Meghalni olyan / Élni olyan

By Szekrényes Miklós

Szekrényes Miklós novelláiban például az is tök jó, hogy kétféleképpen lehet őket olvasni. Az egyik módszerrel olyan, mintha egy filmet látnál. Egy igazi, hamisítatlan magyar szociofilmet, kocsmapulttal, falusi focipályával, kórházfolyosóval, szélsüvítéssel, a budiajtó nyikorgásával és kiürült antidepresszáns-dobozzal. A másik olvasási módban ott ül veled szemben Szekrényes Miklós, előtte, a ragacsos kocsmaasztalon egy félig üres - vagyis félig teli - söröskorsó, és ő mesél, egyre csak mesél azon a szenvtelennek tűnő, mégis feszültséggel, érzésekkel, érzelmekkel és empátiával teli elbeszélői hangján, te meg figyelmesen hallgatod. Másként nem is tudnád, hiszen annyira magával ragad. Közben elkíséred egy meccsre, vagy a Mátrába, esetleg Budapestre, időnként pedig a nem is annyira távoli múltba, amikor még voltak úttörők, a magyar focisták kijutottak a vb-re és 1984 nem egy fogalom, hanem egy évszám volt.
Azt hiszem, az effajta novellákra szokás mondani, hogy életszagúak, valóságosak és hitelesek. Ennél jobb most csupán azért nem jut eszembe, mert egyre csak a hatásuk alatt vagyok. Fejbe kólintottak, akár a túladagolt feles, a szélről belőtt labda, meg a túl kemény párna a mentőautó hordágyán. Viszont a végére mégiscsak helyükre kerülnek a kirakójáték részei. És miközben ezek egymásba ölelkeznek, te rájössz arra, nyájas olvasó, hogy Szekrényes Miklós végig arról mesélt neked, hogy ami látszólag szétfolyik, valójában egyfelé tart, és mi ugyanannak a nagy egésznek az időnként kacagtató, időnként szánalmas, leginkább azonban esendő és szeretetéhes darabkái vagyunk. (Benedek Szabolcs)

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 1, 2021
• ISBN: 9786156283146

Book preview

olyan

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Nagygéci Kovács József

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Borítóterv: László Cecília

© Szekrényes Miklós, 2021

© Napkút Kiadó, 2021

ISBN 978 615 6283 14 6

Meghalni olyan

Vissza

Édesapám emlékére

„A test repül"

(Müller Péter Iván)

Nyár van. Nem éppen. Nem ellenben. Nyár.

Hajnalban indul, hogy elkerülje a hőséget. Tudja, hogy sokáig tart az út. Talán csak dél körül érkezik. Gyalog megy. Nincs is más választása. Megy a hegyen át. Amikor felér a tetejére, leveti átizzadt kék ingét. Színe illik a szeme színéhez. A hegy tetején szél fúj. Az inget egy bokor tetejére száradni teríti. Alá heveredik. Alszik egy kicsit az ing árnyékában. Álmodik is. Zúgásra ébred. Kinyitja a szemét, az ingen keresztül látja, ahogy egy repülő araszol a felhőtlen égbolton. Felkel. Felveszi az inget. Folytatja az útját. Le a völgybe. A hegy lábánál tehenek legelésznek. Feje felett szűkülő körökben vitorlázik a gép.

A házak között csönd terpeszkedik. Deszkakerítések mellett halad. Az egyiknél megáll, benyit a kapun. Öreg kutya várja a cseresznyefa árnyékában. Az istálló falánál motor áll.

Leül egy hatalmas kőre a diófa alá. A motor gazdája mellételepszik. Sokáig beszélgetnek, aztán a tornácon át belépnek a konyhába. Az asztalon két tányér, közöttük lábas. Zsíros húsdarabok. Szednek, esznek. Fejük fölött az ócska rádióból zene szól. Hegedű, bőgő, cimbalom, ének.

Belép a hűvös szobába, nézi a kártyázókat. Nevetnek. Ő is nevet. Tudja, hogy nincs sok ideje, hamarosan indulnia kell, ha még világosban haza akar érni. Feláll, köszön.

Az árnyékszék mellett éri utol a lány. Vállával a meszelt falhoz támaszkodik. Hozzám jön feleségül? – kérdezi. A lány bólint. – Maga még nagyon fiatal. Tanulnia kell. Nem zavarom. Visszajövök egy év múlva, ha befejezte az iskolát. – A lány biccent. Hallani, amint az istállónál valaki sikertelenül próbálja berúgni a motort.

Deszkakerítések mellett halad, tehenek ballagnak szembe vele. Megszaporázza lépteit. A hegyoldal tele van nyüzsgő emberekkel. Felfelé haladtában látja a vitorlázógép szétszóródott roncsait. A bokor tetején, amely alatt aludt, a törzs egy darabja hever, rajta felirat: „S33".

Futva visznek hordágyon egy moccanatlan testet. Izgatottan beszélgető csoportok mindenfelé. Egy derékba tört fenyő a hegy tején.

Nem áll meg, nem elegyedik szóba senkivel. Alig lassít. Fellélegzik, amikor elhagyja a repülőtér környékét.

A tó partján, a kápolnánál pihen meg a sűrű békaszóban. A kápolna tetején és előtte is kereszt. Egy képben látja őket. Imára kulcsolja kezét. Esteledik. A nyár minden kékje hirtelen vált sötétre, s a sötétség előbb a kereszteket nyeli el, aztán a motorzúgást, a kápolnát, a békaszót, az imát, az álmát, végül a kék inget is.

De őt nem.

Nem.

Soha.

Mi, itt lenn

Misi azt mondja, emlékszik a pillanatra, amikor belé hasított, igen, hasított, mondja, mert hirtelen, mondhatni váratlanul jött, és éles fájdalom bénította le, nem is tudja, mennyi időre, szóval emlékszik a pillanatra, amikor először fogta fel, hogy van halál, s hogy ez az a van, ami után az ember mint élőlény nincs többé. Tízéves lehetett, a kanapé mellett guggolt a nagyszobában, nyár volt, nyári szünet, játszott valamivel a parkettán vagy a szőnyegen, valami történt az erkélyen, leszállt egy galamb, mondjuk, annyi biztos csak, hogy felemelte a fejét, az erkély irányába nézett, és jött a hasítás. És azóta, ha a halálra gondol – lehet, rosszul, sőt, biztosan rosszul –, érzi, mire gondol. Előtte csak egy érzelmezhetetlen szó volt, mondja, mint pölö a zsigérzsugorodás. Érzelmezhetetlen?, kérdezi Tihi, akit Tihamérnak neveztek el a szülei, ettől a legtöbb gyerek legalább kicsit szenvedne, Tihi viszont megtanulta, hogyan fordítsa előnyére a nevét, ezért is hívatja magát Tihinek. A focista miatt, akinek nem tudja leírni a nevét, de mindenki csak Tihinek hívja, s mivel ő is egészen jól bánik a labdával, a Tihi becenév még menőnek is számít. Azt a szót már hallottam, hogy értelmezhetetlen, apa használja néha – Tihi apja tanár –, de mi az, hogy érzelmezhetetlen? Hát az, mondja Misi, amit nem az eszeddel nem tudsz, mint a szorzótáblát, hanem csak nem érzed, mint mondjuk, hogy milyen a sós tengervízben úszni, mert például sosem úsztál még tengerben. Aha, dörmögi Tihi, szóval te már haltál meg. Nem, de… á, hagyjuk, legyint Misi, és lengenek tovább a hintában, unatkoznak, várják, hogy jöjjön valaki, hogy történjen végre valami, mert olyan lassú még az életük, és olyan intenzív unalomként élik meg a semmittevést, hogy szenvednek tőle.

Pedig biztatóan indult a délután. Igaz, csak ők ketten jöttek le a játszóra, de bíztak benne, hogy hamarosan követik őket mások is. Addig is fogtak egy tégladarabot, felrajzoltak vele a bitura egy pályát, és elkezdtek tengózni. Gondolták, elütik az időt, míg a többiek megérkeznek. Tihi viszont erődemonstrációt tartott, Misi még pontot is alig tudott szerezni, azt is inkább csak akkor, ha Tihi hibázott. Úgyhogy ráuntak hamar a tengóra, beszaladtak az Otthon sörözőbe, 10 fillérért ittak egy-egy szódát, azóta lengenek a hintában, és unalmukban hülyeségekről beszélgetnek, olyasmikről, mint a halál meg a sós tengervízben úszás. Agyrém. Ők is tudják, jó, ha ezekben a dolgokban egyszer is részük lesz. És amikor már azt hiszik, ez a délután is a kukában landol, a távolban feltűnik Guszti. Mint egy jelenés, úgy tart feléjük a parkon keresztül. Valamit húz maga mögött. Egészen addig nem látják, mi az, amíg a játszó melletti legmagasabb fához nem ér, de azt tudják, hogy az unalmas, céltalan délutánnak vége, úgy bámulják Gusztit – nem is reménykedve, hanem a hívők rajongó derűjével az arcukon –, ahogy Vladimir és Estragon bámulna Godot-ra, ha egyszer végre megérkezne. Szerepéhez méltón Guszti nem köszön nekik, még csak nem is biccent, a sodronykötelet – mert sodronykötelet húz maga után – a nyakára hurkolja, és mászni kezd. Megbűvölve nézik, ahogy halad egyre feljebb, míg néhány perc múlva a fa tetejéhez ér, két lába két ágon pihen, hátát a fa törzsének dönti, két kezével pedig a nyakában himbálózó hurok végét egy ághoz köti. Nem hiszik, hogy ezt teszi, de látják, hogy ezt teszi. Nem ugrik, hanem lassan ereszkedik, az egyik pillanatban még fogja a hurkos ágat, aztán már lóg. Az egész olyan valószerűtlen, az egész olyan filmszerű. Guszti egy sodronykötéllel a nyakában fityeg a fa tetején, és hörög. Először megpróbálja kezével elérni az ágat, amelyen lóg. Nem sok hiányzik hozzá, de a nem sok most minden. Bepánikol. A lábával rúgó mozdulatokat végez, lökné magát följebb, hogy elérje a gallyat, de a gally helyett csak annyit ér el, hogy a hurok egyre szorosabb a nyakán. Misi és Tihi ámulva nézi, ahogy a barátjuk az életéért küzd. Nem gondolják végig, de érzik, hogy hiába kezdenének mászni, ők nem olyan ügyesek, mint Guszti, mire felérnének – ha egyáltalán felérnének –, már rég késő lenne. Mint az egyik haverjuk által gyűjtött fosszíliák, belekövülnek abba a néhány végtelen percbe. Már a hintájuk sem leng, Guszti viszont hevesen himbálja magát, most nem az ágat próbálja elérni, a kötelet lazítaná a nyakán. Úgy tűnik, minden hiába, Misi arra gondol, ő idézte meg ostoba fecsegésével a halált, amikor hangos reccsenéssel eltörik a Gusztit tartó ág, s ő hullani kezd, dobálják estében a gallyak, ezért zuhanása szakaszossá válik, szinte kottázható, a földet érés puffanása után viszont nem őrjöng a közönség, Misi és Tihi – mint akiket leszedáltak az események – döbbent tekintettel merednek a földön fekvő Gusztira. Telnek a másodpercek, mintha a világegyetemre kirakták volna a feliratot: HIBAELHÁRÍTÁS MIATT ÁTMENETI IDEIG NEM ÜZEMEL! AZ ESTLEGES KELLEMETLENSÉGEKÉRT SZÍVES ELNÉZÉSÜKET KÉRJÜK! Aztán, amikor Guszti száján hörgő hangok buknak elő, egyszerre repülnek ki a hintából, rohannak sérült barátjukhoz, nem mernek hozzáérni, kérdeznék, jól van-e, de vágják, hogy beszélni nem feltétlen tud most egy darabig, úgyhogy csak guggolnak mellette, amíg be nem sötétedik, akkor valahogy felsegítik a földről, hazatámogatják, felkísérik az ajtajukig, becsöngetnek, megvárják, míg kijön az anyja – a hatvanas évekbeli örökké nyúzott háziasszony prototípusa –, előadnak valami zavaros fedősztorit Guszti balesetéről, tudják, hogy nem hiszi el nekik, ők se hinnék. Örülnek, hogy Guszti zúzódásokkal megúszta az esést, a nyakán lévő seb lassan gyógyul, évek múlva is látszik a nyoma. Azon kívül, hogy egyszer elmeséli, hogy az apja még jól el is kalapálta az eset után, többet nem beszélnek róla. A lassan múló gyerekidőbe az unalom mellé annyi történés fér, hogy hamar elhalványul minden szenzáció. Például sosem tudják meg, miért tette, eleve azt feltételezik, Guszti univerzumában az eseményeknek nincs okuk, valami öntudatlan, vak erő hajtja a srácot.

Aztán, egyszer csak, nem tudni, mikor, vége. Szétszóródnak a téren felnőtt kölykök, a legtöbbjük, mint Misi is, már csak vendégként tér haza.

Vagy húsz évvel később a kisváros elhagyatott utcácskáit rója, megpróbálja rekonstruálni az útvonalat, amerre suliba járt, kíváncsi, mennyit változott gyerekkora óta a környék. Éppen arra gondol, hogy szinte semmit, éppolyan falusias és unalmasan kihalt a környék fényes nappal is, mint régen, mikor valaki a nevén szólítja. Megtorpan, szétnéz, sehol senki. Mégis hallja újra a szólítást. Egy villanyoszlop tövében torpan meg, felnéz. Guszti vigyorog le rá a villanyoszlop tetejéről. Talpig villanyszerelőnek van öltözve. Misi megvárja, míg lemászik, leveszi a mászóvasat a lábáról, s tréfásan feléje nyújtja. Megpróbálod?, kérdezi. Misi zavartan toporog, néha lopva Guszti nyakára néz, jól látható rajta a régi nyár sebe. Néhány mondat után úgy érzik, nincs miről beszélniük. Kezet fognak. Misi még végignézi, ahogy Guszti visszamászik a villanyoszlopra, és tettetett vidámsággal integet neki.

Aztán ennyi. Többé nem találkoznak. Évekkel később Misi egy osztálytalálkozón tudja meg, hogy Guszti meghalt. Az öngyilkosság lassú módszerét választotta: az alkohol vitte el. Mert ha neki azon a nyári délutánon, ott fenn, nem sikerült is, és ha éppen ezért döntött úgy, hogy villanyoszlopok tetején tölti élete nagy részét, mikor lejött közéjük, ő is felfogta, hogy van halál, s hogy ez az a van, ami után az ember mint élőlény nincs többé.

Valaki azt mondja, ő most felülről néz minket. Ezen hümmögnek egy sort, nincs mindenki meggyőződve erről. Misi viszont arra gondol, milyennek láthatta Guszti őket azon a nyári napon. Közvetlenül azelőtt, hogy elengedte a gallyat.

Mi, zöldek

„Hogyan mehet el valaki egy fa mellett, ha nem lesz boldog, hogy látja."

(F. M. Dosztojevszkij: A félkegyelmű; Makai Imre fordítása)

Az őseim erdészek voltak, csupa ideges ember, ezért mindig szerettem azokat a városokat, ahol hatalmas közparkok vannak. Rendezett, könnyen áttekinthető növényzet, minimális mennyiségű, veszélytelen állat, patakok helyett csobogók, tavak vagy szökőkutak, padok és pavilonok. Na és persze a kedvenceim, a szobrok. Szoborfényképész vagyok, ebből élek. Bármilyen megrendelést vállalok, legyen az képeslap, brosúra, plakát, de kaptam már olyan feladatot is, amelyben azt kérték, járassak le egy szobrot. Vállaltam, persze, ez lett az egyik legjobban sikerült