Kurszk

By Robert Moore

2000. augusztus 12-én, szombaton 11 óra 30 perckor két hatalmas robbanás rázta meg a Barents-tenger sekély vizét. Az Északi Flotta büszkeségeként és a világ legnagyobb harci tengeralattjárójaként ismert Kurszk elkezdett süllyedni a tengerfenék felé. Robert Moore, a díjnyertes újságíró minden részletre kiterjedő alapossággal tárja fel a katasztrófa történetét: könyve írásakor magas rangú orosz katonáktól szerzett exkluzív információkat, és bejárása volt a Kurszk szigorúan őrzött tengeralattjáró-bázisára. Betekintést nyújtva a nyilvánosságtól elzárt világba, ahol a hidegháború még mindig nem ért véget, a szerző feltérképezi a tragédia katonai és politikai hátterét. Mindenekelőtt azonban a szárazföldön veszteglő családtagok, a brit, norvég és orosz mentőalakulatok és a tengeralattjáró legénységének vérfagyasztó történetét meséli el: a Kurszk hátsó rekeszeibe szorult tengerészekét, akik a perceket számolva vártak megmentőikre, miközben a világ nagy része elborzadva figyelte az életükért folytatott küzdelmüket.

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789634067689

Book preview

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Robert Moore: A Time to Die: The Untold Story of the Kursk Tragedy

Three Rivers Press, New York, 2002

A member of the Crown Publishing Group, a division of Random House, Inc.

Fordította: Tábori Zoltán

Tördelés: Kozári Imre

Copyright © 2002 by Robert Moore

All rights reserved.

Hungarian translation © Tábori Zoltán, 2019

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2019

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

ISBN 978-963-406-768-9

Elektronikus verzió v1.0

Kiadja a GABO Könyvkiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Roboz Gábor

A K–141 legénységének és hátramaradt családtagjaiknak.

Elsősorban a hetven gyermeknek

És Liznek és Timothynak,

köszönettel az ösztönzésért

„A fegyvernemi csapategységek közül egy sem tanúsít nagyobb odaadást és dacol iszonyúbb veszélyekkel, mint a tengeralattjárósok."

(Winston Churchill)

Előszó

2000. augusztus 12., szombat

A Memphis amerikai tengeralattjáró fedélzetén a Dél-Barents-tengeren

Mark Breor kapitány a hanglokátor- és a rádiósteremből befutó jelentések áradatát hallgatta figyelmesen. A hajó klausztrofóbiára hajlamosító harcálláspontján az információcsere kurta és szabatos stílusban zajlott. Elkínzott, sápadt arcok meredtek az érzékelőkre és számítógépes monitorokra. A Barents-tengeren eltöltött csaknem két hónapnyi kimerítő szolgálat után a feszültség a tetőfokára hágott. A személyzet fiatalabb tagjai az állóképességük határait feszegették, olykor meg is haladták. Bár a veteránok idegei kötélből voltak, őket is megviselte annak a tudatnak a súlya, hogy nincs helye a legkisebb hibának vagy tévedésnek sem.

Breor a felszín folyamatosan változó harcászati képére összpontosított. Igazodni az orosz hajók és tengeralattjárók mozgásához olyan volt, mint egy fokozott kockázatú, háromdimenziós sakkjátszma. A hadihajók soha nem álltak egy helyben, és mindegyik mozgását lelkiismeretesen rögzíteni kellett. Breor elszánta magát rá, hogy ameddig futja a bátorságából, épp csak annyira merül le a Memphisszel, hogy még kitolhassa a periszkópját. Akadhattak pillanatok, amikor le kellett süllyednie a mélybe, nehogy felfedezzék, de nagyon kevés információt lehetett kiböngészni úgy, hogy periszkóp vagy antenna nem áll ki a vízből.

A mindössze húsz méterrel a tenger felszíne alatt úszó tengeralattjáró az orosz haditengerészeti rádióforgalmazást hallgatta le. A vállalkozás minden résztvevőtől elvárta, hogy egyszerre legyen tengerész és kém, azaz hajózzanak a tengeralattjáróval az ellenséges vizeken, és kulcsfontosságú haditengerészeti értesüléseket gyűjtsenek. A Memphis hajótestében felhalmozott megannyi fejlett műszaki eszköz ellenére igencsak megterhelő, embert próbáló feladat volt tengeralattjárót vezetni a sekély Barents-tengerben. A taktikázás, ravaszság, sőt némi művészi érzék legalább annyit nyomott a latba, mint az összes elektronika.

A nyári műveletek összetett feladatok az oceanográfiai viszonyok folyamatos változása közben. Az év többi részében fortyogó és haragos Jeges-tenger ilyenkor megnyugszik. Ez a titkos járőrözést végző tengeralattjárónak veszélyeket rejt: a békés tenger és a hosszú nappalok együttesen azzal járnak, hogy az orosz figyelők könnyebben megláthatják a periszkópot. De Breor és a nyugati világ többi tengeralattjáró-parancsnoka megtanulta, hogyan fordítsa hasznára a nyári hónapokat. Az egyik trükk abban áll, hogy meg kell keresni, hol olvad bele a sarkköri jég a nyílt tengerbe. A tengervízbe ömlő édesvíz különböző sótartalmú és hőmérsékletű rétegeket hoz létre, ami megzavarja az orosz hanglokátor-kezelőket, és ideális búvóhelyet kínál a nyugati hatalmak tengeralattjáróinak.

A fedélzeten lévő többi tengerésztiszthez hasonlóan Breor a világ legkeményebb és legizgalmasabb katonai járőrszolgálatának tartotta a Kola-félsziget körüli portyázásokat. Semmi nem érhetett a nyomába annak a kihívásnak, amit a jeges-tengeri orosz partok mentén folytatott fedett műveletek jelentettek. Egyetlen navigációs hiba vagy taktikai tévedés ütközéshez vagy felfedezéshez vezethet, amiből nemzetközi botrány kerekedhet. De ha minden jól megy, a Memphis nem hagy nyomot maga után ezen a láthatatlan frontvonalon, és az oroszok egyetlen másodpercre sem pillantják meg az amúgy 109 méter hosszú és 7000 tonna vízkiszorítású tengeralattjáró elektronikus árnyképét.

A Barents-tenger fagyos vizei öt évtizeden át voltak néma tanúi a hajózástörténet legtitkosabb kémhadjáratának. Brit és amerikai tengeralattjárósok nemzedékei figyelték és követték az orosz hajóegységeket, amint azok elhagyták a kietlen Kola-félszigeten lévő búvóhelyeiket, és járőrbe indultak. Idővel értesülések egész halmaza gyűlt össze arról, hogy mire képesek és mennyire sebezhetők az orosz tengeralattjárók. A jeges Barents-tenger még ma is az elhúzódó hidegháborús műveletek túlfűtött térsége, az amerikai haditengerészek itt tehetnek szert az éles bevetéshez legközelebb álló tapasztalatokra.

Breor kapitány ezen a hosszú nyári vállalkozáson sem hazudtolta meg azt a hírét, hogy olyan parancsnok, aki nagy nyomás alatt is higgadt marad. Az idegtépő járőrszolgálat nyolc hetében egyszer sem jött ki a sodrából, sőt még csak fel sem emelte a hangját. A fiatalabb tisztek árgus szemekkel figyelték, és nem győzték csodálni. Kétség nem férhetett hozzá, hogy még sokra viszi az amerikai flottában. Húsz évvel korábban elnyerte a kadéttanfolyam legjobb hallgatójának járó Citadella Kardot, és a Memphis tavaly az ő kapitányságával szerezte meg az áhított Harckészültségi Érdemjelet a tengeralattjáró éves teljesítményéért. De a kitüntetések nem számítanak egy ilyen járőrvállalkozáson, és a karriert derékba törheti egy pillanatnyi megingás. 130 amerikai tengerész és egy 2 milliárd dollár értékű hajó sorsa függött attól, hogy Breor és első tisztje helyesen dönt-e minden egyes nap minden egyes órájában.

Két hónappal korábban, június második hetében, közvetlenül azelőtt, hogy a Memphis kifutott volna anyakikötőjéből, a connecticutbeli New Londonból, futár hozta a járőrözés szigorúan titkos műveleti utasítását az atlanti-óceáni flotta parancsnokától. Breor az iratot azóta is a kapitányi széfjében tartotta elzárva. A vállalkozás elsődleges feladata a ballisztikus atomrakétákkal felszerelt orosz tengeralattjárók észlelése és nyomon követése volt. Ezeket az amerikai tengerészeti szakzsargonban „bummereknek" nevezett óriás-tengeralattjárókat a csobogásukról lehet felismerni, arról a zajról, ahogy a víz egyenetlen örvényekben válik le a hajótest burkolatáról, megzavarva a környező tengert. A hajócsavarok bugyborékolásából és a hajógépek remegéséből keletkező hanghullámok is elárulják őket.

Ezeknek a ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjáróknak a holléte létfontosságú tudnivaló az amerikai haditengerészet számára. Ezek alkotják ugyanis Oroszország „stratégiai tartalékát", a garanciát arra, hogy Moszkva egy nukleáris csapásváltás esetén is megtarthassa azt a megtorlóképességét, hogy elpusztítsa az Egyesült Államokat. Ha kitör a totális háború, az Egyesült Államok csakis úgy kerülheti el a teljes megsemmisülést, ha célba veszi és elpusztítja Oroszország rakétahordozó atom-tengeralattjáróit.

Breor műveleti utasításai nem merültek ki ennyiben. Más feladatokat is kapott gondosan porciózva, fontossági sorrendben. Amellett, hogy szemmel kellett tartania a járőrözni induló orosz bummereket, a Memphis arra is parancsot kapott, hogy kísérje figyelemmel az Északi Flotta rendszeres nyári hadgyakorlatát a Barents-tengeren. Az utóbbi évekhez képest az idei igencsak nagyszabású volt: felszíni hadihajók tucatjai és – a hanglokátoros észlelésekből kiindulva – legalább négy tengeralattjáró részvételével zajlott.

A Memphis személyzete szerencsésnek érezte magát. Ez már a második titkos sarkvidéki járőrszolgálatuk volt két év leforgása alatt. Az első 1999. áprilistól júniusig, három idegfeszítő hónapon át tartott, és a tisztek egybehangzó megállapítása szerint „minden idők legjobb bevetése" volt. És most, 2000 nyara derekán megint a Barents-tengeren hajóztak, és lesték az Északi Flottát minden lehetséges készülékkel, amit csak a haditengerészeti hírszerzés ki tudott agyalni: akusztikus érzékelőkkel, kísérleti száloptikás periszkóppal és a legkorszerűbb hanglokátorral, amely minden eddiginél nagyobb hatósugárral dolgozott.

A Memphis nemcsak harci tengeralattjáró volt, hanem kísérleti műhely is az ilyen fejlett műszaki eszközök tömkelegének. 1989-ben kivonták a szolgálatból, és átépítését követően beosztották a 12. tengeralattjáró-fejlesztő rajba, amely a felszín alatti harcászat tökéletesítésére szakosodott. Ezen a küldetésen kipróbáltak egy vadonatúj navigációs rendszert is, amely lehetővé tette a tengeralattjáróknak a manőverezést a tengerfenék apró gravitációs eltéréseinek mérésével. Ez a kísérleti szakaszban lévő technológia nagy sikernek bizonyult, melynek köszönhetően az amerikai tengeralattjáró-flotta egy nemzedékkel előbbre ugorhatott az elavult módszert használó orosz versenytársakhoz képest.

Végig a járőrözés során Breor úgynevezett „emelt figyelési szakban tartotta legénységét. Az Oroszország északnyugati partvidéke menti kényes vizeken hajózók gyakran éltek ezzel a készültségi fokozattal. Ilyenkor további figyelőtisztek és a készülékkezelők állnak szolgálatba a parancsnoki álláson és a lokátor- és a rádiósteremben. Ennél csak egy magasabb fokú riasztás létezik, a „teljes harckészültség, amely az egész legénységet mozgósítja.

A háromcsomós optimális lopakodási sebességgel haladó, Los Angeles osztályú nukleáris harci tengeralattjáró elemében volt. A merülőtiszt feszülten figyelte a tengeralattjáró süllyedési szögét és mélységét jelző mutatókat a műszerfalon. Mindenáron el akarta kerülni az úgynevezett megugrást, amikor a hajó váratlanul felágaskodik, és a felszínre tör; ez katasztrófa lenne a vállalkozásra nézve, de olyasmi, amit könnyen előidézhetnek a vízhőmérsékletben beállt változások vagy a figyelem átmeneti lankadása.

A Memphis előrészét telezsúfolták a hírszerzés „spionjaival". Egy részük elemző és nyelvtudó volt, akik a rádiósteremben az elfogott forgalmazással foglalkoztak; mások a lokátorteremben azon igyekeztek, hogy észleljenek és megfejtsenek minden hanganomáliát.

Ezt az „északi kémjáratot" – a tengeralattjárósok így nevezik ezeket a jeges-tengeri portyázásokat – hat hétre tervezték, de meghosszabbították tizennégy nappal. Az őket felváltó másik Los Angeles osztályú hajó, a Toledo késett, csak augusztus 13-ára volt várható megérkezése a Barents-tengeri őrhelyre. A Memphis a járőrszolgálata utolsó napját taposta. Úgy volt, hogy másnap Breor parancsot ad az elhajózásra északnyugat felé, és a Memphis végighalad az Északi-fokot megkerülő, kijelölt tengeri útvonalon, majd egyenesen délnek, a norvég partok felé fordul. A legénység már izgalomban élt, alig várta, hogy megkezdődjön a hosszú hazaút. A kimerült tengerészek gondolatai akörül forogtak, hogy végre viszontláthatják hozzátartozóikat a tengeralattjáró-támaszpont mólóján New Londonban.

Az utolsó néhány napban a Memphis rádiós- és lokátortermeiben hatalmas mennyiségű adatot kezeltek. Az orosz tengeri hadgyakorlat rádióforgalmazása a csúcsra ért, miközben a hadihajók és tengeralattjárók bonyolult táncmozdulataikat lejtették. Az utolsó negyvennyolc órában a Memphis érzékelői számos orosz rakétaindítás és torpedókilövés zaját észlelték és rögzítették.

Négy különböző orosz tengeralattjárót azonosítottak egyedi hanglenyomatuk és rádióforgalmazásuk alapján: a Delta IV. osztályú óriást, a ballisztikus rakétákkal felfegyverzett Karéliát, a Boriszov-Glebszk és a Danyiil Moszkovszkij harci tengeralattjárókat és végül a félelmetes, Oscar II. osztályú, interkontinentális rakéták és robotrepülők indítására egyaránt alkalmas Kurszkot. Fölöttük és tőlük északkeletre úszott a flotta zászlóshajója, a Nagy Péter csatacirkáló.

Szombat késő délelőtt az oroszok szemlátomást a hadgyakorlat végső fázisánál tartottak: a tengeralattjáróik kilőtték gyakorlótorpedóikat. Mialatt a Memphis szakszolgálatosai titkon lehallgatták ezeket a műveleteket, semmi sem előlegezte meg Breor számára azokat a meglepő hangokat, amelyeket hamarosan hallani fog. Sem elfogott rádióforgalmazás, sem hanglokátorjel nem utalt rá, hogy valami balul üthet ki.

Pontban 11.28-kor erőteljes lökéshullámok rázták meg a Memphis testét. Még 120 kilométer távolságból, fülhallgató nélkül is hallani lehetett. A tengeralattjáró érzékelői vad vitustáncba kezdtek, és a hanglokátor-kezelők azonnal jelentették a hírt a harcálláspontra a parancsnoki stábnak, palástolni se tudták a meglepetést a hangjukban. Majd éppen abban a pillanatban, amikor Breor további információkat kért és „titkosítást" rendelt el, a Memphist egy második, még hatalmasabb robbanás remegtette meg.

Mi a fene történt?

Breor először azt vélelmezte, hogy a robbanás a tengeri hadgyakorlat része, valószínűleg egy nagy vízibomba vagy egy víz alatti célba becsapódó SS-N-16 Stallion rakéta detonációja. Se a műszaki képzettsége, se a parancsnoki tapasztalata nem késztette arra, hogy másra gondoljon. A fedélzeten tartózkodó hírszerzők részben arra vannak, hogy megalapozott feltevésekkel szolgáljanak az információgyűjtési lehetőségekről, és hogy előre jelezzék, mi várható. De ezúttal nem hallottak semmit, ami alapján felkészíthették volna a Memphist a hatalmas lökéshullámokra. Nem fogtak el olyan rádióforgalmazást, amely azt sejtette volna, hogy ilyen léptékű kísérleti robbantás készülődne.

Breornak az esemény pillanatokon belül két összefüggő és egyaránt nyomasztó kérdésben csúcsosodott ki: fenyegeti-e azonnali veszély a Memphist? Kitudódott-e titkos küldetése?

Az szóba se jöhetett, hogy megtáviratozza a titokzatos víz alatti robbanások hírét a flottaparancsnokságra. Ha nagyfrekvenciás rádiójeleket sugároznának a jeges-tengeri éterbe, fel a fejük felett keringő katonai hírközlési műholdra, azzal csak felhívnák az oroszok figyelmét egy amerikai kém-tengeralattjáró jelenlétére. A Barents-tengeri járőrözés első számú szabálya, hogy láthatatlannak kell maradni az ellenség előtt, és tilos bármi olyat tenni, amivel elárulnák a jelenlétüket.

Breor csak abban az esetben lett volna hajlandó megtörni a szigorú rádiócsendet, ha úgy ítéli, hogy elemi nemzetbiztonsági kockázatról van szó. Vészjelet akkor küld, ha kihallgatja egy háborús akció visszaszámlálását, például egy atomtöltetű rakéta indításának előkészületeit, vagy ha a tengeralattjárója torpedótámadás célpontjává válik. Máskülönben egy tengeralattjárósnak főbenjáró bűn veszélyeztetni a vállalkozás titkosságát, és kellemetlen helyzetbe hozni a politikai urait odahaza. Breor különben is tudta, hogy más amerikai megfigyelőrendszereknek is észlelniük kellett a robbanásokat.

A hanglokátorosok a Memphis fedélzetén újra és újra visszajátszották a titokzatos robbanások hangjait, átfuttatták őket alacsonyfrekvenciás elemzőn, igyekeztek kicsalogatni belőlük valamiféle utalást a forrásukra. Még tizenkét hosszú óra elteltével is csak a fejüket vakarták, hogy mi lehet az, amit hallanak.

Aztán augusztus 12-én késő este, közvetlenül azelőtt, hogy Breor megkezdte a tengeralattjáró tervszerű kivonását, helyet csinálva a Toledónak, a hírszerzők a rádiósteremben arra figyelmeztették, hogy drámaian megemelkedett a ki- és bemenő orosz rádióforgalom a hadgyakorlat térségében.

A Barents-tenger széltében-hosszában, olyan hullámsávokon, amelyek haditengerészeti vészhelyzetekre voltak fenntartva, felszikrázott az éter. Parti rádióállomások és felszíni hadihajók zúdítottak lázas rádiójel-áradatot. A Memphis rádióstermében figyelő oroszul értőket szinte elözönlötte a forgalmazás puszta mennyisége, és sietve lefordítottak minden üzenetet, ami nem volt rejtjelezve.

Csupán a hírközlés intenzitásából és tartalmából Breor rájött, hogy már nem egy szokványos tengeri hadgyakorlatot figyel. Valami rendkívüli történt odaát, egy olyan váratlan és aggasztó esemény, ami szemlátomást egyfajta pánikot okozott az Északi Flotta viharedzett parancsnokai között.

1

I.

Augusztus 10., csütörtök, 06.00

Vigyajevo laktanyakörzet

Dombok szelíd ölelésében, fenyő- és nyírfáktól övezve és ősi tavak és a Jeges-tenger közé ékelődve egy orosz katonaváros durva építményei bontakoznak ki a szürkületből. A hajnal nem kegyes Vigyajevóval. Szürke, beton tömbházak gubbasztanak a völgyben, mállanak az elhanyagoltságtól, a központi térre vezető utak hólyagosak és repedezettek. A Kola-félszigetnek ezen az elhagyatott szegletén csak azért élnek emberek, mert parancsot kaptak rá. Civil nem teheti be ide a lábát, csak a matrózok és a tengerésztisztek családtagjai, valamint az a néhány száz helybeli polgári alkalmazott, akik fenntartják és ellátják a támaszpontot. Ők igazolvánnyal és különleges engedéllyel felszerelkezve juthatnak át a biztonsági sorompókon és kapukon. Mindenki másnak szigorúan tilos a belépés.

Vigyajevóban nincsenek se kocsmák, se kávéházak, se mozik, se sportklubok. Még templom vagy iskola sem. Ez a titkos, vigasztalan őrállomás az északi sarkkörön belül fekszik, Murmanszktól 130 kilométerre északnyugatra, Moszkva 1600 kilométerre esik délre, és a legközelebbi emberlakta helyek mind hasonló tengeralattjáró-támaszpontok. A tizenéveseket nagyvárosokba küldik rokonokhoz; az öregek barátságosabb és melegebb égtájakra menekülnek. Csak a tengeralattjárósok, a feleségeik és a még el nem küldhető kisgyerekeik maradnak. A városban lakók azt mondják, hogy ez egy lélek nélküli közösség. Vigyajevo 18 ezer lakosú város, de senki se tartja az otthonának.

A hosszú, kegyetlen tél alatt sarkköri szél kaszabolja a várost. Itt a tengerpart mellett akadnak olyan haditengerészeti kikötők, ahol köteleket feszítenek ki az út mellett, hogy a gyalogosok állva maradhassanak a tomboló hóviharokban. A gremihai tengeralattjáró-támaszpontot az Északi Flotta akasztófahumorában „kutyareptetőnek" szokás nevezni, mert a városban uralkodó orkánokról tudni való, hogy felkapja az ebeket a földről. A helybeliek ilyenkor bölcsen ki se dugják az orrukat, vagy ha mégis, akkor az útszéli kötelekbe kapaszkodnak.

Az 1968-ban alapított Vigyajevo a hasonló katonavárosok sorába illeszkedik, amelyeket a hidegháború tetőfokán épített az orosz haditengerészet a Kola-félszigeten. A térség térképei évtizedeken át az égvilágon semmivel sem utaltak a tengeralattjáró-támaszpontok létezésére. Lehet bármilyen tüzetesen tanulmányozni a szovjet időkből származó térképeket, benyílók és fjordok sokaságán és talányos partvonalakon kívül más nem derül ki belőlük. Csak néhány nagyobb város van feltüntetve olyan titokzatos nevekkel, amelyek katonai létesítményeket sejtetnek: 35-ös bázis, Szeveromorszk-7, 35-ös hajójavító, Murmanszk-60. A hivatalosságok úgy okoskodtak, hogy ha valakinek térképre van szüksége az odajutáshoz, vagy útbaigazítást kell kérnie, akkor végképp semmi keresnivalója a környéken. Rövid településtörténetének legnagyobb részében Vigyajevo hivatalosan nem is létezett.

A város Fjodor Vigyajevről kapta a nevét, aki egy elszegényedett halászember volt a volgai területről, és a második világháború idején rettenthetetlen tengeralattjáró-kapitányként híresült el. 1942. április 8-án búvárhajóját súlyosan megrongálta egy német romboló, és Vigyajev megpróbált a felszínen hazavergődni. Áramellátás híján megparancsolta a legénységnek, hogy varrjanak össze egy vitorlát, és feszítsék ki a fedélzet és a kitolt periszkóp közé. Miután sehogy se tudtak partot érni, a legénység épp a tengeralattjáró elsüllyesztésére készült, amikor egy másik szovjet hajó megmentette őket. További harci járőrözések következtek, melyeken egymást követték a német hajók elleni sikerek, mígnem 1943 nyarán Vigyajev Scs–422 tengeralattjárója a teljes legénységével odaveszett. Sztálin szakavatott propagandistái hatásos legendát szőttek Vigyajev alakja köré: ő volt a délről jött fiatal halász, akinek ravaszsága és bátorsága folytán fordult a hadiszerencse a nácik ellen a jeges-tengeri csatában.

A vigyajevói támaszpontra vezető magányos út a Kola-félsziget lapos domborzatán keresztül kanyarog. Az út mentén az élet egyetlen jelét a törpe nyírfák jelentik, melyek az év legnagyobb részében fagyottan állnak, növekedésüket visszafogja a rájuk rakódott hó és jég súlya. Már az rendkívüli teljesítmény, hogy egyáltalán nőnek. A táj kopár szépségét mintha megemelné az a tudat, hogy pusztító katonai erő és nukleáris fegyvertár lapul az út végén. Biztonsági okokból nincsen se világítás, se jelzések az út mellett – csak egy aszfaltsáv kígyózik át az erdőn. Az útszéli fákra mellmagasságban fényvisszaverő csíkokat szögeztek, segítségül a sofőröknek a hepehupás úton.

Az éjszakák többségén kísérteties csend borul a támaszpontra, legfeljebb lent a kikötőben vegyül a mólók melletti generátorok konok búgásába csizmakopogás, ahogy az őrök járnak fel-alá, próbálva melegen tartani tagjaikat. A tengeralattjárókat szakadatlanul védik a tolvajlás és a kémkedés ellen. Éjszakánként a városban az egyetlen hang az eleség után kutató kóbor kutyák időnkénti csaholása.

Ez a csend tört meg augusztus 10-én, röviddel pirkadat után, amikor a támaszpont hirtelen életre kelt. A lakóépületekben és a kaszárnyákban a tengerészek sietve felöltöztek, és bepakoltak egy váltás ruhát a matrózzsákjukba. Pár perc elteltével ezek a fiatalemberek kiléptek az ajtón, öles léptekkel vágtak neki az utcáknak, lerázva magukról a kora reggeli hideget. Buszok és teherautók érkeztek, hogy felvegyék, és a mólókhoz szállítsák őket.

A korán kelők közé tartozott a huszonnégy éves Szergej Tyilik. Sok tengerésztiszthez hasonlóan a szerethetetlen támaszponti életért őt is kárpótolta az a mámoros érzés, ami elfogta, valahányszor tengerre szállt. Szergej a maga módján két külön világ között ingázott. Egyrészt ott volt a szégyen, hogy egy lepusztult és kezdetleges támaszponton él, amellyel senki sem törődik, másrészt a büszkeség, hogy Oroszország egyik legmodernebb atom-tengeralattjáróján dolgozik. A tisztek előszeretettel viccelődtek arról, hogy miért szeretik a megfeszített munkát a Kurszk fedélzetén: „Hogy miért akarunk járőrbe menni? Mert addig se kell odahaza lenni."

Egy tengeralattjárós fiaként Szergej egész életét a Kola-félszigeten töltötte. Szolgálatba lépni az Északi Flottában olyan volt, mint bekapcsolódni a családi vállalkozásba. Kisfiú korában szerette hallgatni a lakásukban összegyűlt tiszteket, ahogy a tengeri kalandjaikról mesélnek. Amikor esedékes volt az apja hazatérte egy-egy hosszú útról, Szergejt az anyja mindig elvitte a mólóhoz várni a tengeralattjárót. Legelső emlékei ehhez kapcsolódnak, ahogy áll a kikötőben, jól bebugyolálva a szél ellen, és sóváran fürkészi a horizontot.

Szergej gyorsan elköszönt feleségétől, Natasától és kilenc hónapos kisbabájuktól, Liszától. A hosszabb búcsúzkodást a távolabbi utakra tartogatták; ez csak egy rövid hadgyakorlat volt, kevesebb, mint egy hét, és a tengeralattjáró még csak el se hagyja a hazai vizeket.

Szergej büszkeségének fő forrása a 8-as mólóhoz kikötve derengett fel, mélyen és fenyegetően belemerülve a vízbe. Oroszország manapság nem sok mindennel tudja táplálni egy fiatalember lelkesedését, de ez a tengeralattjáró kivétel volt. A hatalmas, dupla falú, azon belül vaskos acél válaszfalakkal vízhatlan rekeszekre osztott Kurszkot a tervezői elsüllyeszthetetlennek kiáltották ki.

A Kurszk a hetedik egység volt abban a hajóosztályban, amelyet az orosz haditengerészet Antej 949A-nak nevez, a NATO pedig Oscar II.-nek. Hívják bárhogy is, könnyen lehet, hogy osztályba sorolt harci tengeralattjárókból soha nem épültek nagyobbak. Az Oscar II.-t kifejezetten egy bizonyos hadi szerepre tervezték: hogy felkutassa és megsemmisítse az amerikai repülőgép-hordozókat és harci különítményeiket. Fő fegyverzete az SS-N-19 Shipwreck szuperszonikus cirkálórakéta, amely olyan gyorsan és alacsonyan repül, hogy képes átjutni a nyugati hatalmak hajóhadainak legkiválóbb légvédelmén is.

Kevés hajó épült akkora földindulások közepette, mint a Kurszk. Gyártásának három éve alatt az ország, amelynek a védelmére szánták, elpusztította önmagát. Terveit a kommunizmusban készítették, a konstrukciót Mihail Gorbacsov reformkorszaka idején hagyták jóvá, a gerincszerkezetét pedig Borisz Jelcin alatt fektették le. Amikor végül vízre bocsátották és felfegyverezték, nem a Szovjet Haditengerészethez került, hanem az Orosz Föderáció Északi Flottájához.

A Kurszk építése 1992 nyarán kezdődött egy fehér-tengeri hajógyár sólyáin, az Arhangelszk közelében fekvő Szeverodvinszkban. Ponyvatető takarta el a munkálatokat az amerikai kémműholdak elől. Tervei az 1970-es évek végéig nyúltak vissza, amikor a Szovjetunió azt remélte, hogy az óriás harci tengeralattjárók új osztálya garancia lehet a győzelemre bármilyen eljövendő tengeri csatában. Félelmetes szerkezet volt: olyan magas, mint egy négyszintes épület, és hosszabb, mint két futballpálya. A vízkiszorítása lemerülve 23 ezer tonna volt. Az nem kifejezés, hogy a mérnökök bámulatos munkát végeztek – egyenesen istenkísértésnek tűnt megtervezni és megépíteni egy ekkora tengeralattjárót.

A Kurszk legsajátosabb ismertetőjegye a dupla falú hajótest volt. A külső, hidrodinamikus test minőségi, magas nikkel- és krómtartalmú anyagból, úgynevezett „ausztenites acélból" készült. A mindössze 8 milliméter vastag héj nemcsak fokozottan ellenállt a korróziónak, hanem alacsony mágneses jellemzőjével megnehezítette a hajó nyomon követését a vízben. A nyomásálló belső páncéltest jóval vastagabb volt, körülbelül 50 milliméteres, gazdagon ötvözött acél, ami rendkívüli módon megerősítette és szerkezetileg megbonthatatlanná tette a hajót. A világ nyersanyaglelőhelyekben leggazdagabb térségeit magukénak mondható mérnököknek nem igazán kellett kukacoskodniuk acéljaik minőségével. A kettős hajótest a köztük lévő kétméteres térrel jó esélyt biztosított rá, hogy a Kurszk túléljen egy ütközést vagy torpedótámadást.

A hajóbelsőt igen jó érzékkel tervezték meg, odafigyelve a részletekre. A zsúfolt és zajos szovjet tengeralattjárók korábbi nemzedékéhez képest a Kurszk szokatlan fényűzéseknek adott teret, köztük pihenőhelynek, ahol a tengerészek olvashattak vagy zenét hallgathattak, és egy kis akváriumnak és szaunának is.

1995 márciusában egy hideg napon csendes szertartás folyt a vigyajevói kikötőben. Egy görögkeleti pap, Joannesz atya végigsétált a mólón a tengerészek sorfala előtt. Mindegyiknek átadott egy kis ikont Szent Miklós, a hajósok védőszentje képével. Az új Oroszországban a vallás töltötte be a kommunista hit összeomlása utáni űrt, és még egy atom-tengeralattjárót is meg kellett keresztelni.

Joannesz atya ünnepélyesen meghintette szentelt vízzel a hajóorrt, miközben egy ministráns imákat mormolt és tömjént füstölt kis csészében. A pap tett egy utat a tengeralattjárón, amelynek végeztével átadott a flottaparancsnokságnak egy 12. századi ikont a Kurszki Szűz Mária ábrázolásával. A középkori kincset nagy tisztelettel elhelyezték a parancsnoki állás közelében, hogy legyen a tengeralattjáró oltalmazója, és kezeskedjen róla, hogy sértetlenül hajózzon az orosz szülőföld védelmében.

II.

Augusztus 10., csütörtök, 08.00

Vigyajevo haditengerészeti kikötő