Akár így

By Tavaszi Zoltán

„A Tanácsköztársaság legjobb üzletembere volt dédapám, és nem csak azért, mert a többieket elüldözte vagy kivégezte a proletárdiktatúra. Kis pátosszal ő úgy mondaná, a pokol százharminchárom napja alatt egyedül vállalkozása vitt némi fényt az emberek életébe, a vagyonszerzése egyfajta áldozatos munka volt a világ jobbítására. Kevésbé emelkedetten mondva akkoriban a bűnözés nagyon kifizetődő volt, dédapám pedig megtalálta a legjobban jövedelmező piaci rést a kommunizmus vörös pajzsán.”

• Language: Magyar
• Publisher: Tavaszi Zoltán
• Release date: Jul 28, 2020
• ISBN: 9786150061917

Book preview

Dédapám, Szélpataki József nagyon szerette a könyveket, írt is néhányat. Harmincéves korára neve ismertté vált szépírói körökben, néhány méltatója szerint erős, élettel teli ábrázolásmódjával, merész és ötletgazdag témaválasztásaival nagyban gazdagította a kortárs irodalmat. Mást nem nagyon, mivel az elit irodalmat képviselő könyvei alacsony példányszámban jelentek meg, a művészet akkor sem volt nagy üzlet. Mára elfeledett szerzővé vált, műveit csak a két világháború közti időszakot kutató irodalomtörténészek olvassák, pedig némelyik könyve még ma is aktuális és élvezetes. Kedvencem az Árnyékíró, amiben pontosan megfigyelhető a családi legendák szerint dédapámra oly jellemző határtalan kreativitás és az ötletekkel való pazarló bánásmód. Főhőse egy majdnem-író, Pataki Benedek, a félbehagyott novellák és a meg nem írt témák szerencsétlen foglya. Pataki mindenáron író akar lenni, de nem tud mit kezdeni az ötleteivel. Megírná őket, de amint összeáll fejében egy történet, kihuny belőle a szikra, és veszni hagyja művét, általában eladva azt egy másik, már befutott írónak. Rendkívüli tehetsége csak addig működik, amíg kitalálja a dolgokat, a megvalósításuk rendre kudarcba fullad.

Pataki Benedek karaktere a briliáns ötletektől kel életre. Dédapám több író életművére elegendő témát adott hőse kezébe, részletesen kidolgozva mindet. Elképesztő az a könnyedség, ahogyan témáival bánt, az az érzése az olvasónak, hogy minden egyes ötlete megérdemelne egy önálló nagyregényt. Az egész könyv egy intellektuális hedonizmus. Minden újraolvasáskor fáj a szívem a meg nem írt könyvekért, mert dédapám későbbi pályafutása során sem nyúlt vissza soha az Árnyékíróban felvetett ötleteihez, veszni hagyta őket. Mint például a mesterséges emberek történetét, aminek szinopszisát egyszerűen kidobatta Patakival a regényben, miután két kiadó is elutasította Benedek előlegigényét. Jó küzd jóval ebben az utópiában; a robotokat készítő gyáros, aki az emberiséget szolgálva gépemberek alkalmazásával veszi le a munka terhét az emberek válláról; és a robotok, akik a fájdalomérzés képességét megszerezve öntudatra ébrednek, és a rabszolgaságot lerázva teremtőik ellen fordulnak. Mindkét félnek igaza van, a konfliktus feloldhatatlan, ezért a végeredmény a teljes pusztulás; az emberiség kiirtásával a robotok készítésének tudománya is elvész, a győztes is kihalásra ítéltetett. A szinopszis utolsó képe szerencsére reményt keltő: két robot szerelemre gyúl egymás iránt, és egy új faj Ádámja és Évája lesznek.

Dédapám több színdarabvázlatot is írt regényhőse, Pataki Benedek számára, valószínűleg azért, mert akkoriban a regényírás mellett színpadi szerzőként is kipróbálta magát, sikertelenül. Talán ez a sikertelenség volt az oka, hogy az Árnyékíróban egy dráma-töredék futja be az egyik legfényesebb utat, dédapám így állhatott bosszút a színigazgatókon. A Szokatlan közjáték munkacímű vázlatot Pataki egy kezdő drámaírónak adja el, aki Európa-szerte ismert és ünnepelt szerzővé válik befejezésével. Dédapám nagy dramaturgiai ötlete a görög kórusok funkciójának újraélesztése volt, a szereplőkkel a párbeszédek között elmondatta legbensőbb titkaikat is, így világítva meg rejtett indítékaikat. A regényben ez a formabontó újítás a darab sikerének egyik titka, a való életben pedig dédapám tragédiaírói elutasítottságának oka volt.

Kis mozaikokból összerakott történelmi nagyregény a harmincéves háborúról; testvérszerelem Afrikában; abszurd elbeszélés egy magyar falu feltámadt halottairól, és rengeteg más meg nem írt történetet írt meg dédapám a regényében. Az eredetiségük mellett még közös mindegyikben, hogy Pataki egyiket sem tudja befejezni. És mert írás nélkül meglenni nem tud, árnyékként dolgozik, vázlatait kiégett szépíróknak adja el, akik zsenialitását kihasználva újra képesek alkotni, és megdicsőülten visszakerülnek az irodalom fősodrába. Kilátástalan helyzetéből a depressziós Pataki az öngyilkosságba menekül; ezzel a kissé közhelyszerű művészsorssal zárta le történetét dédapám.

Nemcsak a sziporkázó regényötletek miatt szeretem az Árnyékírót, hanem a korabeli irodalmi élet vitriolos bemutatása miatt is. Írói pályája kezdetén dédapám bizonyára kapott néhány nagy pofont a széppróza meghatározó képviselőitől, mert regényhősét, Pataki Benedeket rendre kirekesztik az írói közösségekből, az irodalom belterjes világába nem tud betörni. Halványan érezhető, hogy Pataki egy erős mentor támogatásával akár jelentős íróvá is válhatna, de nemzedéke egyik legtehetségesebb ígéreteként nem tudja valóra váltani küldetését, és elbukik.

Szép történet, dédapám írói karrierjének talán legsikerültebb darabja, de mára leginkább csak a családi legendáriumba való anekdota. Néhány éve azonban felkeresett egy amatőr irodalomtörténész, dédapám nagy rajongója, és elmondta meglepő felfedezését az Árnyékíróval kapcsolatosan.

Tudni kell, hogy az irodalmi Nobel-díj nyertesét rendkívül szigorú szabályokat követve választja ki a Svéd Akadémia. A procedúra minden lépése ötven évre titkosított, kezdve a jelölők személyeitől – akik irodalmi szervezetek elnökei, akadémikusok, egyetemi professzorok – a jelöltek listájáig. Ezért csak meglehetősen késve derült ki, hogy mi történt 1935-ben, amikor az Akadémia nem osztotta ki a díjat, a hivatalos indoklás szerint azért, mert nem találtak olyan Alfred Nobel végakaratának megfelelő írót, aki az irodalom területéhez a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotással járult hozzá. Valójában jelöltállítási rekord született abban az évben, 37 írót neveztek a díjra, köztük dédapámat, Szélpataki Józsefet az értékes hozzájárulásért, amely az irodalmi élet ábrázolásával gyarapította az epika kincsesházát, valamint a korstílust befolyásoló merész és impozáns fantáziájáért.

A javaslattevők munkáját a néhány fős Nobel Bizottság összegzi minden évben. Összefoglalják a műveket, bemutatják azokat az értékeket, amik alapján méltók a díjra, és rangsorolják is az írókat, kiemelve a jelöltek köréből azt a néhányat, akik közül az Akadémia majd kiválasztja a győztest. A bizottság egyik tagja vette észre a jelentés készítésekor, hogy a felterjesztett alkotások közül több is megdöbbentő egyezést mutat az Árnyékíróban szereplő témavázlatokkal, a meg nem írt regényekkel és színdarabokkal. A művek keletkezési dátumát összevetve a forrás minden esetben az Árnyékíró volt, és a nagymértékű hasonlóság miatt a véletlent teljes bizonyossággal ki lehetett zárni. Dédapám fikciója valóra vált, bár ő nem eladta az ötleteit, hanem ellopták azokat.

A Bizottság azonnal leállította a kiválasztási folyamatot és érvénytelenített minden jelölést. Tekintettel a díjkiosztásig hátralévő rövid időre, nem kezdték újra a procedúrát, így ’35-ben az eredmény helyett csak az Akadémia semmitmondó nyilatkozata lett közzétéve, miszerint nem találtak az irodalmi Nobel-díjra méltó alkotást és szerzőt.

Hetvenöt év elteltével reklamálni, pláne jóvátételt kérni nincs értelme, a döntnökök és a plagizálók sem élnek már. A magam számára annyi vigaszt találtam a történetben, hogy dédapám legjobb ötletei mégsem maradtak megíratlanok. És ha élne, minden bizonnyal egyetértene velem abban, hogy történetét a nyilvánosság elé tárom, hiszen saját helyzetére is gondolhatott, mikor regényhőse, Pataki Benedek búcsúlevelét írta: Én megpróbáltam, de nem sikerült. Utolsó ötletem az életem, viheti bárki, de kerüljek a legnagyobbak közé. Úgyis ott voltam.

Dédapám, a bajnok

Kezdj meghökkentően, irányíts folyamatosan, ha pedig még pimaszkodsz is egy kicsit, tiéd lesz a siker, mondta dédapám gyakorta. Ő aztán csak tudta, hisz világbajnok volt.

Pályafutását Breyer Gyula, a fiatalon elhunyt sakkmester indította el 1912-ben. Breyert tizenkilenc éves korára már nemzetközi szinten is számon tartották, magyar bajnok volt, megújította a szicíliai védelmet, a spanyol megnyitást és a Budapest cselt, folyamatosan a sakkvilág elitjében forgott. A Breyer-csellel pedig, ami a királycsel egy variációja volt, bevonult a sakktörténelembe, kombinációját használták a legnagyobbak is.

Dédapám egy bemutatón találkozott vele, a mester a Budapest Sakk Kör versenyének megnyerése után szimultánt adott a sakkozó ifjúságnak. Dédapám egyike volt a Breyer ellen játszó szerencsés húsznak, akik