Virgin River

By Robyn Carr

A nagysikerű Netflix sorozat alapjául szolgáló regény!

Álláshirdetés: Bábát és szakápolót keresünk Virgin Riverbe, egy hatszázlelkes kisvárosba. Változást hozhat az itt élők életébe az égre törő kaliforniai vörösfenyők és kristálytiszta folyók ölelésében. Gyönyörű faházban ingyen szolgálati lakást biztosítunk.

Amikor a frissen megözvegyült Melinda Monroe meglátja ezt a hirdetést, azonnal úgy dönt, hogy Virgin River isten háta mögötti hegyi városkája tökéletes lesz, hogy kigyógyuljon a szívfájdalomból, egyúttal új értelmet adhat imádott hivatásának is. De megérkezése után búcsút mondhat nagy reményeinek: a faház egy szemétdomb, az utak járhatatlanok és a helyi orvos hallani sem akar róla. Belátja, hogy óriási hibát követett el, és elhatározza, hogy másnap reggel tovább is áll. Csakhogy egy verandán hagyott újszülött megváltoztatja a terveit..., és Jack Sheridan, a volt tengerészgyalogos gondoskodik róla, hogy többet ne gondolja meg magát.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 27, 2020
• ISBN: 9786156022721

Robyn Carr

Robyn Carr is an award-winning, No.1 New York Times bestselling author of more than sixty novels, including highly praised women's fiction such as Four Friends and The View From Alameda Island and the critically acclaimed Virgin River, Thunder Point and Sullivan's Crossing series. Virgin River is now a Netflix Original series. Robyn lives in Las Vegas, Nevada.

Book preview

cover.jpg

ROBYN CARR

VIRGIN RIVER

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Virgin River

Fordította: Szűr Szabó Katalin

Copyright © 2007, Robyn Carr

Cover Art © 2019 by Harlequin Enterprises ULC

Hungarian Translation © Szűr Szabó Katalin, 2020

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2020

ISBN 9786156022721

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Pam Glenn-nek, a szülészet istennőjének,

barátnőmnek és szívem szerinti testvéremnek

Első fejezet

Mel hunyorogva vizslatta az esőt és a sötétséget, ahogy a keskeny, kanyargós, sáros és lombos fákkal szegélyezett úton vánszorgott, és vagy ezredszer kérdezte magától: Tényleg elment az eszem? Azután hallotta – és érezte – a döccenést, amikor a BMW-je jobb hátsó kereke az útról a padkára csúszott, és elsüllyedt a sárban. Az autó ringatódzva megállt. Mel gázt adott, hallotta, ahogy a kerék forog, de tudta, hogy egyhamar nem szabadul innen.

Olyan elcseszett vagyok, ez volt a következő gondolata.

Felkattintotta a belső világítást, és a mobiljára pillantott. Egy órája, amióta lekanyarodott az autópályáról, és elindult a hegyekbe, nem volt jel. Tulajdonképpen éppen élénk beszélgetést folytatott a testvérével, Joey-val, amikor a meredek hegyek és a hihetetlenül magas fák miatt megszűnt a térerő.

– El sem hiszem, hogy ezt csinálod – morogta Joey. – Azt hittem, észhez térsz. Nem vall rád, Mel! Nem vagy kisvárosi lány!

– Tényleg? Pedig nagyon úgy fest, hogy az leszek. Elvállaltam az állást, és mindent eladtam, így nem esem kísértésbe, hogy visszamenjek.

– Nem vehettél volna ki csak szabadságot? Egy darabig nem dolgozhattál volna egy kis magánkórházban? Nem gondolhattad volna át?

– Szeretném, ha minden más lenne – erősködött Mel. – Nem akarok több kórházi tébolyt. Egyelőre csak találgatok, de valószínűleg nem sok drogos nő babáját kell világra segítenem itt az erdőben. A nő szerint ez a hely, mármint Virgin River nyugodt, csendes és biztonságos.

– És az erdőben eldugva, a Starbuckstól fényévekre majd tojásban és disznócsülökben kapod a fizetésed…

– És egyetlen páciensemet sem hozzák be megbilincselve, egy börtönőr kíséretében. – Mel nagy levegőt vett, váratlanul felkacagott, aztán így folytatta: – Disznócsülök? Hohó, Joey, most érek be a fák közé, lehet, hogy megszűnik a térerő…

– Várj csak. Sajnálni fogod. Meg fogod bánni! Őrültség, meggondolatlanság és…

És akkor hála az égnek, tényleg megszűnt a térerő. Joey-nak igaza volt: Mel minden újabb mérfölddel egyre jobban kételkedett magában és a döntésében, hogy vidékre meneküljön.

Az út minden kanyar után még keskenyebb lett, az eső pedig szaporábban verte a kocsit. Még csak este hat volt, de már koromsötét volt, az erdő olyan sűrű, a fák olyan égig érők voltak, hogy még a délutáni nap utolsó suga­rait is elzárták. Természetesen közvilágítás sem volt ezen a kanyargós szakaszon. Az útbaigazítás szerint már közel kellett járnia a házhoz, ahol az új munkaadójával kellett találkoznia, de nem mert kiszállni az elsüllyedt kocsijából, hogy gyalog folytassa. Könnyen eltévedhet ebben az erdőben, és többé nem kerül elő.

Így inkább előhalászta az aktatáskájából a fényképeket, hogy emlékeztesse magát, milyen okok vezették az állás elfogadásához. Voltak fényképei az utcai fronton verandás és manzárdablakos deszkaházakból álló kisvárosról, a régimódi iskoláról, a sisakos tornyú templomról, mályvarózsákról, rododendronokról és teljes pompájukban virágzó almafákról, nem szólva a zöld mezőkről, amiken állatok legeltek. Volt egy cukrászda, ahol süteményt és kávét lehetett kapni, egy kis vegyesbolt, egy magában álló, apró, egyhelyiséges könyvtár és egy imádni való kis kunyhó az erdőben, ami ingyen és bérmentve, a szerződése lejártáig egy évre az övé.

A városka bámulatos óriásmamutfenyő-erdő tövében épült, a védett erdőség több száz mérföldnyire húzódott a Trinity- és Shasta-hegyvonulatok vadonján át. A Virgin folyó, amiről a város a nevét is kapta, mély volt, széles, hosszú; hatalmas lazacok, tokhalak, pisztrángok és más halak éltek benne. Mel megnézte a világ e pontján készült képeket, és nem kellett meggyőzni, hogy ennél szebb hely nem létezik. Most persze mást sem látott, csak esőt, sarat és sötétséget.

Amikor úgy érezte, el kell hagynia Los Angelest, elküldte a szakmai önéletrajzát az Ápolónői Nyilvántartásba, és a munkaközvetítő hívta fel a figyelmét Virgin Riverre. Elmesélte, hogy az itteni orvos megöregedett és segítségre van szüksége. Hope McCrea, a városkában lakó egyik asszony adománya az erdei kunyhó és az első évi fizetés.

A megye átvállalta a társadalombiztosítás fizetését legalább egy évre, hogy ezzel csábítsanak erre a távoli, falusi helyre szakápolót és szülésznőt.

– Elküldtem faxon Mrs. McCrea-nek az önéletrajzát és az ajánló­levelét – mondta a munkaközvetítő –, és ragaszkodik magához. Esetleg felautózhatna, és körülnézhetne.

Mel lejegyezte Mrs. McCrea telefonszámát, és még aznap este felhívta. Virgin River jóval kisebb volt annál, amire eredetileg gondolt, de egyórányi beszélgetés után Mel másnap reggeli hatállyal beindította a költözését Los Angelesből. Ez alig két hete történt.

A nővérközvetítőnél csak azt nem tudták, ahogy Virgin Riverben sem, hogy Mel bármit megtett volna, hogy eljöjjön Los Angelesből. Hónapok óta újrakezdésről, békességről és nyugalomról ábrándozott. Idejét nem tudta, mikor aludt végig háborítatlanul egy éjszakát. A nagyváros veszélyei, a városrészekben tomboló erőszak kezdte felőrölni. Már attól is szorongott, ha a bankban volt dolga vagy boltba kellett mennie; úgy érezte, mindenütt veszély leselkedik rá. A háromezer ágyas kórház és baleseti központban végzett munkája során túl sokféle bűncselekmény áldozatát látta, nem beszélve az elkövetőkről, akik üldözés vagy letartóztatás közben sérültek meg, és akiket a kórtermekben és a sürgősségin ágyhoz bilincseltek vagy rendőrök őriztek. Ami a lelkéből megmaradt, az sebesült volt és fájdalommal teli. De mindez eltörpült üres ágya magánya mellett.

A barátai könyörögtek, hogy ne engedjen a hirtelen késztetésnek, ami egy ismeretlen kisváros felé űzi, de hiába járt gyászterápiás csoportba, egyéni tanácsadásra és az utóbbi kilenc hónapban hiába fordult meg a templomban gyakrabban, mint az elmúlt tíz évben, semmi sem segített. Egyetlen dolog adta vissza a lelki nyugalmát, ha arról fantáziált, hogy elmenekül egy apró vidéki helyre, ahol senki sem zárja az ajtaját, és nem kell mástól félni, mint a konyhakertbe belátogató őzektől. Valóságos mennyország, gondolta akkor.

De most, amikor a kocsiban ülve a belső világítás mellett a képeket nézegette, rájött, milyen lehetetlenül viselkedett. Mrs. McCrea elmondta, hogy csak elnyűhetetlen holmikat, farmert és csizmát pakoljon a vidéki betegápoláshoz. És ő mit csomagolt? Stuart Weitzman, Cole Haan és Frye csizmákat, bakancsokat, és még azt sem bánta, hogy csinos summát, négyszázötven dollárt kellett annak idején fizetnie értük. A farmokra és tanyákra, állattenyésztő telepekre kijárásra Rock & Republic, Joe’s, Lucky, 7 for All Mankind farmerokat hozott, amikért utánzatonként is százötven-kétszázötven dolcsit kellett kicsengetnie. Háromszáz dollárba került egy hajvágás és egy festés. Miután a főiskolán és az egyetemi nővértovábbképzésen évekig a fogához verte a garast, nagyon jól fizetett szakápolónőként jött rá, hogy szereti a drága, szép holmikat. Lehet, hogy a munkanap javát műtősruhában kellett töltenie, de ha levette, csinosan akart járni.

Biztos volt abban, hogy az erdei állatok méltányolni fogják a megjelenését.

Az eltelt fél órában csak egy ócska teherautót látott az úton. Mrs. McCrea nem készítette fel arra, mennyire veszélyesek és meredekek az utak, tele hajtűkanyarokkal és mély szakadékokkal, és egyes helyeken úgy elkeskenyedtek, hogy két autónak is jókora próbatétel, hogy elférjen egymás mellett. Szinte megkönnyebbült, amikor elnyelte a sötétség, mert így legalább látta a szűk kanyarokban szemből közeledő autók fényszóróját. A kerekei a hegyoldal felől süllyedtek a sárba, és nem a meredély felé eső szegélynél, ahol nem volt védőkorlát. Az erdőben eltévedve és balsorsra ítélve üldögélt most az autójában. Sóhajtva fordult meg, és levette a vastag kabátját a hátsó ülésre halmozott dobozok tetejéről. Remélte, hogy Mrs. McCrea majd oda- vagy visszaúton attól a háztól, ahová a találkozót megbeszélték, keresztezi ezt az utat is. Máskülönben az autóban töltheti az éjszakát. Volt még két almája, néhány sós keksze és két viaszba mártott kerek sajtja. Csak az az átkozott diétás kóla fogyott el. Holnap remegésre és fejfájásra ébred majd a koffeinéhség miatt, gondolta.

Starbucks sincs. Jobban fel kellett volna szerelkeznie.

Kikapcsolta a motort, de a fényszórót nem, hogy észrevegyék, ha valaki erre téved ezen a keskeny úton. Ha nem mentik ki, az akkumulátor reggelre lemerül. Elhelyezkedett és lehunyta a szemét. Ismerős arc jelent meg lelki szeme előtt: Marké. Néha elviselhetetlenül tört rá a vágy, hogy csak még egyszer lássa, egy kicsit beszélgethessen vele. Felejtsük el a gyászt, gondolta. Egyszerűen csak hiányzik, hogy nem számíthat egy társra, nem maradhat fenn senki kedvéért, nem ébred a kedvese mellett. A Mark hosszúra nyúlt munkanapjai miatti vitájuk is hiányzott.

– Ez… te és én… örökre szól – mondta egyszer Mark.

Az örökké négy évig tartott. Még most is csak harminckettő, gondolta, és ettől a perctől egyedül lesz. Mark meghalt. És vele az ő lelke is.

Hangos kocogtatásra riadt fel. Fogalma sem volt, hogy aludt-e, vagy csak elmélkedett. Egy elemlámpa vége okozta a zajt, a lámpát egy öregember fogta. Morcos ábrázata olyan ijesztő volt, hogy Mel úgy érezte, hogy elérkezett a régen várt vég.

– Kisasszonyka – mondta az öregember. – Elsüllyedt a sárban, kisasszonyka.

Mel leeresztette az ablakot, és a ködpára belepte az arcát.

– T… tudom. Véletlenül felázott földre kanyarodtam.

– Ez az ócskavas nem sokat ér errefelé – közölte az öreg.

Még hogy ócskavas! Egy új felnyitható tetejű négyajtós BMW! Egyike a számos kísérletnek, amikkel a magány fájdalmát akarta enyhíteni.

– Senki sem mondta! De hálás köszönet a meglátásért.

Az eső az öreg fejére tapasztotta vékony szálú ősz haját, bozontos ősz szemöldöke tüskeként meredt felfelé. Esőcseppek fénylettek a kabátján, és csepegtek le nagy orráról.

– Ne mozduljon. Mindjárt ráhurkolom a láncot a lökhárítójára, és kihúzom innét. A McCrea-házhoz igyekszik?

Pontosan erre volt szüksége: egy hely, ahol mindenki mindenkit ismer. Figyelmeztetni szerette volna az öreget, hogy ne karcolja meg a lökhárítót, de csak ennyit tudott kinyögni:

– Re… rendben.

– Nincs messze. Ha kihúztam, jöjjön mögöttem.

– Köszönöm.

Szóval mégis ágyban alszik ma, gondolta. És ha Mrs. McCrea-nek van szíve, akkor enni és inni is kap. Már éppen elképzelte a kopogó esőt aláfestő tűzropogást a kis házban, mialatt befészkel a puha, finom ágyhuzat és pehelypaplan közé, amit maga köré húz. Biztonságban. Védetten. Végre.

A kocsija nyögött, erőlködött, majd végül kiugrott az árokból és felszaladt az útra. Az öregember még húzta pár métert, amíg szilárd talajra nem értek, és csak akkor állt meg, hogy levegye a láncot. Hátradobta a teherautója platójára, és intett Melnek, hogy kövesse. Vitának nem volt helye: ha még egyszer elakad, az öreg majd ott lesz kéznél. És Mel a nyomába is szegődött. Jó sok ablakmosót elhasznált, hogy eltávolítsa a sarat, amit az öreg vert fel, és ami teljesen beterítette a szélvédőjét, és eltakarta a kilátást.

Öt percbe sem telt, és a teherautó irányjelzője már villogott is; Mel befordult mögötte, amikor egy postaládánál a teherautó jobbra fordult. A behajtó rövid volt, és rázós, az út tele volt kátyúkkal, de hamar kiértek egy tisztásra. A teherautó nagy kört írt le, hogy aztán elhajthasson, és Mel egyenesen egy… romhalmaz előtt állt meg.

Ez aztán nem volt imádni való kis nyaraló! A sátortető és a veranda stimmelt, de innen nézve a verandát mintha csak az egyik végén ragasztották volna a házhoz, míg a másik oldala leszakadt és lefelé konyult. A zsindelyek megfeketedtek az esőtől és az évektől, az egyik ablak elé deszkát szögeztek. Se bent, se kint nem volt kivilágítva, barátságos füst sem gomolygott a kéményből.

A képek ott hevertek mellette, az ülésen. Megnyomta a dudát, és azonnal ki is ugrott a kocsiból, a képeket magához szorítva és közben a fejére rántotta gyapjúkabátja kapucniját. A teherautóhoz futott. Az öreg letekerte az ablakot, és úgy meredt rá, mintha nem lenne ki a négy kereke.

– Biztos, hogy ez a McCrea-nyaraló?

– Aha.

Mel megmutatta a fényképeket a bájos kis sátortetős házról, ami előtt masszív Adirondack stílusú kerti faszékek álltak, és színes virágözönnel teli függő kosarak lógtak rajta. A képeken minden napfényben fürdött.

– Hm – motyogta az öreg. – Jó ideje nem néz ki így…

– Nekem nem mondták. Mrs. McCrea azt mondta, egy évig nem kell lakbért fizetnem, plusz fizetést is kapok. A város orvosa mellett fogok dolgozni. De ez…?

– Nem tudtam, hogy az orvosnak segítségre van szüksége. Nem ő vette fel magát, igaz? – kérdezte az öreg.

– Nem. Úgy tudom, hogy öreg már ahhoz, hogy ellássa a város lakosságát, és szükségük lesz egy másik orvosra, de addig is egy évig vagy így valahogy én is jó lehetek.

– Mint micsoda?

Mel felemelte a hangját, hogy túlkiabálja az esőt.

– Szakápoló vagyok. És diplomás bába.

– Ne mondja – jegyezte meg az öreg. Láthatóan mulattatta a közlése.

– Ismeri az orvost? – kérdezte Mel.

– Itt mindenki ismer mindenkit. Úgy fest, hogy nem ártott volna feljönnie ide, és körülnézni meg a dokival találkozni, mielőtt elhatározásra jut.

– Valóban így néz ki – ostorozta magát Mel. – Hozom a táskámat, és adok egy kis pénzt, hogy kihúzott… – De az öreg már legyintett is.

– Nem kell a pénze. Idefent az embereknek nincs arra pénzük, hogy elszórják egy kis jószomszédi segítségre. Szóval – mondta kedélyesen, és felvonta egyik vad szemöldökét –, úgy látszik, az az asszony jól becsapta. Ez a ház évek óta üresen áll. Még hogy lakbérmentesen! Ha!

Fényszórók ugráltak, ahogy egy öreg terepjáró zötyögve befordult a felhajtóra. Amikor megérkezett, az öreg így szólt:

– Meg is jött. Sok szerencsét. – Aztán felnevetett. Pontosabban kotkodácsolva vihorászott, miközben kihajtott a tisztásról.

Mel a kabátja alá gyömöszölte a képet, és a kocsija mellett állt az esőben, míg a terepjáró leparkolt. Beállhatott volna a verandára is, hogy ne ázzon bőrig, de a házat nem találta elég biztonságosnak.

A terepjárót megemelték, a kerekek hatalmasak voltak; egy ilyen autó egész biztosan nem akad el a sárban! A sár azért alaposan telefröcskölte, de így is látszott, hogy régebbi modell. A sofőr megvilágította a nyaralót, és bekapcsolva hagyta a fényszórót, amikor kikászálódott. Egy icipici idős nő került elő a terepjáróból: sűrű, göndör ősz haja volt, és az arcához képest túl nagy, fekete keretes szemüveget viselt. A lábán gumicsizma, majdnem elveszett az esőkabátban, de így sem lehetett magasabb százötven centinél. Ledobta a sárba a csikket, és a teljes fogsorát kivillantó, széles mosollyal elindult Mel felé.

– Isten hozta! – mondta vígan azon a mély torokhangon, amit Mel a telefonbeszélgetésből már ismert.

– Isten hozott? – utánozta Mel. – Isten hozott? – Előhúzta a fényképet a dzsekijéből, és az asszony elé tartotta. – Ez nem az!

Mrs. McCrea teljes lelki nyugalommal nézett rá.

– Igaz, ráférne egy kis csinosítás. Tegnap át is akartam ugrani, de elszaladt az idő.

– Csinosítás, Mrs. McCrea? A házat az összeomlás fenyegeti! Azt mondta, hogy imádnivaló! Hogy tüneményes!

– Szavamra, nem is mondták a munkaközvetítőnél, hogy maga ilyen hatásvadász!

– Nekem sem mondták, hogy maga megtévesztő!

– No, no, az efféle beszéddel nem vergődünk zöld ágra. Itt akar álldogálni az esőben vagy bemegyünk, és megnézzük, mink van?

– Őszintén szólva legszívesebben sarkon fordulnék, és azonnal itt hagynám ezt a helyet, de félek, hogy nem jutnék messzire négykerék-meghajtás nélkül. Egy újabb apróság, amit elfelejtett említeni.

Az ősz hajú kobold egyetlen szó nélkül feldobogott a három lépcsőfokon a házikó verandájára. Nem használt kulcsot az ajtó kinyitásához, csak határozottan benyomta a vállával.

– Bedagadt az esőtől – jelentette ki reszelős hangon, majd eltűnt odabent.

Mel követte, de nem dobogott fel a lépcsőn úgy, mint Mrs. McCrea, inkább óvatosan kipróbálta a lábával, mielőtt rájuk nehezedett. A lépcső veszélyesen lejtett, de az ajtó előtt elég szilárdnak tűnt. Odabent lámpa gyulladt, amikor Mel az ajtóhoz ért. A halvány fényt fullasztó porfelhő követte, amikor Mrs. McCrea kirázott egy asztalterítőt.

A felhő rögtön visszakergette a köhögő Melt a verandára. Amikor magához tért, mélyen beszívta a nyirkos, hideg levegőt, és ismét bemerészkedett.

Mrs. McCrea a kosz ellenére is szorgosan próbált rendet rakni. Székeket tolt az asztalhoz, lámpaernyőkről fújta le a port, könyvtámaszokkal egyenesítette ki a könyveket a polcokon. Mel körülnézett, de csak hogy kielégítse a kíváncsiságát, és megállapítsa, milyen elviselhetetlen minden, mert nincs az az isten, hogy itt maradjon, gondolta. A bútorzatot egy kifakult virágos kanapé, hozzáillő szék és heverő, egy dohányzóasztalként funkcionáló régi láda és egy téglákkal alátámasztott deszkapolcos könyvszekrény alkotta, de a polcokat nem fejezték be. Pár lépéssel arrább, a nappalitól csak egy pulttal elválasztva egy kis konyha volt, amit azóta nem takarítottak ki, hogy valaki itt utoljára vacsorát főzött. Feltehetően évekkel ezelőtt. A hűtő és a sütő ajtaja nyitva volt, ahogy a legtöbb konyhaszekrényé is. A mosogatóban halomban állt az edény és a tányér, a szekrényeket használatra alkalmatlan poros tányérok, csészék és poharak töltötték meg.

– Bocs, de ez egyszerűen elfogadhatatlan – jelentette ki Mel hangosan.

– Csak egy kis kosz.

– A sütőben madárfészek van! – sikoltott fel Mel teljesen kiborulva.

Mrs. McCrea sáros gumicsizmában becsörtetett a konyhába, benyúlt a nyitott sütőajtón, és kimarkolta a fészket. A bejárathoz ment, és kivágta az udvarra. Aztán feltolta az orrán a szemüveget, úgy nézett Melre.

– Nincs több fészek – jelentette ki olyan hangon, ami azt jelezte Melnek, hogy a türelme határát feszegeti.

– Nézze, kétlem, hogy ez menne nekem. Egy kisteher­autós öregember kellett, hogy kihúzzon a sárból az út elején. Nem maradhatok, Mrs. McCrea. Teljesen ki van zárva. Ráadásul éhen halok és nem hoztam magammal ételt – nevetett kongó hangon. – Azt állította, hogy megfelelő lakhely vár, és én ebből arra következtettem, hogy tisztaság lesz és annyi élelmiszer, amivel pár napig kihúzom, amíg nem tudok magam bevásárolni. De ez…

– Szerződés köti – mutatott rá Mrs. McCrea.

– Ahogy önt is – vágott vissza Mel. – Szerintem senki sem értene egyet önnel, hogy ez megfelelő vagy hogy készen várt.

Hope felpillantott.

– De legalább nem ázik be. Ez jó jel.

– Attól tartok, mégsem elég jó.

– Annak az átok Cheryl Creightonnak kellett volna lejönnie, hogy alaposan kitakarítson, de egymás után három napja csak a kifogásokat sorolja. Szerintem megint az üveg fenekére nézett. A kocsimban van ágynemű, és elviszem vacsorázni. Reggel majd rózsásabb fényben látja.

– Nincs egy hely, ahol éjszakára megszállhatnék? Egy kis panzió? Vagy egy országúti motel?

– Panzió? – kacagott Mrs. McCrea. – Maga ezt a várost turistacélpontnak látja? Az országút egyórányira van, és ez nem akármilyen eső. Nekem van egy nagy házam, de a pincétől a padlásig tele van csetresszel. Amikor meghalok, elég lesz felgyújtani. A kanapéról lerakodni reggelig tartana.

– Csak kell lennie valaminek…

– A legelérhetőbb Jo Ellen háza. Neki van egy üres szobája a garázs fölött, amit néha kiad. De ott biztos nem szívesen szállna meg. Nem lehet bírni a férjével. Virgin Riverben sokan csaptak már a kezére, és mit mondjak, kínos helyzet­be kerülhet, ha maga hálóingben van, Jo Ellen alszik, mint a bunda, és a férje mindenféléket képzel. Az a pasas egy tapizós.

Jézusom, gondolta Mel, ez percről percre rosszabb.

– Tudja, mit csinálunk, kislány? Bekapcsolom a meleg vizes bojlert, a hűtőt meg a fűtést, aztán elmegyünk meleg ételért.

– A kávézóba?

– Ja, az? Három éve bezárt.

– De maga képet küldött róla, mintha a következő egy évben ott ebédelhetnék vagy vacsorázhatnék!

– Jelentéktelen részletkérdések. Nahát, maga aztán könnyen felkapja a vizet!

– Felkapom a vizet?!

– Ugorjon csak be a kocsimba. Én is mindjárt jövök – parancsolt rá Mrs. McCrea. Aztán Melről tudomást sem véve a hűtőhöz ment, és lehajolt, hogy bedugja a dugót. Rögtön bekapcsolt a világítás, és Mrs. McCrea benyúlt, hogy igazítson a hőmérsékleten, aztán becsukta az ajtót. A hűtő motorja beteges nyikorgással életre kelt.

Ahogy meghagyták neki, Mel a terepjáróhoz ment, de olyan messze volt a fülke a földtől, hogy kénytelen volt belecsimpaszkodni a nyitott ajtó belsejébe, hogy négykézláb valahogy bekúszhasson. Itt azért nagyobb biztonságban érezte magát, mint a házban, ahol a vendéglátója most kapcsolta be a gázüzemű melegvíz-előállítót. Melnek átfutott a fején, hogy ha a készülék felrobban, és elviszi a házat, akkor itt és most pontot is tehetnek az ügy végére.

Amikor elhelyezkedett az anyósülésen, hátranézett és látta, hogy a csomagtér tele van párnákkal, paplanokkal és dobozokkal. Az összedőlő házba, gondolta. Ha ma éjjel már nem szabadulhat innen, akkor még mindig aludhat a kocsijában. Ennyi takaró alatt biztosan nem fagyna halálra. Aztán, amint hajnalodik…

Eltelt pár perc, és Mrs. McCrea jött ki a nyaralóból. Behúzta maga mögött az ajtót. Nem zárta kulcsra. Melt lenyűgözte, hogy az öregasszony milyen fürgén mászik fel a terepjáróba. Egyik lábát feltette a lépcsőre, fél kézzel megragadta az ajtó feletti kapaszkodót, a másikkal a kartámaszt, és egyből felugrott az ülésbe. Jókora párna volt a feneke alatt, és az ülést egészen előretolta, hogy a lábával elérje a pedálokat. Szó nélkül sebességbe tette

a váltót, és nagy hozzáértéssel farolt ki a keskeny felhajtóról az országútra.

– Amikor pár hete beszéltünk, azt mondta, kemény nő – emlékeztette Mrs. McCrea.

– Az is vagyok. Az elmúlt két évben egy háromezer ágyas megyei kórház női szárnyát vezettem. Jókora feladatot jelentő eseteink voltak, és reménytelen pácienseink, és nekem elhiheti, hogy piszok jó munkát végeztem. Azelőtt pedig éveken át egy Los Angeles belvárosában lévő kórház sürgősségijén dolgoztam, ami bárki mércéje szerint is igencsak durva hely. De nem hittem, hogy tapasztalt vadnyugati asszonyra számított.

– Maga aztán nem fukarkodik a szavakkal. Mindjárt jobban érzi majd magát, ha van étel a gyomrában.

– Remélem is – mondta Mel, de magában hozzátette: Nem maradhatok itt. Beismerem, hogy őrültséget követtem el, és elhúzom innen a csíkot. Egytől rettegett csak: hogy be kelljen ismernie a tévedését Joey előtt.

Útközben nem beszélgettek. Mel úgy érezte, nincs sok mondanivalójuk. Ezenkívül lenyűgözte Mrs. McCrea könnyed, gyors és fineszes vezetési stílusa, amivel a nagy terepjárót a szakadó esőben az úton tartotta, a fákkal szegélyezett úton zötyögött és bevette az éles kanyarokat.

Mel azzal a reménnyel érkezett ide, hogy egy időre megszabadul a fájdalomtól, a magánytól és a félelemtől, a páciensek okozta stressztől, akik vagy bűncselekmények elkövetői vagy elszenvedői voltak, vagy elkeserítően szegények voltak, és anyagi lehetőségek meg remény híján éltek. Amikor meglátta a fényképeket a helyes kisvárostól, könnyen bele tudta képzelni magát egy barátságos hangulatú helybe, ahol az embereknek szükségük van rá. Elképzelte, ahogy a pirospozsgás arcú vidéki páciensek hálás köszönete nyomán kivirul. Az értelmes, hasznos munka mindig lebírja a nyugtalanító személyes problémákat, gondolta. Arról nem is szólva, hogy visszatérhet a szmogból és a zajból a természethez és az erdő makulátlan szépségéhez.

A kilátás, hogy az eldugott Virgin Riverben élő, társadalombiztosítással többnyire nem bíró asszonyok babáit segítheti világra feltette a pontot az i-re. Kielégítette a szakápolói munka is, de az igazi hivatása a szülésznői volt.

Most már csak Joey volt a családja; ő azt szerette volna, ha Mel Colorado Springsbe költözik hozzá, a férjéhez, Billhez és a három gyerekükhöz. De Mel nem szerette volna az egyik nagyvárost a másikra cserélni, jóllehet Colorado Springs jóval kisebb volt. Jobb ötlet híján most kénytelen lesz ott munkát keresni.

Amikor egy városnak tűnő település mellett haladtak el, megint elfintorodott.

– Ez a város? Mert a küldött képeken sem ez volt.

– Ez Virgin River – jelentette ki az öregasszony. – Már amilyen. Az egyszer biztos, hogy nappal sokkal jobban fest. A fene essen ebbe az esőbe. Márciusban mindig ilyen pocsék az idő. Az ott a doki háza, ahol pácienseket fogad, amikor megjelennek nála. De sokat kijár a betegekhez is. Az meg a könyvtár – mutatta. – Keddenként van nyitva.

Elmentek egy kellemes kis, csúcsos tornyú templom mellett, ami mintha be lett volna deszkázva, de erre legalább ráismert, ahogy az üzletre is, ugyan sokkal kopottabb és régibb változatban; a tulajdonos éppen bezárt aznapra. Az utcát tucatnyi ház szegélyezte, mind kicsi és ódon volt.

– Hol az iskola? – kérdezte Mel.

– Milyen iskola? – kérdezett vissza Mrs. McCrea.

– Hát az, amiről képet küldött a munkaközvetítőnek.

– Hm. Gőzöm sincs, hol találtam azt a képet. Nincs iskolánk. Még nincs.

– Jézusom – nyögött fel Mel.

Az utca széles volt, de sötét és üres: nem volt közvilágítás. Az öregasszony az egyik özönvíz előtti fényképalbumát nézhette át, és ott találta ezeket a képeket. Vagy talán egy másik városban kapott le pár épületet.

A doktor házával szemközt Mrs. McCrea megállt egy nagyobbacska nyaralónak tűnő, nagy udvaros és széles verandás épület előtt, aminek az ablakában a NYITVA neonbetűk arra utaltak, hogy egy vendéglő vagy bár van odabent.

– Jöjjön csak – biztatta Mrs. McCrea. – Felmelegítjük a gyomrát és a hangulatát.

– Köszönöm – igyekezett udvarias maradni Mel. Majd kilyukadt a gyomra, és nem akarta, hogy az arroganciája miatt ne jusson vacsorához, bár nem fűtötte nagy optimizmus, hogy a gyomrán kívül bármi is felmelegedne.

Az órájára pillantott. Hét óra.

Mielőtt beléptek, Mrs. McCrea lerázta a verandán az esőkabátját, de Mel nem viselt esőkabátot. Ahogy ernyő sem volt nála. A kabátja átnedvesedett, és ázottbirka-szagot árasztott.

Odabent aztán kellemes meglepetés érte. Tűz égett a nagy, nyitott kőkandallóban, sötét volt, és csupa fa minden. A fényes fapadló ragyogott a tisztaságtól, és valami kellemes étel, valami ehetőnek az illatát érezte. A hosszú bárpult feletti polcokon több sorban sorakoztak az italosüvegek, és azok fölé egy kitömött halat erősítettek, egy másik falon egy akkora medvebőr lógott, ami szinte a fél felületet beborította. Az ajtó fölé egy szarvasfej került. Hű! Vadászlak? Vagy tucatnyi asztal állt a helyiségben terítő nélkül, és csak egyetlen vendéget látott a pultnál az itala fölé görnyedve: az öregembert, aki kihúzta a sárból.

A bárpult mögött egy magas férfi állt. Kockás inget viselt, aminek feltűrte az ujját, és konyharuhával törölgetett fényesre egy poharat. A harmincas évei végén járhatott, és tüskésre nyíratta barna haját. Amikor beléptek, üdvözlésképpen felvonta kifejező szemöldökét. Aztán mosolyra húzta a száját.

– Ide üljön – parancsolt rá Melre Mrs. McCrea, és a kandalló melletti asztalra bökött. – Mindjárt hozok valamit.

Mel kibújt a kabátjából, és a tűzhöz legközelebbi szék támlájára terítette, hogy megszáradjon. A lángok előtt élénken összedörzsölte dermedt ujjait, hogy felmelegedjen. Több volt, amire számított: egy barátságos, tiszta kis ház, pattogó tűz, a tűzhelyen melegedő étel. A döglött állatokat kihagyta volna, de egy olyan vidéken, ahol vadásznak az emberek, elkerülhetetlen az ilyesmi.

– Tessék – nyomott egy borostyánszínű folyadékkal teli kis poharat a markába az öregasszony. – Ez majd felmelegíti. Jack ragut melegít a tűzhelyen, és a melegítőben kenyér is van. Rendbe hozzuk, ne féljen.

– Mi ez? – kérdezte Mel.

– Brandy. Le tudja nyomni?

– Arra mérget vehet. – Mel hálásan belekortyolt, és érezte, ahogy az ital végigperzseli a nyelőcsövét, és eléri az üres gyomrát. Hagyta, hogy egy pillanatra lecsukódjon a szeme, mert élvezte a nem várt kiváló minőséget. Visszanézett a bárpultra, de a pultos eltűnt. – Az az ember – mutatott az egyetlen vendégre. – Kihúzott az árokból.

– Mullins doki – magyarázta az öregasszony. – Ha hajlandó elmozdulni a tűz mellől, akár most bemutathatom neki.

– Minek? – kérdezte Mel. – Mondtam már: nem maradok.

– Rendben – bólintott fáradtan az öregasszony. – Akkor egyszerre ismerkedhet meg vele és mondhat búcsút neki. Jöjjön csak. – Elfordult, odasétált az öreg doktorhoz, és Mel fáradt sóhajjal követte. – Hadd mutassam be Melinda Monroe-t, doki, ha korábban nem hallotta jól a nevét. Miss Monroe, ő pedig Mullins doki.

Az orvos csipás szemmel pillantott fel az italából, hogy végignézze Melt, de reumától göcsörtös ujjai egy percre sem eresztették a poharat. Kurtán biccentett még egyet.

– Kösz még egyszer – mondta Mel. – Hogy kihúzott.

Az öreg doktor csak bólintott, aztán megint az italába bámult.

Ennyit a barátságos kisvárosi hangulatról, gondolta Mel. Mrs. McCrea visszasétált a kandallóhoz. Lezöttyent egy asztalhoz.

– Elnézést – mondta Mel az orvosnak. Az öreg felé fordította a tekintetét, de bozontos ősz szemöldökét kimondottan fenyegetően vonta össze a szemüvege felett. Ősz haja olyan vékony szálú volt, hogy úgy tűnt, több a szőrszál a szemöldökében, mint a feje tetején. – Örülök, hogy megismerkedtünk. Szóval segítségre volt szüksége idefent? – A doki csak dühösen meredt rá. – Vagy nem akart segítséget? Melyik igaz?

– Nem nagyon van segítségre szükségem – válaszolt nyersen az öreg. – De az az öregasszony évek óta próbál szerezni valakit a helyemre. Ez a mániája.

– Vajon miért? – kérdezte Mel bátran.

– Elképzelni sem tudom. – A doki ismét a poharába bámult. – Talán nem kedvel. De mivel én sem kedvelem őt, nem sokat számít.

A csapos és feltehetően tulajdonos egy gőzölgő mélytányérban kihozta hátulról az ételt, de megtorpant a pult végénél, és nézte, ahogy Mel az öreg orvossal beszélget.

– Semmi gond, kolléga – mondta Mel. – Úgysem maradok. Óriási félreértésről van. Amint reggelre eláll az eső, már itt sem vagyok.

– Csak az idejét pocsékolta, igaz? – kérdezte az öreg, rá sem nézve.

– Úgy tűnik. Elég baj, hogy a hely nem olyan, mint ahogy lefestették előttem, de még itt az a kis bökkenő, hogy magának nincs is szüksége ápolóra vagy bábára.

– Ahogy mondja – szögezte le az öreg.

Mel felsóhajtott. Csak remélte, hogy talál majd egy rendes állást Coloradóban.

A konyhából egy fiatalember hozott át

Reviews for Virgin River

[Jane Castro · Rating: 1 out of 5 stars]

I couldn't find the English version. Where's the English version?