Putyin trolljai - Igaz történetek az orosz infoháború frontvonalából

By Jessikka Aro

„2017 februárjának végén menekültem el hazámból, Finnországból. Két és fél éve profi fenyegetések és mocskolódó cikkek céltáblája voltam. Az internet álhírportáljaiból áradó agymosás még a régi barátaimat is ellenségeimmé tette.

Névtelenül posztolt sztorikkal próbáltak bűnözőnek, hazugnak és elmebetegnek beállítani. Ismeretlenek mindenféle módszereket ajánlgattak, hogyan legyek öngyilkos. Amikor csak bekapcsoltam a számítógépet, vagy elővettem a telefonomat, futószalagon érkeztek a halálommal kapcsolatos fantáziadús elképzelések.

A pszichológiai támadások a Kreml propagandagyárának konstruktőreire utaltak. Féltem, hogy mindez bármely pillanatban átfröccsenhet az internetről a fizikai valóságba."
Jessikka Aro.

Jessikka Aro, finn újságíró darázsfészekbe nyúlt 2014-ben, amikor az orosz információs hadviselés után kezdett el nyomozni. Szentpéterváron igazi trollokkal készített interjúkat, leleplezve az egyik „trollfarm" működését. Azonnal rászállt az orosz titkosszolgálat: halott édesapja nevében küldtek neki ijesztő sms-eket, vagy a vonal túloldalán pisztolylövést hallott. Minden fronton támadták az oroszok által fizetett aktivisták, elképesztő hazugságokat terjesztve róla.

Ebben a könyvben a saját története mellett még nyolc másik, a Kreml által ellenségnek tekintett ember viszontagságait írja meg. Van köztük volt magyarországi litván nagykövet, rejtőzködő ukrajnai önkéntes, aki a donyecki orosz hadműveletekről tudósított, vagy az az oknyomozó blogger, aki leleplezte, mi okozta az Ukrajna fölött lezuhant maláj utasszállító gép katasztrófáját.

Jessikka Aro (1980) finn oknyomozó újságíró, a finn közszolgálai Yleisradio munkatársa.Szakterülete a közösségi médiában folyó dezinformálás. Kutatásaiért 2016-ban megkapta a svéd Bonnier Újságíró Díjat. 2019-ben az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztérium augyan kitüntette az International a Bátor Nők Nemzetközi Díjával, de az átadási ceremónia előtt nemsokkal törölték a nevét a listáról, mert kritizálta az USA akkori elnökét, Donald Trumpot.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: May 12, 2021
• ISBN: 9789631367362

Book preview

Menekülés

2017 februárjának végén menekültem el hazámból, Finnországból. Éppen az indulás előtt tartottam egy előadást Helsinki Pasila nevű városrészében az Országos Rendőr-főkapitányság vezetőségének arról, milyen fenyegetést jelent az oroszországi propaganda és álhírterjesztés.

Az iskolában azt tanították nekünk, hogy Finnország a világ egyik legbiztonságosabb és legszilárdabb állama. De engem, a finn közszolgálati rádió szerkesztőjét, a foglalkozásom folytán megfosztottak attól a jogtól, hogy háborítatlanul élhessek a hazámban.

Amikor elmentem, már két és fél éve profi fenyegetések és mocskolódó cikkek céltáblája voltam. Az internet álhírportáljaiból áradó agymosás még a régi barátaimat is ellenségeimmé tette.

Névtelenül posztolt finn nyelvű sztorikkal próbáltak bűnözőnek, hazugnak és elmebetegnek beállítani. Ismeretlenek mindenféle módszereket ajánlgattak, hogyan legyek öngyilkos. Az egyik szerint az akasztás lenne a legjobb, a másik viszont azt mondta, nekem leginkább az orosz öngyilkosság felelne meg – azaz valaki a metró alá lökne, de úgy állítanák be, mintha én tehettem volna a balesetről.

A harmadik azt kívánta, bárcsak valaki orosz módra homlokon lőné a k…t. Amikor csak bekapcsoltam a számítógépet, vagy elővettem a telefonomat, futószalagon érkeztek a halálommal kapcsolatos fantáziadús elképzelések.

A pszichológiai támadások a Kreml propagandagyárának konstruktőreire utaltak. Féltem, hogy mindez bármely pillanatban átfröccsenhet az internetről a fizikai valóságba.

***

Egyetlen oka volt annak, hogy ellenséges tevékenység tárgya lettem: újságíró voltam, és érdekelt, hogyan működik az orosz közösségi média által terjesztett propaganda Finnországban.

Amikor 2014 szeptemberében elkezdtem a később világszerte ismertté vált tényfeltáró munkámat, 33 éves voltam. Az életem kiegyensúlyozott és nyugodt volt, családalapításról álmodoztam. Nem voltak ellenségeim, nem érdekeltem se a sorozatos bűnelkövetőket, se a szélsőséges szervezetek tagjait.

Újságíróként az egykori Szovjetunió volt a közelebbi szakterületem, ezen belül a propaganda és a szélsőséges mozgalmak. Korábban Oroszországban éltem, és végig figyelemmel követtem, hogyan tartják nyomás alatt az újságírókat a putyini rendszerben, hogyan bántalmazzák, hogyan gyilkolják meg őket. A hatalom visszaélései után életük kockáztatása árán is nyomozó orosz újságírók voltak a példaképeim. Arról is írtam, hogyan toboroztak dzsihadistákat a harcra a közösségi médiában, írtam a szervezett bűnözésről is.

De az ellenem irányuló kampány, amelyet a biztonsági szakértők egyenesen kivételesnek mondanak, csak akkor indult el, amikor tényfeltáró beszámolót készítettem az Ylének, a finn közszolgálati televíziónak és rádiónak arról, hogy miként fejti ki hatását Oroszország határain túl a Kreml információs háborújának új eszköze.

Pszichológiailag akartak úgy kifárasztani, hogy már csak önvédelemből se kutassak tovább az orosz hadművelet után, nemhogy a nyilvánosság előtt beszéljek róla.

Munkám során már hozzászoktam, hogy szélsőséges tartalmakat és erőszakos anyagokat lássak, hiszen tudósítottam háborúkról, természeti katasztrófákról, repülőgép-szerencsétlenségekről és az emberi jogok megsértéséről is. De egész pályafutásom alatt semmi nem készített fel arra, hogy ezerszámra legyek kénytelen böngészni ellenőrizetlenül terjedő, lejárató sztorikat, képeket, gúnyolódó mémeket, dalokat és videókat – saját magamról.

Mielőtt elhagytam Finnországot, megtettem mindent, hogy véget vessek a gyűlöletkeltésnek, vagy legalább korlátozzam annak rám és a munkámra gyakorolt bénító hatásait. A Facebookon, Twitteren és a YouTube-on tucatnyi kamuprofilt jelentettem, amelyek megsértették a szolgáltató szabályait azzal, hogy ontották magukból a felém irányuló fenyegetéseket és gyalázkodásokat.

„Nem sérti a közösségi szabályzatunkat" – válaszolták a közösségi média hatalmasai, bár teljesen egyértelmű volt, hogy ezek a tartalmak megsértették mind az ő szabályaikat, mind pedig a finn törvényeket. A közösségi média óriásai készséggel bocsátották rendelkezésre szolgáltatásaikat az államilag finanszírozott propaganda számára.

Többször is kértem a finn biztonsági hivatalokat, hogy segítsenek, intézkedjenek. Frusztrációmat elsírtam a rendőrségnek, ahol is közölték, hogy a finn törvényi szabályozás nem teszi lehetővé a megelőzést vagy a gyors közbelépést. Az egyetlen módszer az, ha bűnügyi feljelentést teszek, de akár évekbe telhet, mire az eljárás eljut a jogerős ítéletig. Előre láttam, hogy még az ítéletek sem szabnának gátat teljes biztonsággal a bűncselekményeknek.

Sajnos a jóslatom igaznak bizonyult.

Amikor elkezdődött a bűnügyi vizsgálat, a nyomozók a gúny céltábláivá váltak, a titkos rendőrségi iratokat pedig nyilvánosságra hozták. Ahogy a nyomozás mégiscsak haladt előre, az internetes kamuoldalak engem okoltak a nyomozásért, és még több dühödt trollt, valós médiahasználót és hekkert uszítottak rám, hogy támadjanak online.

A gyűlöletszító írások szerzői ügyesen használták ki a finn törvényeket és igazságügyi intézményeket, amelyek nem voltak felkészülve szervezett lejárató kampányokra. A finn parlament igazgatásügyi bizottságába meghívott szakértőként javasoltam a törvények aktualizálását, ezzel a parlament ellenálló képességének erősítését az orosz információs hadviselés ellen. Ennek következményeképpen újra gyalázni kezdtek a világhálón.

Mivel sem én magam, sem pedig a rendőrség nem volt képes megállítani a zaklatást, megpróbáltam a tüneteit kezelni. A lakásomat felszereltem biztonsági berendezésekkel. Letiltottam a lakcímem kiadását. Hitelfelvételi tilalmat kértem magam ellen, amivel megakadályozhatók a személyazonosság-lopással elkövetett csalások. Jogi értelemben a munkáltatóm, az Yle és a rendőrség tartozott felelősséggel a helyzetemért. A munkáltató kötelessége védeni az alkalmazottját, a rendőrség feladata felderíteni a bűnügyeket.

Mindkettőben megbíztam. Hittem, hogy a bűngyárosok egyszer majd bíróság elé kerülnek, a bűncselekmény-sorozatnak a közérzetemre és a munkakörülményeimre gyakorolt hatásai pedig minimalizálódnak. Csak addig kell megőriznem a biztonságomat.

De az idő telt és múlt. Semmi sem állította meg a maffiajellegű és bosszúra szomjazó netes hordát, amely küldetésének érezte, hogy aláássa és ellehetetlenítse a szavahihetőségemet, a szakmai státuszomat és az egész életemet. Az otthoni riasztóberendezések és biztonsági zárak nem védtek meg a lejáratásomra verbuválódott netes csapatoktól, amelyekbe ezrével sereglettek a toborzott tagok.

Két lehetőségem maradt: folytatom az oroszországi információs hadviselés utáni nyomozást és az emberek felvilágosítását, vagy abbahagyom a kutatást, visszavonulok a nyilvánosságtól, és ezután valószínűleg békén hagynak.

Világos volt, hogy a meglincselésem kiagyalói afelé akarnak terelni a különféle manipulációikkal, hogy a második lehetőséget válasszam. Imádott újságírói hivatásom és hazám iránt érzett tiszteletből azonban az első mellett döntöttem.

Ha a rám gyakorolt nyomás hatására abbahagytam volna a tudósításokat, megszegtem volna az újságírás szakmai etikai szabályait, amelyek értelmében hárítani kell a kintről érkező befolyásolási kísérleteket. Az újságírói döntéseket egész egyszerűen tilos átengedni szerkesztőségen kívül állóknak.

Ha meghajlok, megszegtem volna az olvasóközönségemnek tett ígéretemet is: az újságíró feladata, hogy információkkal szolgáljon az olvasóinak, hallgatóinak és nézőinek. Ha a bennem keltett félelem miatt abbahagytam volna a Kreml trolljainak és álhíreinek a feltárását, megtagadtam volna a nagyközönségtől az információszerzéshez való jogát, ami pedig bennfoglaltatik az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában és számos ország alkotmányában is.

Már régebben világossá vált előttem, hogy az Oroszország által a közösségi médiában terjesztett dezinformáció több országban fenyegeti az civil diskurzust és a nemzetbiztonságot. Óva intettem a nagyközönséget a Kreml azon törekvéseitől, amelyek a saját érdekeiknek megfelelően manipulálják a nyugati országok politikai légkörét.

Figyelmeztetéseim után a közösségi média orosz trolljai 2016-ban támadást intéztek az amerikai elnökválasztás ellen, ugyanebben az évben Nagy-Britanniát arra buzdították, hogy lépjen ki az Európai Unióból, Spanyolországban 2017-ben a katalán függetlenségért lobbiztak, 2018-ban, 2019-ben pedig erőszakos cselekményekre biztattak a sárga mellényesek franciaországi tiltakozásai során.

Nyomozásaimat széles körben idézték. Diákok, diplomaták, valamint adatbiztonsági és biztonságpolitikai szakemberek megbecsülését vívtam ki. A világ különböző pontjaira hívtak meg képzésekre előadást tartani. Interjúkat adtam, segítettem az újságíróknak saját hazájukban nyomozni a propagandagépezet után.

De amikor Finnországban az utcákat jártam, kénytelen voltam hátra-hátra lesni. A szélsőséges mozgalmak kutatói szerint a gyűlöletből születő írásokat gyűlöletcselekedetek követik. A finn belügyminisztériumnak az erőszakos szélsőségek helyzetét áttekintő 2015-ös beszámolójában rámutattak, hogy a közösségi médiában terjedő gyűlöletbeszéd és erőszakra buzdító kommunikáció elsősorban a lelkileg kiegyensúlyozatlan személyeket ösztönözik erőszak alkalmazására. Attól féltem, hogy egy magányos, bizonytalan álhírfogyasztót annyira feltüzelnek az általa olvasottak, hogy megtámad.

A rendőrség a helyzetemet fenyegetettnek ítélte, és ugyanarra a következtetésre jutott: Finnországban ki vagyok téve a hirtelen felindulásból elkövetett erőszaknak, ha éppen rossz időben és rossz helyen vagyok.

Csak külföldön, az ismeretlenségben érezhetem magamat biztonságban. Finnország továbbra is a világ egyik legbiztonságosabb országa. Csak nem nekem.

És mivel folytatni akartam a munkámat, ennek a könyvnek a megírását, a benne szereplő tények vizsgálatát, az információk megosztását és a közönség felvilágosítását – no meg folytatni akartam a teljesen hétköznapi, unalmas magánéletemet is, amelyben legnagyobb álmom az volt, hogy teherbe essek és anya legyek –, kénytelen voltam elhagyni az országot.

Elajándékoztam a holmimat, felszámoltam a lakásom biztonsági berendezéseit, kiadtam az otthonomat albérletbe, és vettem egy egyirányú repülőjegyet.

2017 februárjában, az indulásom napján befejeztem az Országos Rendőr-főkapitányság konferenciatermében tartott előadásomat, és elmondtam, hogy elhagyom az országot, mert szeretnék normális életet élni. Seppo Kolehmainen, az országos rendőrfőkapitány kezet fogott velem, és biztonságos utat kívánt.

Két órával később becsekkoltam a repülőre. Nem tudtam, kapok-e új országomban tartózkodási és munkavállalási engedélyt, és hogy lesz-e elég pénzem. De vissza akartam szerezni a szabadságomat, ezért pedig bármi árat kész voltam megadni.

Egész úton vigasztalhatatlanul zokogtam.

Csak később jöttem rá, milyen zseniális a világhálón folytatott kínzás. Nem menekülhetek meg a bűncselekményektől azzal, hogy fizikailag átlépem az ország határát. A bűncselekményeket az interneten gyártják. Az interneten nincsenek határok, így aztán a bénító és megfélemlítő hatásuk kiterjedt az új otthonomra is.

Országot váltva sem kaptam vissza a szabadságomat. De külföldön fizikailag biztonságban tudhattam magamat, és folytathattam a nyomozást.

A falu rossza

Mielőtt Putyin nemzetközi trollhadserege a célkeresztjébe vett volna, az életem csöndes és nyugodt volt.

Újságírói munkámnak szenteltem magam, cikkeket írtam hazai és külföldi témákról. Közreműködtem az új közösségi médiaprojekt, az Yle Kioski megalapításában. Olyan közönséget akarunk ezzel megszólítani, amelyet nem nagyon érdekelt vagy foglalkoztatott az Yle hagyományos hírkínálata.

Finnek számára akartam fontos tudást és információt nyújtani. Finn újságíróként kedvező helyzetben voltam, elkényeztettek olyan szabadságjogokkal, amelyeknek legnagyobb részéről a világ újságírói csak álmodoznak.

A finn büntető törvénykönyv és a munka törvénykönyve, a szigorú újságírói szakmai etikai kódex, valamint a média önszabályozása olyan munkakörnyezetet teremtett, amelyben biztonságosan lehetett publikálni a sztorikat.

Vagy legalábbis így gondoltam.

2013 végén éppen az ukrajnai civil tiltakozásokat figyeltem, amelyek a korrumpálódott Viktor Janukovics elnök ellen zajlottak, és írtam is róla. Amikor 2014 tavaszán az úgynevezett oroszbarát szeparatisták megjelentek Ukrajnában, hogy megszállják a kormányzati épületeket meg a tévéállomásokat, a tényeken alapuló tudósítás számomra, képesített információfeldolgozó számára is nehézségekkel járt.

A helyzetképet az orosz média és különféle furcsa weboldalak tették homályossá, amelyek vádaskodásokkal voltak tele, Ukrajnát agresszornak állították be, és azt állították, hogy az országban polgárháború dúl.

Pályafutásom alatt korábban már írtam egy propagandaeszközökkel elferdített másik konfliktusról is: a 2008-as orosz–grúz, más néven dél-oszétiai háborúról. De 2014-ben Ukrajnában a nemzetközi és a közösségi médiában burjánzó hazugságkampány mérete elképesztő volt.

Mindig is izgattak a nem katonai jellegű ellenséges befolyásolás módszerei, pszichológiai műveletei és a civileket megcélzó álhírek.

A náci Németország és a Szovjetunió megmutatta a világnak, milyen gyorsan keríti hatalmába a politikai vezetés, ha éppen azt akarja, az állampolgárai tudatát, és teszi őket a rezsim feltétel nélküli, engedelmes és lojális szolgáivá. A diktátornak ahhoz, hogy hatalmon maradjon, és elérje céljait, a gyakorlatban csupán el kellett foglalnia és a kormányzat szócsövévé tennie a szabad médiát – vagy fokozatosan és kis lépésenként haladva, vagy éppen erőszakos módszereket alkalmazva.

A háborús propaganda egyik leghatásosabb módszere az ellenség dehumanizálása, szörnyetegként, nem emberi lényként való bemutatása. Miután az ellenséget démonizálták, létjogosultságot nyer az ellene folytatott háború, és a katonákat könnyű motiválni a látszólag legitim ügy érdekében folyó harcra.

Az agykutatás kiderítette, miért hatékony a dehumanizálás: az emberi agy fogékony az elkülönítésre, elszigetelésre és negatív megkülönböztetésre. A rasszista nyelvezet és például a zsidók, muszlimok vagy az ukránok gyűlöletes ábrázolásmódja erőteljes hatást vált ki, és diszkriminációra sarkall.

Az agyról készült MRI-felvételek alapján az is jól látható, hogy az emberek általában hűvösen reagálnak az olyan személyeket ábrázoló képekre, akikről elmondják nekik, hogy droghasználók, hajléktalanok vagy menekültek. A dehumanizációt vizsgálók szerint még az is megszokott, hogy teljes embercsoportokat látnak nem emberi lénynek.

A vizsgálatok során az is bebizonyosodott, hogy minél jobban dehumanizálnak egy adott csoportot a propaganda eszközeivel, annál inkább várható, hogy a gyűlöletpolitika vagy a katonai konfliktus támogatást nyer. Az elembertelenítéssel azt is el lehet érni, hogy az emberek akaratuk ellenére megtagadják a csoport tagjaitól a segítséget, sőt támogassák a kínzást.

A történelem során a démonizálás népirtáshoz és emberiség elleni bűncselekményekhez vezetett, és a nyugati országokban a kisebbségek és etnikumok elleni lázítást vagy uszítást a törvény tiltja.

2014-ben az orosz állami média hosszan és szisztematikusan olyan országként mutatta be Ukrajnát, mint amelyet a gonosz ellenség vezet: a történelemből jól ismert fasiszták és nácik. Az orosz médiában megjelenő lázítás szerint Ukrajna népét fel kell szabadítani az undok és utálatos nácik uralma alól. Sok orosz katonát toboroztak a hadseregbe, hogy felszabadítsák az ukránokat a fasiszta kényszeruralom alól, aztán Ukrajnába érkezve a katonák nagyot csalódtak – sehol nem láttak egyetlen fasisztát sem.

Amikor a világhálón terjesztett, Ukrajnával kapcsolatos összeesküvés-elméletek után nyomoztam, elkezdett érdekelni az Oroszország által a nyugati államok ellen folytatott információs hadviselés is.

2014 őszén interjút készítettem Andrej Illarionovval, aki korábban Putyin elnök főtanácsadója volt, és akkor épp leleplező előadást tartott a Kreml információs hadviseléséről egy tallinni konferencián. Illarionov 2005-ben hagyta el Oroszországot, miután kijelentette, hogy az már nem demokrácia. Az Egyesült Államokba költözött, és ott a kutatói pályát választotta.

A korábbi bennfentes Illarionov egész évben interjúkat adott Oroszország ukrajnai aktivitásáról. Többek között a nyilvánosság elé tárta, hogy az oroszok már egy évtizede tervezték a műveletet. Tallinnban bemutatta, hogyan tanítják az oroszországi iskolákban és egyetemeken, valamint az állami tisztviselőknek az információs-pszichológiai hadviselést. Elmondta, hogy Oroszországban a média nélkülözi a függetlenséget, és leginkább a Kreml által biztosított előnyöket hajszoló, állami propagandagépezetként lehet jellemezni a médiát.

A digitális korszakban az online propaganda olcsó és hatékony, egy szempillantás alatt röppen át az országhatárokon, hangsúlyozta.

Az interjúban megkérdeztem Illarionovtól, miért folytat a Kreml információs hadviselést. A háttérben szerinte több ok is meghúzódik: a Kreml meg akarta magyarázni mind az oroszoknak, mind a külföldnek, miért háborúzik Ukrajnában. Ezenkívül Oroszország meg akarta mutatni azt is, hogy ki a főnök.

De volt egy másik ok is.

„A Kreml számára a legfontosabb annak a tudata, hogy képes információs hadviselést folytatni. Akárcsak a falu rossza, Oroszország meg akarja mutatni, hogy azt tehet, amit akar", mondta Illarionov az Yle számára adott interjúban.

A modern tömegpusztító fegyverek

Az orosz vezetés új frontot nyitott az információs háborúban. A célpont a mezei orosz és külföldi állampolgár lett.

Szentpéterváron, alig 400 kilométernyire Helsinkitől, egy irodában gyártották a hazugságokat és hamisították a híreket a közösségi média számára. Az úgynevezett trollgyár azonban lelepleződött, mert bátor orosz újságírók beépültek az irodába, „troll"-ként dolgoztak, ahogyan a propagandairoda munkatársai hívták magukat, és aztán nyilvánosságra hozták minden megszerzett információjukat.

A trollok havi fizetést kaptak azért, hogy valódi véleménynyilvánító személyeknek adják ki magukat a közösségi oldalakon, fenntartsák és frissítsék a hamis profilokat, valamint megtöltsék a közösségi médiát Vlagyimir Putyin orosz államelnök dicsőítésével meg az orosz ellenzékiek és az Egyesült Államok szidalmazásával.

A trolliroda munkatársainak és vezetőinek e-mail-fiókjait meghekkelték, tartalmukat nyilvánosságra hozták. A Buzzfeed híroldal birtokába került stratégiai terv szerint a cél az volt, hogy megváltoztassák az oroszbarát és az oroszokkal szemben kritikus kommentek arányát az interneten. A gyakorlatban azonban Putyin rajongóinak az volt a céljuk, hogy manipuláljanak mindenkit, aki a világhálón beszélgetést folytat.

Finnországban a trollok már nagy sebességre kapcsoltak. Nyáron meginterjúvoltam a hibrid hadviseléssel kapcsolatban Jarno Limnéllt, aki az Aalto Egyetem professzora és kiberbiztonsági szakértő. Limnéll elmondta, hogy orosz nyelvű Twitter-trollok kommentelték a tweetjeit.

Amikor ugyanebben az időben az akkori finn védelmi miniszter, Carl Haglund a nyilvánosság elé tárta az oroszok internetes tevékenységét, és elárulta, hogy az ő Facebook- és Twitter-hírfolyamába százával piszkítottak bele félrevezető üzenetekkel, akárhányszor csak közzétett valamit Ukrajnával kapcsolatban, megértettem, hogy legalábbis a finn véleményformálókkal szemben már kampányt folytatnak Oroszországból.

Aggódtam a lehetséges fenyegetés miatt, amelyet Putyin álrajongói jelenthetnek a közönség, az internetes felhasználók számára. Sokan közülük akár tudtukon kívül is követhetik, megoszthatják és olvashatják azokat az anyagokat, amelyek a szentpétervári trollgyárból vagy egy máshol székelő, hasonló intézményből indultak útjukra.

A Kreml katonai doktrínája azt célozza, hogy trollok és hamis információk segítségével „védje Oroszország az érdekeit az információs térben", szerintem viszont inkább azt, hogy az átlagemberek alapjogait veszélyeztesse: a szólásszabadságot, amelyhez hozzátartozik a valós információkhoz való hozzáférés joga is.

Finnországban több mint hetvenezer ember tud oroszul, és szerintem ők voltak a legnagyobb veszélyben. De tudvalévő volt, hogy a trollok másokat is manipulálnak. Pontosan ismerni akartam a trollok technikáját is.

A közösségi média termékeny táptalaj a befolyásolásra törekvő operációk számára. A kutatások azt mutatják, hogy az emberi agy nem kezeli különösebb kritikával a közösségi oldalak gyors stimulusait. A profin megírt tartalom a közösségi médiában érzelmeket ébreszt, függőséget okoz, ezért tökéletes az állam pszichológiai műveleteihez.

A közösségi média számos szolgáltatása funkcionalitásában is alkalmazkodik a nemzetközi propagandaműveletek gyakorlatához. Bármely egyedi felhasználó, a Kremlnek látszólag el nem kötelezett személy is, olcsón létrehozhat botnetet, azaz zombi számítógép-hálózatot, vagy létrehozhatja egyedi zavaró fiókok tömkelegét a Facebookon és a Twitteren.

Az Oroszország határain belül és kívül civilek véleményét befolyásolni vágyó politikai technikusok kezében a Facebook és a Twitter valóságos pszichológiai tömegpusztító fegyver.

Az új jelenség kivizsgálását igen gyorsan meg kellett kezdeni.

A dolgot a finn internethasználókkal együttműködve akartam felderíteni. Módszerem az volt, hogy bevetettem egy teljesen átlagos újságírói fogást: kérdéseket tettem fel.

Az interneten egy rövid cikkben ismertettem az orosz trollok közösségi médiában kifejtett tevékenységét, és megkértem egyszerű embereket, hogy osszák meg velem a tudásukat és tapasztalatukat az agresszív orosz propagandát terjesztő anonim vagy kamuprofilokról. A kérdésekre bárki válaszolhatott, kommentelhette mások hozzászólásait.

Mivel roppantul érdekelt, hogyan befolyásolják a trollok az igazi embereket, és hogy a propaganda terjesztői milyen sikert tudnak elérni a közösségi médiában, megkértem az internethasználókat, mondják el, hogyan reagáltak a kamuprofilokra.

A finn chatelőknek, a régi szövetség politikusainak és a véleményvezéreknek egy része még mindig a Szovjetunió idejében gyakorolt ún. finnlandizációtól, azaz öncenzúrától szenved, mert úgy érzi, hogy az oroszországi hatalom birtokosainak kedvében kell járni. Ezért sejtettem, a projektet élénk kritika fogadja majd.

Felkészültem a szélsőségesek, a kommunisták, az összeesküvés-elméletek követőinek és a Putyin-rajongóknak a visszajelzéseire, és 2014 szeptemberében megjelentettem a crowdsourcingen, közösségi közreműködésen alapuló cikkemet.

Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy mihelyt a cikk az oroszországi befolyásoló ügynökök szeme elé kerül, az életem megszűnik olyannak lenni, amilyennek korábban megéltem.

A kettőnk titka

A történet publikálása után a munkaidőmet és szabadidőmet is kezdte felemészteni a személyem és a projektem ellen irányuló médiaműveletek követése.

Az információs csatornáim eldugultak. Oroszországból, Kazahsztánból és az orosz nyelvű világ más részeiből érkeztek többnyelvű üzenetek, amelyekben sértegettek, bűncselekményekkel vádoltak, és reménykedtek benne, hogy börtönbe kerülök. Valaki felhívott egy ukrán számról, de aztán csak egy lőfegyver dörrenését lehetett hallani a vonalban. Korábban soha nem tapasztaltam hasonlót, ahogyan senki más sem Finnországban.

A cikk megjelenése utáni negyedik napon riasztottam a főnökömet. Ő úgy vélte, nyomós okunk van kapcsolatba lépni az Yle biztonsági részlegével.

Rájöttem, hogy a dühös üzeneteket egy nagyon komoly dolog váltotta ki. Az orosz nemzetközi propaganda terjesztője, a finn állampolgárságú Johan Bäckman mindenféle kitalált állításokat tett közzé rólam az orosz álhírportálokon.

Bäckman Putyin kormányzatának egyik moszkvai intézményében, az Orosz Stratégiai Kutatóintézetben (Rosszijszkij Insztyitut Sztrategicsesszkih Isszledovanyi, RISzI) dolgozik. Az intézet azt állítja, hogy ajánlásokat és elemző anyagokat készít az orosz elnök, kormány és parlament számára.

Bäckman intézeti felettesei Putyin által kinevezett korábbi KGB-sek és a mai Oroszország felderítőtisztjei. 2014-ben Bäckman főnöke és az intézet vezetője az orosz Külső Hírszerző Szolgálat (Szluzsba Vnyesnoj Razvedki, SZVR) altábornagya, Leonyid Resetnyikov volt.

Ugyanebben az évben Finnországban Bäckman szervezett egy konferenciát a RISzI képviselőjeként, és nyilatkozott a második legnagyobb finn napilapnak, az Aamulehtinek.

Az orosz oldalakon azonban Bäckman azt hazudta, hogy illegális adatbankot gyűjtöttem Finnországban Putyin elnök támogatóiról, vagyis valódi emberekről, továbbítottam a listát az Egyesült Államokba, s ezzel azt váltottam ki, hogy diszkriminálják a finnországi oroszokat.

Bäckman, a putyini hírszerző szolgálat PR-irodájának munkatársa gyakorlatilag bűncselekmények elkövetésével vádolt meg. Ezután bevetette ellenem a szovjet idők hatalmi nyomásgyakorlásának technikáját: a lejárató kampányt.

Az orosz cikkek tartalma annyira egyforma volt, hogy úgy tűnt, Bäckman küldözgette az értesüléseket a média szereplőinek. Nagyjából tíz különböző hírportál szerkesztői mintha csak másolták volna a közleményeket vagy azok egy-egy részét az oldalaikon. Az engem megbélyegző állítások alátámasztására semmiféle bizonyítékot nem mutattak be.

Ezeknek az orosz cikkeknek egy része a szerző megnevezése nélkül jelent meg, ettől függetlenül széles körben hittek nekik. És mivel tartalmazták az elérhetőségemet, a hazugságokon feldühödött olvasók kilőttek, hogy kapcsolatba lépjenek velem, és megzavarják az életemet.

Személyesen tapasztaltam meg, hogy a digitális dezinformáció miért nem pusztán csak absztrakt akadály a valóság és a közönség tudata között. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogyan használják fel stratégiailag nagy sikerrel a hamis adatokat arra, hogy az embereket gyűlöletcselekedetekre mozgósítsák.

Az orosz nyelvű lejárató kampány azonban még csak a kezdet volt.

Bäckman széles körben ismert a nagyközönség félrevezetőjeként és a Kreml hazugságainak terjesztőjeként. Nyíltan posztol fényképeket, amelyeken együtt szerepel a hatalom moszkvai birtokosaival és az orosz duma tagjaival. Újra és újra interjúkat kérnek tőle az orosz állami médiában. A Russia Today propagandacsatornán, az RT-n egy riportban Bäckman például azt állította, hogy az orosz újságírót, Anna Politkovszkaját a nyugati média gyilkoltatta meg.

Oroszországban Bäckmant bőkezűen jutalmazzák. Körutakat tesz az országban és az oroszok által megszállt Krímben, valamint előadásokat tart katonák, hivatalnokok és más közönség előtt „a Nyugat Oroszország elleni hibrid hadviseléséről".

Bäckman és moszkvai munkaadója, a Stratégiai Kutatóintézet szerint Oroszország a Nyugat russzofób információs háborújának célpontja. A nyugati országok újságírói szerinte a NATO propagandistái. Az üzenet intenzíven átjárta Oroszországot: a Levada Központban 2014-ben készített közvélemény-kutatás szerint az oroszok több mint fele meg volt győződve róla, hogy Oroszország Ukrajna, az Egyesült Államok és a nyugat-európai országok információs hadviselésének célpontja. Ezenkívül a válaszadók 59 százaléka tagadta, hogy az oroszországi állami média információs háborút folytatna Ukrajna ellen, és úgy vélték, az orosz média objektív képet fest az ukrajnai történésekről.

2014-ben Bäckman bejelentette, hogy Finnországban ő az oroszok által Kelet-Ukrajnában létrehozott fantáziaállam, a Donyecki Népköztársaság képviselője. A finn Petri Viljakainen meglátogatta a Kelet-Ukrajnában harcoló oroszokat, és a legnagyobb finn napilapnak, a Helsingin Sanomatnak elmondta, hogy Bäckman fizette az útját, sőt az Oroszországba szóló repülőjegyének egy részét is. Az ukrán civil aktivisták Bäckmant a terrorizmus támogatójaként tartották számon, mivel Ukrajnában a 2014-es orosz hadműveleteket terrorizmusnak nyilvánították. Finnországban 2018-ban szigorították a terrorizmustörvényeket. Ennek értelmében bűncselekménynek számít bármely országba utazni terrorcselekmény elkövetése céljából. Törvényellenes más személyek terrorizmussal kapcsolatos utazásának támogatása is, ilyen támogatás lehet például menetjegy megvásárlása vagy az útvonal megtervezése más személy számára.

Bäckman „turistautakat" is szervez az Oroszország által megszállt területekre, és a YouTube-on teszi közzé kalandjait. Számos finn vett részt Bäckman propagandaútjain.

Észtország megakadályozta, hogy Bäckman belépjen az országba, köztudottan azért, mert 2007-ben részt vett a tallinni szovjet katonai emlékmű miatt kitört zavargások agitációs kampányában. Moldovában rendőrségi intézkedéssel távolították el egy nyilvános helyszínről, mert nyugtalanságot szított. Moszkvában tiltakozásokat szervezett Norvégia ellen, melyet csak Breivik-országnak nevezett.

Sokáig működött az orosz Nácizmusmentes Világ (Mir bez nacizma) nevű szervezet képviselőjeként is, és létrehozta annak finnországi részlegét Fasizmusmentes Finnország (Suomi ilman fasizmia) néven. Független civil egyesületként a Nácizmusmentes Világ félrevezeti az embereket, azt állítja, hogy az emberi jogokat védelmezi, azonban az észt biztonsági szolgálat arra következtetett, hogy valójában oroszországi propagandát terjesztő szervezetről van szó, amely a karaktergyilkosságokra – azaz személyre szabott lejárató kampányokra – szakosodott. Bäckman a nyilvánosság előtt elmondta, hogy pénz kapott a szervezettől Oroszországból, és kifejezte abbéli reményét, hogy a továbbiakban is fog még kapni.

Röviden összefoglalva, Bäckman működése leginkább a Kremlhez lojális orosz hírszerző szolgálatok nemzetközileg befolyásos ügynökeinek tevékenységére emlékeztet.

Finnországban Bäckman fenntartja a falu bolondjának álcáját, „akit nem kell komolyan venni". Ugyanakkor tucatjával tett büntetőfeljelentést azok ellen az újságírók és kutatók ellen, akik értelmes beszélgetéseket folytatnak Oroszországról. Bäckman szerint az újságírók többek között a Finnországban élő oroszok kínzásában vétkesek. Az alaptalan bűnügyi gyanúsítások tisztázása az újságírók rengeteg munkaidejét és energiáját köti le, Bäckman pedig sikeresen hozott létre félelemmel teli légkört maga körül.

A finn média egyes szerkesztőségeiben a Bäckmanhoz kapcsolódó történeteket már évek óta mellőzik, mivel „nem akarják láthatóvá tenni – holott a különböző jelenségek „láthatóvá tétele a nyugati újságírás központi feladata. Számos szerkesztőségi vezető nyugalmasabb megoldásnak tartja, ha Bäckmanról egyáltalán nem adnak hírt, mint ha szerepelne a híreikben, és aztán Bäckman jogsegélykérelmeire, megalapozatlan büntetőfeljelentéseire és potenciális rágalmaira használnák a forrásaikat.

A hatóságok is elkerülték Bäckmant vagy azt, hogy egyáltalán beszéljenek róla. Ezért aztán évekig szinte a média és a nyilvánosság holtterében folytathatta Putyint támogató és a törvényesség határait súroló nemzetközi befolyásoló tevékenységét, a finn politikusokkal való találkozását, valamint szélsőséges csoportok támogatását. Az Ilta-Sanomat című újság, illetve annak Oroszország-szakértő újságírója, Arja Paananen az egyike volt azoknak, akik Bäckman tevékenységét leleplezték – és ezért Paananen Bäckman kellemetlenkedésének céltáblája lett.

2014 szeptemberében Bäckman tisztán szakmai okokból választott ki engem célpontnak: az általa képviselt szervezetek orosz propagandát terjesztettek a közösségi médiában, amikor is én ezt lelepleztem. Az orosz trollok tevékenységének feltárására irányuló cikkek projektje veszélyeztette Bäckman munkaadóinak céljait és sikerét.

Amikor Bäckman elkezdett áskálódni ellenem, egyenesen felhívtam. Megkérdeztem, miért terjeszt rólam hazugságokat. Ő erre azt mondta: „ez politika. Amikor arra kértem, pontosítson, „mi melletti vagy mivel szembeni politika, lecsapta a telefont, és folytatta az interneten az aknamunkát.

Másfél év alatt több mint tíz alkalommal kértem, hogy helyesbítse a nyilvánosság előtt a rólam terjesztett hamis információkat. Akárhányszor kértem, mindannyiszor megtagadta.

Ehelyett inkább magánüzenetekkel bombázott. Ezekben az üzenetekben manipulált, szidalmazott, közben hízelgett is nekem, meghívott a konferenciáira Moszkvába, Szentpétervárra és a Krímbe, mindezeken felül megpróbált információk után is szaglászni nálam.

Bäckman azzal is kérkedett, hogy ő koordinálja egy laajasalói nő meggyilkolásáról szóló híradásokat az orosz médiában, és meghívott, hogy kövessem a munkáját. Nem mentem, de a perifériáról figyeltem, hogyan hatja át az orosz médiát egy Kelet-Helsinkiben történt erőszakos cselekmény teljesen elferdített változata: az orosz hírközlési eszközök Bäckman kottája alapján adták az olvasók és hallgatók tudtára, hogy Finnország akkori miniszterelnökének pártja, a Kokoomus (Nemzeti Koalíció) miként követett el egy russzofób politikai gyilkosságot.

Bäckman számára semmi nem volt szent. Azt a tragédiát, hogy egy egyszerű ember szörnyű körülmények között életét vesztette, cinikusan a Finnország elleni propaganda üzemanyagaként használta fel, a meggyilkolt nő nevét számos különböző fórumon nyilvánosságra hozta. Szemmel láthatólag élvezte, mekkora hatalma van az orosz médiában. Bäckman ismétlődő és jelentős oroszországi jelenlétéről árulkodik az a tény, hogy a széles körű szólásjog Putyin idejében már csupán a Kreml olyan bizalmasai számára létezik, amilyen maga Bäckman is.

2014/16-ban Bäckman megpróbált megtörni. Makacsul és szívósan követelte, hogy találkozzunk személyesen. Csalogatott, és értésemre adta, hogy a helyzetemben jelentős javulás állna be, ha hajlandó lennék összefutni vele. Megígérte, hogy nem ír többet rólam a közösségi médiában, ha beleegyezem a találkozóba, ezenfelül azt mondta, ez a találkozó a kettőnk titka lesz.

A titoktartás felajánlása megmutatta, mennyire tudatában volt eljárása indokolatlanságának. Ugyanakkor leleplezte tervét és taktikáját is: betolakodik az életembe, ezzel megpróbálja megzavarni a munkámat. Az üzeneteiből könnyű volt kikövetkeztetni, hogy az orosz trollok körében végzett tevékenységem olyan téma, amely különösen aggasztotta Bäckmant, és amelybe be akart avatkozni. Már annak a gondolatától is a hideg rázott, hogy ki és mi mindenki más finn társadalmi tényezőt hízelgett körbe, és ki mindenkit kerített hatalmába.

Szégyentelenül ismétlődő, nyilvánosság előtti hazudozásai azt igazolták, hogy jól ismerte a pszichológiai játékokat. Ha találkoztam volna vele, rá akart volna venni valamiféle együttműködésre, és úgy megszorongat, hogy az veszélyeztette volna a karrieremet.

Elhatárolódtam az ajánlattól, és legtöbbször higgadtan válaszoltam a chates manipulációira, máskor pedig követeltem, hogy korrigálja az általa terjesztett hamis tartalmakat. Mind a mai napig nem helyesbítette egyetlen hazugságát sem.

Évekkel később három bíró előtt ültem a Helsinki Kerületi Bíróságon mint sértett. Az ügyész kivételesként, gyűlöletszítást tárgyaló esetként jellemezte a pert.

Amikor az ügyvédem megkérdezte, hogyan változott az életem, miután Johan Bäckman betette oda a lábát, sírva fakadtam.

A diplomata

Renatas Juška

Három évvel azután, hogy Renatas Juška litván diplomatát visszahívták magyarországi nagyköveti posztjáról, a telefonja lehallgatásával kapcsolatos rendőrségi kivizsgálás zsákutcába jutott.

A nyomozók nem találtak választ arra az égető kérdésre, hogy vajon ki hallgatta le és rögzítette törvénytelen módon Juška és vilniusi kollégája beszélgetéseit, szerkesztette a felvételeket és tette nyilvánossá őket a YouTube-on.

Az elkövető természetesen nem az a „Zydrunas Gerintas" volt, akinek a neve alatt a fájlokat feltöltötték a YouTube-ra. A Zydrunas litván névnek tűnhet, de az internet világán kívül ilyen nevű személy nem létezik.

A rendőrség csak kevés műszaki információhoz jutott hozzá a fájlok feltöltőjéről. A felvételeket egy mobil eszközzel hozták nyilvánosságra, de az eszköz IP-címe ismeretlen volt. A litván rendőrség többször is lekérte az adatokat a YouTube-tól, de a cég nem működött együtt velük – még csak nem is válaszolt a rendőrségi megkeresésekre.

A nyomozók elemezték a fájlokat. Az egyik beszélgetés elején azonosítottak egy hangot, amelyet a rendőrség „a készülék be- és kikapcsolásának hangjaként" értelmezett.

A műszaki vizsgálat megerősítette a gyanút: a felvételeket átszerkesztették, majd újrarendezték, vagyis nem voltak hitelesek. Más szóval, a kivágás–beillesztés módszerével állították össze Juška és kollégája több telefonhívásából.

De a YouTube-on egyetlen beszélgetésként tették közzé.

A videókat egyértelműen a nemzetközi nagyközönségnek szánták, mivel angol nyelvű feliratokkal és címekkel is ellátták. A feliratokat is elferdítették, a videóknak adott címek hangvétele pedig cinikus volt.

A videókon Juška nagykövetet gondatlannak mutatták be, olyannak, aki nem való diplomatának, így alkalmatlan a felelősségteljes munkára.

Ezzel egy időben a YouTube-ra feltöltöttek két másik titokban felvett beszélgetést is. Ezeken a bakui litván nagykövet beszélgetett a litván fővárosban, Vilniusban dolgozó kollégáival.

A You-Tube-videók több országban vihart kavartak a médiában, és lenullázták a lehallgatott diplomaták karrierjét.

Betörtek a diplomaták privát szférájába, és a bűncselekményeknek áldozatai is voltak. De mivel a rendőrség nem találta meg az elkövetőt, senki ellen nem emeltek vádat, és per sem indult az ügyben soha.

Nem ez volt az első eset, amikor Renatas Juškát kompromittálták. A korábbi botrányokból Juška szinte sértetlenül került ki, mivel munkaadója, a litván külügyminisztérium rendületlenül támogatta. De a manipulált videók ügye, amelyeket a média tévesen „kiszivárogtatásnak" titulált, vagyis valódiként fogadott el, már túl sok volt.

Egy hónapos nyilvános nyomásgyakorlás és parlamenti meghallgatások után elöljárói ráparancsoltak Juškára, hogy csomagoljon, hagyja hátra állomáshelyét, Budapestet, és térjen haza.

Juška nem véletlenül állt hét éven keresztül a hírhamisítási botrányok célkeresztjében. Azért vették célba, mert mindig a demokrácia mellett szállt síkra.

Hamu a mosogatóban

Az emberi jogokat védelmező és nagyszabású terveket dédelgető Juška történészként végzett. Magasra ívelő, litván külügyminisztériumi karrierje már 23 éves korában, 1995-ben megkezdődött, öt évvel azután, hogy Litvánia visszanyerte függetlenségét az erőszakos szovjet megszállás után. A külügyminisztériumban Juška elsősorban Litvánia délkeleti szomszédjára, az Oroszországgal is határos Fehéroroszországra szakosodott, amely a Szovjetunió széthullása után is erős orosz befolyás alatt állt.

Fiatal diplomataként Juška az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, az EBESZ munkatársa volt, majd később a minszki litván nagykövet tanácsadója lett Fehéroroszországban. Akkor tapasztalta meg először a zaklatást.

Az orosz hírszerző szolgálatok tipikus fogása szerint valaki meglátogatta fehéroroszországi otthonát, és cigarettahamut hagyott a konyhában, a mosogatóban. Juška egyetlen családtagja sem dohányzott.

„Kellemetlennek tartottam, de elfogadtam, hogy ez hozzátartozik a munkámhoz", mondta Juška.

Fehéroroszországban nyugtalanító politikai változásokat tapasztalt. Látta, hogyan hamisítják meg a választásokat annak érdekében, hogy a Kreml által támogatott elnök, az 1994 óta hatalmon lévő, autoriter szellemű Lukasenka továbbra is hatalomban maradhasson.

Az első időkben Lukasenka hatalmát a korrupt választási hatóságok segítségével támogatták, és megtöltötték az urnákat hamis szavazatokkal. Később megváltoztatták az alkotmányt, hogy Lukasenka korlátlan ideig betölthesse az elnöki pozíciót.

A szabad sajtót elhallgattatták. Lukasenka mindennap szerepelt a televízióban, és ott rendre úgy mutatták be, mint az egyetlen olyan embert, aki komolyan számításba jöhet az ország vezetőjeként. Rendszeresen kikelt Nyugat-Európa és az Egyesült Államok ellen. Már 1999-ben kezdtek eltünedezni a fehérorosz ellenzéki aktivisták és a rezsimmel szemben kritikus hangot megütő újságírók.

Napjainkkal ellentétben 15 évvel ezelőtt nem volt megszokott a nyugati diplomaták körében nyíltan és nyilvánosan támogatni a volt Szovjetunió országainak ellenzéki politikusait vagy civil aktivistáit. A nyugati országok gyakran saját civil szervezeteiken vagy alapítványaikon keresztül juttatták érvényre támogatásukat.

De Litvánia, a nemrégiben újjászületett nyugati típusú demokrácia, ahol a szovjet rendszer által gyakorolt elnyomás még elevenen élt a lakosság emlékezetében, más utat választott: nyílt párbeszédbe kezdett a demokrácia híveivel a volt Szovjetunió országaiban.

Amikor 2003-ban Juška visszatért Vilniusba, külügyminisztériumi munkája éppen ez volt: a politikai ellenzék támogatása. Kapcsolatokat tartott fenn a törékeny fehéroroszországi ellenzék csoportjaival, civil szervezetekkel és politikusokkal, és segítette őket. A litván külügyminisztérium más részlegeinek tisztviselői a hivatalos kapcsolatokat ápolták a fehérorosz kormánnyal.

Juška megtervezte és megvalósította többek között azt a litván kormány által elfogadott határozatot, amelynek értelmében menedékjogot biztosítanak a European Humanities University számára Vilniusban: ez volt az egyetlen Fehéroroszországban valaha is működő független felsőoktatási intézmény, amelyet Lukasenka aztán 2004-ben politikai okokból bezáratott.

Ez az egyedülálló, humán- és társadalomtudományokra szakosodott egyetem mind a mai napig működik Vilniusban, és számos fehérorosz hallgató végzi itt az európai sztenderdeknek megfelelő tanulmányait.

„A litván külügyminisztérium az elsők egyike, ha nem a legelső volt azok közül az állami szervezetek közül, amelyek közvetlen kapcsolatot vettek fel a fehérorosz demokratikus ellenzékkel. Bátor lépés volt, és mindannyian tudtuk, hogy kellemetlenségek származhatnak belőle", meséli Juška.

Akkortájt mindenki számára egyértelmű volt, aki a fehérorosz változásokat közelről figyelemmel követte, hogy Lukasenka lett az akkori Európa utolsó diktátora, mégpedig Moszkva áldásával. Lukasenka kormányzata és a Kreml szövetségesként működött együtt minden elképzelhető területen. Fehéroroszország hivatalosan terjesztette a Kreml üzeneteit, és a saját, valamint Oroszország érdekeinek nevében lépett fel a nemzetközi porondokon.

De Oroszországgal kapcsolatban a nyugati államok kormányainak legtöbbje még mindig reményeket táplált. Türelmesen várták, hogy Vlagyimir Putyin államelnökként bevezesse az országot a reformok és a demokrácia világába. A Nyugat jóhiszeműen minden oldal számára előnyös viszonyokat akart kialakítani Vlagyimir Putyin volt KGB- és FSZB-ügynök kormányzatával.

Elnökségének korai éveiben Putyin együttműködési készséget mutatott a nyugati országok felé. Oroszország az Európai Unió stratégiai partnere volt, és az Egyesült Államok ellen végrehajtott 2001. szeptember 11-iki terrortámadás után megesküdött, hogy a nyugati szövetséggel együtt fog küzdeni a dzsihadista terroristák ellen.

A 2000-es évek elején meglehetősen ritkán jutott a nyilvánosság tudomására titkos orosz befolyásgyakorlás és álhírterjesztés olyan országokkal kapcsolatban, amelyeknek Oroszország segítséget ígért. Ha valaki ilyen nézeteket jelentetett volna meg, azonnal elvetik mint összeesküvés-elméletet.

Azonban Juška és kollégái a litván külügyminisztériumban látták, merre tart Fehéroroszország: az orosz hírszerző szolgálatok és politikai manipulátorok kísérleti laboratóriumaként használták.

Amennyiben ugyanis a Fehéroroszország lezárására irányuló terv sikerrel jár, elvágják a nyugati információs forrásoktól, valamint értékrendtől, és ugyanakkor folyamatos függőségben tartják Oroszországtól, a Kreml ugyanilyen zsarnoki módszereket fogja tudni használni nemcsak Oroszországban, de máshol is a határain túl.

Az akkor harmincas éveiben járó Juška erősen aggódott a szomszédos ország állampolgárainak sorsa miatt. Vilniustól alig 30 kilométernyire megsértették az emberi jogokat, a civil szabadságjogok és a demokrácia málladozóban volt. A Kreml minden szinten beavatkozott Fehéroroszország belügyeibe. A fehéroroszok nagy bajban voltak, és konkrét segítségre volt szükségük mind a gazdaság, mind a politika területén.

Juška kapcsolatokat alakított ki demokrata aktivistákkal, például a georgiai (azaz grúziai) Kmara, az első ukrán Majdan, valamint a szerbiai Otpor nevű ifjúsági szervezet ellenállási mozgalmaival, minisztériumi osztálya segített a fehéroroszoknak az adományozói hálózatok kiépítésében, konferenciák szervezésében, valamint ötleteket adott az emberi jogok és az európai értékek előmozdítása érdekében folytatott kampányokhoz.

Az új elnökválasztást 2006-ra hirdették meg, és nagy valószínűséggel annak elcsalására játszottak. Lukasenka elnök győzelmét előre megjósolták, más jelöltek ugyanis nemigen juthattak szóhoz a Lukasenka-féle médiában.

A litván külügyminisztérium felhatalmazásával Juška igyekezett megerősíteni a gyenge ellenzéket, amely Fehéroroszországot a modern nyugati demokráciák felé akarta terelni. Eszmecseréket folytatott a néphatalmat támogató elnökjelöltekkel, Alekszandr Milinkeviccsel és Alekszandr Kozulinnal, valamint kampánycsapataikkal. A Fehéroroszországban betiltott nemzetközi szervezetek képviselői és a demokrata elnökjelöltek nyugati támogatói rendszeresen találkoztak Vilniusban.

A fehéroroszokat arra buzdították, hogy éljenek szólásjogukkal, és nyilvánítsák ki véleményüket. A fehérorosz elnökválasztás előtt Georgiában (régi nevén Grúziában) és Ukrajnában a nyugatbarát civilek úgynevezett színes forradalmakat szerveztek: békés, nyugodt tüntetéseket, amelyeken az emberek kinyilvánították azt a szándékukat, hogy közeledni szeretnének az Európai Unióhoz és a Nyugathoz, és el akarnak távolodni a korrupcióval átitatott rezsimektől, amelyek nyakig merültek a Kreml zsebéből származó