A Rockdíler

By Ádám Faludi

A napjainkban játszódó történet legfontosabb kérdései, hogy a valóság határai hol találhatóak, megtalálhatóak-e egyáltalán, és elfogadható-e a semmi sem valódi tétele.
Az események elbeszélője emellett arra is keresi a választ, hogy meddig tartható fenn egy nem felnőtt elvekre épülő életpálya.
Nem az emlékezés mozgatja, erről a lehetőségről lesújtó véleménye van, hanem az életét alakító elmúlt idő hulladékai közé túr bele rendszertelen rendszerességgel és kíváncsiságból.

A rock mint életforma (és nem zene), a kezdetek naiv és jámbor álmaival, majd a hanyatlás, amikor iparrá alakul mindaz, amely valaha a szabadság, függetlenség vélt szimbóluma volt, a Rockdíler sorsában követhető nyomon. Az a kor, amelyik nem akart a tradíciókban hinni, lényegében akaratlanul önmaga tradícióját hozta létre, minden elérhető, beszerezhető és meghamisítható – állapítja meg a pályáról öltözője felé tartó játékos, az elbeszélő.
Az általa Népi Demokratikus Idiotizmusként aposztrofált történelmi korszaktól a Még fáj minden csók című dal miatt gyilkos indulatokkal feltöltődő Gagyi Úr és Gagyiné Asszonyság bemutatásán át a Bajgúnár színrelépéséig megtapasztalt világban kódorog látszólag céltalanul. A valós idő kétezerkettő áprilisa és novembere közé esik, különös események szőttese tárul elénk; Iggy Pop a Szigeten, egy behemót kovácsmester a szomszédban, szerelem itt-ott, mindenütt és Zamárdi táján a tóban, a titokzatos Dharma Kánya, egy szájkosarától szabadulni képtelen, gazdátlan kutya, pórázon vezetett gyerek, Mark Twain velős tájékoztatásai, és még számtalan nem várt esemény fonala a szövés ősi művészetének szabályai szerint egymáshoz kötődve.

Kíméletlen fekete humor, bravúros nyelvhasználat, az ostobaság pellengérre állítása – a szerző ebben a könyvében is hű marad a tőle megszokott hangvételéhez, és stílusához.

• Language: Magyar
• Publisher: Ádám Faludi
• Release date: Mar 28, 2013
• ISBN: 9781301132157

Book preview

Hetek óta tartott a szárazság, két napja kezdődött meg a július, nekem elég vacakul, de ennek csak az ellenkezője okozott volna meglepetést. Minden hónapom, minden hetem, napom, órám, percem, másodpercem rosszul kezdődött az elmúlt néhány évben. Azzal áltattam magamat, hogy nem érdekel, de annyian kínálták portékáikat az Átverési Csarnokban, hogy a nagy lármában elveszett a hangom. Aztán ideköltöztem, és megváltoztak a dolgok.

„John Entwhistle basszusgitáros váratlan halála ellenére a Who együttes megtartja három hónaposra tervezett észak-amerikai turnéját. A zenekar hétfőn este a Hollywood Bowlban lépett a közönség elé. Egyelőre nem tudni, ki veheti át Entwhistle helyét. A turnét az eredeti néven bonyolítják le, annak ellenére, hogy a négy alapítótag közül már csak kettő – Pete Townshend és Roger Daltrey él. A koncertsorozatot a pótolhatatlan barát, Entwhistle emlékének szentelik."

A buszpályaudvaron vettem az újságot, aztán a várakozó taxik között az apró kerek tér felé vettem az irányt, ahogyan mostanában szoktam. Nem sűrűn, csak ha idegeneket szerettem volna nézegetni. Így, ahogy mondom. Nem látni, hanem nézegetni, megszemlélni, szemrevételezni, mint egy bogarat, amelyiknek valami szétzúzta a vezérlőjét, és ezért helyben jár a forró járdán.

Ez a kis sziget itt az utak és házak között egy tükörtojásra emlékeztetett. Egy tükörtojás rekordra, egy rekord tükörtojásra, olyanra, amelyiket egyetlen tojásból sütöttek, de ez a tojás egy akkora tyúktól származott, amelyik már régóta a Rekordok Könyvében tollászkodott. Ettél már spagettit? Na, akkor hasonlítsd össze a spagettievésedet a Magical Mistery Tour című Beatles filmben látható spagettievéssel, és máris tiszta, hogy miről beszélek. Tudod, amikor Lennon-pincér jön azzal a vasvillával, vagy lapáttal, és csak rakja, rakja annak a víg kedélyű, kövér, kék asszonyságnak a spagettit ádáz vigyorral.

– Borsország kéjes viszketés az univerzum kék pocakján kékséges asszonyom, és tizennyolcezer hétmérföldre fekszik a tenger alatt. Hogy miért? Ki tudja?

Egy ilyen tükörtojásról lenne szó, egy kerek virágágyásról sárga kúpvirágokkal, rózsákkal, körötte padokkal, és mögötte egy ötszáz éve vakolatlan téglafallal. Kavicsos út kerüli körbe, és belőle a belváros, a piac, meg a buszpályaudvar irányába nyílnak egyszemélyes elágazások. A kúpvirágokkal szemben ültem le, sodortam egy cigit, s ezen a híren akadt meg a szemem az újságban. „John Entwhistle basszusgitáros váratlan halála ellenére a Who együttes megtartja három hónaposra tervezett észak-amerikai turnéját."

Haggyámá

Egyszer meghaltam, de ez régen történt. Akkor éppen alkonyodott, berepült egy hattyú a fejembe és azt állította, hogy ő egy árva lélek, dominózni szeretne. Egész éjjel ezt kellett hallgatnom. Ettől aztán a virradattal valami történt, próbáltam felkelteni a Napot, nem ment, hiába rázogattam, mindegyre azt hajtogatta, hogy haggyámá, hagyámá. Elloptam egy cipőt, ott találtam az ajtóm előtt, épp illett a lábamra, utóbb kiderült, hogy a sajátom, felrohantam a hegyre, állt ott valami kilátó, másztam mindjárt a tetejére, de a virradat sehol.

A kilátó egy hajdani szénbánya aknatornya volt eredetileg, egy acélkolosszus, a lépcsőzete épp akkor szakadt le óriási robajjal, amikor elszántam magamat a leereszkedésre. A hattyú tovább kérlelt, leültem mellé a vaspadlóra a kilátó tetején, és meghaltam. Nem volt ehhez dominókészletünk, se a hattyúnak, se nekem, úgyhogy fejben játszottunk. Élő halottként elnyertem a hattyú szárnyait, ettől a hattyú is megkrepált, két hulla hevert a kilátó vasán, odafent. Én csak a taxiban tértem magamhoz, elképzelni sem tudom, mennyi idő múlva.

Beviszem a kórházba, maga beteg, mondta a taxis, le kell operálni a szárnyait, mielőtt bármi jóvátehetetlen történhetne. Erre újra meg akartam halni, de nem maradt már rá időm. Jöttek értem, hogy elvigyenek.

(They’re coming to take me away, ha-haaa – skandálta valami gyagyás.)

Régebben élt

Entwhistle meghalt. Egy zenész, akivel sohasem találkoztam személyesen, mint annyi más halottal e földön, nem fűztek hozzá semmilyen szálak azon kívül, hogy igen közeli résztvevője volt az életemnek. Igazított rajta egy kicsit, és többet már nem igazít. És egyre kevesebben lesznek, akikről ugyanezt elmondhatom. Húzzatok el, nem akarjuk jól érezni magunkat!

Nincs ebben semmi meglepő, egészen egyszerűen különböző időpontokban halunk meg, ki előbb, ki utóbb, a születésekkel sem szokott problémázni senki, akkor ezzel meg minek? Nyomasztóan azért hatott rám, mert én egyáltalán nem szerettem volna meghalni, se megvénülni, de a halhatatlanság jeleinek nyomát sem láttam. Semmi nem véd meg, semmi nem véd meg, fedeztem fel egy időszámításunk előttinél is régebbi igazságot. Ki tudja, hogy most azért ócska, mert rövid, vagy azért rövid, mert ócska?

Nem készültem még fel arra, hogy egy szépen berendezett otthonban eltörhet valami, kilyukadhat, nyoma veszhet bárminek is, amivel együtt szerettél volna élni, hiszen azért hordtad őket egybe. Még csak épp körvonalazódott bennem, épp csak ködlött egy használhatóbb kiindulási alap: ha már csak nyolcvan-kilencven év van hátra az életedből, semmit ne halogass, azonnal fogj bele. Ha majd igazán megértem ezt, akkor a pusztulás csupán egyetlen tétel lesz a többi között, és eszem ágában sem lesz megkedvelni egy véglegesnek vélt állapotot. Csakhogy most még nem tartok itt.

Régebben, amikor elterveztem, hogy mi legyen az, ami majd megtörténik velem, egybekeltek az energiáim, hogy tornádóként végigpörögjenek bennem, s olyan bolondságokba hajszoljanak bele, amelyeknek indokolatlanul lehet örülni. Akár egy tsunami. Tudod, mi az a tsunami? Olyasvalami, amit csak egyszer lehet belülről megtapasztalni, de beszámolni róla csak igazán kivételes esetekben lehetséges. Másodsorban pedig egy divatszó, amelyik a szökőár kifejezést igyekszik elsöpörni a szókészletedből. Szökőár, amelyik nincs kapcsolatban a szökellő árakkal.

Régebben ehhez a szökőár jellegű pörgésekhez akadtak társak is, mostanra kihúzta az idő a szőnyeget a bolondozások és bolondozók alól, ugyanúgy, ahogy Entwhistle alól is kihúzta az idő, idő előtt a szőnyeget. Vagy talán mégsem? Időzött talán ő épp eleget, bár gyanítom, hogy ez képtelenség, mert eleget időzni lehetetlen.

Áttüzesedett vállamon az ing, erősen tűzött a nap, a levegő állt. A buszok hangja tompa, távoli, pedig tízlépésnyire mögöttem surrognak a meglágyult bitumenen. Vagy rájuk, vagy rám ereszkedett egy üvegharang.

Régebben élt velem valaki néhány évig, de már se a színére, se a szagára, se a mozdulataira nem emlékezem rendesen, de nem is hiányzik.

Ami velem együtt múlt el, nehéz szívvel hagytam magára. Üres épületek a város hajdan pezsgő életű negyedében, amelyik jelentőségét elveszítve kiürült. Az én házamról pedig ilyen Entwhistle méretű vakolatdarabok hullanak, hát persze, hogy felkapom a fejemet ezekre a robajokra. Ahogyan a vakolat porrá törik a konyha kövezetén. Azért ott, mert Entwhistle urat egy konyhában ismertem meg a My Generation basszusfutama közben, amikor éppen indokolatlanul örültem magamnak.

A Nagy Büdös Katyvasz

1969. július harmadikán még elképesztő véletlennek véltem, hogy meg lehet halni. Álltam a honvédkórház vécéjében a derengő hajnalban, nyeldekeltem, várva az újabb öklendezésre, s közben bekapcsoltam a rádiómat. A fogkefét belecsúsztattam a pizsama zsebébe, kiköptem az összegyűlő nyálat, s reméltem, hogy rendesen kikeféltem a torkomból a tenyésztésre belekent baktériumokat. Azért álltam ott, mert nem akartam máshol állni vigyázban, két évig katonaként. A zsebrádiómat hallgattam. Meg a szférák zenéjét: „– Hallottál már Jézusról? Bezony. Nahát, akkor vigyél a buszállomásra."

A rádió reggeli híreiben, még csak nem is a kis színesek között, hanem egészen előkelő helyen a Boldog Bemondó azt olvasta be, hogy meghalt Brian Jones, a Rolling Stones gitárosa. Belefulladt az úszómedencéjébe. Naugye & Navégre!

Nagy elégedettség a Csermanek Rend háza táján, na lám, Naugye és Navégre, mi már régen megmondtuk! Fürdőmedencéje volt a szemétnek. Vegye ezt figyelmeztetésnek az Ifjúságunk!

Nem volt nehéz ezt azonnal nem hallani, benne volt a levegőben. Más nem is igen töltötte meg a levegőt, csak ilyenek és ehhez hasonlók, a lélegzéshez külön stratégiát kellett kidolgozni. Senki nem tudhatta, csak a közvetlen környezet, hogy Brian Jones addigra egy elviselhetetlen, drogszaggatta romhalmaz volt, aki kedvtelésből péppé verte a nőit. Felnyomta a környezete agyát, nem játszott már régen a Rolling Stonesban, akkor már hivatalosan sem. Aznap a kertjében dolgozó melósokra szállt rá, akik ezt nem hagyták annyiban, és távozásuk előtt jó néhányszor saját színvonala alá merítették az úszómedencében. Csak levegőt venni engedték fel időnként. A vele lakó cimbora aztán pontot tett az i betűre, ahogyan halálos ágyán meggyónta évtizedekkel később. Az igazság azonban ideát van.

Mocsok idő, alig rosszabb, mint a mostani. Igaz, a mostani nem is idő, hanem részvény.

Hogy korábban Milne, a Micimackó szerzője úszkált ugyanabban a fürdőmedencében, lévén az ő háza később B. J. háza, arról nem ejtett szót a Boldog Bemondó. És utóbb aztán a Mozgalom Régi Morcosai közül sem hozakodott elő vele senki. Milne úszkálhatott a háztájiban, ez a tökfej pedig nem, és kész. Nem mintha ez jelentett volna bármit is. Valójában semmit nem tudtunk Brian Jonesról, aki segített magát összegyűrni és eldobni. És ma már az égvilágon semmi jelentősége az egésznek, a halottak nem számítanak, ahogyan az élők sem igazán.

Szóval Milne úrnak járt a medence – a Micimackó mégiscsak elfogadott kulturális tényező, nemdebár? –, a boglyahajú kölök pedig – a Prédikátor szavaival élve – a nyugalmat veszélyeztette. Dögöljön csak bele a jódolgába.

Gagyi Úr és Gagyiné Asszonyság hümmögött egyet a Nagy Büdös Katyvaszban, hogy minden a legnagyobb rendben, gyújtsunk rá a nótára; Márminálunkbabám.

Na, az egy egészen más hír volt, mint a mostani, amelyik harmincvalahány évvel később, július másodikán állt az újságban. Lehet, hogy veszélyes hónap a július? Ha konyhám törékeny berendezési tárgyaira és leváló vakolatdarabjaira gondolok, eszembe juthat ez is, nem igaz?

Márminálunkbabám

Csermanek Rend? Mármint hogy mi is az? Hát, amikor már voltál, de még nem éltél, akkor működött. Nem sokkal azt követően, hogy a Parlagi viperának átkeresztelt Rákosi viperát visszakeresztelhették volna eredeti nevére, mert nem sértette már a kultuszjogot. A Rákos- patak környékének hüllője ugyanis névrokonságba keveredett egy bizonyos Rosenfeld (utóbb Rákosi) vezetéknevű személlyel, akit az 1848-as honvéd zászlókért cseréltek magyarjaink a Vörös Október Hullagyárral a Második Háború után. Rosenfeld azonban nem hagyta annyiban, és újra visszakaptuk, de akkor már újabb csere reménye nélkül. Ez a Rosenfeld elirigyelte a hüllő nevét, majd nyomban meg is szakított vele minden közösséget. A Rákosi vipera parlagi vipera lett, Rosenfeld meg Rákosi. Valahogy így. A sértődékeny célszemélyt, ezt a bizonyos Rosenfeldet aztán eldugták egy Gorkij nevezetű településen, amikor végképp lejárt a szavatossági ideje. Ott sunnyogott a csökkenő termelési mutatókat produkáló Vörös Október Hullagyárban, túl az országhatáron, Gorkijban. Ha a Rákosi vipera lett volna a helyében, nyugodtan mondhatnánk azt is, hogy végül ott harapott a saját farkába. Így azonban csak azt mondhatjuk, hogy a fűbe. Abba harapott ez a Rosenfeld ott Gorkijban, a Vörös Október Hullagyár területén.

A Vörös Október Hullagyár élve a törvénytelenség reáruházott jogával, egy Csermanek nevű figurát küldött Rosenfeld helyett, hogy igazgassa már el konszolidáltabb módon a Vörös Október Hullagyár leányvállalatát, odaát (egy Szikra Jánostól kölcsönkért kifejezéssel élve) a Kádár-medencében. És lőn. Megalakult a Csermanek Rend, megalakult az Agyradír Brigád, megalakult a Semmire Való, a Semmire Kellő, a Hasonszőrű, meg a Sokegyéb, és ment minden a maga útján. Pokoli út volt, naponta ütöttek rajtam banditák, útonállók, hogy újabb darabokat raboljanak el az életemből, a Franc Tudja Minek a Nevében. Védelmet csak a flexibilis gerinc és a képlékeny alkat jelentett, de a szolgaságra való hajlamnak a nyomelemeit sem találtam magamban. Ahogyan a többiek sem találták magukban, akiket emiatt szintén naponta fosztogattak a banditák. A többség se flexibilis, se képlékeny nem tudott lenni. Nem is akart, inkább rutinosan menekült cikk-cakkban, amerre látott.

Csermanek főpuritánként igazgatta ezt a rendet, amíg meg nem gárgyult. Ez rettenetesen hosszú ideig tartott. Amikor voltál, de még nem éltél, akkoriban történt.

A Csermanek Rend azonban fennmaradt az agyradírozottak menhelyeként a főpuritán pusztulása után is. Gagyi Úr és Gagyiné Asszonyság esküszik rá, hogy ez a rendház nem egyéb, mint maga a földi paradicsom. Béke, barátság, szolidaritás, olcsó élet és élelmiszer, olcsó paradicsom, a vezérlőpultnál új puritán atyával, aki aztán tudja a dolgát. Lovagol az Aranytojást Tojó Tyúkon naphosszat, és fáradtságot nem ismerve istápolja a rászorultakat. Még a gondolkodás terhét is leveszi a szegények válláról! Gagyi Úrnak és Gagyiné Asszonyságnak egyéb dolga sincs naphosszat, mint üldögélni egy barátságos cellában, körülvéve olyan kulturális tömegpusztító fegyverekkel, mint például a televízió. Ülnek a vegetációban és a nyál csordogál belőlük a maga útján. Márminálunkbabám.

Összehajtottam az újságot

Összehajtottam az újságot.

Egy gazdátlan német juhász küllemű kutya iparkodott valahová a kúpvirágok túloldalán, fején szájkosárral. Valahol elhagyhatta a gazdáját.

Ez életem utolsó napja, élete utolsó napján az ember még azzal sem foglalkozik, hogy élete utolsó napját éli. Nem így képzeltem életem utolsó napját. Nem így képzeltem életem ma aktuális utolsó napját.

Egy galamb landolt a tojás sárgán, felmérte a biztonsági viszonyokat, aztán csipegetni kezdett a komposztban.

Ez az év amúgy is eléggé gyalázatosra sikeredett, kezdve attól, hogy már nem mondhattam többé, hogy itt vagyok száz felé félúton, mert egy lépéssel arrébb léptem. Ne szépítsük; elmúltam ötven, bár még nem látszott rajtam. Ráadásként visszajöttek a Csermanek Rend Sompolygói, meggazdagodva és gátlástalanabbul, mint bármikor korábban, s ráeresztették ötcsillagos pitbulljaikat a népekre. Ennyit a szökkenő árakról, és a lelkek nyomorodásáról. Már megint figyelni kellett volna, hogy politika is van a világon, a gépen meg nincs pilóta, úgyhogy április végén eladtam mindent és ideköltöztem. Nem csak a szégyenkezés miatt emigráltam (rajtunk röhög a világ gondolkodóbb fele, látván a Hülyék Óceánját megképződni egy hajdan dicső medencében), más oka is volt. Elbújni úgysem lehet a dagály elől, de hogy nézne ki, ha még csak meg sem kísérelné az ember a szembeszegülést? Ura vagyok a helyzetnek, jelentette ki Macsó Baba.

Törd össze a gitárokat, rombold szét a rendszert! Ez nem Entwhistle szövege, hanem Pete Townshendé ugyanabból a Who nevezetű, nyugtalanításra berendezkedett bandából, amelyik a történtek ellenére megtartja amerikai koncertjeit. Jobb ma egy alkoholmérgezés, mint holnap egy szívroham, miként az Ismeretlen Civil szobrának talapzatán olvasható.

Törd össze a gitárokat, rombold szét a rendszert. Ezt javasolta ez a Péter gyerek, és a gitárjait rendszeresen ripityára törte, ha figyelték. Amúgy meg elég barátságosan bánt velük, és dalok sokaságát alkotta meg rajtuk. Szívesen jártam volna a nyomdokain, de semmi megállás nem fért a terveimbe. Semmi megállás félúton. Úgyhogy inkább bele sem kezdtem, csak fortyogtam befelé, és a gitár helyett magamat törtem össze, ha senki nem figyelt.

Valahol megszólalt egy mobiltelefon. Valahol a közelben. Néztem erre is, arra is, sehol senki, a telefon meg csak pityergett kitartóan. Volt nekem is mobiltelefonom, új, mert a régire rátolattam, és kitapostam a lényegét. El nem tudom képzelni ma sem, hogy mit keresett a mobilom az autó kerekének nyomvonalában. Legalább egy hétig nem adtam meg az új telefonszámom senkinek, ha szükséged van rám, majd én hívlak módra, de aztán jöttek az engedmények. Alternatív üzemmódban használom, ha nem akarok beszélni senkivel, kikapcsolom és beteszem a cserépkályhába, ott nem keveredik el. Mondjuk ez télen nem lesz igazán járható út, de a tél még messze van.

A cserépkályhához

A cserépkályhához ingyen jutottam. Gondolkodni próbáltam, felvenni a vezérfonalat, de nem találtam. Pár hónapja történt. Kiléptem a kapun, s jó hátszéllel nekiindultam a járdának. Csorogtam lefelé, betápláltam a navigációs értékeket a fedélzeti számítógépbe, kormányozza magát valódi, meg műholdak segítségével a hajóm. Jó kis hajó, tele ilyen ketyerékkel, mint műholdas kapcsolat, elektronikus emlékezet és hasonlók. Az ember döglik a kapitányi hídon, kortyolgat, befelé motorcsónakozik, lemegy a konyhába és összeüt valamit. (Jávorszarvas orrból készült kukoricapogácsát, mandragóra olajban sütött jegesmedvemájat, s leemel kincsei közül egy porvédett palackot, amely ürömmel dajkált ‘Gilla abszintot rejt. Köszönet a receptért Keseyű úr, én is negyvenkilenc medve hímtagért cseréltem a palackot a gyökérgyűjtő asszonnyal, de nem Romániában, hanem Erdélyben.) (Megkönyörülök: Ken Kesey Hajósének, de a többi már a te dolgod.)

A hajó biztonsággal halad, három centiméterrel kerüli el a legcifrább korallzátonyokat, a legrövidebb utat választva.

Egyszer már lődörögtem így egy utcán, csak akkor Buzgalmi Energiákkal töltve.

Ó azok a híres Carol Zátonyok!

A Buzgalmi Energia nem más, minthogy az embert majd szétveti a tettvágy, de csak és kizárólag értelmetlen cselekedeteknek látja értelmét. Élete második tíz évének vége felé haladva minden ép lelkű lény megtapasztalja a Buzgalmi Energia jelenlétét. Aztán azt hiszi, hogy belesétált a feneketlen tóba, s az örökkévalósággal karján benne bolyong majd az idők végezetéig, miközben levegőt sem vesz, hogy ne öregedjen. A lélegzés öregít!

El ne higgyétek, hogy így történik!

Azt gondoltam, hogy a vezérfonal ott van az utcán, egy adóvevős bójával megjelölve, aztán majd csak melléparkol a hajóm. Állandóan a Hajósének ment a fejemben. Pedig valamikor 92-ben olvastam. Vagy később.

Aztán egy század eleji cserépkályha mellett vetettem horgonyt. Formás halomban hevert a járda szélén. Néztem a mélybarna szegélydarabokat, a sárga szecessziós csempéket.

Malteros nyomvonal jelölte, honnan jöttek. Benéztem a nyitott kapun, érkezett épp az újabb adag. Egy gumikerekű fémtalicskán imbolyogta kifelé a segéd úr.

– Hová, hová? – tettem fel a költőit. Nem részletezem. Kétezer forintért megvettem az egész kollekciót. A segéd úr eltalicskázta a lakásomig a lebontott kályhát.

– Kályhással szedette szét a tulaj, de már nagyon vén volt a mester, csak sajnálkozott, és nem kellett neki. Minek? Nem dolgozik már. Ezek itten olyan újmilliomosok, padlófűtés, kandalló meg mindenféle flanc.

Megtaláltam a fonalat, felvettem, s rengeteg tengerészcsomót kötöttem rá. Másnap kigyalogoltam a hetedik határba, egészen a téglagyárig, ahol nyers és sérült, azaz még nem kiégetett cserepekkel teleraktam egy zsákot, aztán egy újabb másnapon feltűrtem az ingujjamat.

Tudtam kályhát rakni. Megtanultam nyaranta, amikor pluszpénzt kényszerültem keresni a mínusz-fizetésem miatt. Bekészítettem a samott téglákat, csempéket, beáztattam az agyagot, meghajlítgattam a drótokat, cserepet törtem, hogy legyen kellő mennyiségű sifra, aztán körüljártattam tekintetemet a kihalt szobán. Tudod, mi az a sifra? Cserépdarabok, amelyeket az agyagba nyomogatsz a csempék közé.

Kéménylyuk volt, szándék is, estére készen állt a fatüzelésű. Boldog voltam, magányos és állig agyagos. A kályha, amikor megadtam neki a végtisztességet a fugázással, átölelt.

– Meghálálom – mondta, aztán egy hónap, plusz néhány nap – pontosan nem is tudom – próbajátékot tartottunk. Befűtöttem. A kályha működött, ismételten átölelt, lakkbarna mosolya szerteáradt a szobában. Az enyém is szerteáradt, újabb akáckuglikkal tápláltam azt a tűzvörös szájat ott alant, majd lezártam az ajtót. A Mosolyok Világnapja négyszer öt négyzetméteren. A befektetések néha megtérülnek, a pókok meg rohanva költöznek befelé a satnyuló ősz elől a mennyezet sarkaiba. Majd akkoriban persze, amikor satnyulóban lesz már az ősz.

Felálltam a padról, és becserkésztem a csengőhangot. A kúpvirágok között szólt, a piac felé vezető utacska mentén. Egy fekete alapon szürke műanyag berakásos Nokia, az enyém is ilyen. Felvettem, s megvártam, amíg elhallgat, aztán elnémítottam. Háromnegyedig töltve. Belenéztem az üzenetekbe. Lehet, hogy nem kellett volna. Zsebre vágtam, az újságból kitéptem a kishírt, a maradékot bedobtam a szemetesbe, aztán átsétáltam a Plazába. Már fél egy is elmúlt, gondoltam megebédelek.

Mert azt hittem, vicc

– Rockdíler vagy – bökött mellemre mutatóujjával Som (még Vaar Ferencként) 1970 decemberében a Leendő Halottak Klubja szokásos péntek esti összejövetelén. Akkor már közel tíz éve rockdíler voltam, csak nem tudtam, hogy ez rá a megfelelő kifejezés. Hogy majdnem ez a megfelelő kifejezés az úgynevezett életszemléletemre, világlátásomra, meg arra, ahogyan a csikket messzire pöccintem, fejemet hátravetve, napszemüvegben egy jól látható helyről. Ma már tudom, hogy nagyjából olyan megbízhatóan fedte a valóságot ez a megjelölés, akár a nyitva felejtett cefrés hordó tartalmát a muslicaraj.

Attól a naptól kezdve aztán ez a rockdíler rám is ragadt, akár palackra a címkéje, ezt a megkülönböztető jelzést villogtattam az úton, hogy a Hétköznapi Halandók meg tudjanak különböztetni.

– Nézd csak azt a földet seprő égi meszelőt azokkal a libegő selyemszalagokkal ott a túloldali járdán! A katmanduját neki! Azt a nepáli mindenségit! Ó a transzcendens Rishikeshbe bele! Ő a Rockdíler! Úgy bezony!

Néha nem vettek rólam tudomást, pedig figyelemre méltó hangjelzést is használtam. Figyelemre Méltó Hangjelzés: glug-glug. Ez nagyjából annyit tett, hogy aki el szeretné hagyni az országot, utazzon a fővárosba.

Amikor valamilyen egyszerű oknál fogva egymáshoz koccantunk, menten rásóztam az érintett Hétköznapi Halandóra valami olyat, amiről addig sejtelme sem volt. Talán azt hittem, hogy felnyílik a szeme, megvilágosodik, és így lassanként majd kezdetét veheti valami állandósult karnevál, ha nem is mindenütt, de legalább az Elme Vidámparkjában és a környékén, ahol én meg a hozzám hasonlók keringenek folyamatosan, mint afféle hívójelre váró szatelitek valahol az űrszemétdombon. Ekkora naivitással grizzlyt lehetne dobni ötven méterről még ma is.

Általában úgy kezdtem, hogy nem igaz a szóbeszéd. Ezt a fordulatot jól ismerte minden Hétköznapi Halandó, mert a rádióban korábban már ezerszer hallhatta néhány szemeszterrel korábban egy táncdalénekes előadásában. Minden valószínűség szerint Németh Józsefnek hívták a táncdalénekest, és minden valószínűség szerint Németh József eredetileg esztergályosként dolgozott, s csak utóbb kezdett táncdalénekelni. Azért mondom, hogy minden valószínűség szerint, mert akár más szakmák iránt is lehetett vonzalma Németh Józsefnek, aki csak névrokona Németh Lehelnek, ugyanazon idők másik népszerű táncdalénekesének. Annyi bizonyos, hogy valamelyik Jellemző Hang birtokosa odahagyta a híres esztergálást a híres táncdaléneklésért, és nem ő bánta meg.

Külön-külön tehát megállja a helyét Németh József és az esztergályozás, továbbá Németh Lehel is megállja a helyét, mert akár ő is énekelhette az említett dalt. Ugye nem igaz a szóbeszéd, hogy te hallgatod az esti mesét, csak az irigyeid szája jár, mert nem vagy kisgyerek már. Ha nem igaz, akkor is szép, sugdossa fülembe mindeközben Henri Michaux, a híres francia költő. Glug-glug.

Rádiók százezreiben izzottak az elektroncsövek, hogy ezt az Üzenetet célba juttassák, hogy lakások százezreiben szólalhasson meg egyszerre az éteri hang. Én meg ezzel a bevált ostyával álltam elő, és az óvatlan Hétköznapi Halandó nyelvére helyeztem, hogy csak tartsa ott, s hagyja felszívódni. Persze belecsomagoltam a saját portékámat is, ami lehetett bármi, csupán szabályos és elfogadott nem, és azt sűrítettem bele, hogy ez a rock.

Rockkal kereskedtem haszonkulcs nélkül. Rokkereskedő voltam, azaz inkább rockterjesztő. Rockhintő. Terítettem a rockot, mint földműves szántás előtt a gyönyörűséges istállótrágyát a földjére, ám se a zenéről, se a kifejezés eredetéről nem volt szó, inkább az élet szemléletéről, a szemlélet módjáról, esetleg a cukorspárga természetéről, vagy az uborkasaláta élvezetének jelentőségéről. Most sincs másról szó. A rock csak egy kód a szélesség, hosszúság és a tágasság jelen idejű megnevezésére. Száguldozás a pillanatnyi végtelenben, magadban belül és magadon kívül. Utóbbi esetben a centrifugális erőhöz fohászkodva.

Mit jelent ez? Nem tudom. Azért költöztem ide, hogy megtudjam. Vagy éppen egészen másért, nem érdekes, nincs jelentősége. A rock végül is felnőtt közben, köze nincs a kölyökkorához, együtt szórakozik a régiekkel. Irodalmat fogyaszt, festi magát és az igén kívül mást is hirdet. Nem egy Átverési Csarnok.

Egy biztos. A rock nem azt jelenti, hogy táncoljunk. A táncoljunk sem csak azt jelenti, amit elsődlegesen. A Táncoljunk című pocsék könnyűzenei műsort is jelenti, de csak azok számára, akik évtizedekkel ezelőtt szombat esténként a Kossuth Rádió mellett gubbasztottak, hogy a zenét csak nyomelemeiben tartalmazó műsort végigszenvedjék a nyomelemek miatt. A nyomelemek az utolsó tíz percben várták, hogy előbukkanhassanak a fölébük hordott uszadékból. Legtöbbször a Rock and roll music bukkant elő a Beatlestől, és a Hippy hippy shake a Swinging Blue Jeans-től. A magnetofon még az álmok világába tartozott, mit lehetett tenni?

A Táncoljunk a Sütőrum édestestvére.

A Sütőrum három százalék alkoholt tartalmaz, kilencvenhét százalék szart kell meginnod ahhoz, hogy hozzájuthass ehhez a három százalék nyomelemhez.

Valamikor, nem is olyan régen cédé másolatokkal is terjesztettem a rockot, kizárólag napfényes délelőttöket és deviáns életmód recepteket égettem bele a műanyag korongokba. Úgy üzemeltem nagyjából, mint Monty Python Egyszemélyes Repülő Cirkusza, amelyiknek esztrád zenekarát Homér Simpson vezényli kígyóuborkával, de nem ez a lényeg, nem ebből éltem, hanem a levegőből. A gyári cédéknek, a hamisítványaikkal együtt lényegében már tegnap bealkonyult. Megjelenésük előtt megtalálod őket a Világ Hálójában. Ott fickándoznak ezüstösen csillogva a halászra várva, ha nem vagy ereklyegyűjtő, tájékára sem mész már a lemezboltoknak.

Egész életemben rockdíler voltam, miután ráeszméltem arra, hogy körülöttem gyakorlatilag majdnem mindenki tévedésben él. Én is majdnem tévedésben éltem, de akadt egy pillanat, amikor megengedtem magamnak, hogy felülírjam korábbi mindenségemet. Angyali pillanat volt.

Ma már se rockdíler nem vagyok, se más. Csak emigrálok és elvagyok.

Papírlány

Valamelyik régi karácsonyra a Brémai muzsikusokat kaptam. Ez egy mese-leporelló volt. Egy széthajtogatható, színes karton, felül az ábrák kontúrja mentén formára vágva. Hol hagyhattak el ezek a Brémai muzsikusok?

Korábban meg egy papírtanyát is kaptam. Ha felnyitotta az ember a nagy alakú, könyvre emlékeztető borítót, akkor egy úgynevezett tanyasi idill tárult a szeme elé. Kiemelkedett a keménypapírból hajtogatott ház a lefektetett borító síkjából, körben kerítés, kapuk, baromfifélék, kutya, macska, tehén, disznó és a ház népe. A házban lámpa égett. Papírlámpa papírfénnyel. Gyönyörű volt.

Sokat bámultam ezt a papírtanyát egy valódi tanya valódi asztalán, és azt hittem, hogy a papírból készült azért valamivel valóságosabb, mint az, amelyikben éppen időzöm.

Betelepítettem fantáziámmal a papírudvart, és fülig szerelmes lettem a kútról vizet hozó papírlányba. Hol hagyhatott el ez a papírlány?

A kulcs Frank

Rengeteg eszem volt hajdanán, egymagam elegendőnek bizonyultam az összes létező és leendő kérdés megválaszolására, csakhogy senkit nem érdekeltek a válaszaim. Pedig megszorongathattak volna, mert alapjában véve semmit sem tudtam a lényegről. Ma is csak annyit, hogy feltételezhetően létezik.

Én voltam a két lábon járó megoldás, a kulcs! A kulcs Frank. Ez így igaz most is, csak azóta már kicsit romlott az összeköttetés eszem tároló rekeszei között. A folyosókon, járatokban mindenfelé eldobált üvegek, sörös dobozok halmán kell átgázolni, hogy célba érjen a hírvivő: Az italt elhagyni remek dolog, de ha nem emlékszel rá, hol hagytad el, az elég nyomorult érzés. Ez a graffiti fogad minden egyes elágazásnál. Valaki nagyon szorgalmasan követett, és piszok sok időt fordított rám valamilyen oknál fogva. Öt perc feliratonként, teljesen feleslegesen. Már az első előtt megjegyeztem, aztán amúgy is akadtak tanulságosabbak, meg egyediek. Mondjuk, mint a Tom Waits féle tera sok pia-sokkterapia kombináció, és mások, (sokan mások) életösszegző, egész életet összegző félmondatai. Azok megerősítettek a hitemben, és növelték a biztonságérzetemet, ráadásul hosszú percekig vigyoroghattam rajtuk.

Ha butább és gyávább lennék, elfogadnám, hogy ezt a helyzetet a korral járó megfontoltságnak nevezzük. De még mindig nem vagyok kellőképpen buta, se kellőképpen gyáva. Ha kellőképpen elhasznált lennék, elhinném, hogy a pusztulás gépezeteit kihajigálhatom az űrbe, s azok ott is maradnak mindörökre.

Som szerint azért nem dobhatjuk el a rágógumit az utcán, mert a feketerigók ehetőnek vélik, s addig csócsálják, amíg össze nem ragasztják vele a csőrüket. Szerintem ez egy téveszme, de jól hangzik, és elfér a többi között.

És mekkora dohányfüst kóvályog ezeknek a folyosóknak a levegőjében! Néha legszívesebben kiszellőztetnék, jókora huzatot keltenék bennük, de ahhoz vissza kellene utaznom az időben. Az pedig nekem nem megy. És persze senki másnak sem megy, csak hát annyira szeretnék, ha sikerülne nekik, hogy már csupán a technikai kivitelezést tartják az egyetlen megoldandó feladatnak. (A legolcsóbb utazás a reinkarnáció, mindössze meg kell halni indulás előtt.) Egyetlen kérdést tesznek csak fel, de a válaszra egyáltalán nem kíváncsiak.

Twiszt pulóver

Először akkor voltam rockdíler, amikor növénytan órán, hatodikos koromban belevéstem körzőheggyel a padba, hogy kamóresz twist agén. Így fonetizáltam, fanatizáltam a Camon Let’s Twist Again-t. A körzőhegy nyomvonalát ceruzával kivastagítottam, majd elégedetten vártam a csengőszót.

Életem tengelyét a fekete-vörös mintázatú zoknim, és a vé kivágású – természetesen fekete –, úgynevezett twiszt pulóver képezte. A tengely szerelvényei vágyakból, ismerethiányból és képzelgésből adták ki azt az elálló fülű, kis fejű és nagy orrú hatodikost, aki rohammal készült meghódítani kamaszkora Rock Everestjét. Pörgött a tengelye körül, s azzal fokozta a sebességét, hogy naponta meggyőzött valakit arról, hogy a kamóresz twist agén a Legjobb Szám A Világon. Chubby Checkernek és a Let’s Twist Again-nek ezzel semmiféle jó szolgálatot nem tett. Akkor tett volna, ha megvásárolja ezt a lemezt és ugyanerre rábírja a többieket is. Akkoriban azonban nemhogy amerikai, de még magyar lemezt sem lehetett vásárolni. Olyat semmiképpen, amelyiken legalább valami halvány utalást találtál volna arról, amit a twist jelentett. A Pancsoló Kislány élvezte a strandot és ujjongott, hogy Bambit ihat.

A twistet szerencsésen túlélte az egész világ, s jött a nyár, a madison, a let kiss, szajonárátokió, a tikitaki, hot dog, a kacsatánc, a moncsicsi, a tamagocsi, a hamburger, és egyéb tömegcikkek reklámcsomagolásban. A hírnév kopogtat! Kapcsold be, erősítsd fel, tűnj el a szemem elől!

A Hullámok Hátán Lovagló Ford

A Plaza parkolójában még mindig ott állt a kocsim, aminek azon az esős áprilisi éjszakán épp a közelben tört ripityára a jobb gömbcsuklója. Másnap csak úgy tudtam néhány őgyelgő segítségével idetolni, hogy átmenetileg leszereltem a jobb első kereket. Fejenként egy üveg bort ígértem két rozoga és hajléktalan piaci polgárnak, ők meg összeszedték az összes maradék életerejüket, és idenavigáltuk közösen a vén Fordot. Vén volt és rokkant, alig jobb kondícióban a piaci polgároknál. Az öcsém után maradt rám, ő meg bolondult a muzeális amerikai tragacsokért. Ezt a hatvankettes Thunderbirdöt alig hajtotta, mert egy holdas téli éjszakán elvették a jogosítványát, miután merev részegen keringett frissen felújított büszkeségével a lakótelepen, nem találván a lakását. Józanul is komoly próbatétel betájolni egy lakótelepi bokszot, hát még viszontlátási zavarokkal küszködve! Egy hatvankettes Thunderbird mélyén ülve azonban képtelenség. Ez az autó sok mindenre alkalmas, de közlekedni és parkolni vele a huszonegyedik században nem tartozik ezek közé. De lehet, hogy tévedek és csak nekem nem sikerült soha rendesen egyik sem.

Több kiló nikkel és megszámlálhatatlan domborulat borította, mondhatni, hullámok sokaságából állt. Öcsém Hullámok Hátán Lovagló Madárnak keresztelte el. A veterán autók találkozóján sokan csorgatták volna utána a nyálukat, annyi szent.

Visszacsavaroztam a kerekét, aztán otthagytam. Remek hely, jó kilátás, ingyen-parkoló. Nem adtam a lecsukható tetőnek sok esélyt arra, hogy túléli a Helyi Bicskák Éjszakáját.

A lemezhamisításoknak egyébként semmi köze a rockdílerséghez. Egyszerűen ingyen osztogattam kezdettől fogva a rocktablettákat. Ezt vedd be, aztán menten Új-Zélandivá változol! Vagy Tasmán Ördöggé. Az is kapott, aki véletlenül nem botlott belém. Minek lettem volna normális, amikor a hivatalos államforma abban az országban, ahol éltem a Népi Demokratikus Idiotizmus volt? Legalábbis addigra, mire felnőttem, mert azt megelőzően a pokol átirata alapján működött.

A rock egyáltalán nem jelentette azt, hogy rock. Lehetőleg kerülni kell, hogy kétszer egymás után ugyanazzal az élőlénnyel bújj ágyba. Ezt jelentette inkább. Nem kell levágni a nyakkendőből. Ha nem kötöd a nyakadba, nem lóg bele a levesedbe.

A rock nem zene, hanem életforma. Az élet formája. Lélekforma. Mindkettő elektromosságfüggő, ez a közös bennük. A függőség. És csak jobb kifejezés híján nevezi az ember rocknak. Kell egy jó kód, mert anélkül nem megy, aztán gondoljon mindenki, amit akar, vagy amire képes.

Ekkor már nem a hatodik osztályos pad lapja kínálta magát horizontként. Még felkerült rá a Szpirigonzálesz Pat Boon-tól (évek teltek el, mire kiderült, hogy speedy ez a Gonzálesz), és a Hullámok hátán lovagló madár a Trashmen-től, aztán egyik pillanatról a másikra azon vettem észre magamat, hogy a vízen járok.

– A Hullámok hátán lovagló madarat a bátyám hibátlanul tudja végigénekelni – húzta ki magát a Hullámok hátán lovagló madarat éneklő bátyus öccse. Ez egy igazán szemtelen lemez. Narancssárga színű, szöveg semmi, és – meg nem erősített hírek szerint – a kölyök Ginger Baker ütlegeli rajta a dobokat. Hitted volna? Ha képtelenségnek tartanánk, nem lenne lehetetlen. De nem képtelenség, hanem úgy igaz, mint a meg nem erősített hírek. Ginger Baker soha nem dobolt a Trashman nevű társulatban, de néha kifejezetten jót tesz elhinni a valótlant. Ellenőrizetlenül hagyni, amíg csak lehet.

Nyeklett egy jólesőt Idő Néne Kereke

Arról volt szó, hogy talán három százalékra tehettem azon embereknek a számát, akik felfogták, hogy mennyit ütött az óra. A közösségek összetételének alapképlete pontról pontra megegyezik a Sütőrum vegyi felépítésével. Mondjuk, úgy hatvannégy-hatvanöt táján az emberek három százaléka talán tudta. A többi beledugta a fejét a múlt ködébe, és vágta a fát továbbra is hűvös halomba.

Mintha nem is nyeklett volna egy jólesőt az Idő Néne Kereke.

Gondoltam, néhány év alatt feleszmélnek, s ha nem, hát kipusztulnak gyökerestől. Vagy felépülnek szellemileg. Nem tudom, mit hittem a fennálló kilencvenhét százalékról. Hintettem, szórtam a derűt és a szabadságot, mint vidám földműves a gyönyörűséges istállótrágyát. Hintettem, mint velem együtt annyian. Tévedtem. Ma talán többen vannak, mint valaha. Mármint a tévelygők, akik az eltűnt idő nyomát használják sorvezetőnek.

Kell egy ilyen jó kis nyomravezető, mert különben nem a hírnév kopogtat, hanem a pánik.

Jól elücsörögtem a padon, néztem a galambokat, és egy kicsit elbeszélgettem magammal. Adjatok nekem egy fix Mona Lisát, és kifordítom sarkából a nyugalmatokat! Ollé!

Én meg itt maradtam továbbra is ellenzékben.

Képzeld el, hogy egy avitt rendszert találsz, amelyiket felül kell írni, nem is törődsz vele, mert azt hiszed, saját magát írja felül, aztán lassan esik le az állad, mert marad minden a régiben. Ilyenkor a leghelyesebb elintézési mód: – Legyints rá, nem érdekes!

A tévelygőknek olyan védelmi rendszere van, amelyikkel szemben az igazságnak még egy halovány nyögete sem lehet.

Ámuldoztam a fél évszázadot késett költők mennybemenetelén is. Nimfák, fuvola, szavalat, mintha kétszáz éve nem történt volna semmi. A City Lights Book élő adásának se híre, se hamva. Idő Néne átaludta az avantgardot. Azt hittem vicc. Az is volt, de közvetlen járat, ingyen jeggyel. Azt hittem vicc, azt hittem vicc. Ma már nem hiszem, hogy vicc, ma már azt hiszem, hogy itt ez a valóság. Sok elegáns, lökött, tarfejű zakós, mellén csimpaszkodó pillanatszemüveggel diktálni próbál Idő Nénének.

Én meg emigrációban élek minden valószínűség szerint. Az emigráció olyan, mint a Narancs Szabad Állam, nincs területe, csak állampolgárai, és önálló képviselete az Egyesült Nem Szervezetében. Himnusza az Égigérő Röhögés. Legyints rá, nem érdekes.

A Narancs Szabad Állam Amszterdamban jött létre, emlékezetem szerint 1970-ben.

Némely fickók felszedték a belvárosban az út egyik kockakövét, és narancsfát ültettek a helyébe. Aztán kikiáltották a Narancs Szabad Államot, és kérték ezen új államalakulat felvételét az Egyesült Nemzetek Szervezetébe. Komolyan kellett volna őket venni. Akkor ma nem ülne a Pokolba Tartó Vonaton a fél világ, hanem bankárokat áldozna rituális összejöveteleken a bolygó megmaradásáért fohászkodva.

Som hangját hallom. – Ma már többet ér a holnapnál, mindaz, ami ma történik – mondja. A Leendő Halottak Klubjában lassan esik le az állam. De leesik. A Hétköznapi Halandónak nem esik le. Hiába minden.

Som

Azt álmodtam, hogy a kórházban fekszem és Som hajol fölém. A rövidség kedvéért és a fanyarság okán: Som, aki eredeti nevének használatától is eltiltotta magát, amikor elérkezettnek látta az időt. Így különböztettük meg saját magától: Som. A rövidség kedvéért, és a fanyarság okán. Költő volt a javából, de a Vaar Ferenc családi hagyatékot túl közönségesnek tartotta, és a Vanra Cefre költői azonosítót kockázta ki belőle, amikor elérkezettnek látta az időt. Ezen a néven aztán a kutya nem közölte, az is igaz, hogy nem is nagyon erőltette a dolgot. Amikor meg kezdte volna beadni a derekát, már elkésett vele.

Ő volt az egyik olyan földi lény, akivel szót tudtam érteni.

– Som – mondtam neki -, én egy világhírű amerikai zsidó író szeretnék lenni.

– Erről sajnos lecsúsztál – válaszolta.

– Akkor meg a legnagyobb semmittevő.

– Jó úton jársz – felelte.

– Nem akarok meghalni.

– Tedd próbára az akaraterődet.

– Nem akarok fiatalon megöregedni.

– Ne légy feledékeny.

A másik közeli hozzátartozóm pedig a Goodmans hangszóró volt. Húsz wattól felfelé.

Aztán eszembe sem jutott többé, hogy író legyek. Csak az, hogy legyek. Nem akartam fiatalon megöregedni. Vanra Cefre kobold képe, azzal a kusza göndör, fekete hajjal az angyalt juttatta eszembe. Az Angyalt. Az utolsó órák időpontjáról azonban egészen más elképzeléseim voltak.

– Ha már csak egy hét van hátra az életedből, ne vegyél tartós tejet – súgta a fülembe a kobold a közismert és kellőképpen elhasznált jó tanácsot, aztán egy nem evilági vihogást hallatva kihátrált a kórteremből.

Fagyálló vőlegény

Amikor a Ford utolsót csikordulva leblokkolt a piactér mellett, estére járt. A költözési energiáim mindig a cél előtt néhány utcahosszal szoktak kifogyni. Miért lett volna ez épp akkor másként?

Mire a parkoló közelében lecsaptam a csomagtartó tetejét, beesteledett és eleredt az eső. Egy elgyengült pillanatig én jártam az eszemben, fáztam, s legalább két kilométert kellett még mennem a kapumig. Istentelenül messze volt az a kapu, rágyújtani sem lehetett, annyira rákezdte Április Őszeszélyessége, hogy öt perc alatt elázott a zsebem,