még sokáig szeretnék játszani. Mert az ilyesmi soha nem ismétlődik meg, ha már visszavonultál."

Őt is meglepte volna, ha tudja, még mennyi hasonló élményben lesz része, mielőtt abbahagyja a játékot.

Aznap éjjel Argentínában már harmincegy éves volt, ugyanannyi, mint Pete Sampras, az egyik példaképe, amikor a 2002-es US Openen elnyerte tizennegyedik férfi egyéni Grand Slam-trófeáját. Mint kiderült, ez volt Sampras utolsó tornája, és ez lehetett volna a sportág egyik legnagyobb győztes hazafutása, ha nem várt volna még egy évet, hogy hivatalosan is bejelentse visszavonulását.

Stefan Edberg, Federer másik gyerekkori teniszhőse harmincévesen hagyta abba.

Federer azonban Buenos Airesben még nem járt a karrierje végén, ahogy azt a legtöbb teniszszakértő és rajongó érthető módon hitte. Éppen csak félúton tartott, és hatékony játékkal fordult rá a 2020-as évekre, miközben generációjának többi nagysága már elhelyezkedett a szakmában, szakkommentátornak állt, vagy Roger ifjú riválisait menedzselte.

Pete Samprason utolsó éveiben, 2001-ben és 2002-ben már egyértelműen látszott, hogy az állandó nyomás és a taposómalom komoly vámot szedett tőle. „Pete besokallt, de Rogert egészen másfajta anyagból gyúrták – mondta Annacone, aki mindkettejüket edzette. – Pete energiáját elszívta az utazás. Roger viszont erőt merít belőle."

Annacone elutazott Federerrel a sanghaji ATP-tornára. A második napjukon Annacone és Federer csapatának többi tagja egy asztalnál ülve beszélgettek Federer hotellakosztályában, amikor kopogtattak az ajtón. Egy kínai nő volt az.

Federer közölte, hogy megérkezett a nyelvtanáruk.

„Azt mondja Roger: »Mindennap el fog jönni úgy fél órára, mi pedig megpróbálunk elsajátítani néhány szót, hogy megtanuljunk egy-két mandarin kifejezést« – emlékezett vissza Annacone. – Mire én: »Öregem, angolul is alig beszélek!« De Roger csak győzködött: »Vicces lesz, meglátod!« És imádta. Meg akart tanulni néhány mondatot, hogy mandarin nyelven mondjon köszönetet a rajongóknak, ugyanakkor végtelenül élvezte, ahogy próbáljuk kibetűzni a szavakat. Roger úgy éli át az utazás különféle aspektusait, ahogy csak nagyon kevesen képesek."

Federer számára ez volt a természetes állapot, svájci apja és dél-afrikai anyja révén. Először három hónaposan járt Dél-Afrikában, és gyermekkorában rendszeresen visszatért oda. Sampras az angolon kívül nem beszélt más nyelvet. Federer beszél franciául, angolul, németül és svájci németül, valamint tud egy keveset afrikaans nyelven is, köszönhetően édesanyjának, valamint néhány káromkodást svédül – amiért egykori edzőjének, Peter Lundgrennek lehet hálás.

A svájci határváros, Bázel polgáraként már nagyon korán hozzászokott a kulturális miliő változásához. Ám attól, hogy ki vagy téve egyfajta életmódnak, még nem biztos, hogy be is tudod fogadni azt. Federernek azonban sikerült, részben, mert teniszbajnokként határozott céllal utazgatott. 2012-ben, Argentínában, az autóban ülve azért nézte a rajongókat olyan őszinte rácsodálkozással, mert hirtelen felismerte, hogy mindaz, amit Wimbledon és a Roland Garros pályáin megteremtett, sokkal szélesebb körben hat az emberekre, mint gondolta.

„Annyira szenvedélyesek – mondta. – Tudja, Dél-Amerikában sokkal több rajongó sírja el magát, mint bárhol máshol a világban. Zokognak és reszketnek, egyszerűen csak… nem is áhítatnak nevezném, inkább boldogságnak, hogy találkozhatnak velem, mert ez annyira hihetetlen számukra. Néhányszor történt már velem hasonló, de nagyon ritkán, itt meg vagy húsz ember ölelget és csókolgat. Annyira boldogok már csak attól, hogy megérinthetnek."

Az argentinok kiabálva nyomultak közelebb az autóhoz, de Federer nem húzódott el az ablaktól, sőt közelebb hajolt.

Megkérdeztem, ismeri-e az angol „megcsömörlött szó jelentését. „Valamennyire – felelte kissé határozatlanul. „Franciául ezt úgy mondják, blasé – magyaráztam. – Amikor az ember úgy érzi, már mindent megtapasztalt, és semmi nem okoz neki olyan örömet, mint régen. Így érezhetett Björn Borg, amikor a US Open után beült az autójába és elhajtott, hogy aztán soha többé ne térjen vissza."

Borg akkor huszonöt éves volt. Federer ezen eltöprengett egy pillanatig. „Nagyon gyorsan megtörténik. Hirtelen jön az érzés, hogy végeztem, nem akarom folytatni, belefáradtam. És valóban ezt akarom elkerülni a megfelelő időbeosztással, a szórakozással, a változatossággal, mert ahogy maga is mondta, ha ugyanazt csinálod újra meg újra, nagyon sokszor, legyen az bármi, egy idő után beleunsz. Nem számít, milyen kivételes életet élsz. Ezért gondolom, hogy ezek a fajta utazások, egy jól felépített edzés, egy nagyszerű vakáció vagy néhány remek torna egymás után, amit kitartóan, a nehézségek ellenére végigcsinálok, olyan elegyet alkotnak, amiben megtalálom a folytatáshoz szükséges erőt és energiát. Ha úgy nézzük, nem is olyan bonyolult."

Miközben Federert figyeltem, aki a korábbi precedenseknek és a logikának ellentmondva a harmincas évei közepén is friss és lelkes tudott maradni, rájöttem, hogy ez a képesség, a jelenben való élés valójában az előrelátásról szól. Ha a rá ható erők ellenére nyugodt és összeszedett tudott maradni, az annak volt köszönhető, hogy elég jól ismerte magát és saját mikrokozmoszát, így el tudta kerülni a csapdákat, melyek kiolthatták volna lelkesedése lángját.

Ehhez a fajta tudatossághoz persze az is kell, hogy harmóniában legyen karrierje egészével.

Az évtizedek során őt figyelve a tenisz gyakran tűnhetett elképesztően könnyű játéknak: ahogy ütögette az ászokat, ahogy becsúszott a tenyeresekhez, és amivel a leginkább rácáfolt a gravitációra: ahogy magasan a vízvonal fölött tudott maradni egy olyan világban, melyet teljes joggal árasztott el a bálványok cinizmusa. Ám ez az út, amely a heves vérmérsékletű, melírozott hajú, kétes stílusérzékű tinédzsertől elvezetett az egyik legelegánsabb, legöntudatosabb sportolóig, nem a sors, hanem az akaraterő diadala volt.

Federert természetes, ugyanakkor kínosan lelkiismeretes tervezőnek tartják, aki hozzászoktatta magát a rutinhoz és az önfegyelemhez, és aki mindig jó előre, nagy részletességgel készíti el terveit, időbeosztását. „Általában van némi fogalmam a következő másfél évemről, és meglehetősen jól átlátom az előttem álló kilenc hónapot – mondta Argentínában. – Meg tudom mondani, mit fogok csinálni a rotterdami verseny előtti hétfőn, vagy az Indian Wells-i torna előtti szombaton. Mármint nem óráról órára, de a napi programjaimat fel tudnám sorolni."

Bár ritkán látni Federert izzadni, a színfalak mögött elképesztő mennyiségű munka és bőséges önbizalomhiány is rejtőzik. Sokkal többet játszott fájdalmak közepette, mint azt bármelyikünk gondolná, és ott vannak még a reflektorfényben elszenvedett, súlyos kudarcok. Talán bátran kijelenthetjük, hogy élete két legnagyobb mérkőzése a 2008-as és a 2019-es wimbledoni döntő volt, Rafael Nadal, illetve Novak Djokovics ellen. Mindkettő keserű vereséggel ért véget öt szoros, kivételesen hosszúra nyúló játszma után.

Több mint száz tornagyőzelmével és huszonhárom egymás utáni Grand Slam-elődöntőjével nagyszerű győztes volt, ugyanakkor nagyszerű vesztes is.

Nem kétséges, hogy ennek köze van hétköznapi kisugárzásához, ami segít őt még emberibbnek látni. Becsületére legyen mondva, Federer benyelte az ütéseket, a nyilvánosság előtt és a magánéletében is, és mindig hosszú távra tervezve, pozitív energiával telve tért vissza.

Túllépett a teniszen, nemcsak azáltal, hogy magasabb és nemesebb célokra használta, de azzal is, hogy jobbára a játék keretein belül maradt. Ez nem kis teljesítmény egy olyan sportban, melynek rajongótábora egyre fogy és öregszik mind Európában, mind Észak-Amerikában.

Régi stílusú megközelítést alkalmaz: kevés ellentmondás és betekintés a magánéletbe, sok vidámság és sportszerűség.

Unalmas? Nem hinném. Hogyan lehetne az unalom forrása az, aki egy megosztott világban képes embereket egyesíteni? Ráadásul a játéka is gyönyörű: balettre emlékeztető, légies mozdulattal lendíti az ütőt szervára vagy alapütésre, tekintete egy pillanattal tovább időz a találkozási ponton, mint bármelyik játékosé, akit több mint harmincéves szakmai pályafutásom alatt megfigyeltem. Ez a képesség, hogy befejezze, hogy valóban befejezze az ütést, látszólag szinte hanyaggá teszi a játékát, ugyanakkor nagyon fontos komponense annak, amitől magára vonja és fogva tartja a tekintetet. Mint amikor Michael Jordan a kosár felé repülve egy kicsit tovább marad a levegőben bárki másnál, vagy amikor a táncos hangsúlyozásképpen kitart egy mozdulatot. „A leggyönyörűbben és legkecsesebben játszó teniszező, akit valaha láttam – mondta róla Billie Jean King. – A kinetikai lánca nagyon szorosan kapcsolódik. Innen jön az elegancia."

A professzionális teniszt az utóbbi negyed évszázadban tették bele a részecskegyorsítóba, megjelentek az erősebb ütők, a poliészter húrok és a magasabb, robbanékonyabb sportolók. Az ütéstechnikát és a lábmunkát ehhez a nagyobb sebességhez igazították, de Federernek mintha mégis mindig lenne ideje egy kis egyediséget vinni az ütéseibe. Hogyan képes így játszani, és azonnal felkészülni a következő kifinomult ütésre? Természetesen átlagon felüli helyzetértékelése, mozgékonysága és gyorsasága miatt, de köze van hozzá a viszonylag kompakt ütéseknek is, és nem szabad elfeledkezni a magabiztosságról sem, ami abból a tudatból fakad, hogy míg másoknak tervezni, koncentrálni és erőlködni kell, addig ő képes menet közben megoldásokat kitalálni, vagy olyan mozdulatokat végrehajtani, amelyekhez a többieknek nincsenek meg az eszközeik.

Marc Rosset, aki a legjobb svájci teniszező volt, mielőtt Federer elérhetetlen magasságba emelte a lécet, nagyon szeret Roger „feldolgozási sebességéről" beszélni.

Rosset emlékszik egy gyakorlatra, melynek során valaki öt különböző színű labdát dob a levegőbe, a játékosoknak pedig színek szerinti sorrendben kell elkapniuk őket. „Én maximum négyig jutottam – mesélte –, de nagyon megszenvedtem vele. Ha viszont feldob Rognak öt labdát, ő mindet elkapja."

Rosset szerint „az emberek leginkább a sportoló kezére és lábára koncentrálnak, hogy azokat milyen tehetséggel használja. De van egy másik tehetség, amiről nem beszélünk eleget, mégpedig a reaktivitás, az agynak az a képessége, hogy lefordítsa, amit a szemünkkel látunk. Ha a nagy bajnokokat nézed, mint Zidane vagy Maradona, illetve a teniszben Federer, Djokovics vagy Nadal, néha az az érzésed támad, hogy a Mátrixban vannak, hogy minden nagyon gyorsan történik, számunkra túl gyorsan, ők viszont olyan hamar felveszik a tempót, mintha sokkal több idő állna rendelkezésükre, hogy az agyuk feldolgozza az információkat. Zidane-t cselezés közben négyen vették körül, mégis nyugodt maradt. Számára lassított felvételként játszódott le minden. Ezek a nagyszerű bajnokok egy töredékmásodperccel a többiek előtt járnak, és ez lehetővé teszi számukra, hogy sokkal higgadtabbak maradjanak. Mert amikor látod Roger valamelyik hihetetlen ütését, az nem olyan mozdulat, amit te be tudnál gyakorolni."

A pályája csúcsán lévő Federer mozgása magával ragadta a nézőt, akiben ugyanakkor ott motoszkált a gondolat, hogy biztosan valami szemfényvesztés zajlik. De hogyan? Ez egyfajta dupla mámor, amit tovább fokoz, hogy Roger pályája során milyen kevéssé tért el az éppen előtte álló feladattól. Nem kérkedett, nem magyarázott, belső utazása ritkán tükröződött mélyen ülő szemében; mindvégig mestersége gyakorlásának fizikai aspektusára koncentrált. „Üti a labdát, de ugyanakkor játszik is vele" – magyarázta egyszer barátja és edzője, Severin Lüthi.

Ez a képesség pedig nemcsak a kívülállókat, de a bennfenteseket is elképeszti. „Fed az a srác, aki valószínűleg mindenki másnál jobban lenyűgözi a többi játékost – mondta egy másik edzője, Brad Stine, aki olyan csúcsjátékosokkal dolgozott együtt, mint Jim Courier és Kevin Anderson. – Figyelik, és azt gondolják: »Hogy csinálja? Mármint hogyan képes erre az ütésre?«"

John McEnroe szintén művészien bánt az ütővel, de ő a szenvedő művészek közé tartozott. Ha Johnny Mac volt Jackson Pollock, aki a festék fröccsenésével próbál kifejezni valamilyen belső küzdelmet, akkor Federer sokkal közelebb áll Peter Paul Rubenshez: burjánzó, jól beállított, időtálló, és tökéletesen igazodik a közízléshez, mégis képes rá, hogy megborzongassa még a szakértőket is ecsetkezelésével és kompozícióival.

Ő maga egy performatív művészeti iskola, aki ugyanakkor elegendő szabad helyet hagy a vásznon másoknak, hogy megtalálják a nekik szóló jelentést a művében. Federer inkább nem gondolja túl a formulát – „ha úgy nézzük, nem is olyan bonyolult", mondaná –, de elfogadja, hogy mások foglalkoznak vele, mint az író, akinek a regényét a középiskolai vizsgán elemzik.

Emlékszem, beszéltem erről vele még 2018-ban, mielőtt a kaliforniai sivatagban felszálltunk egy magángép fedélzetére (ez volt az első és valószínűleg az utolsó utam is magángépen). Előző nap játszotta a BNP Paribas nyílt bajnokság döntőjét Del Potro ellen. Három meccslabdát rontott el saját adogatásánál, és a harmadik játszma rövidítésében veszített. Ez volt az első veresége az idényben. Hibalehetőség rettentő kevés volt, a reakcióidő pedig rövid, még neki is. „Taktika? Az emberek állandóan csak a taktikáról beszélnek, de ezen a szinten sokszor ösztönösen döntünk – mondta Federer. – Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte gondolkodás nélkül kell elütnöd a labdát. Persze a szerencse is szerepet játszik."

Federer esetében ez biztosan így is volt. Talán nem lehetett volna bajnok, legalábbis nem teniszbajnok, ha egy ausztrál edző, Peter Carter nem dönt úgy, hogy az összes lehetséges hely közül éppen a svájci Bázelben, egy kis klubnál vállal edzői állást. Talán nem tett volna szert ilyen állóképességre, ha nem találkozik az intellektuális, érzékeny és tehetséges erőnléti edzővel, Pierre Paganinivel, vagy nem ismeri meg Mirka Vavrinecet, egy idősebb svájci teniszezőt, aki később a felesége, részmunkaidős sajtóügynöke és fő programszervezője lett. Kizárt, hogy felesége feltétlen támogatása és ambíciója nélkül ilyen sokáig versenyezhetett volna. „Mirka legalább olyan elszántan vágyik a sikerre, mint Federer, talán még jobban is" – mondta Paul Dorochenko, Federer erőnléti edzője, aki a korai években, még Svájcban mindkettejükkel dolgozott.

De az életben, és különösen a profi teniszben valójában az a lényeg, hogy mihez kezdesz a szerencséddel, és hogyan használod ki a lehetőségeidet, Federer pedig nem elpocsékolta, hanem kiaknázta ezeket.

Roger korántsem olyan kedélyes ember, mint amilyennek a marketingesei megpróbálják feltüntetni. Intelligens és intuitív, de nem a frappáns James Bond-i válaszok mestere. Elvégre tizenhat évesen abbahagyta az iskolát, és addig elég lazán vette a tanulást. A felnőttkort és a szereplést viszont a lehető legnagyobb komolysággal közelítette meg. „Én ezt tekintem az élet iskolájának" – mondta Argentínában.

Bár Federer tehetségét le sem lehetett tagadni, az egyik dolog, ami megkülönböztette őt generációjának többi ígéretétől, a játék odaadó szeretete és az az elhatározás volt, hogy még többet követeljen magától. Úgy vélte, a profi teniszben egy adott szint megtartása valójában egyet jelent a leépüléssel, és ezt a meggyőződést sikerült továbbadnia fiatalabb riválisainak is.

„Ezen a szinten a siker első számú követelménye véleményem szerint a folyamatos vágy és nyitottság arra, hogy minden tekintetben uraljuk és továbbfejlesszük magunkat – mondta nekem Djokovics nemrégiben. – Tudom, hogy Roger sokat beszélt erről, és szerintem ez olyasmi, amivel a legjobb sportolók többsége egyetért. A stagnálás maga a visszafejlődés."

Federer ismerte, vagy idővel megismerte saját gyengeségeit, és elkezdett foglalkozni velük: dühkezelés, mentális ellenállás, szívósság, krónikus hátfájás, egykezes fonák pörgetés. Taktikát váltott, sokkal többet támadott az alapvonalról, mint a hálótól. Az ütőjét is nagyobbra cserélte, hogy jobban teljesítsen az elhúzódó labdamenetekben, és gyakrabban – de nem impulzív módon – váltott edzőt, hogy új perspektívákat ismerjen meg, sőt néha edző nélkül ment el a versenyekre. Egész életében olyan embereket keresett, akik mentorként, vagy akár szerepmodellként szolgálhattak pályafutása következő fázisában: Samprastól kezdve az akkor még balhémentes Tiger Woodson át Bill Gatesig, akinek a filantróp megközelítését szerette volna lemásolni későbbi éveiben.

Sikerének fő összetevője a tenisztudása volt, de az emberi erények ugyanúgy a recept részét képezték. A tenisz szupersztárjai rengeteg cipőt kapnak ingyen, de nagyon ritka, hogy más cipőjébe tudjanak helyezkedni. Federer empatikus készsége kiemelkedő, folyamatosan érzékeli a stadion, az utca, a szoba, a hátsó ülés hangulatát és energiáját. „A szociális intelligenciája elképesztő, és szerintem ez az egyik oka a népszerűségének – mondta Andy Roddick, amerikai riválisa, aki később a barátja lett. – Roger egy kaméleon. Bárhol be tud illeszkedni, és ez őszinte érzelem. Nem olyan, mintha kiszámított módon bedolgozná magát."

***

Tigre és Buenos Aires között félúton egy autó megelőzte a kíséretet, és rövid időre teljes sebességgel mellénk húzódott. Egy fiatalember az üldözés izgalmától – és talán valami mástól – feldobva teljes felsőtestével kihajolt a nyitott ablakon, és meglengetett egy RF-monogramos sapkát Federer felé. „Legalább láthatja, hogy az értékesítés működik – jegyeztem meg. Federer kuncogva intett rajongójának. „Remélem, nem veszíti el a sapkát – felelte. – Viszlát, viszlát!

Federer érzékenyen hangolt antennája részben magyarázatot ad a mérkőzések utáni könnyekre, melyekből mostanában már jóval kevesebb van, de továbbra is személyisége elválaszthatatlan részét képezik. Láthatóan nem csupán az öröm vagy csalódottság kifejeződéséről van szó, hanem egyfajta feloldódásról is a rengeteg jelzés után, amit a pályán magába szívott.

Ilyenkor nem csak azt látjuk, hogy ő maga mennyit invesztált érzelmileg egy mérkőzésbe vagy tornába; azt is, hogy mindenki más mennyit invesztált bele.

„Szóval egy idő után már teljesen normálisnak tűnik? – kérdeztem, miután az autó az RF sapkás rajongóval elhúzott mellőlünk. „Ez? Nem, nem, dehogy! – tiltakozott Federer elvékonyodó hangon. – Ez egyszerűen hihetetlen. Mindig jó boldog embereket látni, nem igaz? Ez pedig itt egy másik világ, és ezért szeretek bemutatómeccseket játszani. Mert ez valami más. Végre eljutsz egy országba, ahol talán még sosem jártál, vagy olyan dolgokat teszel, amire egyébként nem jutna időd. Nem kell túlzottan aggódnod a játékod miatt, bár egy bizonyos szintet így is mindig teljesítek. De az egész arról szól, hogy is fogalmazzak… gondoskodnod kell róla, hogy sok ember szívét megérintsd egy bemutatómérkőzésen, hogy boldoggá tedd őket. Nem nekik kell elutazniuk, hogy lássanak téged, hanem te jössz el hozzájuk.

Federer a sajtótájékoztatókon mindig hosszasan és bizonyos fokú visszafogottsággal válaszol a kérdésekre. Ritkán tér el a tárgytól, és mindig tiszteli a kérdést és a kérdezőt, amivel éles kontrasztot mutat némelyik elődjével (lásd Jimmy Connorst), illetve kortársaival (például Lleyton Hewitt-tal, és sajnálatos módon pályafutása későbbi éveiben Venus Williamsszel). Bensőségesebb környezetben már előtérbe kerül természetes terjengőssége és szívélyessége, gyakran gesztikulál, és mondandójával is elkalandozik. Angolul kifejezett gondolatai – ez az első számú, de nem mindig a legjobban beszélt nyelve – váratlan irányokba vihetik őt, ami arra kényszeríti, hogy éles fordulatot vegyen, és több kitérővel térjen vissza tervezett céljához.

A kamerán kívül már nem annyira cizellált, időnként bolondozik is, bár tréfáit és meglepetéseit nem az újságíróknak, inkább barátainak és kollégáinak tartogatja.

Az évek során rengeteget utaztam vele, és ez a könyv részben ezeknek a tapasztalatoknak a prizmáján keresztül vizsgálja meg őt. Ez nem egy Federer-enciklopédia lesz: a túl sok eredmény és mérkőzés-összefoglaló gúzsba kötné a narratívát, ő pedig rengeteg alapanyaggal szolgál a magamfajta életrajzírók számára, hiszen több mint ezerhétszáz ATP-mérkőzést játszott, és a legtöbb után nyilatkozott is. Ez a könyv sokkal inkább epizodikus és értelmező-magyarázó jellegű, főként olyan helyekkel, emberekkel és párharcokkal foglalkozik, amelyek a legtöbbet számítottak Federer szempontjából, vagy a leginkább jellemzik őt.

Egyetlen bolygó, aminek a nagy részét bejárta: trófeákat, pénzt, beteljesülést, és az évek során egyre inkább lelki közösséget keresve.

Argentína váratlanul jelentőségteljes állomásnak bizonyult utazása során, és miközben megközelítettük a Buenos Aires belvárosában lévő hotelét, Federer, tizenhat Grand Slam rekordbeállító bajnoka továbbra is azt hangsúlyozta, mennyire szeretne továbbfejlődni.

„Ezután nyaralni megyek, pihenek, egy kicsit eltávolodom ettől az egésztől, mert az utóbbi néhány év elképesztően intenzív volt – magyarázta. – Úgy érzem, ha ebben a tempóban folytatom, elveszíthetem az érdeklődésem, ahogy maga is említette. Megcsömörlök. – Elnevette magát. – Megcsömörlés. Ez a legújabb kifejezés a szótáramban, és ez az, amit leginkább szeretnék elkerülni. A következő év remélhetőleg ugródeszka lesz a továbbiakhoz. Szeretném ezt az esélyt megadni magamnak."

Második fejezet

BÁZEL, Svájc

A tenisz számos tekintetben megmentett. Gyermekkoromban apám – ahogy előtte az ő apja is – rengeteg munkával, a ranglétrán felkapaszkodva az Egyesült Államok haditengerészetének tengernagya lett. Több mint tíz alkalommal költöztünk, mielőtt elkezdtem a főiskolát. Virginiától Hawaiin át Kaliforniáig a tenisz volt az egyik útlevelem, amivel beilleszkedtem a következő közösségbe, a következő iskolába, a következő csapatba. Mindig is csodáltam ezt a játékot, és az 1980-as évek óta tudósítottam róla kritikus szemmel, ugyanakkor nagy örömmel. Harmincöt év alatt nagyon sok sportágról írtam, de a tenisz kiemelkedett közülük, részben mert én is eleget játszottam, küzdöttem és veszítettem ahhoz, hogy megértsem, mennyire nehéz végrehajtani azokat az ütéseket, amelyek a Federerhez hasonló virtuózok előadásában annyira rutinszerűeknek tűnnek, még hatalmas nyomás alatt is.

Miután elvégeztem a tanulmányaimat a Williams Főiskolán, ahol a teniszcsapat tagja voltam, a nyári szünet alatt teniszt oktattam New York államban, East Hamptonban, egy módosabb tagsággal rendelkező klubban. Tanítványaim közé tartozott Jann Wenner, a Rolling Stone alapítója, és Gloria Sachs divattervező. Az volt a célom, hogy az oktatással összegyűjtött pénzből alacsony költségvetésű világ körüli útra induljak kollégiumi szobatársammal, és ezt Jann, Gloria és mások segítségével végül sikerült is összehoznom. Annyira kötődtem a játékhoz, hogy Yonex ütőmet is becsomagoltam a hátizsákomba, amivel nem kis feltűnést keltettem olyan helyeken, mint Burma vagy a vidéki Kína, ahol egyetlen teniszpályát sem láttam. Ám az ütő egyfajta biztonsági ernyőként funkcionált az ismeretlenben, ahogy fiatalkorom évei alatt is folyamatosan.

A tenisz figyelése számomra továbbra is sokkal inkább fizikai, mint passzív tevékenység: a testem megfeszül, jobb kezem ujjai gyakran szorulnak össze a képzeletbeli markolaton. Az első torna, amelyet közvetítettem, még nagyon távol állt Wimbledontól. Az Egyesült Államok Teniszszövetségének országos bajnoksága volt a tizenkét év alatti fiúk kategóriájában, 1987-ben – gyakorlatilag egy torna a tehetséges elemi iskolások számára –, akkori lakóhelyemen, San Diegóban.

Nyári munkát végeztem a helyi lapnál, amikor az emberek jó része még újságokból értesült a hírekről. Csak annyira emlékszem arról a régi bajnokságról, hogy Vincent Spadea, a későbbi top 20-as profi, Vince Spadea apja áriákat énekelt a lelátón fia mérkőzései között; és hogy Alexandra Stevenson is ott volt az anyjával, Samanthával – a hatéves rajongó cigánykerekeket vetett a füvön. Ez még jóval azelőtt történt, hogy 1999-ben bejutott a wimbledoni elődöntőbe, vagy hogy a legbizalmasabb barátaikon kívül bárki tudott volna róla, hogy az NBA-sztár Julius Erving lánya.

Teljesen véletlenszerűnek tűnik, kiből lesz valaki, és ki kallódik el. De egyvalamiben biztos vagyok: mindössze két olyan alkalom volt, hogy egy fiatal teniszező játékát látva a csontjaimban éreztem, hogy a jövő világelsőjét figyelem.

Az első alkalom az 1998-as Roland Garros volt, amikor a tizennyolc éves Marat Szafin meglepte Andre Agassit és a címvédő Gustavo Kuertent első két Grand Slam-mérkőzésén. Szafin robbanékony, képernyőre termett, elképesztően atletikus orosz versenyző volt: egy fesztelenül fölényes etnikai tatár komoly szexepillel, és elképesztő erejű, gyakran felugorva végrehajtott kétkezes fonákkal, ami az általam valaha látott egyik legvalószínűtlenebb ütés volt.

A második alkalom az első bázeli utamhoz köthető. 2001 februárjában utaztam oda, hogy közvetítsem Patrick McEnroe debütálását az Egyesült Államok Davis-kupa-csapatának kapitányaként, valamint a tizennyolc éves Andy Roddick bemutatkozását. Ám végül sokkal többet írtam egy svájci tinédzserről.

Láttam Federert játszani (és veszíteni) élete első Grand Slam-mérkőzésén, az 1999-es Roland Garroson Patrick Rafter ellen, majd a következő évben még néhányszor, a sydney-i nyári olimpia férfi egyesében, ahol negyedik lett (a legrosszabb helyezés, ahol egy olimpián végezni lehet). Akkor, tizenkilenc évesen már mindenki ígéretes tehetségnek tartotta, de hogy mennyire az, arra csak a szülővárosában eltöltött három nap során döbbentem rá.

A Davis-kupa, a tenisz első számú csapateseménye akkoriban sokkal nagyobb presztízsű versenynek számított: egyfajta bátorságmutató volt, amely egy egészen másféle, gyakran a szokványos tornáknál is nagyobb feszültséget generált, miközben próbára tette a játékosok állóképességét a három nyert játszmáig tartó mérkőzéseken.

Az akkor még a top 20-on kívül rangsorolt Federer már megtapasztalt néhány felszabadító pillanatot és bénító vereséget a versengésen, ahol először tizenhét éves korában szerepelt. Ám ezen a bizonyos bázeli hosszú hétvégén a hátára vette a svájci csapatot, és győzelemre vezette őket az amerikaiak ellen az első körben. Mindkét egyéni mérkőzését megnyerte, és Lorenzo Mantával a párost is besöpörték.

Federer a nyitónapon lejátszotta a pályáról a kétszeres Grand Slam-döntős, veterán Todd Martint. Bár a mérkőzést fedett pályán, szintetikus borításon játszották, máris odaképzeltem a füvet Federer mozgékony lába alá, ahogy a pörgetett fonákokat és a tenyeres nyerőket ütötte futás közben, ahogy az alapvonaltól szinte repült a hálóig, hogy nyerő röptékkel és fej fölötti ütésekkel fejezze be a labdameneteket. Ütéseiben volt valami folyékony könnyedség, a mozgása pedig egyszerre emlékeztetett Samprasra és Edbergre: látszólag erőfeszítés nélkül tett meg nagyon rövid idő alatt hatalmas távolságokat. Olyan sebességgel és eleganciával váltott fonákról tenyeres oldalra, amit korábban még sosem láttam. Szervája megtámadhatatlannak tűnt, és láthatóan nehezen lehetett olvasni, legalábbis a 198 centis, hatalmas karfesztávolságú, jó adogatásfogadónak számító Martin alig érte el a labdát.

„Ez a srác meg fogja nyerni Wimbledont, nem is egyszer" – mondtam szomszédjaimnak a sajtószektorban abban a távoli korban, amikor a sportújságírók még tréfálkoztak tweetelés helyett.

Ez egyáltalán nem volt rám jellemző. Természetemnél fogva sokkal inkább vagyok megfigyelő, mint jövendőmondó, és ez a jóslás akkor alapos túlzásnak tűnhetett. Pete Sampras még a húszas éveiben járt, és ellenállhatatlan erőnek számított az All England Clubnál. Pat Rafter, az ausztrál hálóvirtuóz a legjobb időszakát élte, és füvön brillírozott. De ha elég sok elit teniszt nézel, meglátod a mintázatokat és a fejleszthető készségeket, melyek az ember fejében máris egy másik, sokkal jelentősebb helyszínre helyezik egy fiatal teniszező játékát. Federer támadóstílusa, eszköztára, megtévesztőereje és selymes puhaságú lábmunkája csodálatos fejlődésen ment keresztül.

Taktikai lehetőségekben bővelkedő játéka éretté vált, ami csodálatos eredményt hozott a svájcinak, és szomorú napokat az amerikaiaknak.

„Belefutottunk egy srácba, aki dominált a pályán – nyilatkozta McEnroe a 3:2-es vereség után. – Federer nagyszerű játékos, aki ezen a héten nagyon magára talált, mi pedig nem tudtunk fölé kerekedni. Rengeteg jó meccs van még benne. Kétségkívül top 10-es vagy még magasabb szinten játszik."

Federer az előző héten nyerte első ATP-tornáját, Milánóban, hasonló borításon. Valódi vízválasztó egy fiatal játékos számára. De Bázelben, a hazájának győzni egy magasabb szintű érzelmi áttörést jelentett.

Később tíz egyéni címet fog nyerni ugyanabban az arénában, a svájci fedett pályás tornán. Ám pályája korai szakaszában még nem lehetett biztos a képességeiben, nem tudta, a vállára kellene-e vennie a csapat vezetésének terhét, főleg úgy, hogy nem ápolt túl jó viszonyt a kapitánnyal, Jakob Hlasekkel. Az egykori svájci sztár, Hlasek erővel foglalta el a pozíciót egy évvel korábban, miután kitúrta a helyéről azt az embert, akit Federer és a társai is szerettek: Claudio Mezzadrit.

„Az a viadal az Egyesült Államok ellen karrierem egyik fontos momentuma volt – árulta el Federer sokkal később. – Segített, hogy hinni tudjak."

Valóban sok mindent vetített előre. Láthattuk Federert örömében sírni, majd három nyelven sajtótájékoztatókat tartani. A haja hosszú volt, arca még egy tinédzseré, erős vonásaival és jellegzetes orrával sokkal inkább elment volna ökölvívónak. Amikor interjúra érkezett, egy párduc ritmusos kecsességével mozgott, de kissé zavartnak tűnt, mintha még mindig próbálna alkalmazkodni hozzá, hogy ilyen sokan figyelik.

Az amerikai csapatban is játszott két jövőbeli sztár – Roddick és James Blake –, akik az elkövetkező évek során rengetegszer megszenvedik majd Federer ügyes kezű játékát.

A gyors észjárású, hatalmas ütőerejű Roddick egy úgynevezett „tét nélküli meccsen" debütált a Davis-kupában; a vasárnapi, utolsó mérkőzésen legyőzte George Bastlt, miután Federer Jan-Michael Gambill megverésével már bebiztosította a svájci csapat győzelmét.

Roddick és Federer még aznap éjjel lefolytatták első beszélgetésüket, amikor a két csapat összetalálkozott egy bárban.

„Az ember persze kíváncsi, hogyan tudja kezelni a helyzetet egy fickó, akinek a szülővárosában rendezik a Davis-kupát, és végig kellett néznem, ahogy az egész csapatunkat darabokra szedi – mondta Roddick nemrégiben. – Azt hiszem, már jóval túl voltunk azon a ponton, hogy »ez a pasas tényleg nagy szám lesz?«. Azt már kőbe lehetett vésni. A kérdés inkább az volt: Roger lesz belőle, vagy – és ezzel most nem akarok tiszteletlen lenni – inkább egy Richard Gasquet, aki valóban nagyon jó, remek játékos. Szerintem hazudik, aki azt mondja, már abban a stádiumban meg tudta állapítani a különbséget, mert ez a különbség valószínűleg csak belül létezett. Esélyesnek tűnt, hogy Roger top 10-es vagy top 5-ös versenyző lesz, de óriási a különbség az ilyen játékosok és aközött, aki a legjobb, aki megnyer egy Slamet, és meghatározó egyéniséggé válik vagy tíz évre. Akkoriban biztosan nem húszéves távlatban gondolkodtunk."

Blake-nek, aki a második év után hagyta ott az egyetemet, hogy hivatásos versenyző legyen, volt egy edzőpartnere Bázelben, ami azt jelentette, hogy eltöltött némi időt Michel Kratochvillel, a svájci csapat edzőpartnerével is.

„Annyira büszkék voltunk Andyre – mesélte Blake. – Úgy gondoltuk, ez a srác rettenetesen jó, elképesztő teljesítményt fog nyújtani, és nagyon hosszú ideig lesz a csapatunk tagja. Ezt el is mondtam Kratochvilnek, aki csak annyit felelt: »Aha, talán vessetek egy pillantást a mi srácunkra is. Ő is elég különleges.«"

Blake hosszan tanulmányozta Federert. Az első felismerése vele kapcsolatban az volt, hogy ha Roger elkezdi uralni a labdamenetet, hatalmas kihívást jelent eljuttatni a labdát a kevésbé veszélyes fonák oldalára. Annyira gyors. „Olyan jól mozog, hogy ha sikerül megütnie egy jó tenyerest, nem tudod újabb fonákra kényszeríteni – mondta Blake. – Ha tenyerest üt, onnantól ő van fölényben. Egyszerűen hihetetlennek tűnt."

És volt egy másik felismerés is.

„Nagyon figyeltük, és mintha egyáltalán nem izzadt volna – folytatta Blake. – Mintha harmincas pulzussal működne. Látszólag semmi sem hatott rá, szinte természetesnek vettük, hogy nem fog rossz döntést hozni, csak mert bréklabda jön, és nem lesz ideges a közönség viselkedése miatt."

Blake nem tudta, mennyit fejlődött Federer önuralom terén ütőtördelő, saját magát szidalmazó fiatalkori énje óta. „Egyszerűen csak úgy látszott, felkészült mindenre, és képes kezelni bármilyen helyzetet – mondta Blake. – A mérkőzés után pedig igazán jó volt, amikor elgyengült, és láthattuk, milyen mélyen érinti, hogy a szülővárosában játszhat Davis-kupa-meccset."

Az amerikaiak hamarosan elindultak haza, én pedig megírtam a cikkemet az International Herald Tribune-nak. Annyira azért nem voltam bátor, hogy írásban is Wimbledon többszörös bajnokának kiáltsam ki.

„Federer különleges játékos – kivételesen kiegyensúlyozott és komplett, nyomás alatt képes magasabb szintre lépni, és minden mozdulatából könnyedség árad.

Jól szervál, szívósan védekezik, és átemelésekből is tud nyerőt ütni. Rövid nyesés után jól fut fel a hálóhoz, hogy egy kemény röptével fejezze be a pontot. Tenyeresével ő irányítja a játékot, egykezes fonákját pedig tökéletes tempóban üti meg, esetleg egy kis ravasz pörgetést is beletéve, amitől a kevésbé mozgékony ellenfelek csak lihegve kapálóznak a labda után.

Ezzel együtt lehetetlen megmondani, szerteágazó tudása elegendő lesz-e ahhoz, hogy megbízható, világverő játékossá váljon. A pénz, a felmagasztalás és a sérülések a legnagyobb étvágyat és a legélesebb ütéseket is eltompíthatják, de az elmúlt két hét alapján nem kétséges, hogy a svájciak újabb potenciális bajnokra leltek. És Martina Hingistől eltérően Federer ténylegesen több időt tölt Svájcban, mint Floridában."

Federer tenisze valóban svájci termék. Roger 1981. augusztus 8-án született a bázeli Egyetemi Kórházban, Lynette és Robert Federer második gyermekeként. A szülők mindketten lelkes, de átlagos magasságú sportolók voltak, akik viszonylag későn kezdtek el teniszezni.

Roger Bázelben ismerkedett meg a sporttal, és később más svájci városokban csiszolgatta játékát, de a négy hivatalos nyelvvel rendelkező, sokszínű országban már nagyon korán sok idegen hatás érte.

Lynette Dél-Afrikából származott, és tizennyolc évesen találkozott Roberttel Johannesburg mellett, amikor mindketten a svájci Ciba-Geigy vegyipari gyárnak dolgoztak. Bár Lynette anyanyelve az afrikaans volt, apja ragaszkodott hozzá, hogy angol nyelvű iskolába járjon. Miután Roberttel Svájcba költöztek, majd családot alapítottak, Rogerhez és nővéréhez, Dianához is angolul beszélt. „De csak az első néhány évben – mesélte Lynette Federer egy korai interjúban. – Aztán átváltottam svájci németre. Nagyon hosszú ideje éltem Svájcban, így könnyen elsajátítottam a nyelvet. Rogerrel továbbra is főként angolul beszélgettünk, de kevertük a nyelveket, a témától függően."

Lynette és Robert azért választották a „Roger nevet, mert jól hangzott együtt a Federerrel (középső neve nincs). Az is tetszett nekik, hogy könnyű kiejteni angolul, bár fiuknak a korai években nagyon sokszor kellett emlékeztetnie az embereket arra, hogy keresztnevét nem „Rozsé-nak (a Roger francia változata) kell ejteni.

Első, említésre érdemes teniszedzője Adolf Kacovsky volt, egy svájci állampolgárságú cseh bevándorló, a legnagyobb hatást viszont az ausztrál Peter Carter gyakorolta rá pályája elején. Federert az évek során edzették svédek, amerikaiak, valamint a horvát kozmopolita és egykori háborús menekült, Ivan Ljubicsics is.

Federer azonban, bármennyire globális is az ízlése és a kisugárzása, továbbra is a Svájci Teniszszövetség versenyzőjének tartja magát. Nem ez a helyzet a közelmúlt többi nagy játékosával: Hingisszel, aki női egyéniben és párosban is előtte ért fel a csúcsra; és Stan Wawrinkával, aki utána érkezett, és Svájc második legjobb férfi teniszezőjévé vált. „Egyedül Roger emelkedett fel a szövetségen keresztül" – mondta Marc Rosset, Svájc 1992-es olimpiai férfi egyéni bajnoka.

Federer története Bázelben kezdődött: a Rajna partján fekvő kozmopolita városban, nem messze a francia és a német határtól.

„Amikor Roger még kicsi volt, rendszeresen vásároltam az országhatáron kívül" – mesélte Lynette Federer.

Rosset szerencsésnek tartotta svájci származását. „Öt kilométer bármelyik irányban, és Roger német lett volna, vagy ami még rosszabb, francia – mondta Rosset, aki Genfből származott, Svájc frankofón részéből. – El tudja képzelni, hogy francia legyen? Az elviselhetetlen lenne."

Federer nagyon aktív gyermek volt – „majdnem hiperaktív", szokta mondani –, és