Budifoci

By Szekrényes Miklós

“Szekrényes Miklós könyve nemcsak anekdotikus (tárca)novellafüzér, de szociológiai terepmunkaként is olvasható; az ország egyik legszomorúbb régiója adja a keretet a lesekhez, büntetőrúgásokhoz, a meccsekre utazásokhoz vagy éppen a hogyozáshoz, italozáshoz és a filozofáláshoz.”
Kabai Lóránt

Amikor dübörög a „száz stadiont, ezeret!” szlogenje, még egy futball iránt alig érdeklődő számára is izgalmas lehet benézni az egész alá, a körzeti vagy megyei másod-harmadosztályba, ahol nemhogy sportcsarnok, kiépített lelátó nincs, de még budi is csak elvétve, és ahol a pálya szélén szotyizó elszánt drukkerek olykor – pusztán karjukat kinyújtva – elkapják a partjelző grabancát, vagy ahol még a fűre festett alapvonal sem mindig egyenes.

• Language: Magyar
• Publisher: Articity Publishing
• Release date: Jun 5, 2020
• ISBN: 9786158032599

Book preview

Szekrényes Miklós

BUDIFOCI

www.articity.com

SZERELMETES (-)KÁMNAK!

„Élet híján nincsenek túlélők."

(Jean Baudrillard)

és

Vessző nélkül nem lehet hogyozni.

(magyartanárok körében terjedő szólás)

Menekülés (avagy a vizelet útja a megye kettőben) Prológus

A srácot kiállítják, mert szándékosan megrúgta a bírót. Tajtékzik, nem akar lemenni a pályáról. Az edzője rángatja le, de közben ő is üvölt a bíróval. A srác leveszi a mezét, félmeztelen ül a kispadon. Az edző már egészen közelről ordít a bíró arcába. Be kell mennie az öltözőbe, mondja nyugodtan a bíró. Nem megyek be, üvölti a srác. Közben már vagy tizenöt ember veszi körbe a bírót. A többség őrjöngve fenyegetőzik, néhányan szótlanul hallgatják. Nem egy csapathoz tartoznak. Vannak a narancssárgák, és vannak a kékek. Be kell mennie az öltözőbe, ismétli a bíró. Nem megyek be, bazmeg, mondja a félmeztelen, narancssárga nadrágos játékos. Az álláspontok megmerevednek, nem látszik a megoldás. Hívjátok a rendőröket, kiabál be egy szurkoló, nem pofázásra vettünk jegyet. A srác feláll a padról, átbújik a korlát alatt, beáll a saját szurkolói közé. Elhagyta a pályát, részéről ezzel elintézettnek tekinti az ügyet. De a bíró makacs természet. A káosz centrumában állva is csak azt hajtogatja angyali türelemmel: be kell mennie az öltözőbe. A srác is hajthatatlan, káromkodik, mutogat, köpköd, fenyegetőzik, de közben nem felejti ismételni, nem megyek be, rohadjon ki a szíved, akkor sem megyek be. Nemcsak a meccs áll, állni látszik az idő is. Világos, hogy valakinek engednie kell, és világos, hogy a bíró nem fog engedni. De az is világos, hogy a kitartó szelídséggel ismételgetett mondatán kívül nincs semmilyen eszköze, hogy jobb belátásra bírja a srácot. A meccs döntetlenre áll. A narancssárgáknak jó az iksz a listavezető otthonában. Mindenki azt gondolja, az egész műbalhé csak arra jó, hogy a vendégek húzzák az időt és kibillentsék az ellenfelet a nyugalmából. Ám ekkor a srác olyasmit tesz, ami bizonyítja, hogy minden felindultsága és felháborodása ellenére más logika vezeti döntéseit. Egy végső, kétségbeesett kompromisszumra szánja el magát: letolja narancssárga nadrágját. S ahogy csíkos boxeralsójában áll a kék korlátnak támaszkodva, és azt kérdezi, hát a kisfaszom nem kéne?, megértem, milyen stációkat járt be. Mikor kiállították, azt gondolta, ha civillé változtatja magát, megszűnik játékosnak lenni. Ezért vette le rögtön a mezét, s ült le a padra. Amikor rájött, hogy valamiért ez kevés, elhagyta a pályát, beállt a nézők közé, ezzel a civillé válás következő, meggyőződése szerint utolsó követelményét is teljesítette. Ám amikor azt tapasztalta, még ez sem elég, átgondolta, mi kell egy focimeccsen ahhoz, hogy valaki szabályosan nézőnek, azaz civilnek minősüljön. Arra a következtetésre jutott, két dolog: civil ruházat, és az, hogy a nézőtéren tartózkodjon. Mit nem tett még meg e két dolog közül ő? A nézőtéren van, és nincs rajta a meze. Mi az, ami miatt őt továbbra sem tekintik civilnek?

És ekkor meghozta azt a döntést, amely döntés az ő eleve hibás premisszáiból kiindulva az egyetlen érvényes döntés volt. Ahogy ezt megértettem, arra gondoltam, a bíró további makacsságát látva talán lehúzza a sportszárakat is a lábáról, leveszi a sípcsontvédőt és a stoplist, és akkor már végképp arra gondol majd, hogy ez a hülye bíró pikkel rá, nincs igazság, mert hiába tartja be a szabályokat, mikor a szabályok alkalmazói maguk is csalók.

De erre már nem került sor. Két rendező határozottan az öltözőbe kísérte…

A félidőben hogyozni indultam. Valamiért elfelejtettem, hogy ezeken a pályákon a szünet a legalkalmatlanabb időpont erre. Legalábbis nekem az. Az öltöző ajtaja mellett egy kék játékos ült mez nélkül. Cigarettázott. Nem megyek vissza, mondta, én nem ebből élek, bazmeg, ha szétrúgnak, ki gondoskodik a családomról? Miközben magamban igazat adtam neki, fél szemmel a budit figyeltem. Mivel nem fogyott a sor, meghívtam az éppen arra bóklászó ifiedzőt egy sörre, s míg ő a csapat játékának és esélyeinek végeláthatatlan elemzésébe fogott, az jutott eszembe, talán azért vagyunk a világon, hogy legalább egy normális budit találjunk végre a megye kettőben.

„A gonosznak nem lehet részletben fizetni — mégis ezzel próbálkozunk szüntelenül."

(Franz Kafka, Halasi Zoltán fordítása)

A kezdetek I.

(a foci)

Az első emlékem magamról egy fekete-fehér fénykép. Kétéves lehetek. Egy cekkerrel a kezemben szaladok a járdán. Göndör, szőke haj, kantáros rövidnadrág, világos ingecske, térdzokni, fehér szandál. Gondtalan vagyok, mint egy angyal. A kamerába nevetek. Nyár van, a lakótelepnek és nekem is jól áll a verőfényes délelőtt. Mindkét szemem tágra nyitva, a nevetéstől apró gödrök az arcomon.

Állítólag kétéves múltam, mikor apám először kivitt meccsre. Állítólag végig szakadt az eső. Állítólag vigasztalhatatlan voltam aznap este, s ezen még az sem változtatott, hogy állítólag nyert a csapatunk. Valószínűleg éreztem, hogy mindannak vége, ami azon a bizonyos képen lényeges. Azóta sincs más emlékem az azelőttről.

A városunkban három csapat működött: a Spartacus, az Energia és a Zalka. Az egyik mindenképp otthon játszott hétvégén, s mi minden hétvégén mentünk meccsre. Leggyakrabban a Szpari-pályára, legritkábban a Zalkára.

Eleinte annyit foghattam fel egy focimeccsből, amennyit például egy, a civilizációtól távol élő dél-amerikai törzs tagja fogna fel, ha hirtelen egy focimeccs szélére hurcolnák. Sok ember egy körbekerített, szabályos alakzatot formázó füves térség körül. Két embercsoport küzd egy golyószerű, pattogó tárggyal és egymással, s ez a kétféle küzdelem valahogy összefügg. A két csoport eltérő ruhát visel, ráadásul van két ember, akinek az öltözéke mindenki másétól különbözik. Ők a legkevésbé aktívak. Többnyire csak ácsorognak egy faszerkezetre szerelt háló előtt. És azt a három embert még nem is említettem, akik láthatóan ügyelnek arra, hogy semelyik testrészükkel ne érintsék a guruló és pattogó izét, pedig ők is futnak, kettejük kezében zászló, a harmadiknál egy síp. Kiszámíthatatlan, mikor lengetik a zászlót, mikor fújnak a sípba. Ráadásul feketében vannak, ami komoran ünnepélyessé teszi megjelenésüket.

Szóval volt mit tanulnom. Mert az nem volt kérdés, megyünk-e meccsre. Mentünk. És én megtanultam, ki a balbekk, ki a centerhalf, mi az a les, mikor rúgunk kornert, mikor dobunk taccsot, mikor szólal meg egy borízű hang a tribünről, legközelebb nyúlj alá.

Az érdektelenségemet és csalódottságomat nyafogással próbáltam apám tudomására hozni, de őt nem érdekelte, hogy én inkább otthon, egyedül játszanék indiánosdit a műanyag indiánjaimmal és cowboyaimmal.

És ahogy elmúlt az első két-három év, megtanultam még valamit, ami fontosabb lett, mint a szabályok és az elnevezések. Megtanultam szorongani és gyűlölni.

Hogy igazoljam gyávaságom, amiért nem merek nem menni apámmal a meccsre, szurkoló lettem. És egyrészt elkezdtem a csapatunkért aggódni, másrészt elkezdtem gyűlölni az ellenfelet és a szurkolóikat. Már a meccsek reggelén hevesebben dobogott a szívem az izgatottságtól és aggodalomtól, a meccs alatt pedig ellenségnek, így gyűlölendőnek tekintettem mindenkit és mindent, aki és ami az én csapatom győzelmét akadályozhatta. Folyton az ellenfél és a bírók alacsonyabbrendűségét bizonygattam, egy ellenfélnek ítélt bedobásért a pokol kínjait kívántam a bírónak, s ha végképp nem lehetett kire fogni csapatom kudarcát, hát megtettem bűnbaknak saját magamat. Ilyenkor azt képzeltem, ha nem mentem volna ki a meccsre, lehet, nyertünk volna. Vagy ha máshová állok, mint szoktam, ha más irányba köpködöm a Népszabadságba mért szotyit…

Később már próbáltam titkolni mások előtt érzéseimet, de legfeljebb Winnetou aljas gyilkosát tudtam annyira gyűlölni, mint mindenkit, aki nem a mi csapatunk.

Amikor végre rájöttem, hogy gyűlöletemet végig rossz irányokba sugároztam, s elkezdtem gyűlölni azt, ami az olthatatlan gyűlöletet belém plántálta, vagyis magát a focit, már késő volt. Fociedző lettem.

„Ha két esemény egy vonatkoztatási rendszerben térszerűen elválasztott, akkor minden vonatkoztatási rendszerben az."

(L. D. Landau – E. M. Lifsic, Matolcsi Tamás fordítása)

A kezdetek II.

(a budi)

Csernobil és Irapuato éve volt. Az az év, amikor elvették a személyazonosságomat és a nevemet. Többnyire tápos gecinek szólítottak, de az sem volt sokkal jobb, mikor azt mondták, ön, honvéd elvtárs.

A csernobili atomkatasztrófát követő héten sokat sütött a nap. Délutánonként a századépület előtti pályán fociztak a többiek. Nekem már hetek óta gipszben volt a lábam. Oldalról akartam becsúszni egy srácnak, de ő gyorsabb volt, mint gondoltam. Tornacipőm orrával a stoplisa sarkát találtam el, s eltört a nagylábujjam.

Nehezen viseltem a gipszet. Igaz, nem kellett reggelenként kilométereket futnom, mint a többieknek, és felmentettek minden fizikai munka alól, de nem is mehettem haza, mert azt mondta a századparancsnokom, a gipsz nem alakias.

Azon a májusi délutánon kijött közénk kicsit mozogni a laktanya csapatának utánpótlás-válogatott kapusa. Eleinte szögleteket rugdostak neki, de