Harisnyás Pippi hajóra száll

By Astrid Lindgren

Folytatódnak Harisnyás Pippi, a vagány, szeplős kislány kalandjai, aki a szülei nélkül él a Villekulla-villában. Pippi ebben a kötetben sem tétlenkedik: elpáhol néhány gazembert, megzaboláz egy szökött tigrist, botrányba fullaszt egy színházi előadást, és persze sokat játszik a barátaival, Tomival és Annikával. Egy napon látogatóba érkezik a Kurrekurredutt sziget királya, aki nem más, mint Pippi apukája, és arra kéri a lányát, hogy költözzön hozzá a trópusokra. Közeledik az indulás időpontja, Pippinek döntenie kell. Vajon hajóra száll, és örökre elhagyja a kisvárost?

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: Dec 5, 2020
• ISBN: 9789631198867

Book preview

KÖNYVKIADÓ

A mű eredeti címe: Pippi Langstrump går ombord

Első kiadás: Rabén & Sjögren, 1946, Svédország

© Astrid Lindgren, 1946/Saltkråkan AB

Illustrations © Ingrid Vang-Nyman, 1946/Saltkråkan AB

ASTRID LINDGREN MŰVEIVEL KAPCSOLATOS INFORMÁCIÓK:

www.astridlindgren.se

Fordította TÓTFALUSI ISTVÁN

INGRID VANG-NYMAN illusztrációival

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

Hungarian translation © Tótfalusi István, 1997, 2015

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2015

Móra Könyvkiadó – 65 éve családtag

Az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 11 9886 7 (epub)

ISBN 978 963 11 9887 4 (mobi)

Kiadja a Móra Könyvkiadó Zrt.,

Janikovszky János elnök-vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Dóka Péter

Elektronikus változat: Farkas István

Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2015

E-mail: [e-mail] • Honlap: www.mora.hu

Pippi a Villekulla-villában

Ha egy utazó az útja során elvetődött az icipici városba, és ha éppenséggel úgy esett, hogy útját tévesztve kisétált belőle az egyik szélén, akkor alighanem megpillantotta a Villekulla-villát. Nem mintha olyan sok néznivaló lett volna rajta. Roskatag öreg villa volt, s egy gondozatlan, öreg kertecske vette körül, de az utazó azért bizonyára megállt és érdeklődött, ki lakik benne. Az icipici városka minden lakója természetesen jól tudta, ki lakik abban a házban, és azt is tudták, miért áll egy ló a verandán. Hanem aki messziről vetődött arra, aligha tudhatta mindezt. Annál jobban csodálkozott. Főleg, ha késő este ért oda, már szinte sötétben, és bekukkantva azt látta, hogy a kertben egy kislány kószál, akinek szemlátomást esze ágában sincs még lefeküdni. Bizonyára ilyesmit gondolt:

„Ejnye, az anyukája igazán lefektethetné már ezt a kislányt. Ilyenkor már minden gyerek ágyban van."

Honnan is tudhatta volna az idegen, hogy a kislánynak nincsen anyukája? Ami azt illeti, apja se volt, olyan legalábbis nem, aki vele lakott volna. Teljesen egyedül élt a Villekulla-villában. Azaz, mégsem teljesen egyedül, hogy egészen pontosak legyünk. Hiszen a lova például ott élt a verandán. Volt egy majma is, akit Nilsson úrnak hívtak. Ám aki utazóként vetődött a városba, annak sejtelme se lehetett minderről. Ha a kislány odajött a kertkapuhoz – s biztosan odament, mert imádott cseverészni –, akkor az utazónak módja lehetett alaposabban szemügyre venni őt.

Akkor minden bizonnyal ezt gondolta:

„Soha életemben nem láttam még szeplősebb és vörösebb hajú gyereket."

Aztán még azt is gondolhatta:

„Igazában remek dolog lehet szeplősnek és vörös hajúnak lenni. Legalábbis, ha az ember ilyen vidám és eleven, amilyennek ez a kicsi látszik."

Ha az is érdekelte, hogy hívják ezt a vörös hajú kislányt, aki egymagában ténfereg ott, a kertben, a késő alkonyi órán, csak a kerítéshez kellett állnia és beszólnia:

– Hogy hívnak, kislányom?

Nem késhetett a derűs és örömteli válasz:

– A nevem Harisnyás Pippilotta Citadella Intarzia Majolika Ingaóra, az apám pedig Harisnyás Efraim kapitány, valaha a tengerek réme, mostanában a négerek királya. De egyszerűen csak Pippinek hívnak.

Ez így volt bizony. A kislányt Harisnyás Pippinek hívták. Ha azt mondta, hogy az apja a négerek királya, hát… no igen, ő így hitte. Mert az apja egyszer eltűnt egy viharban, amikor ő meg Pippi a tengeren vitorláztak, s mivel Efraim papa igen kövér volt, Pippi el sem tudta képzeli, hogy a vízbe fulladt volna. Sokkal kézenfekvőbb volt azt hinnie, hogy az apja elúszott egy szigetig, és az ott élő négerek királya lett. Így is hitte.

Ha úgy képzeljük, hogy annak az utazó idegennek nem volt sürgős dolga, például nem kellett továbbutaznia az esti vonattal, ezért leállt csevegni, hogy még egyet s mást megkérdezzen Pippitől, akkor lassanként azt is megtudhatta, hogy a kislány egyes-egyedül él a házban – ha nem számítjuk a lovát és a majmát.

És ha jószívű embernek gondoljuk, az is megfordulhatott a fejében: ugyan miből él szegény gyerek?

De emiatt igazán felesleges lett volna aggódnia.

– Olyan gazdag vagyok, mint egy erdei manó! – szokta mondani Pippi. Nem is tódított. Volt egy kofferja, tele aranypénzzel, amit az apjától kapott.

Tévedett tehát az utazó, ha azt hitte, hogy Pippi bármiben szükséget szenved. Apa és anya nélkül is nagyszerűen elboldogult. Igaz, ami igaz, senki se szólt rá esténként, hogy ideje már ágyba bújni. Pippi azonban kieszelte a módját: ő maga szólt rá saját magára! No persze megesett, hogy csak tíz óra felé szólt rá magára, mert Pippi sose tette magáévá azt a meggyőződést, hogy a gyerekeknek, ha törik, ha szakad, hétkor mindenképp le kell feküdniük. Hiszen épp akkor esik a legjobban a játék! Ezért nem volt igazán oka csodálkozni az idegen utazónak, ha Pippit még olyankor is kószálni látta a kertben, amikor már lement a nap, és hűvös szellők kezdtek fújdogálni, és amikor Tomi és Annika javában szuszogtak a kis ágyukban.

De ki az a Tomi meg Annika? Hohó, az utazó bizony ezt sem tudhatta!

Tomi és Annika Pippi játszótársai voltak. Ott laktak a szomszéd házban, a Villekulla-villa mellett. Ha az az utazó egy kicsit korábban érkezett, megláthatta Tomit és Annikát is. És akkor, szavamra, két igazán aranyos és bájos gyermeket láthatott. És ha van valami, ami biztos, hát az, hogy Tomit és Annikát Pippinél találja, mármint, ha korábban érkezik. Mert Tomi és Annika minden áldott nap átszaladt Pippihez, és mindig nála voltak, amikor épp nem aludtak, épp nem ettek, vagy épp nem az iskolában voltak. De ilyen késői órán már az igazak álmát aludták, mert nekik volt apukájuk és anyukájuk, és mind apa, mind anya azt vallotta, hogy a gyereknek az a legjobb, ha hét órakor lefekszik.

És ha feltesszük, hogy annak az utazónak igazán, de igazán bőven volt ideje, akkor talán még azután is, hogy Pippi jó éjszakát mondott neki, és otthagyta a kerítésnél, ott álldogált egy darabig, csak hogy kilesse, mit csinál a kislány a nagy magányosságában, hogy nem akar-e most már bemenni és lefeküdni. Talán az idegen elrejtőzött a kerítésoszlop mögé, és onnan kukucskált ki. És tegyük fel, hogy Pippi éppen azt tette, amit gyakran szokott esténként, ha kedve támadt egy kis lovaglásra. Felment a verandára, erős karjával magasra emelte a lovat, és levitte a kertbe! Az utazó mindenesetre alaposan megdörzsölhette a szemét, mert azt hitte, hogy álmodik.

„Teringettét, micsoda gyerek ez! – mondhatta magában, ott, a kerítésoszlop mögött. – Hihetetlen, egy lovat fel tud emelni! Szavamra, ez a legfigyelemreméltóbb gyermek, akit valaha láttam!"

És igaza is volt, ha így gondolta. Pippi volt a legfigyelemreméltóbb gyermek – legalábbis a városban.

Talán másfelé vannak még figyelemre méltóbb gyermekek, de abban az icipici városban nem volt párja Harisnyás Pippinek. És sem abban a