Kivezetés a költészetből

By Prágai Tamás

Amikor azt mondjuk, „nem értem ezt a verset”, akkor ezt többnyire úgy értjük: „nem értem, hogy a szerző mit akar velem (ezen a szövegen keresztül)”. Nos, bizonyos határesetektől eltekintve, mint a mozgalmi vagy alkalmi költészet, amely a kortárs versben ritkaságnak mondható, többnyire: semmit. A vers komplex rendszer, jelölő és nem jelölő elemek bonyolult viszonylatainak kódja, melyet a szerző legsajátabb, sokszor önmaga számára is rejtélynek bizonyuló énje hozott létre, elsődleges szándékok nélkül.
 Vers? Kérdéseim nyomán, tekintetem előtt változik a megérinthető felület. Titokzatos zóna, melynek minden törvénye éppen elmozdulóban, folyamatos átrendeződés.
 Hát nem érdekes?
 Akkor miért ne olvassuk így?

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: May 1, 2021
• ISBN: 9789632635064

Book preview

Impresszum

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Felelős kiadó: Szondi György

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Szerkesztő: Vincze Ferenc

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

ISSN 2061-1986

ISBN 978 963 263 506 4

Támogatónk

A kötet megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap

„Kezdetben volt az Ige."

(Jn. 1, 1.)

„Kezdetben volt a tett."

(Goethe, Faust)

Kivezető

A Holt költők társasága (Dead Poets Society) című film (1989) ma kötelező tananyag Észak-Amerika angol szakos gimnáziumaiban. A film emlékezetes jelenete: a fiatal, lelkes irodalomtanárt alakító Robin Williams mindjárt az első tanórán kitépeti a hallgatókkal az irodalmi szöveggyűjtemény bevezető lapjait. A lapokon „egy tudományos módszer olvasható, mely szerint egy vers formai színvonala és jelentősége két merőleges tengelyen ábrázolva a lefedett terület segítségével meghatározza a vers nagyszerűségét".¹ A vers ilyen meghatározása ma tényleg paródiának tűnik. De vajon miért? Mi változott meg, mitől avult el a filmbéli szöveggyűjtemény szerzőjének módszere? Tényleg triviális, hogy minden tudományos igazság átértékelődik, vagy vannak időtálló igazságok is? És ha változnak a versolvasás módszerei, befogadásunk „stratégiái", és egyáltalán: mindaz, amit az irodalomról, ezen belül a költészetről gondolunk, akkor átértékelődik a szöveg is, maga a vers, vagy az értékek szerkezete kívül esik ezen a földinduláson?

Könyvemben a kortárs vers olvasásához szeretnék támpontokat nyújtani. Ehhez a témához talán sajátos, de nem mellékes szempont alapján közelítek: a verset az általános emberi variációs kedv, mondhatni, elemi játékösztön megnyilvánulásaként értékelem. Vizsgálódásom tárgya ezért a költői mesterség, a techné, amely e bonyolult játék szabályrendszereként is felfogható – de a mesterség kérdéseihez nem az alkotó, hanem az értelmező szempontjából közelítek. Ezért szükségszerű, hogy az erre nyitott szem megpillantsa: a retorikát. A könyv elemzései főként (de nem kizárólag) az 1968 utáni magyar lírára vonatkoznak – példáimat a már klasszikusnak számító „modern versek" köréből merítem –, de bizonyos jelenségeket szándékosan klasszikus, sőt, régi magyar költők szövegein keresztül vizsgálok; és magam is meglepődtem, amikor lezártam a kéziratot, hogy ez az anyag végül a kézirat milyen tetemes részét tette ki. A hazai olvasónak szokatlan lehet, hogy számos példát ajánlok az amerikai költészetből – ezt több egyéb ok mellett két részletesebben elemzett életmű, Oravecz Imre és Orbán Ottó munkáinak szoros amerikai párhuzamai indokolják.

Ezt a könyvet költő és irodalmár írta, aki úgy véli, nagyon is tisztában van a kortárs líra technikáival, ha úgy tetszik, „trükkjeivel. Több verseskötet, számtalan kritika és irodalmi tanulmány írása során ülepedtek le bennem azok a szabályok, amelyeket vázolni próbálok – és nagyon remélem, hogy ezzel segíthetnek a sokak számára fehér foltnak tekintett territórium, a kortárs líra bejárásában azoknak, akik efféle kalandokra vállalkoznak, és akár tanárként vagy egyetemi hallgatóként hivatali kötelességből teszik ezt, akár egyszerű olvasóként, magánszenvedélyből. Nem ajánlok „nyerő stratégiát. Ezt magam is túl általánosnak tartanám, bár nyilvánvaló, hogy bizonyos esetben, például a középiskolai irodalomórán az ilyen szamárvezetőnek is megvan a maga szerepe. Technikákat viszont igen, és a technika talán nem is kevés; a könyv elemzései reményeim szerint segítenek talányosnak tűnő szövegeket is megközelíteni.

Az elvi kiindulópont, ahonnan a kötet gondolatmenete elrugaszkodik, egy közhely: a líra felfüggesztett kommunikáció. Nincs helye a kommunikáció jacobsoni modelljében, nem „közlés, hanem… és itt már a konkrét elemzésnek kell következnie. Hadd előlegezzem meg, hogy ha versről beszélek, általában azt a fajta verset értem „vers alatt, melyet angol szakkifejezés alapján általában „kísérleti költészetnek neveznek. (A hagyományos költészet számára fenntartom azt a fogalmat, hogy „költemény.) A vers felfogásomban szórt jelrendszer – másképp gazdálkodik a jelek halmazával, mint ahogy azt a nyelv köznapi használata, a beszéd, a hétköznapi kommunikáció során megszoktuk –, ezért aztán jellemzi bizonyos többértelműség, és ebben a többértelműségben az olvasónak kell rendet, sőt rendeket teremtenie. A vers gazdálkodása általánosabb, sőt néhol már-már pazarló, de sokszor nagyon is jól megfogható szabályokat követ. Hogy valamiféle zárszónak is beillő tételmondatot mondjak, a jelekkel való gazdálkodásnak olyan rendszere, melyet általános ökonómiának, a jelekkel való általános gazdálkodásnak nevezhetünk.

Munkám nyilván bizonyos mértékben szubjektív, és vélhetően provokatív – az a gyanúm, hogy sokkal több embernek fog nem tetszeni, mint tetszeni; ám minden lehetséges eszközzel arra törekedtem, hogy mondandómat közérthetően, jól követhető módon és adatokkal bőségesen ellátva közöljem. A szöveg az alábbi szövegtípusokra bomlik:

Fogalmak és meghatározások – a kiemelések helye;

Példák – versszövegek a kortárs költészet köréből (és létezhet-e egyáltalán költészet, amely nem kortárs?!);

Maga az elemzés, vagyis a „főszöveg";

És a lábjegyzetek – bennük hosszabb idézetek a szakirodalom vonatkozó cikkeiből – „a tájékozódást segítő anyagokat gyakran idézőjelek közt, lábjegyzetben közlöm" – és igyekszem a legkönnyebben elérhető szövegkiadásra utalni.

A tájékozódást bő jegyzetanyag, olvasmányjegyzék és a hivatkozott versek mutatója segíti. A könyv szerkezetével kapcsolatban hadd jegyezzem meg, hogy az inkább hasonlít egy puzzle-hoz, mint az évszázadokon keresztül népszerű libajátékhoz vagy lóversenyhez, ahol kör alakú pályán, egyetlen útvonalat bejárva kellett célhoz érni. A szöveget három nagyobb egységre tagoltam, az első fejezet a mesterség kérdéseit járja körül, jóformán az időbeliség szempontja nélkül; a második fejezetben a történeti szempont is megjelenik, mégpedig a mesterség-, a technékérdésre vonatkoztatva; a harmadik fejezet pedig az értelmezés szempontjából veszi szemügyre ugyanezt a kérdéskört. Remélem, a könyvet elolvasva végül a teljes puzzle összeáll az olvasóban. E különös szerkezet oka részben az, hogy korábbi tanulmányaim anyagát felhasználtam a kötet összeállítása során, ám ezeket jelentős mértékben átdolgoztam, szerkesztettem és fontos fejezetekkel egészítettem ki, hogy a gondolatmenet kerek és világos legyen. (A tanulmányok első megjelenését feltüntettem a könyv végi mutatóban.)

És a köszönetnyilvánítások. Könyvem ebben a formában nem jött volna létre a Pécsi Tudományegyetem doktori iskolája, elsősorban Bókay Antal közvetett ösztönzései; Steve McCaffery gondolatébresztő esszéi; Szőcs Géza szövegei és a Papp Tiborral való hosszas beszélgetések nélkül. Kutatásaimat a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj nagylelkűen segítette, jóvoltából több hónapon keresztül hozzáférhettem a Torontói Egyetem könyvtárához. Külön köszönet kiadómnak, Szondi Györgynek, aki évek óta munkára ösztönöz és töretlen bizalommal megjelenteti irodalmi kísérleteimet. E nélkül a motiváció nélkül egyáltalán nem született volna meg ez a könyv.

1 Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Holt_költők_társasága

Játszani is engedd

Pazarló gazdálkodás

A vers jelrendszere

„Már a jel sem az, ami volt. Fizikai és metafizikai entrópia: minden érték elé az entrópia jele, és minden különbség elé a megkülönböztethetetlenség jele kerül. Minden, ami a különbözőségből él, a különbözőség hiányába pusztul bele. Ami a jelentésből él, belepusztul a jelentéstelenségbe."

Jean Baudrillard

Arisztotelész a költőtevékenységet létrehozó okok közt az utánzást „természettől fogva", eredendően bennünk élő hajlamnak tekinti. De emellett, a költészetet létrehozó okok közt megemlíti a dallam- és ritmusérzéket is.² Számomra ez a második, mellékesnek tűnő szempont jelentős igazán. A változatok felett érzett öröm, a változatok gazdagságában való gyönyörködés, úgy vélem, a líra legelemibb arcát tárja fel. Ez az „örömelv" – később próbálom majd pszichológiai szempontból is árnyalni ezt a kifejezést – feltevésem szerint a költészet igazi archetípusa.

Az értelmező felől tekintve, persze: a költészet kommunikáció. Mégpedig sajátos kommunikáció. Nyilvánvaló, hogy a vers és a költemény különbözik más szövegtípusoktól. Léteznek-e olyan sajátosságok, amelyeket a vers mint közléstípus lényegi, megkülönböztető vonásának tekinthetünk? Fontos kérdés, nem tehetjük fel úgy, hogy rá ne kérdeznénk vers és valóság, vagyis jel és referencia összefüggéseire.

A vers: kötöttségek rendszere

A költő látszólag megkötött kézzel ír. A vers létrejöttéhez – a legszabadabb avantgárd szövegéhez is – a legkülönfélébb (tudatos és tudattalan) korlátok és jogosítványok társulnak. Ezek némelyikét könnyű körvonalazni, mint a verstan vagy a prozódia szabályait a klasszikus költészet esetében; némelyiket nehezebb, mint a kompozíciós és műfaji szabályokat, vagy azokat a technikai kérdéseket, hogy milyen legyen a jó hasonlat (meglepő, de Arisztotelész szerint a jó hasonlatban ismerszik meg a valódi költő), vagy azt, hogy milyen „mitológia jelenjen meg a versben. A vers sajátosan korlátozott szöveg, mert nyilván minden irodalmi műfaj más-más szabályszerűségeket követ a maga módján. Legáltalánosabban – Julia Kristeva szerint – a vers „szintaxis révén érthetővé tett ritmus.³

A kötelezettségek persze nem feltétlenül tudatosulnak az alkotás során sem. A tudattalan alkalmazás is alkalmazás, és az, hogy a költő netán nincs tisztában azzal, amit tesz, még egyáltalán nem bizonyítja az adott alkalmazás érvénytelenségét.⁴ Egyáltalán: mit jelent az a kifejezés, ha a költészetre vonatkoztatjuk, hogy „tudatosság? Weöres Sándor szerint „…a vers tulajdonképpeni létrehozását nem akarat és a meggondolás végzi, hanem a poéta szellemi automatizmusa.⁵ Mert kétségtelen tapasztalat az is, hogy az írás bizonyos fajta automatizmus. Nézzük csak meg tehát Weöres Automatikus írás⁶ című versét:

Zenét tanul a tavirózsa

A liget deszkáin át homályosan emelkedő kocka és szerencsétlenség

Babbao tengerén a rénszarvas utazik gyülölködő kerekeken

Eleven faház köhög a látóhatár acélsinein

Almagyökér foltja szakad a cethal kapitányra

Zsibárus ponyváin át utazik a hegedüszó csokor

Kegyetlen moha volt

Sose mostoha bárgyuság evezi a borju illatát

Lelketlen keretek sohatöbbé

Csillag felelet a város felett

Rajnótakereszt fölött virágbafeszül tíz viharkereszt

Máncsonga befutotta valamennyit

Főnévfürt füttyöget asztalszékbádogos gyufaharisnyáin

Állítmánykalász ékesíti az igazszivü termelőt délelőtt

Volna fakarikahuzal orrpaláston

Üde réteken át fürge szelindekhad belein keresztül

Sohatöbbé

Ezt a szöveget a meghökkentő szókapcsolatok megkomponáltsága jellemzi, sőt valamiféle keresettség; Weöres automatizmusa, a szóösszetételek szándékoltsága, kimódoltsága mintha úgy lenne „spontán", hogy közben fél szemmel Kassák jegyzetfüzetére kacsint.

Ugyanakkor Weöres szövegét szorosan komponált sorritmus fűzi össze, olyannyira, hogy az feszes, tagoló versként is felfogható. Ez, úgy tűnik, valóban automatizmus; az Automatikus írás ritmikája mintha a személyiség mélyebb rétegeiből fakadna, mint a képalkotás – a magyar nyelv és a magyar mondat szerkezetéből.⁷ (Ez a megfogalmazás máris előrevetíti, hogy a személyiség értelmezését sem kerülhetjük majd meg, és ezt valami módon a nyelvhez való viszony felől látszik majd célszerűnek megragadni.) Weöres doktori értekezésben megfogalmazott vallomása, A vers születése, úgy tűnik, Weöres szerint is egybevág Kristeva állításával: a vers dallama, ez a ritmusként is felfogható „ködös sejtelem" megelőzi a szöveget.⁸

A befogadás: szabadságok rendszere

Versértésünket viszont sajátosan felszabadított olvasásmód jellemzi.⁹ A többnyire inkább lineárisan olvasódó és értelmeződő egyéb szövegformákkal szemben a versszöveg elbizonytalanít – befogadása párhuzamos (előre- és hátrairányuló) és egyidejű. Párhuzamos, és ez nemcsak azt jelenti, hogy bizonyos szövegtípusnak, például Papp Tibor Logo-mandaláinak vagy Marsall László A vasárnap útjai és útvesztői című versének¹⁰ nincs is egyértelmű olvasási sorrendje: a szöveg a sor linearitását sem ajánlja fel. Marsall szövege például olyan folyamatábra, amelynek minden eleme egy-egy szövegtöredék. Az olvasó dönti el, hogyan tovább, melyik szövegegység után melyik legyen a következő, az elágazásokhoz érve megélheti a folytatás szabadságának élményét. Az olvasó szempontjából az olvasás: folyamatos döntéshelyzet. A szerző matematikus hátterét is figyelembe véve fontos tényezőnek kell tekintenünk a versszöveg – az olvasó döntései nyomán megvalósuló – változatainak kiemelkedően nagyszámú voltát.

Papp Tibor: Logo-mandala¹¹

A döntéshelyzet: késleltetett egyidejűség. Vegyük észre, hogy ezt az értelmező oldalán mutatkozó egyidejűséget – kiváltképp, de nem kizárólagosan vizuális szövegek esetében – alapelvnek kell tekintenünk. Bonyolult és összetett megoldások okozzák, betű-, hang-, szó- és mondatalakzatok, melyek a legváratlanabb jelcsoportok közt teremtenek megvilágító erejű összefüggést. Kosztolányi is felfigyelt arra, hogy a rímek milyen váratlan tartalminak látszó kapcsolatokat villantanak fel. A váratlan, úgy tűnik, a líra alapvető hatáseleme. Nézzük például Baka István néhány sorát: „E korszak semmitől sem ódzkodik / Rút katlanából ránk borult a szenny. / Tedd le a tollad! Torkig ér a menny."¹² A zárlat vallásfilozófiai tartalma valóban meglepő!… A rím sajátossága, hogy figyelmünk ide-oda oszcillál a jelölőnek tekintett elemek között.

A költői szöveg – Riffaterre szerint – a félrevezetések sorozatával éri el, hogy olvasója (olvasás közben) az „igazi originalitás jelenében" érezze magát.¹³ De mit jelent az „igazi originalitás"? Válaszoljunk Riffaterre kérdésére a magunk módján. Előlegezzünk meg egy tételt: a vers apró, váratlan elmozdulások sorozata. Az olvasás linearitását felszámolják a váratlan események, a váratlan jelölőkapcsolatok. Úgy is mondhatnám, hogy a vers befogadása egyszerre előre- és visszaható. Más szöveg olvasása során az olvasó jelcsoportról jelcsoportra, a hagyományos olvasás szabályait követve, hagyományos módon, vonalszerűen halad. A vers sajátossága viszont, hogy minden újabb információegység átrendezi a korábban olvasottak jelentését. Ezt nevezem az olvasás visszaható jellegének.

Ezt a jelenség persze a narratív szövegre, például egy elbeszélésre vagy regényre is jellemző. Az például, hogy Rogozsin szobájában az ajtó fölött Holbein Sírba tett Krisztus című képének másolata található (egy földön heverő holttest), többletjelentést kap akkor, amikor a főszereplő Miskin herceg epilepsziás rohamában holttestként terül el a földön Dosztojevszkij Félkegyelműjében. Az elbeszélés tehát szintén alkalmazza ezt a technikát – az író szemszögéből nevezhetjük technikának –, a versszövegnek viszont szinte „mindene a folyamatos értelemátrendeződés! A versnek azt a tulajdonságát, hogy az olvasás során folyamatosan újabb és újabb „értelmeket generál, nevezzük „értelemhálónak vagy „hálózatos értelmezésnek – tegyük fel, ebben áll igazi „originalitása". Az értelmező szabadságának elvi lehetőségét a versszöveg egyidejűsége, visszaható jellege és a jelcsoportok közt kialakuló hálózatos értelemmozgások teremtik meg.

A versolvasás váratlan elmozdulások sorozata, folytonos értelemátrendeződés, hálózatos értelemmozgás.

Vegyük például Illyés Gyula Marok című versét:¹⁴

Minden gyökér

végül

ököl.

Amíg egy íze él,

nem enged jogaiból,

küzd markosan a fa.

A szél

szitkaira

ott válaszol.

A szöveg – látszólag – rendkívül egyszerű, szinte meztelen. Bár címe kissé talányos: mintha az a bizonyos gyökérdarab a mi markunkba kerülne, alaposan szemügyre vennénk, és a rajta látható gumót, vastagodást, göcsöt tekintenénk „ökölnek. Akkor viszont miért beszélünk „minden gyökérről? Mért általánosítunk? A gyökerek többsége hosszúkás, vékony, elágazó…. A problémát a második sor emeli általánosabb szintre. Valóban, a fa a gyökereivel kapaszkodik, markolja a talajt. A marok szó itt igazolást nyer a vers „belső logikája" szerint (erre a logikára gyakran fogunk még hivatkozni): emberi gesztus, nagyon is emberi gesztus jelenik meg a szövegben, újabb megszemélyesítés, antropomorfizáció!¹⁵ A fa a talajba markol…. Az efféle képeket tekintjük általában „költőinek… A harmadik, rövid sor pedig még egy fordulatot rejt. Valóban: amikor megmarkolunk valamit, a kezünket ökölbe zárjuk. Fogásunk „befelé marok; kifelé, a külvilág felé ugyanakkor az öklünket mutatjuk. A rövid tőmondatokban felidézett gesztus tehát látványosan kétarcúnak bizonyul, hétköznapi tapasztalatot tudatosít, mégis, azt szokatlan általánosságba emeli – a növényi és emberi világ között jelenik meg ez az absztrakció, az antropomorfizáció révén saját, emberi gesztusunkra mint valami természeti törvényszerűségre csodálkozhatunk rá.

Nem vizsgáljuk a szöveg minden ízét, de annyit máris megállapíthatunk, hogy originalitását nem kis részben az értelemelmozdulások más szövegtípusok esetében nem, vagy nem ennyire meghatározó módon tapasztalt sűrűsödése okozza.

Automatizmus és/vagy mesterség?

Hogy jön létre a vers? Van-e jogunk a versről mint kész termékről beszélni?

A kortárs irodalomkritika hajlamos bálványozni a mesterség, a techné szempontját. Sőt, mintha elvárná, hogy a költők is így közelítsenek műveikhez. Alkossanak tudatosan, a mesterség szabályainak ismeretében (melyeket persze a kritika fektetett előzetesen le). Legyenek hitelesek és egyéniek, vagy éppen ellenkezőleg: ironikusak, reflektáltak (a kritika aktuális elvárásrendszerének megfelelően), alkalmazzanak vendégszövegeket stb. Egyes költőket kimondottan „tudatos költőnek, „poeta doctusnak titulál az irodalomtörténet. (Babits például poeta doctus, Vajda viszont, akinek költészete „híd" Arany és Ady között, poeta viaductus…) E tudatosság visszfénye néha olyan ars poeticus, különleges művekben is tükröződik, mint Orbán Ottónak A mesterségről (1984), illetve A költészet hatalma – Versek a mindenségről és a mesterségről (1994) című kötetei – ezeknek jóformán a költői techné a tárgya.

Pedig a megalkotottság kérdésével is csínján kell bánnunk. „Minden költő alkalmaz ’mesterséget’ – hívja fel a figyelmet az amerikai Charles Bernstein egy fontos ellentmondásra (Bernstein az artifice kifejezést használja). – Bár ez néha már többé-kevésbé tolakodó, mégis a mesterség a poétika alapja. Mint egyfajta szélsőség, egy mű mesterséges volta leplezhető (habár, mint Flaubert esetében, paradox módon ez éppen a mesterség tökélyét jelzi); másfelől a mesterség akár a mű summája, lényege is lehet (…). A ’mesterség’ kifejezéssel egyébként a versnek azt a kezelhetetlenségét kívánom jelölni, mellyel ellenáll annak, hogy mint eszközök és tárgyi tartalmak összege szívódjon fel."¹⁶ Bernstein meghatározása paradoxont rejt. Figyeljünk csak: a „mesterség a vers „kezelhetetlensége, szinkronban azzal, amit fentebb a „kötöttségek rendszeréről" állítottam. A vers kezelhetetlen, mert kötött, pontosabban a szabályokkal együttműködve kezelhető.

Ezt a kezelhető kezelhetetlenséget nevezem „belső logikának".

Bernstein mintha a „mesterség szó köznapi jelentéskörét annak ellentettjével együtt aktiválná. Az „artifice nyilván nem azonos a „mesterségbeli tudással" a platóni értelemben, ahogy az mondjuk a Phaidroszban felmerül¹⁷ – ott ugyanis ez a kezelhető, a tanulható, vagyis az eszközszerűen használható technika neveztetik mesterségnek. Bernstein felfogásában a mesterség inkább provokációt vagy inspirációt jelent: játszma, amely tartalmazza a játékszabályok gyűjteményét és a játszmában való részvétel vágyát is, és amelyben – mint minden játszmában – a lefolyás menete többesélyes. A mesterség tehát lényegében egy provokáció felismerése és maga a játékba való bekapcsolódás.

A magyar vers szimultán jellegének kidolgozását (azt, hogy a vers egyszerre lehet tagolható időmérték és ütem szerint is) általában Csokonai leleményének tartják: ha nem is ő ismerte fel ezt a vonást, mindenesetre ő alkalmazta ezt következetesen saját munkáiban. Csokonai tehát: mester, és az a gyanúm, hogy azok, akiket igazán nagy költőnek tekintünk, általában nagy mesterek is. A mesterség ebben az értelemben a költő, még inkább a versírás provokációja.

A mesterség nem más, mint sajátos automatizmus, a versírás szabályrendszere és provokációja.

Nyelv és valóság

Az antikvitás persze nemcsak a techné fogalmát hagyományozta az irodalomtörténetre. A mimézis fogalma (fordítása általában „utánzás, de az időnként ugyancsak használatos „megjelenítés kifejezést sokatmondóbbnak tartom) szintén Arisztotelész Poétikájában nyer irodalmi polgárjogot, a kifejezés értelmezése vélhetően kisebb könyvtárakat tölt meg, hozzájárulva ahhoz a sokszázados párbeszédhez, amely arról szól, hogy mit tekintünk a költészet „lényegének".¹⁸ Egy modern példa: „A lírai verset általában egyéni kreativitás által létrehozott bizonyos formának tartjuk, mely megragad, felerősít és gyakran értelmez valamely élményt – írja a hatvanas-hetvenes évek amerikai költészetének egyik legjelentősebb kritikusa, Charles Altieri.¹⁹ A „megragad, felerősít, értelmez… stb. szemlátomást az arisztotelészi mimézis-fogalom leszármazottai, és alkalmasnak látszanak az általában vett modern, talán kevésbé a modern utáni költészet megközelítésére. Egy biztos, a meghatározás körül lényegi kérdések sűrűsödnek. Mit és hogyan jelenít meg a versszöveg? És hogy viszonyul ahhoz a jelrendszerhez, amit nyelvnek szoktunk nevezni, vagyis a megjelenítés eszközéhez? És ahhoz, amit megjelenít, vagyis a „Valósághoz"?

A legegyszerűbb megoldás persze az a gondolat lenne, hogy az irodalom – és ezen belül a vers világa is – teljes egészében fikció. Cs. Gyimesi Éva például hasonló meggondolásból idézi Cassirer gondolatát: „A valóság és a szimbólum közötti bármiféle közvetett vagy közvetlen azonosság látszatát is ki kell irtani, a kettő közötti feszültséget a legnagyobb mértékben fel kell fokozni ahhoz, hogy éppen e feszültségben láthatóvá válhasson a szimbolikus kifejezés sajátos teljesítménye, és minden egyes szimbolikus forma tartalma, mert „nem a közvetlen adotthoz való közelségben, hanem az attól való fokozatos eltávolodásban rejlik a nyelv és a művészi megformálás értéke és sajátossága.²⁰ Ám ennek a gondolatnak a nyelv – bármiféle nyelv! – sajátos törvényszerűségeivel határt szab: nyelvet csak a saját jelrendszer önmagára utaló és a jelentés referenciális vonatkozásai között, ezen tulajdonságok szükségszerű egymásra hatásában tételezhetünk fel.

Nem feledkezhetünk meg tehát arról, hogy az irodalom alapanyaga: nyelv.

„Hadd kezdjem ott, ahol már annyiszor: amikor egy nyelvi szerkezetet olvasunk (más esetben vizsgálunk), egyszerre két irányba figyelünk. Az egyik irány centripetális, vagyis igyekszünk értelmezni a szavakat, amelyeket olvasunk; a másik centrifugális, vagyis megkeressük emlékezetünkben a szavak ama megszokott jelentését, amely az éppen olvasott munkán kívül használatos a szavak világában. A jelölők és jelöltek ezen kapcsolata változó, és a változók különböző fajtájú nyelvi szerkezetekké és a jelentés eltérő hangsúlyaivá válnak" – kezdi fontos munkáját Northrop Frye.²¹ Azt hiszem, ezt az alapállást jelölők és jelöltek viszonyában valóban egyfajta kiindulási pontnak tekinthetjük.

A hajdani, legendás Four horsemen hangköltészeti formáció alkotója, Steve McCaffery egy tanulmányában Clark Coolidge költeményét²² idézi:

erything

eral

stantly

ined

ards

cal

nize

A vers angol szavak csonkolt alakjaiból áll, a megszokott jelentés az eredeti alak felismerése és helyreállítása révén jön létre. McCaffery helyesen állapítja meg, hogy a kifejezések ilyen csonkolása, töredékké alakítása „hatékonyan függeszti fel a jelentést, annak hiányát és felmerülésének potenciális lehetőségét. Figyelme a jelentésképződés irányába fordul, megállapítja, hogy „a referens olyan leválasztott tárgy, mely kimarad a jelölésből (signification). Így lényegében kereszteződnek a „külső (vizuális jel) és a „belső (a vonatkozó, nem vizuális, bár az olvasó képzeletében vizualizálódó) referens kategóriái az értelmezésben. Ez fontos megállapítás, előbb-utóbb meg kell szoknunk,