Szép versek 2020-2021

By Magvető

Az idei Szép versek különlegessége, hogy két év versterméséből válogat, így 2019 és 2020 meghatározó költeményei, szép versei is helyet kapnak az antológiában.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Sep 26, 2021
• ISBN: 9770586378213

Book preview

Borító

SZÉP

VERSEK

20120–2021

Összeállította

Szegő János

mlogo

© Magvető Könyvkiadó, 2019

In memoriam

Bertók László és Térey János

A versek az alábbi lapokban jelentek meg:

2000, Alföld, Ambroozia, Apokrif, Bárka, Élet és Irodalom, Eső, Ezredvég, Forrás, Helikon, Hévíz, Híd, Hitel, Irodalmi Jelen, Irodalmi Szemle, Jelenkor, Kalligram, Kortárs, Korunk, Látó, Magyar Napló, Mozgó Világ, Műhely, Műút, Pannonhalmi Szemle, Parnasszus, Prae, Székelyföld, Tiszatáj, Új Forrás, Vigilia

A kötet szerzői

Aczél Géza

Áfra János

Ágh István

Ayhan Gökhan

Babiczky Tibor

Bajtai András

Balázs Imre József

Borsik Miklós

Csehy Zoltán

Csobánka Zsuzsa Emese

Csordás Kata

Darvasi László

Demény Péter

Deres Kornélia

Domján Gábor

Fekete Richárd

Fekete Vince

Fenyvesi Orsolya

Gerevich András

Gergely Ágnes

G. István László

Grecsó Krisztián

Győrffy Ákos

Győrfi Kata

Harcos Bálint

Hartay Csaba

Hevesi Judit

Izsó Zita

Jász Attila

Jenei Gyula

Kabai Lóránt

Kállay Eszter

Kántor Péter

Karácsonyi Zsolt

Karafiáth Orsolya

Kemény István

Képes Gábor

Kerber Balázs

Kiss Judit Ágnes

Kovács András Ferenc

Kőrizs Imre

Krusovszky Dénes

Kukorelly Endre

Kürti László

Lackfi János

Lanczkor Gábor

Láng Orsolya

László Noémi

Lator László

Lövétei Lázár László

Lukács Flóra

Markó Béla

Marno János

Meliorisz Béla

Mesterházi Mónika

Mohácsi Balázs

Nagy Márta Júlia

Nádasdy Ádám

Nemes Z. Márió

Németh Zoltán

Nyerges Gábor Ádám

Oravecz Imre

Pál Sándor Attila

Parti Nagy Lajos

Payer Imre

Peer Krisztián

Petőcz András

Pollágh Péter

Sajó László

Schein Gábor

Simon Márton

Sopotnik Zoltán

Szabó T. Anna

Szálinger Balázs

Székely Szabolcs

Szijj Ferenc

Szőcs Géza

Szőcs Petra

Takács Zsuzsa

Terék Anna

Toroczkay András

Tóth Krisztina

Turi Tímea

Ughy Szabina

Vas Máté

Vida Kamilla

Visky András

Vörös István

Zalán Tibor

Závada Péter

Zilahi Anna

Kolto

Aczél Géza

árcédula

úgy rémlik gyerekkoromban a boltokban nemigen volt még árcédula mennyit kérhet a mindig

kopottas pult mögött szeme legtöbbször kisírva a maga elé rakott árukért néhány fáradt nénike

vagy ha humortalan bajszos ember dörgött rád hogy a pénzt ide ha van annyi egyáltalán amit

egy kis kockás cetlire gondosan felírta jó anyám érzéketlenül nézve amikor elönt a szorongás

vagy a féktelen öröm előzőt néhány fillér hiánya táplálta hogy bizonytalan dünnyögéssel mi is

maradjon ott az elsárgult nagy mérleg mögött a csekély maradékban pedig felcsillant a haszon

pénzforgalomban még értelmezhetetlen reménye hogy anyuka szelíd sztornójával a visszajáró

lesz az ügyes fiúcska bére mindenféle savanyú cukorra melyek idő előtt fogait majd kikezdik

később a modern korszak kezdte előkotorni a nagy pemzlit egyre gyakrabban és rafináltabban

a tízes számrendszer fordulója előtt egy forinttal kacérkodva a lélektani bulikkal és mikor már

azt hitted megoldódott végleg a kereslet s kínálat felsőbb szintről terelgetett rejtélye egy anyó

rozoga sámlin két gyanús bundabugyival a piac sarkán megállt odaírva ákombákommal akció

arcél

mikor a versíró már az őszikéken is túlesett persze ha költészet egyáltalán az az egyveleg amit

maga mögé túrt évtizedek során lírai bánatában tehát mikor elernyedt ihletében már alig fogan

meg a számvetés igénye mivel fontosabb lesz lelkében az elbocsájtó béke és a halmazállapotát

légiesre váltó halkan szitáló élmény részben túlbillenve a hétköznapok fölös nehezékén amely

a hídon már alig értelmezhető miként tolakodott a hatalom vályújánál a sok örökös nagymenő

a gyengébbet rútul kifosztva amitől az etika mérlegén akármilyen ronda nem billen nagyobbat

semmilyen csapzott rablóbanda de a privát szféra is hosszú lélektani szenvedés nyomán átvált

egy bomlófélben lévő különös alakzatra melyben közönyössé válnak az ölelések és a haragos

belviszályok s a romantikus kapcsolat is amit a túlhevült korban a szerelem megáldott tompán

döcög a fásultság fasorán hol az egykori sikerek és kudarcok a ragaszkodás gesztusai néhány

kedves arcél önhibán kívül már fehér foltokkal kitakarva s bár utódaihoz végső erejével ő még

tekintgetne jobbra-balra a nagy néma menetelések víziójától tehetetlenül már nem szabadulhat

Kolto

Áfra János

Felezési idő

Ess hát darabokra, atomkárosult test.

Mit faj bemocskol, az egyén mossa le,

de ritkán kerül veszélybe sorvasztók

és piócák élete. Valószínűbb, hogy őt

rágja szét a rák, aki épp mentene,

azt égeti el a szennyezés, azon kékül

hús, és a sugárnyalábok láthatatlan

szörnye az ő arcát tépi le. Viszi, viszi,

sodorja ki az erőt abból, ami rohadt,

a szó külszíni értelmében véve,

hisz nem vacakol a lélek dolgain.

Ez a szabadság.

Ess hát darabokra, atomkárosult test.

Még a csapból is cirill betű folyik,

és az ellenállás íze, de nem tudható,

ki mit betonoz le, és melyik fedő-

anyag pontosan mennyit takar, aki

szól, miért és hogyan emlékezik fél-

re szomszédból kölcsönzött monda-

tokkal. Ennél az ebédnél mind

vendégek vagyunk, szánkban

száradt falat, nincs zajunk.

Ez a szabadság.

Ess hát darabokra, atomkárosult test.

Nem veszek palackozott vizet,

üvegkulacsom töltöm fel újra

meg újra. Váltogatom foszlásig

használt ruháimat, azt a keveset,

ami hátizsákban elfért. Lyukas

talpú cipőben toporogva imád-

kozom, hol a felhőkért odabent,

hol pedig kint az eső ellen.

Ez a szabadság.

Ess hát darabokra, atomkárosult test.

Ápolatlan hajjal, borostásan ülök,

keresztbevetett lábamon könyö-

kölve. Úgy teszek, mintha érde-

kelne, hogy nem értenek, mint-

ha meg kéne valakit értenem.

Ez a szabadság.

Ess hát darabokra, atomkárosult test.

De nem. Nem szólít meg a nyelv,

csak a magyarázhatatlan, ami a város

tereit uralja, és beszivárog a jár-

művek ajtaján. Kívül rekedtem a csodán,

mégis, mintha együtt szenvednénk el

ezt a vasárnapot az itt élőkkel. Tegnap

hét civilt öltek meg a keleti végeken,

megszokott, mint a hazatérés.

Fegyveresek a templom végében.

Ez a szabadság.

Ess hát darabokra, atomkárosult test.

Minden olcsóbb, mint amihez szoktam,

de csak olyasmire költök, ami lecsúszik

torkomon vagy hasznosul valaki másban.

Ez a szabadság.

Ess hát darabokra, atomkárosult test.

Bukdácsolva a bábeli nyelvzavarban

bekiabálom katonásan a rend-

szerváltásról szóló beszélgetés

közepén: csak harminc év kellett,

és a természet az úr Csernobilban.

A kiirtott erdő, a lelőtt állatok,

a bebetonozott sugárlények helyére

visszaköltözött e gyanútlan rend,

és minden megerősödve haldokol.

Ez a szabadság.

Ess hát darabokra, atomkárosult test.

Nevével a hely újra visszhangot ver,

turistáktól férges a megtisztult város.

Ez a szabadság.

Ess hát darabokra, atomkárosult test.

A víz az úr, a tűz, meg az elsodró

lendület, és mi szokását tartva

mindent eltemet, amikor

túlhúztuk a húrt, és pattan,

majd rángatózhatunk

a fene nagy szabadságban.

Bontatlan tenyér

Hiszel-e már a halk kattogásban,

amit sosem akartál meghallani.

Félsz-e még tőlem, öreg suhogótól,

aki elveszett a festék alatti gyengeségben.

Gondolsz-e rá, milyen volt árnyékom,

és hogy az ablakon át belegyeztem

felforrt szobád. Bárcsak megmutathatnám,

hogy osztoztunk a föld és az ég adományán,

amíg el nem szakítottál társaimtól,

ki nem téptél gyökérzetemből,

hogy szétbontás után lehántsd kérgem,

felapríts, szitálj, masszává pépesíts,

és darabjaim átengedd a présen.

Kifeszítetted száradni, ami maradt,

hogy utána hatalmas tekercsekből

méretre vágd és összekend kisajtolt

maradványaimat. Világgá küldtél,

pedig csak élni akartam, növekedni

tovább a vén udvar új gyermekeivel

igaz virágzáskor, és ha levél koppan,

sűrű napsütésben, eget rázó fagyban.

Hiszen akkor buktam fel a fényre,

amikor anyádat mély levegővételek

közt támogatták ki a kapun, sietve.

Miért haragudnék, a te lélegzeted,

de ahogy karjai közt veled hazatért,

még nem láttam a gyilkost benned.

Nukleáris béke

A láncreakció végén,

a kritikus tömeg megszűntével

sötét az ég, mint hagymás vér

gyerekszájban az első disznóvágás

reggelén. Régi kertedre nézel,

de már csak műhold jelzi a pontot,

ahová nem térsz meg többé,

ahol nincs, aki magához térjen

a tereptárgyak porban oldott

tengerében. Ez a támadhatatlan csend

egy régimódi háború nyoma.

Itt még igazi emberek oldódtak

jellegtelen masszává egyforma

ruhákban, megfertőzve az egyenlőség

hitével, fejükben a hazugsággal,

hogy halálukkal megválthatják életed.

Két tömeg egymás irtására eredt,

mikor kimerült minden irgalom,

egy tűzgömb növekedni kezdett,

eltűnt körülötte a hideg, s a robbanás

hangos lökéshullámokat vetett,

amely elnyomta a kórusban sikító

sereget. Csillogó arcok helyén

a felfakadó nukleáris béke.

Kolto

Ágh István

Vak lottóárus

Feltűnt, ahogy szaporáz a járdán,

mint egy földön járó kötéltáncos,

így tartja föl fejét, aki nem lát.

nézem, mint kit nem először látok,

s mikor arca már kirajzolódik,

s gyanítom, hogy melyik ismerősöm,

az, akire alakja hasonlít.

ugyanaz, mint aki épp felém jön,

jön az őszből a vak lottóárus,

mintha kávéházban lopakodna,

most is azt a kockás kiskabátot

hordja, amit fiatal koromban,

szerencsétlen kínálgat szerencsét,

sok pénzt, bár a szelvény ára nem sok,

az én nyereményem, a túlélés,

egészen más sorsoláson múlott,

aki sose láthatta az arcom,

annak nem is jelenthettem semmit,

legföljebb a rá hullámzó hangból

tudta, minek nem kell nekimenni,

s mitől megvédte az óvatosság,

az lett az én mesterségem gondja,

mindent láttam, amit sohasem lát,

nyitott szemmel nála vakabb voltam,

aki átjön hatvanévnyi őszön,

él még, habár lehetne kísértet,

kijelöl a sötét felejtésből

egy korszakot, mint az idézőjel,

amit bezárnak a macskakörmök,

Hungáriának nevezték akkor,

keresztül egy egész emberöltőn,

ragyogtam a hamis aranyaktól,

kápráztam a márványasztalok közt.

fejem fölött szatírok és nimfák,

kurvák, spiclik között voltam költő,

míg a házat nem privatizálták.

Szomszédasszony

Lakásunkból több mint harminc éve

látok rá a szomszéd erkélyére,

mindig ott találom azt az asszonyt,

mikor munka közben fölpillantok,

írószobám, mint valami leshely,

átlátszó nagy ablakával rejt el,

őt meg, mintha nem is érdekelné,

kit tesz bájainak részesévé,

frizuráját számontartom föntről,

amúgy meg sem ismerném a földön,

nincs közöttünk csak egy keresztutca,

még a Hold sincs nála távolabbra.

hajladozva gondozza a zöldet,

beton virágszarkofágba süllyed,

s magaslati kiskertjét bezárva

helyet cserél mázsás kutyájával.

Testamentum

Józan elmével és szabad akarattal

rendelkezem vagyonomat illetően,

nagy teher, bár közönséges feladatnak

tűnik, hogy ki miből mennyit örökölhet,

míg az eljárásig itt kell hagynom mindent,

ügyirat képvisel majd a tárgyaláson,

amit versbe írni talán nem is illett,

pedig halálomról nem szólhatok máshogy.

Hat kataszter szántóm egyenlő arányban

két lányomra hagyom, ha már visszakaptam,

joggal bár, de mégsem lehetek gazdája,

mint az elődeim, akik belehaltak,

magukkal táplálták sovány parcellájuk,

megörököltem a csontjukat a földdel,

egyetlen sírban gyűlt egész rokonságom,

s nem kapok helyet a megtelt temetőben.

Bár szülőfalumat réges-rég elhagytam,

nem lettem idegen pesti ember mégsem,

hogy jussomat zsebpénz gyanánt pazaroljam,

utódaim nemzedékét megelőzve,

senkinek sincsen már lelkifurdalása,

ha csupán a saját neve köti hozzá,

telekkönyvi számon idegen határban,

megnézheti, hol van, mielőtt eladná.

Házunkat elhagyva rögtön elvesztettem,

vidéki hátrányból, bérletek során át,

gőgös gazdák által, kutyáktól rettegve

érdemeltem ki a Duna-parti látványt,

megelégedtem a tisztes szegénységgel,

míg az írássá vált élet boldogított,

ha elfüstölt vagyon egész életművem,

mit hagyok hátra a szerzői jogdíjból?

Mást jelent valami a végrendeletben,

vagy ha azt valaki rímes versben mondja,

bizonyos tárgyaim tőlem kinccsé lettek,

így adom Balassi-kardomat falumnak,

unokám viselje apám zsebóráját,

ahogy férfiágon adjuk kézből kézbe,

érdemeim keresztjét és koszorúját,

melyik lányunokám tűzné a keblére?

Hosszú évek terhe gyűlt föl a szívemben,

melytől lehetetlen végképp szabadulni,

úgy fölhalmozódott be- és kirekesztve,

mint a lakásban a fölösleges holmi,

maradék gyógyszer és rossz írógép, irka

felszíne alól a sűrű mélybe tűntek

érmeim, az üregekbe dugaszolva,

mint felfedezésre váró ásványkincsek.

Otthonos tárgyaim bennem tükröződnek,

élnek tőlem, míg az otthonom maradnak,

velem vannak, mintha családom lennének

ez az ágy, ez a szék, ez az íróasztal,

kitekint festménye aljáról barátom,

ismerős hangokat hallok a könyvekből,

de ha megbontják a láthatatlan hálót,

mikor szétöröklik, engem osztanak föl.

Végül, kíméljenek meg a boncolástól,

szörnyű elképzelni, habár másképpen fáj,

mellőzzék az eltüntető apparátust,

a nagy körforgásból kizáró hamvasztást,

magyar és keresztény költőt búcsúztasson,

aki önként, szívből tartja a beszédet,

s aki értem virraszt csak azért virrasszon,

hogy az első kinti éjszakán ne féljek.

Eddig tart a hunyó képzelet határa,

élőként gondoltam nemlétemet végig,

bátran kémkedtem a biztonsági sávban,

ahol már az Isten országa kezdődik,

vagy csak a sötétség, mint a fény a vaknak,

ami inkább semmi, vagy csak annak érzem,

mint a jelenlétem is fölfoghatatlan

a nagy kerek kékség emlékezetében.

Hirdetve törvényt

Tornai József emlékére

A telefon nem csengett, felcsörömpölt,

megint valaki meghalt, szólt a hír,

alig maradtak néhányan közülünk,

velük mehettem volna magam is,

előbb talán még nem is járt eszemben,

mire készülhet száz évhez közel,

mikor egy aggastyánnal néztem szembe,

a kortalan fiatalság felelt.

Mint aki valamiért kiváltságos,

egy nemzedék esett mellette el,

a tízévnyi korkülönbség távolából

követtem őt, mindig figyelmesen,

most kiderült, hogy senki sincs előttem,

két világ szélén állok egyedül,

szemben egy terméketlen sík mezővel,

sötét vadon zúg a hátam mögül.

Ki mert volna olyan nagy kort remélni,

amennyi a Tornainak jutott,

megszületni és majdnem végigélni

a förtelmes huszadik századot,

amit a költők